Igen, igen, itt vannak! Mondjuk azt a részt kivágtam, amikor ténylegesen beszélgetnek kicsi naiv Yao-val, mert túl sok lett volna a kis lelkének. Majd máskor magukkal csábítják.
Próbáltam hű maradni a Weiyang Palota eredeti elrendezéséhez, de nem nagyon tetszik, szóval lehet, hogy még átépítem a következő fejezetekben.
Erhu: vonós hangszer.
A fésű meg nyilván hamisítvány.
Másnap szerencsére Yi Wan nem tett semmiféle megjegyzést az este történtekre. Megreggeliztek a szobájukban, aztán mivel a ruháik még száradtak, Wang Yao egész délelőtt sakkozni tanította a férfit. Délben megebédeltek, csak ezután merészkedtek ki a városba egy délutáni sétára.
Már egészen lehűlt az idő, a levegőben látszott a leheletük is. Wang Yao behúzta a hosszú ruhaujjába a kezeit, Yi Wan feljebb húzta az arcán a sálat, de egyébként nem tűnt úgy, hogy zavarja a hideg.
A szélesebb utcák fölé vörösszínű lámpásokat aggattak, néhány saroknál egy-egy katona állt őrt, amíg feletteseik a fogadókban borozgattak. Néhányan egy mesemondót ültek körbe az egyik teaházban, hangos hahotázásuk még az utcára is kihallatszott.
Az árusok kiáltozása még mindig olyan szintű volt, mint előző nap, amikor érkeztek. Néhányan újabb módszereket találtak ki, hogy magukhoz csábítsák a vevőket: játékokat szerveztek, melyekbe néhány érme befizetése után bárki csatlakozhatott.
– Daozhang, Daozhang, csupán öt rézérméért megnyerheti ezt a fésűt! Nézze meg, páratlan munka, ez pedig igazi folyami gyöngy benne!
Wang Yao felé integetett az egyik árus, kezében egy korallvörös fésűt lobogtatott. A tetején lótuszvirág nyílt, ennek a közepén volt az említett gyöngy. Wang Yao megtorpant megcsodálni, aztán bele is vörösödött a gondolatba, hogy esetleg azért szólították meg őt, mert két hete nincs nála rendes fésű, és jobb híján az ujjait használta. Ezen bizony változtatni kell, mielőtt valaki még kinézi magának a kinézete miatt!
Tett egy lépést a stand felé, mire Yi Wan bátorítón megveregette a vállát.
– Sok sikert! – majd összefont karokkal megállt az utca oldalán, mivel az árus köré egész sok ember gyűlt, hogy megnézze a kihívót.
A feladat egyszerű célbadobás volt, öt vékony szájú cserépedénybe kellett beletalálni. Öt rézérméért igazán nem volt nagy ár, pláne, ha ilyen könnyű feladatról volt szó. Az árus a kezébe adott öt kavicsot a pénzért, majd megmutatta neki, hova álljon.
– Legalább hármat dobjon bele és a magáé! Ez az utolsó darab!
Wang Yao szinte a kezében érezte már a csinos kis fésűt. Megforgatta ujjai között az első kavicsot, ám mielőtt még eldobhatta volna, valaki a bámészkodók köréből belökött egy férfit a körbe, ahol Wang Yao is állt.
– Ha az utolsó, akkor szerezd meg a bátyusnak! – mondta az elkövető a tömegből, ám őt magát Wang Yao nem látta, így hát a mellé került férfit nézte meg magának. – Addig elmegyek vásárolni, ha nincs meg, ne gyere hozzám este! Pá!
Nyugati volt ő is, kicsit magasabb, mint Wang Yao, szőke hajjal, bár más volt, mint Yi Wané. Az övé a gabonamezők színét idézte, zöld szemei pedig a smaragdokat. A szemöldöke meg a hernyókat. Eléggé idegesnek tűnt, öklét rázta a tömeg felé, de visszamenni már nem tudott, mert a bámészkodók versenyt követeltek a fésűért.
