Egy szem cseresznye

Dorothy Snape ötlete alapján

A varázslóvilág a Voldemort halála utáni ötödik karácsony megünneplésére készült. Az emberek a boldog békeidőkben eltelt évek alatt szinte teljesen megfeledkeztek arról, milyen kevés örömük volt a Sötét Nagyúr borzalmas uralma alatt. Harry és barátai is felszabadultan ünnepelték szabadságukat, mégis, a Grimmauld téri házba csak lassan szivárgott vissza az élet. Az első évben szűk körben, csendesen ünnepelték a karácsonyt, majd ez szépen lassan átalakult egy hatalmas, több napig tartó eseménnyé, ahol az életben maradt rendtagok egymás társaságában töltötték az estét.

A Weasleyk mindig teljes létszámban jelentek meg a főhadiszálláson, McGalagony professzor is tiszteletét tette minden karácsonykor, egyedül Perselus Piton nem volt hajlandó mások társaságában „ünnepelni". A férfi a Potterék ballagását követő évben teljesen visszavonult, felhagyott a tanítással és elutazott az országból. Épp ezért lepett meg mindenkit a hír, hogy az idei összejövetelen már ő is tiszteletét teszi. De hogy mi vette rá az egykori tanárt, hogy feladva eddigi kitartó távolmaradását, most mégis hajlandó legyen velük tölteni a karácsonyi ünnepet, azt senki sem tudta...

A legjobb, ha mindent az elejétől mesélek el.

Billnek és Fleurnek pár hete hármas ikrei születtek. Victorie nagyon boldog volt, főleg, mert imádott nagymamája átmenetileg beköltözött a kagylólakba. A fiatal házaspár már nem volt annyira örömteli a tudattól, hogy Mrs Weasley állandó vendégükké vált, de nem akarták megbántani, és hát elkélt a segítség...
Molly ragaszkodott hozzá, hogy a családja – az elmúlt években hagyománnyá vált szokáshoz híven – a Grimmauld téren ünnepeljen. Neki sem ideje, sem energiája nem lett volna, hogy legidősebb fia otthonában vendégül lássa őket. Egyébként sem tett volna jót a kicsiknek, ha ilyen sokan zsongnak körülöttük. Bár Molly szíve vérzett, hogy nem lehet ott mindenkivel, most csak és kizárólag az unokáira gondolt.
Viszont így nem volt senki, aki megfőzhette volna a karácsony este összegyűlő rendtagok ünnepi vacsoráját. Erre a feladatra végül Hermione ajánlkozott, a többiek legnagyobb döbbenetére. Még Ginny is csak pislogni tudott a meglepő bejelentésre, majd később óvatosan megpróbálta eltántorítani a lányt a főzési merényletétől. Tisztelte a másik lány minden képességét, de még saját magát is alkalmasabbnak tartotta egy ilyen főzési akció véghezvitelére. De Hermione nem volt hajlandó lemondani a vacsorakészítési jogáról, neki ugyanis hátsó szándékai voltak ezzel a kis tervvel…
Ron és Harry tanulva az évekkel ezelőtti esetekből - amikor a lány váltig állította, hogy nem rossz szakács -, azt tervezték, hogy beszereznek maguknak néhány egyszerűen és gyorsan elkészíthető vacsorát, hogy ne kelljen éhezniük karácsony este. A Weasley-fiú máig emlegeti azt a szénné égetett halat, amit a lány próbált belé tukmálni. Az egész estés gyomorfájáson kívül még egy szemet gyönyörködtető kiütéssel járó ételallergiát is sikerült összehoznia a lány „jól átsütött" vacsorájának hála.

=O=O=O=

– Üdvözöljük önöket Varázslatos konyhatündérek tanfolyamunkon! – mosolygott barátságosan a boszorkány a tizenkét főből álló csoportra. – Itt meg fogom tanítani önöknek, hogyan legyenek magabiztosak a konyhában, varázspálca nélkül… A legfinomabb ételek nem varázslattal készülnek! – Fehér kötényét megigazította, mielőtt folytatta volna. – Ha valaki még mindig nem biztos benne, hogy részt szeretne venni a tanfolyamon, akkor annak a mai ingyenes óra után visszatérítjük a tanfolyam egész költségét!
Hermione elszántan szorította magához cseresznyevirágokkal hímzett kötényét. Még pontosan nyolc hete van karácsonyig, és ez idő alatt, ha törik, ha szakad, ő bizony meg fog tanulni főzni. Tudta, nem tévesztheti szem elől a célt, amit azzal kívánt elérni, hogy káprázatos karácsonyi vacsorát ad.