Wang Yao felvont szemöldökkel kereste Yi Wan magas alakját, hogy mit szól ehhez az egészhez, ám sehol sem találta. Talán odébb állt? Lehet, hogy talált valami finomságot az egyik standon.
Az árus nézte őket egy darabig, majd miután kitartott markába az idegen beleejtette a játék díját, hátrébb állította őket, hogy mégis izgalmasabb legyen a dolog.
– Öt dobás, akinek több kavicsa van bent, azé a fésű! – mondta az eladó.
Wang Yao összenézett az ellenfelével, aki megemelte az egyik busa szemöldökét.
– Nem fogok egy kislány ellen veszíteni.
– Kislány az eszed tokja.
Aztán dobálni kezdtek. Wang Yao minden kavicsa pontos volt, hogyne lett volna, annyi év kitartó gyakorlás után. A szeme sarkából viszont látta, hogy az ellenfelének is minden kavicsa talált. Alig egy perc múlva ott álltak mindketten bután, kavicstalanul, fésűtelenül.
– Páratlan, lenyűgöző! – örvendeztek az emberek, az árus pedig adott nekik még öt-öt kavicsot.
Amikor az eredmény így is döntetlen lett, az eladó ezúttal egy-egy kavicsot adott nekik, majd még hátrébb állította őket.
Ezúttal külön-külön dobtak. Wang Yao kezdett, nem sokat gondolkodott a célzáson. A bal oldalsó vázába dobta, azaz dobta volna, mert ez az egy kavics valamiért a falnak csapódott, az edénytől néhány centire.
Ilyen még nem történt sosem. Felvonta a szemöldökét, csípőre tette a kezét és a nyugati felé fordult. Amaz csak kárörvendőn vigyorgott, feldobta, majd elkapta a saját kavicsát.
– Van ilyen. Majd legközelebb!
Wang Yao nem hitt neki, olyan nem volt, hogy ő hibázzon egy ilyen egyszerű feladatban. Amikor az idegen eldobta a saját kavicsát, hát Wang Yao egy apró szélfuvallattal elterelte annak az irányát is, így az ő köve is az edény mellett ütődött a falnak.
A szőke férfi hitetlenkedve fordult felé. Az idegessége, na meg a keze remegése elárulta, hogy ő is pontosan tudja, mi folyik itt. Wang Yao legszívesebben fejbeverte volna azért, mert csalt. Ki gondolta volna, hogy véletlenül egy mágiahasználó nyugatit fog ki ellenfélnek?
Az embertömeg mögöttük zúgolódott. Már mindenki választott oldalt, de mivel nem tudták a nevüket, ezért csak „külföldiként" és „Hanként" hivatkoztak rájuk szurkolás közben.
– Fejezd be! – szólt rá Wang Yao, mire a nyugati csak morgott.
– Csak, ha hagysz nyerni.
Ebben nem sikerült megegyezniük. Wang Yao eldobta a kavicsát, ezúttal úgy koncentrált, mint még soha. Érezte, hogy az akarata összefeszül az idegenével, a kavics rendellenesen pörgött a levegőben, ahogy egyre közelebb ért a vázához.
Wang Yao volt az erősebb. Kihúzta magát és a férfire nézett, aki átkokat motyogott az orra alatt és a saját kavicsára nézett. Volt még egy esélye legyőzni Wang Yao-t. Mélyen beszívta a levegőt, majd eldobta a saját kavicsát is. Wang Yao összehúzta a szemeit, fogát csikorgatta. A külföldi most aztán minden erejét összeszedte ellene, a feje bele is sajdult a koncentrálásba.
A nyugati kavicsa nagy erővel ütközött a váza oldalának, majd esett le az asztalra.
A tömeg izgatottan éljenzett a Hannak, majd az árus ünnepélyesen átadta a fésűt.
– Nagyon szép játszma volt! – valószínűleg senki nem vette észre azt a belső csatát, amit a két résztvevő vívott egymás között.
Wang Yao megköszönte, majd átfurakodott az emberek között, hogy megtalálja Yi Want. Már szinte teljesen besötétedett, de ez nem volt gond, hiszen Yi Wan akkora volt, hogy kitűnt a tömegből. Kicsit azért bántotta, hogy nem nézte meg a nagy versenyét a varázslóval, hanem ki tudja hová bóklászott.
Végül a kanális egyik hídján talált rá, egészen távol mind az árusoktól, mind a fogadójuktól. Aprócska átjáró volt ez a csatornán, de azért erről is lógott néhány vörös szalag és szerencsetalizmán. A vízparton még néhány kopár fa is állt.
Wang Yao elnézte volna még egy ideig Yi Want, ahogy a saját, sötét képmásába bámul a vízen, ha hamarabb megtalálta volna, de mivel már jó ideje kereste, ezért csak mellé sétált és diadalittasan mutatta meg a fésűjét.
– Tényleg nagyon szép, megérte – mondta mosolyogva Yi Wan.
– Ugye? Igazán megdolgoztam ám érte! Az a másik fickó csalni próbált – mondta durcásan, majd a ruhájába rejtette a fésűt. – De most, ha a császár netalántán hívatna, már méltóképpen tudok megjelenni.
Yi Wan halkan nevetett.
– Nem adtad még fel ezt a császáros dolgot, igaz?
Wang Yao vigyorgott. Már éppen válaszolt volna, amikor egy hang szólt a partról:
– Ivan?
Yi Wan felnézett, Wang Yao is követte a tekintetét. Ismét egy nyugati volt, szintén szőke hajjal, de a lámpások fényében az övé inkább tűnt fakó aranynak, mint gabonamezőnek. Hasonlított arra, aki ellen Wang Yao játszott, neki azonban mégis kulturáltabb volt a megjelenése. Kék-fehér ruhát viselt, vállig érő haját vörös szalaggal fogta össze. A karjában csomagokat tartott, szinte alig látott ki mögülük. Tett néhány lépést feléjük, mire Yi Wan karon ragadta Wang Yao-t és elhúzta a híd másik oldala felé.
A nyugati erre csak még inkább meggyorsította a lépteit.
– Ivan! Ivan, várj már!
Yi Wan erősebben szorította az első tanítvány karját, majd egyszerűen sarkon fordult és elszaladt vele. Wang Yao alig bírt lépést tartani, csak botladozott a hatalmas férfi után, aki nem volt hajlandó egy pillanatra sem elengedni a karját. Futottak egy nagy kört, egy másik hídon visszatértek a csatorna másik oldalára és meg sem álltak a fogadójukig.
– Mégis mi volt ez? Ki volt az? – kérdezte Wang Yao, amikor már a falépcsőn rángatták fel a szobája felé. – Nem mondtad, hogy ismersz itt embereket.
– Nem is – felelte Yi Wan, a hangja bosszúsnak tűnt. – De a magukfajtát jobb elkerülni.
Wang Yao egyáltalán nem értette. Csendben követte a szobába, majd leült a földre, ahol Yi Wan aludt előző este. Miközben a haját fésülte, eszébe jutott, hogy az az ember, aki a célbadobó ellenfelét belökte a versenybe, hasonló hangon szólalt meg, mint az, aki Yi Wan után kiáltozott.
Aznap este, bár Yi Wan nem ragaszkodott hozzá, fekhelyet cseréltek. Reggel a férfi gyomorrontásra panaszkodott, ezért nem is kelt fel. Úgy durmolt egész délelőtt az ágyban, mint egy téli álmát töltő medve, így Wang Yao meg is kérdőjelezte magában, hogy vajon igazat mondott-e a hasfájásról.