– Nem lehet olyan nehéz – gondolta magába. – Hiszen nők milliói otthonosan mozognak a konyhában.

=O=O=O=

Hermione Jane Granger, írta rá felragasztható névtáblájára a lány, és rögtön ezután elfoglalta a tanfolyamvezetőhöz legközelebb eső pultot, hogy mindent pontosan le tudjon jegyzetelni. Egyetlen szót sem akart elmulasztani. Ám alighogy a papírhoz érintette volna a tollát, máris megszólították.
– Kedves… Hermione – olvasta el a névtábláját az oktató. – Itt semmit nem kell lejegyzetelnie, csak figyelnie kell, és ráéreznie a főzés örömére! Tegye csak el a füzetét, mert ez itt gyakorlati oktatás lesz. – A nő nem volt barátságtalan Hermionéval, a lány mégis kellemetlenül érezte magát.
Enyhén elpirulva, gyorsan betuszkolta a jegyzettömbjét a válltáskájába, és visszafordult az oktató felé.
Mindenki munkapadján volt egy vágódeszka és egy kés. Valamint egy kosár hagyma. Az első – az oktató szerint a legegyszerűbb dolog a világon – dolguk az volt, hogy minél apróbbra felvágják azt a kosár hagymát. Hermione derekasan küzdött a saját vágódeszkáján, de a második hagyma szeletelése közben már szinte semmit sem látott. Rebeca, a tanfolyamvezető, mögé állt, és megmutatta neki a helyes mozdulatsort.
Sajnos így első ránézésre Granger hagymaszeletei nem voltak túlságosan kicsik, sőt… De Rebeca azt tanácsolta mindenkinek, hogy otthon gyakoroljon a következő óráig.
Így tehát Granger minden nap derekasan aprította otthon a vöröshagymákat. Régen nem volt semmi gondja ezzel, minden hozzávalót tökéletes nagyságúra fel tudott szeletelni, ha egy bájitalfőzetről volt szó. Most azonban kezdett egyre jobban elkeseredni saját szerencsétlenségén, mert véleménye szerint még Neville is értékelhetőbb munkát tudott volna produkálni.
De nem volt elég, hogy a szeletelési próbálkozásait követően úgy vélte, egyelőre a hagyma került ki győztesen… A következő főzőórától még egyéb plusz feladatai is adódtak, így sorban főzte a tojásokat, burgonyát, csirkét csontozott, levest készített, tortakrémet kreált. Mindent megtett azért, hogy karácsonyra valóban ő legyen a legkiválóbb szakács, aki valaha a Grimmauld téren főzött. Nem csak a barátait szerette volna lenyűgözni, hanem Perselus Pitont is…