Azért hagyott ott neki gyógyfüves teát az asztalon, csak ezután hagyta el a szobát. A galériáról le lehetett látni a fogadó étteremrészlegére is. Idebent volt néhány cserepesvirág, melyek még ilyenkor is virágoztak. Kék selyemfüggönyök választották el a közös tértől azokat az asztalokat, amik a sarkokhoz voltak közel. A bejárat két oldalán is elszeparált asztalok voltak, és mivel az anyagok be voltak húzva, minden bizonnyal ezek mögött is ültek. Egészen sokan voltak, közeledett az ebédidő.
Wang Yao elindult lefelé a lépcsőn és a kijárat felé vette az irányt. Körül akart nézni még egyszer a városban, esetleg valami ajándékot keresni Wang Jialongnak, vagy külön édességet keresni a tanítványöccseinek.
Közvetlenül a lépcső mellett összeakadt a tekintete egy ismerős szempárral – az a férfi állt az egyik felszolgáló előtt, akivel tegnap megmérkőzött a fésűért. Egészen megvidámodott, hogy Chang'an milyen kicsi város. Mivel az ismeretlen férfi kitartóan nézte, ezért úgy döntött, megvárja, mit akar mondani. Még elcsípte a szolga sajnálkozásának a végét is:
– Igazán sajnálom, uram… a szobát azóta kiadtuk, sajnos már nem tudunk adni…!
– Hát… holnap visszajövök, ha esetleg változna valami – felelte az idegen udvariasan. – Köszönöm.
Összefonta maga előtt a karjait, ahogy Wang Yao felé fordult. Némi dacosság látszott még a szemében – talán a fésű miatt? – de nem tűnt olyan ellenségesnek, mint előző nap.
– Csak nem te vitted el az utolsó szobát is? – kérdezte az idegen, mire Wang Yao széttárta a karját.
– Valószínű, hogy de – mondta –, holnap azonban már tovább is állunk, nem kell emiatt aggódnod.
– Miattam ne siessetek – felelte az idegen, szemöldökét összevonta, mintha Wang Yao a távozással valami nagy bűnt követne el.
– Hát… akkor később – mondta zavartan a taoista, majd a kijárat felé indult. Fél szemmel látta, hogy az ajtó melletti kék függöny, ami egy asztalt rejtett, megmozdult. Wang Yao nem fordította oda a fejét, így csak egy hosszú, szőke hajfürtöt látott meglibbenni mögötte, semmi mást.
A városban hamar összeszedte a vásárfiát az öccseinek, mire visszatért a fogadóba, a hernyószemöldökös férfi eltűnt. Yi Want az ablak előtt ülve találta. A férfi az utcát nézte, állát a kezébe támasztotta. Nagyon el volt gondolkodva, így Wang Yao úgy döntött, nem zavarja. Azt azért örömmel konstatálta, hogy a gyógytea, amit itt hagyott, teljesen elfogyott.
Vacsora után játszottak még egy parti sakkot, Wang Yao könnyedén nyert. A győztest megillette az ágy (meg egyébként is ő volt a soros), így egy gyors mosakodás után össze is kuporodott az ágy sarkában.
Megszokta, hogy így alszik, régen, amikor Wang Jialonggal utazgatott és keresett munkát, csak egyetlen takarójuk volt, és hiába voltak mindketten apróságok, ő mindig figyelt, hogy minél kevesebb helyet foglaljon.
Miután elhelyezkedett, kinyitotta a szemét, hogy még egyszer ellenőrizze Yi Want. A férfi gondterheltnek tűnt annak ellenére, hogy egész nap idebent volt. Wang Yao elképzelni sem tudta, hogy mitől romolhatott el így a kedve. Ennyire fájt a hasa? A teának rendbe kellett volna hoznia.
– Yi Wan – szólította meg halkan. – Gyere, ez az utolsó éjszakánk, és igazságtalan, hogy én kétszer alszom itt, te meg csak egyszer.
Ha egy takaró alatt elfértek Wang Jialonggal ketten, akkor egy ágyban sem lehet probléma Yi Wannal. Hiszen voltak külön pokrócaik is.
Yi Wan meglepve nézett fel, arcára végre visszakúszott a mosoly. Közelebb húzódott, de nem mászott fel az ágyra.
– Ne aggódj miattam, A-Yao – kuncogott a férfi – szerintem lesz még alkalmam ott aludni, egyedül is.
Wang Yao duzzogóra fogta és átfordult a másik oldalára.
Nem gondolta volna, hogy Yi Wannak ténylegesen igaza lesz, mert másnap sem érkezett semmilyen értesítés vagy levél a császár hivatalnokaitól. Amikor visszament a Weiyang palotához, már a lépcsősor tetejénél tovább nem is engedték, hiába panaszkodott és érvelt az őröknek, azok csak a fejüket csóválták, dárdáikkal a lefelé terelgették.
Egészen összetörten kullogott vissza a fogadóba, ahol Yi Wan megveregette a vállát. Wang Yao nem volt hajlandó beismerni a vereséget, nem akarta elhinni, hogy a nyugatinak igaza lett a bürokráciát illetően.
Leroskadt az ágyra és a halántékát masszírozta. Yi Wan halálos nyugalommal eszegetett néhány gőzgombócot az asztalnál.
– Tudod – szólalt meg, miután lenyelte egyben az egyiket. – Én tudok egy módot, hogy hogy jussunk be a császári udvarba.
– Ha be is jutunk, hogy érjük el, hogy fogadjanak? – sóhajtott fel Wang Yao.
– Azt bízd csak rám – mosolygott Yi Wan és miután letette a pálcikáit, megropogtatta az ujjait. Wang Yao rosszat sejtett.
Ettől függetlenül nem fogott gyanút akkor, egészen addig, amíg Yi Wan a csatorna mellett álló többemeletes, vörös örömházba nem vezette. Mivel éjszaka volt, így az épület tömve volt kalandra vágyó úrfikkal, hivatalnokokkal és a zsoldjukat elszórakozni akaró katonákkal.
Egy csarnok volt az épület közepén, egy kör alakú színpaddal, rajta három elfátyolozott arcú hölgy játszott guqinon, lanton és erhun. A színpad körül köralakú asztalok sorakoztak, mindegyiknél négy-négy szék, a legtöbbön boroskancsó. A nők a választottjukhoz bújtak, édes dorombolásuk azokat is megrészegítette, akik egyáltalán nem ittak.
Wang Yao vörös arccal foglalt helyet az egyik félreeső asztalnál Yi Wannal. Nem értette, miért jöttek ide.
– Most meg akarod szegetni velem mindkét fogadalmam? – kérdezte.
– Szerinted rá tudnálak venni annyi év önmegtartóztatás után, hogy megtedd? – kérdezte Yi Wan. Mint akinek a világ összes ideje a rendelkezésére állt, kezdte eszegetni az asztaluk közepén álló tálból a mogyorót.
Wang Yao felemelte a ruhája ujját, hogy elbújjon mögé.
– Akkor mégis miért…?
Néhányan táncolni kezdtek a zenélők közül. Úgy mozogtak, akár a szélben a bambusznád, finom kezeik akár a daru csőre, csuklójuk fehérsége akár a felhő.
– Bevallom, először arra gondoltam, hogy beöltözhetnél egynek – mondta Yi Wan a táncolókat figyelve. – A mozgásod pont olyan, mint az övék.
Wang Yao a földbe akart süllyedni. Jobbnak látta összehúzni magát és nem méltatni a megjegyzést.
– De rájöttem, hogy egy csinos hölgyet is megállítanának a katonák bent a palotában, még akkor is, ha a császárhoz jött.
Yi Wan nem javított a helyzeten. Wang Yao nyilvánvalóan nem szerette, ha nőnek hitték, de nem tudta hibáztatni azokat sem, akik ebbe a tévhitbe estek. Valóban úgy mozgott, evett, ült és pirult el, akár egy nő tette volna. Tudott is így táncolni, ismerte a dalokat, amiket a színpadon adtak elő, de soha nem vallotta volna be Yi Wannak.