=O=O=O=

A háború után Piton eltűnt a világ szeme elől egy időre. Senki nem kereste, nem firtatták, miért akar egyedül lenni. Hermione nagyon elfoglalt volt ebben az időben. Elkezdte a tanulmányait a Mágus Akadémián, ahol bájitalmesteri vizsgát készült letenni. Már az első egyetemi évében jelentkezett a Szent Mungóban meghirdetett gyakorlati posztra, amit sikeresen meg is kapott. Szabadidejében lázcsillapító főzeteket kevergetett az üstjében, vagy éppen himlő elleni kenőcsöt készített az ispotály laborjában.
Fél éve dolgozott már a Szent Mungóban, mikor egy napon megjelent a laborban Perselus Piton. A férfi tartózkodóan odabiccentett mindenkinek, kivéve neki. Rajta egyszerűen keresztülnézett, majd eltűnt a laborvezetővel együtt az irodában. Mindenki sugdolózni kezdett, mikor meglátták a rég elveszettnek hitt bájitalmestert. Még Hermione is különösnek találta, hogy a férfi csak így felbukkant, pláne, hogy így viselkedett vele.
Aznap a laborvezető összehívott minden gyakornokot és közölte velük, hogy a következő félévi szemeszterre páran olyan szerencsében részesülhetnek, hogy egy-egy mester keze alatt dolgozhatnak. Pitonon kívül még két másik nagy tudású bájitalmester is részt vett a programban.
Hermione és egyik diáktársa Pitonhoz került, amit a lány először kissé viszolyogva vett tudomásul. Jól emlékezett még a férfi tanítási módszereire, és igazán nem hiányzott neki, hogy naponta megalázzák. A bájitalmester már az első alkalommal a tudtára adta a lánynak, hogy ő sem különösebben boldog, hogy ismét tanítani fogja.
– Nehogy azt képzelje, Granger, hogy most majd különleges elbánásban lesz része, csak mert ismerem magát – morogta a férfi.
– Soha nem volt részem az ön különleges bánásmódjában, hacsak ezalatt nem azt érti, hogy módszeresen megalázott korábban – feleselt vissza dacosan a lány.
– Micsoda megnyerő bátorság – gúnyolódott Piton. – Látom, még mindig nem tudja csukva tartani a száját… – A másik diák csak tátott szájjal bámult rájuk. – Ajánlom magának, hogy fogja vissza a kibírhatatlan énjét, és csak akkor szólaljon meg, ha kérdezem! Világos?
Hermione karba fonta a kezét, és nem válaszolt. Mélyen meg volt sértve.
– Tudja, Granger, az én értékelésem nagyban hozzájárul a laborgyakornoki jegyéhez… Ha emlékeim nem csalnak, nem éri be kevesebbel, mint a kiváló.
A lány arca kipirosodott a visszafojtott dühtől.
– Csak nem fenyeget, professzor? - kérdezte sötéten a férfira pillantva.
– Csupán ismertettem önnel az első számú alapszabályt - felelte Piton gúnyos mosolyra húzva a száját. – A többit majd menet közben megtudja, és a saját érdekében ajánlom, hogy mindent betartsa!
– Igenis, uram! – sziszegte a lány mérgesen.
– Ez magának is szól! - rivallt rá a bamba képpel álló fiúra. – Kapják össze magukat, és kezdjenek el dolgozni a munkapadjukon, a mai napra kiírt bájitalok listája már ott vár magukra!
Hermione felkészült a legrosszabbra. Tudta, hogy Pitonnak semmi sem lesz elég jó, és folyton hibát fog keresni minden mozdulatában. Viszont a férfi a lehető legnagyobb meglepetést okozta számára. Az első pár órán hasonló stílusban beszélt velük, mint mikor Hermione még a Roxfortba járt. Ám úgy egy hónap elteltével a bájitalmester némileg visszavett szigorú stílusából. Kedvesnek éppenséggel nem volt mondható, de sokkal udvariasabb, sőt türelmesebb volt két tanoncával.
Pár hónap múlva a diáktársa az édesanyja előrehaladott betegsége miatt otthagyta az egyetemet, hogy munkába állhasson és fizetni tudja a kezelés költségeit. Így Hermione egyedül maradt a férfi csoportjában. Várta, hogy idővel átraknak valakit egy másik osztályból, de egy idő után rájött, hogy nem fog senki David helyére jönni. Igazából nem tolongtak a diákok, hogy Piton keze alatt dolgozhassanak, még úgy sem, hogy közismert tény volt, hogy a férfi rendelkezett a legnagyobb szakértelemmel a bájitalfőzés terén.
Az egyetem emelt óraszámot írt elő, ha egy csoport létszáma egyetlen főre korlátozódik. Perselus kénytelen volt belátni, hogy semmilyen módon nem tudja megsokszorozni Grangert. Így, miután ketten maradtak, Piton kénytelen volt még egy plusz napot a lány oktatására áldozni. Immáron heti három napot töltöttek összezárva a laborban, és ennek egyikük sem örült. Hermione eleinte minden egyes alkalommal gyomorgörccsel lépett be a laborba. Nem mert megszólalni a férfi jelenlétében, pedig számtalan kérdése lett volna. De Piton egyértelművé tette számára, hogy nem óhajt vele társalogni, csak ha nagyon muszáj.
Ám az idő múlásával Hermione egyre bátrabb lett, és újra olyan buzgó volt, mint annak idején az iskolában. Dacolva Piton szabályaival, azért is feltette a kérdéseit, és noha a férfi először úgy tett, mint aki nem hallotta, egy idő után feladta, és válaszolt neki.
Pitont egy ideig idegesítette a lány szótlansága, bár maga sem tudta megmondani, miért, hiszen pont ő parancsolt rá, hogy ne nyissa ki feleslegesen a száját. Mégis merőben szokatlan volt Grangert csendben látni. Ám amikor megeredt a lány nyelve, akkor a csendes időszakot sírta vissza. Volt, hogy komoly vitájuk kerekedett ki egy-egy főzési folyamat elvégzése közben, de általában egyetértésben dolgoztak.
A harmadik egyetemi éve alatt Hermione volt a legeredményesebb bájitalfőző az egész évfolyamban, és ezt csakis Pitonnak köszönhette. A férfi az évek múlásával nyíltabbá vált, és olyan fortélyokat is megosztott a lánnyal, amik semmilyen könyvben nem szerepeltek, ő is tapasztalati úton jutott hozzá a tudáshoz.