– Katonává kell válni, hogy egy bizonyos fokig szabadon járhassunk odabent. És hogyan válunk katonává? Páncélt szerzünk, onnan, ahol egyébként is önként válnak meg tőle a jóemberek.
– Mhm. És hogy fogjuk megszerezni a ruhákat?
A táncoló nők meghajoltak a színpadon, majd odasiettek azokhoz, akiket kinéztek maguknak az emelvényről. Yi Want is két holdarcú lányka környékezte meg. Duruzsoltak a fülébe, bátyusnak szólították, a férfi pedig mosolyogva, udvariasan dicsérte meg mindkettőjük előadását.
Wang Yao kirekesztve nézte hármójukat, majd pár perc után, amikor már letelt a kötelező vonakodási idő, Yi Wan hagyta magát felhúzni a székéről. Mielőtt még elment volna a hölgyekkel, visszakacsintott Wang Yao-ra.
– Ne várj rám, szerezz magadnak te is!
Majd elmászott az emeletre, amíg a két lány a karját húzta. Egészen komikus volt a két nádszálvékony nő mellett ő, lomha mozgásával, meg a széles vállaival. Wang Yao nem volt túl boldog.
Még a gondolata is taszította annak, hogy egy nőnek még csak tettesse is az érdeklődést. Fogadalmat tett! Nem fért bele semmi ilyesmi, hiába csak mímelni kellett volna az egészet. Már az is eléggé megrengette a hitében, hogy egyáltalán hagyta magát berángatni egy ilyen helyre.
Felállt és remegő térdekkel a lépcső felé vette az irányt, hogy körülnézzen a felsőbb szinteken, talán elé guruljon egy sisak, vagy mellvért…
Nem realizálta magában, de úgy suhant fel a lépcsőn, akárcsak a hölgyek, akiket odalentről figyelt. A csípője finoman ringott, a haja fátyolként úszott mögötte a levegőben. Ha nem lettek volna rajta a mindennapi ruhái, bárki egy örömlánynak nézte volna, akinek nem volt alkalma, vagy ideje fehérre maszkírozni magát, illetve feltűzni a haját.
A galéria még világos volt, ahova felért, ám az innen nyíló folyosók megmaradtak sötétségben. Wang Yao elindult az egyiken. Óvatosan, hogy még a deszkák se koppanjanak a csizmája alatt, hogy még az oldaláról lógó apró csengő se szólaljon meg.
Az első két szobaajtónál hosszan hallgatózott, majd, amikor biztosra vette, hogy a ziháló légzés és a furcsa hangok nem fognak hamar elmúlni, továbbállt. Két folyosót végigjárt, egy helyre be is nyitott, ám az ágyon fekvő édesdeden alvó férfi nem katona volt, így ki is szaladt, mielőtt még felkelthette volna.
Tovább keresgélt, a következő szoba pedig, ahova halkan benyitott, már tényleg egy katonáé volt, abból ítélve, hogy egy sisak volt nem messze ledobva az ajtó mellett.
Wang Yao nagyot nyelt és négykézlábra ereszkedett, úgy nyúlt be érte. Nem érte el. Összevonta a szemöldökét, beljebb mászott, majd újra kinyújtotta a karját. Mielőtt még hozzáérhetett volna, valaki megérintette a hátát.
Nem vette észre, hogy valaki mögé osont, így riadtan ragadta meg a sisakot és fordult a hátára. Szerencsére csak Yi Wan állt fölötte, mosolygott és intett. Teljes páncélzatban volt, még a sisakját is felvette, csak a nyaka körül nem vette le a sálat. Hóna alatt egy másik mellvért volt.
Wang Yao nagyot sóhajtott és kimászott a szobából. Behúzta maga mögött az ajtót és a fejébe húzta a sisakot.
– Hogy ráztad le a lányokat?
– Megvannak a módszereim – mondta Yi Wan mosolyogva és segített Wang Yao-ra adni a mellvértet. – Nem találtam csizmát a te méretedben, de azt hiszem, sötétben nem fog senkinek feltűnni, hogy nem katonai.
Wang Yao hümmögött, felhúzta az alkarvédőit, majd megigazította a sisakját. Felnézett Yi Wanra. Most egyedül a szemei mutatták, hogy nyugati. Meg a nagy termete. De inkább csak a szemei. Nem láthatta senki a hószőke haját, csak Wang Yao tudta, hogy ott van a vas és réz alatt. Ez büszkévé tette.
Tökéletes álcában vonultak le a lépcsőn, majd ki az örömházból, át a hídon. Magabiztosan, szinte otthonosan sétáltak be a Weiyang Palota kapuján, miután biccentettek az őrnek. Wang Yao körülnézett a fáklyákkal bevilágított téren, majd jobbra indult, az egyik oldalsó ajtó felé. Csak megérzés volt, hogy arra haladjon, nagyon remélte, hogy igaza lesz. Yi Wan kérdés nélkül követte.
Az ajtón belépve egy kertbe értek, ahonnét balra nyílt egy újabb ajtó. Ezen átlépve Wang Yao rájött, hogy megkerülték a lépcsősort és a császári csarnokot, ahova még csak be sem engedték.
Egy újabb hatalmas térre értek. Itt már több fáklyával járőröző katona volt, szemben egy fal, rajta három átjáró, melyeken keresztül vezetett az út a palota belsőbb részeibe.
– Egyébként mit keresünk? A császárt? Egy hivatalnokot?
– Amelyik előbb szembejön?
– Konkrét terveid vannak, bátyám – jegyezte meg Yi Wan. – És ha megtaláltuk? Megfenyegetjük?
– Beszélünk vele – javította ki Wang Yao.
– Miután ruhát loptunk és betörtünk ide…?
Wang Yao elvörösödött és a falra nézett.
– Át tudjuk ugrani. Onnét már biztos nincs messze.
Yi Wan bólintott és magabiztosan elindult a szemközti fal felé. Wang Yao sietve követte, de azért gyorsan elmormolt egy álcázó bűbájt a biztonság kedvéért. Nem volt nagy varázslat, annyit tudott csak segíteni, hogyha valaki rájuk néz, hát átsiklik rajtuk a tekintete, és nem törődik velük. De, ha többször feléjük néztek volna, hát a varázslat azonnal lepereg.
A falnál őrök álltak, Wang Yao azonnal elrugaszkodott a földről, amint megpillantotta őket. Kecsesen libbent fel a fal tetejére, Yi Wan pedig nem sokkal utána érkezett mellé. Mivel nem kezdődött azonnal kiabálás, nem vették észre őket.
Wang Yao a fal másik oldala felé fordult. Itt egy belső udvar volt, közepén egy hatalmas házzal. Wang Yao ugyan kételkedett abban, hogy itt lakna a császár, de nem ártott mindenhol körülnézni.
Yi Wan a tető szélére sétált, hogy megnézze, milyen messze vannak a földtől, és hogy lehetséges lenne-e leugrani.
Wang Yao követte volna, de hirtelen rossz érzés kerítette hatalmába. Balra fordította a fejét és meghűlt benne a vér. Egy feketeruhás férfi állt a tető tetején, tőlük alig tíz méterre. Kezében legyező volt, olyan kényelmesen mozgatta, mintha nem két betörőt talált volna, hanem csak két szökött nyulacskát. A szemei fehérek voltak, mintha vakok lettek volna, de Wang Yao biztos volt benne, hogy látott valamennyit, mert egyenesen rájuk emelte hideg szemeit.
– Lám-lám – szólalt meg, tenyerébe csapta a legyezőjét és egy lépést tett feléjük – Csak nem két démonocska tévedt el Weiyang Palota nagy rengetegében?
Úgy mosolygott, mint aki máris megnyerte volna a csatát.
Ennek a karakternek az emberneve olyan 200 IQ-ként jutott eszembe. Kövi fejezet elején elmesélem. Zseniális.