=O=O=O=

Granger nem tudta pontosan megmondani, mikor kezdett el vonzódni a férfihoz. Talán az jelentette a kezdetet, amikor a férfi felhagyott a Miss Granger megszólítással, és olyan hangon ejtette ki a lány nevét, hogy Hermione majdnem felsóhajtott. Ettől kezdve Hermione naponta észlelt különféle változásokat a férfi viselkedésén. Nem folytattak egyfolytában hosszas beszélgetéseket, a lány mégis sokkal több mindent megtudott a bájitalmesterről, mint előtte bárki. Piton néha ugratta, és meglepődve tapasztalta, hogy Granger már nem megsértődik a gúnyolódásain, hanem visszavág.
Különös humorral fűszerezett szócsatáik alatt, minden nap kicsit jobban megismerték a másikat. A lány sokszor elképedve meredt a férfira, mikor Piton elengedte magát, és elmosolyodott valamin.
Lenyűgözte a férfi szaktudása, a hozzáértése, hogy mennyire megszállott a munkájában. Figyelte a kezét, itta minden mozdulatát. Diákkorában sosem vette észre, milyen simogatóan bársonyos a férfi hangja, de most időnként még a hideg is végigfutott a hátán, ha Piton a háta mögé állt, és halkan mondott neki valamit.

A negyedik év második felében Hermione már biztosan tudta, hogy menthetetlenül beleszeretett a férfiba. A kezdeti gyomorgörcsöt – mikor tudta, hogy együtt kell vele töltenie az időt –, felváltotta a boldog várakozás, hogy mikor lehet megint együtt imádott professzorával. Az iskolai szabályzat egyértelműen tiltotta a tanár-diák nem tanulásra irányuló viszonyát. Granger ettől függetlenül néha eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha…
Sosem merte bevallani a férfinak, hogy mit érez iránta. Ám Piton mégis sejtette, de egyszerűen nem merte elhinni, hogy Granger valóban gyengéd érzelmeket táplálna iránta.
Egyszerűen nem lehetett nem észrevenni, hogy a lány mennyivel szaporábban vette a levegőt, ha a bájitalmester a közvetlen közelében dolgozott. Elpirult, ha a kezük véletlen egymáséhoz ért, és sokszor a férfin felejtette a pillantását, ha azt hitte, Piton nem látja őt.
Kiolvasott vagy egy tucat olyan könyvet, amit Piton ajánlott neki, csak, hogy megfelelő beszédtémájuk legyen, és szinte minden alkalmat megragadott, hogy a férfi figyeljen rá.
Perselus nem tudta volna megmondani, hogy Granger szerelmes-e belé, de azt érezte, hogy a lány vonzódik hozzá… És ez a vonzalom nem volt viszonzatlan, bár más előtt nem ismerte volna be, számára sem volt közömbös a lány.
A négy év során – mikor heti három napot együtt töltött a lánnyal – megváltozott Hermionéról a véleménye. A valaha volt legidegesítőbb csitriből egy roppant intelligens, szórakoztató és gyönyörű fiatal hölggyé érett. Végigkövetni a változást igazán lenyűgöző volt. Piton eleinte nem örült neki, hogy pont a volt griffendélest kell oktatnia, dacára annak, hogy őt tartotta a legértelmesebbnek az összes jelentkező közül. Viszont Hermione szokás szerint bebizonyította neki, hogy téved vele kapcsolatban.
Gyorsan tanult, precízen és jól dolgozott. Nem volt rá oka panaszkodni, egyedül azt a kibírhatatlan kíváncsi természetét nem tudta morgás nélkül elviselni. Ám az idő múlásával a lány érdeklődése kifinomultabb lett, már nem akart mindenről mindent tudni.
Egy napon, mikor a lány éppen magára öltötte a munkaköpenyét a férfi felé fordult. Tavasz volt, és Hermione szoknyát viselt. Ahogy megpördült, a szoknyája megemelkedett, és láttatni engedte a combja egy részét. Piton szeme egy pillanatra elkerekedett, holott azelőtt nem érdekelte a lány alakja. Most mégis könnyedén kizökkent szokott merev magatartásából, ahogy Granger szelíden rámosolygott, miközben elhaladt mellette.
Majd mikor a haját tűzte fel, és szabadon maradt nyakáról csábító, édes cseresznyevirág illat áradt a férfi felé, Piton sejtette, hogy hamarosan el fog veszni a lány bűvkörében.
És így is lett…

=O=O=O=

Hermione mindent elkövetett, hogy sikerrel vegye a főzés által elé gördített akadályokat. Az anyukája mindig azt mondta neki kislánykorában, hogy a férfit a hasán keresztül lehet megfogni. Úgy érezte, nem veszít vele semmit, ha beigazolja, vagy éppen megcáfolja eme népi bölcsesség helyességét. Kedvesen elmosolyodott, ahogy felidézte magában, gyerekként mennyire csodálta édesanyját, mikor a konyhában serénykedett. Bárcsak neki is olyan könnyedén menne, mint
az anyukájának.
A mélázásból egy megszokott hang zökkentette ki.
Egy termetes bagoly kopogtatott az ablakán, az a szárnyas jószág, akit az utóbbi időben már többször volt szerencséje vendégül látnia bagolycsemegével.
Hermionénak akadt egy titkos hódolója.
Először nem tudta mire vélni a csomagot, amit kapott. Egy pár hónappal ezelőtt valaki meglepte egy doboz cseresznyelekvárral töltött apró pitével. El nem tudta képzelni, ki küldhette neki, mert emlékezete szerint soha senkinek nem mondta még el, hogy a cseresznyelekvár a kedvence. Kivéve a legközelebbi barátainak, de szinte biztos volt benne, hogy sem Ron, sem Harry nem lehet a csomag küldője.
Mikor beleharapott az első pitébe, a gyermekkora jutott eszébe. Maga előtt látta nagymamáját, amint lekvárt főz be, és ő kislányként alig győzte kivárni, hogy kihűljön, és jóízűen belakmározhasson az édes csemegéből.
A következő alkalommal finom cseresznyeillatú szappant kapott. Minden fürdés felért egy kényeztetéssel. A számára oly kedves illat sokáig nem párolgott el bőréről, és tapintása finom bársonyos lett.
Ezután egy cserepes virágot kapott ajándékba, és mikor jobban szemügyre vette rájött, hogy nem is akármilyen virágról volt szó. Egészen pontosan egy növekedés gátló bűbájjal kezelt, virágzó cseresznyefát kapott. Nem győzött gyönyörködni benne, hiszen a lekicsinyített fa olyan pompázatos virágokat bontott, amilyeneket még sosem látott ezelőtt.
Szerette volna megköszönni a kedves ajándékokat, de nem volt kinek. Üzenet sosem volt a csomagokhoz, és a bagolynak sem volt semmi különös ismertetőjele. Próbált a helyi V.H.Á.NY-nál utánajárni az állat kilétének, de nem jutott előrébb. (Varázs-háztartási állatnyilvántartó). Türelmetlenül várta a következő meglepetést, mert valami azt súgta neki, hogy még „hallani" fog a hódolójáról.
Aztán egy ideig mégsem kapott semmit. Kissé csalódott volt, majd jobban belegondolt a képtelen helyzetbe, és már nem is bánta annyira. Mert bár örült a meglepetéseknek, valahol mélyen úgy érezte, „megcsalja" Pitont ezzel a titkos imádóval. Bár még nem is vallotta be a férfinak az érzéseit, ő már eldöntötte, hogy hozzá tartozik, bármilyen is lesz a fogadtatása a vallomásának.

=O=O=O=

A lány a hátralevő hat hétben igyekezett derekasan helytállni a tanfolyam konyhájában, dacára annak, hogy felkerült a legtöbbször elvágott ujjak ranglistáját jelző tábla első helyére. Jó párszor megégette, leforrázta magát, időnként úgy elfűszerezte az ételét, hogy még a legjobb indulattal sem lehetett ehetőnek nevezni, de akkor sem adta fel.
Szakácskönyveket vásárolt, és szabadnapjain, mikor nem a laborban segített Pitonnak, azokat bújta. Elméletben elsajátított mindent, amit csak emberileg lehetséges. Több receptet tudott fejből, mint a legjobb séfek. Azonban a gyakorlati megvalósítás rendre kifogott rajta.
– Ha tökéletes pontossággal tudok bájitalt főzni, akkor egy Padlizsános-spenótos terrinnel csak nem fog meggyűlni a bajom! – morogta maga elé, mikor nekiállt, hogy meghámozza a török paradicsom néven is ismert zöldséget.
De nagyon hamar rájött, hogy a grillezés egyszerűen hangzik, mégis pillanatok alatt el lehet rontani. A sütőből dőlt ki a füst, ő pedig toporzékolva mérgelődött, hogy megint elrontott valamit.
Ám az utolsó héten, egyik éjjel, miközben aludt, egy csodálatos álomvilágba került. A Grimmauld tér konyhájában volt, és sürgött-forgott a tűzhely és az előkészítő pult között. Az asztalt már telerakta különböző finomságokkal, mind illatosak voltak, és micsoda színkavalkád uralkodott. Az ember már azzal jóllakott, hogy csak ránézett a mennyei kreálmányokra.
Ébredéskor még érezte az orrában az általa elkészített ételek illatát. Valahogy úgy vélte, hogy ez volt az, amiről az oktatója beszélt. Az érzés, az öröm, ami akkor járja át az embert, ha másoknak főzhet. Eddig bármennyire is próbált ráérezni a dolgokra, a főzést csak egy szükséges folyamatnak gondolta, ami ahhoz segítette hozzá, hogy főtt ételt ehessen.
Pedig mikor bájitalt főz, akkor sem csupán azt érzi, hogy szükségből jobbra-balra kell kevergetnie a gyógykészítményeket az üstben. Olyankor szinte érzi, hogy a keverőpálcáján keresztül egy kis része a bájitalba kerül, és egyedi lesz.
Ezt az érzést kellett megtapasztalnia, hogy az utolsó három hétben feltornázza magát a főzőcsoport utolsójából a második legjobbjává. Rebeca teljesen elképedt a hirtelen végbement változáson. A lány tortakréme ízletes volt és könnyű. A levesei aranyszínűek és ínycsiklandóak. A sültjei pedig szemet gyönyörködtetőek. Soha egyetlen tanítványára sem volt még ennyire büszke.
Granger boldogan vette át az oklevelet, ami azt igazolta, hogy immáron a konyhában is megállja a helyét. Most már nem volt más hátra, mint valahogy elkápráztatni a Grimmauld téren összegyűlt társaságot.

=O=O=O=

– Harry, kérlek, azt a zsák krumplit ide tedd le a kredenc mellé – mutatott a konyha másik vége felé a fiúnak. – Miért nem használod a pálcád? Még a végén meghúzod a hátadat – szidta meg Pottert, mikor vonszolni kezdte a zsákot, ahelyett hogy odalebegtette volna.
– Ezt én is kérdezhetném tőled – morogta vissza a fiú.
– Már miért húznám meg a hátam? – érdeklődött a lány.
– Nem arra gondoltam – vakarta meg a fejét Harry –, hanem, hogy miért nem használsz pálcát. Varázslattal talán jobban menne…
– Na, ide figyeljetek mind a ketten! – szólította meg az éppen betoppanó Ront is. – Történetesen birtokában vagyok annak a tudásnak, amivel könnyedén el lehet készíteni egy karácsonyi vacsorát!
– Hát azt tudjuk, hogy elolvastad a szakácskönyvet, de meg is tudod csinálni? – kérdezett vissza vigyorogva a vörös hajú fiú.
Harry alig tudta visszatartani pukkadozó nevetését.
– Kifelé a konyhából, hálátlan banda! – utasította őket a lány. – Mindent meg fogtok kóstolni, amit elétek rakok, és elhihetitek, hogy imádni fogjátok! – szólt utánuk.
– Karácsonykor igazán nem szép a másikat mérgezéssel büntetni – dugta vissza a fejét a lengőajtón Ron. – Én egy szép ajándékot választottam neked, te pedig… – Hermione mérgesen rohant oda, hogy kilökje a fiú fejét a résből, és végre egyedül lehessen.
Granger hangosan kifújta a levegőt, ahogy hátát óvatosan nekivetette az ajtónak. Nem akart a másik oldalon átesni, mert valóban el akarta hitetni mindenkivel, hogy tudja, mit csinál. Ám egy ilyen vicces és egyben kínos eset máris élét vette volna azon kijelentésének, hogy a vacsora tökéletes lesz.
Ahogy körbenézett a konyhában, hirtelen nagyon kicsinek érezte magát. Csupán két napja van arra, hogy elkészítse élete első karácsonyi vacsoráját, és elrabolja vele Piton szívét.
Ma estére csak egy egyszerű kétfogásos vacsorát szeretett volna elkészíteni, mivel nem sok ember tartózkodott jelenleg a főhadiszálláson. Viszont holnap már szinte ki sem fog tudni szabadulni a konyhából.

=O=O=O=

Perselus Minerva McGalagonnyal együtt huszonnegyedikén, déltájban érkezett meg a Grimmauld térre. Harry és Ron, ha nem is a legbarátságosabban, de mindenképpen tisztelettudóan fogadták régi bájitaltan tanárukat. A két fiú azóta lakott a szálláson, hogy elkezdték az aurorképzőt. Molly nem igazán repesett az örömtől, hogy két fiú felügyelet nélkül éljen egy ilyen nagy házban, ezért gyakran rájuk nézett, hogy főzzön nekik pár napra.
A bájitalmester, miután lepakolta a csomagját szokásos szobájába, a konyha felé vette az irányt, ahol legnagyobb meglepetésére egy sebesen szeletelő Hermione Grangert talált.
– Hermione, maga főz? – kérdezte meglepetten a felé forduló lánytól.
– Miért lepődik meg ezen mindenki? – kérdezett vissza kissé sértődötten a lány.
Piton arcát kissé elfordította, hogy a lány ne lássa gúnyos mosolyát. Természetes, hogy sokakat meglepetésként ért a hír, hogy Hermione Granger önként a konyhában tüsténkedik. Piton még élénken emlékezett arra az egyetlen esetre, mikor egy csésze kávé megfőzésére kérte a lányt úgy egy éve. A férfi miután belekortyolt a fekete italba, legszívesebben a lány arcába köpte volna. A több napos poshadt esővíznek – a kávéhoz képest, amit a lány felszolgált neki – fejedelmibb íze volt. Ezek után már egy pohár vizet sem szívesen kért Grangertől.
– Ne vegye sértésnek – Piton olyan arcot vágott, ami egyértelműen állítása ellenkezőjét bizonyította –, de maga valahogy nem is tudom, hogy fogalmazzam meg… egyáltalán nincs birtokában a konyhaművészetnek.
– Ah, milyen kíméletesen fogalmaz – húzta fel az orrát a lány. – Azt hiszem, hogy meg fogom cáfolni ezt az állítást, ha ma leül a többiekkel vacsorázni az általam készített fogásokhoz.
Piton felvonta a szemöldökét, majd egy szó nélkül megfordult. Hermione hangja állította meg az ajtóban.
– Nem hisz nekem, igaz? – kérdezte kissé szomorkásan a lány.
– Ki vagyok én, hogy mások igazát megítéljem? – Egy apró hamiskás mosolyfélét küldött a lány felé. – Mindenesetre úgy vélem tanácsosabb, ha megnézem, mennyi gyomorégés-csillapító főzetem van a lenti laboromban. – Hermione szeme elkerekedett, de válaszolni már nem tudott, mert Minerva sietős léptekkel berontott a konyhába, majdnem orron csapva a lengőajtóval a bájitalmestert.
– Remélem, nem zavartam meg semmit – mondta Minerva, miközben kapkodta tekintetét a másik kettő között.
Hermione enyhén elpirulva tagadóan megrázta a fejét. Piton észrevette a lány zavarát, és egy percig meglehetősen mérges volt régi kolléganőjére, hogy így rájuk rontott. Az utóbbi időben szándékosan heccelte a lányt, hogy minél csípősebb megjegyzést csikarjon ki belőle. Meglehetősen élvezte a kis csipkelődéseiket, mivel Hermione volt olyan intelligens, hogy nem vette magára a férfi gúnyolódásait.
– Miss Granger, szeretnék önnek mutatni valamit a szobájában, ha van egy pár perce – törte meg a pillanatnyi csendet az idős boszorkány. – Bár már valószínűleg későn kérdezem egy bizonyos dologgal kapcsolatban, de azért érdekelne a véleménye.
Hermione megtörölte a kezét a konyharuhában, és otthagyta a félig meghámozott zöldséghalmazt a konyhapulton, hogy kövesse régi igazgatónőjét. Piton várt egy percet, mielőtt követte volna őket, de mindezt úgy tette, hogy a két nőnek ne tűnjön fel, hogy utánuk settenkedik. Sajnos nem hallotta, amikor McGalagony menet közben meggondolta magát, és inkább a saját szobájába invitálta meg a lányt, ahelyett hogy Hermione ideiglenes lakrészébe vonultak volna át.
Piton megfigyelte, melyik ajtón lépnek be egymás mögött, majd megfordult, és visszasétált a konyhába.
– Valami baj van, McGalagony professzor? – kérdezte Hermione a szoba közepén álldogálva.
– Ugyan, dehogy – legyintette a nő. – Csupán szerettem volna önnek megmutatni Perselus ajándékát – felelte a boszorkány, és már elő is halászta méretes skót-kockás táskájából.
Idén is követték azt a hagyományt, hogy egy süvegből kihúzták egymás nevét, és azt ajándékozták meg, akinek a neve a cédulán szerepelt. Természetesen Hermione és a legközelebbi barátai gondoltak egymásra is, de ez senkit nem érintett kellemetlenül, hiszen költséges mulatság lett volna mindenkinek ajándékot vásárolni.
– Oh, ez egy nagyon szép receptfüzet tanárnő, biztos vagyok benne, hogy örülni fog neki! – forgatta meg a kezében a fekete bőrkötéses füzetet a lány, amit egy ezüst színű kígyót ábrázoló csattal lehetett lezárni.
– Valóban úgy gondolja? – érdeklődött a nő. – A boltban azt mondták, hogy a füzet úgy van megbűvölve, hogy mindig ott nyílik ki, ahol éppen szeretnénk, így nem kell bajlódni vele, hogy átlapozzuk az egészet az általunk keresett recept miatt.
– Nagyon praktikus megoldás – felelte mosolyogva a lány.
– Akkor megnyugodtam – ült le az ágya szélére a nő –, tudja, nagyon nehéz annak a morgós medvének a kedvében járni. – Granger ezzel mélységesen egyetértett.
Pár perc múlva Hermione újra a konyhában volt, ahol Piton már várt rá, természetesen jól álcázva türelmetlenségét. Az asztalnál ülve újságot olvasott, de mikor a lány nem nézett felé, lerakta a Próféta aznapi számát, és Grangert figyelte.
A lány igyekezett természetesen viselkedni a férfi közelében, miközben magában azért fohászkodott, hogy nehogy valamilyen szerencsétlenséget műveljen. Hála Merlinnek, a zöldségszeletelést megúszta egyetlen elvágott ujj nélkül, és amikor az edénybe szórta a hagymát, ezúttal nem kezdett el ráfröcsögni a forró olaj sem.
– Mióta mozog ilyen otthonosan a konyhában? – szólította meg váratlanul a férfi.
Hermione mosolyogva fordult Perselus felé.
– Az maradjon az én titkom – felelte sejtelmesen. – Tudja, van egy tervem…
– Egy terve? – vonta fel szemöldökét a férfi. – Micsoda egybeesés, nekem is van egy tervem.
A lány magában elábrándozott azon, milyen szép is lenne, ha ugyanarról tervezgetnének, de úgy gondolta, ez lehetetlen.
– Bármit is vett a fejébe, biztos vagyok benne, hogy sikerrel jár – mondta biztatóan a lány. – Ön nem ismer lehetetlent, Piton Professzor.
– Perselus… Azt hiszem, ennyi év ismeretség után használhatná a keresztnevemet, ha megszólít – ajánlotta fel a férfi, miközben felállt az asztaltól, és a lányhoz sétált. – A tervem sikere nem csak rajtam áll, de elhiheti kisasszony, én mindig megszerzem, amit akarok – mélyen Granger szemébe nézett, miközben a lány csuklójáért nyúlt.
Hermione egy pillanatra megremegett a férfi érintésétől. Szája résnyire elnyílt, azt gondolta, álmodik, hiszen Piton sosem kereste vele a személyes kapcsolatot. Azonban az idilli pillanat hamar elszállt, ahogy Harry és Ron átrohant a konyhán, hogy a hátsó kertbe érve hatalmas hócsatába kezdjenek az ikrekkel.
– Nehezemre esik elhinni, hogy maguk mind egyidősek – jegyezte meg Piton fintorogva, az ablakon kibámulva. – A barátai értelmi színvonala és érzelmi érettsége egy kettévágott futóféreg szintjén mozog.
– Ezek szerint engem sokkal érettebbnek tart – vonta le a következtetést a lány halkan.
– Hermione, ezen még gondolkoznia sem kéne – felelte sejtelmes mosollyal a férfi.
A lány szíve gyorsabban kezdett el dobogni, ahogy a férfi fogva tartotta a pillantásával. Muszáj volt kicsit arrébb lépnie és visszatérnie a főzéshez, különben lehet, hogy Pitonra vetette volna magát.
Perselus elégedetten mosolyogva hagyta el a konyhát, ahogy Granger újra munkához látott. Volt egy kis dolga az emeleten… Ideje volt a tettek mezejére lépnie.

=O=O=O=

A konyhát megtöltötte a frissen sült sertéskaraj illata. Harry és Ron szinte azonnal leültek a szokásos székükre, mikor beleszimatoltak a levegőbe. Hermione odakészítette a párolt zöldséget, az édesburgonyát és a salátát is. Meg volt elégedve magával.
Vacsorára megérkezett Charlie Weasley is, aki nem győzte szebbnél szebb bókokkal ellátni a lányt, miután ilyen hosszú ideje nem látta. Hermione valóban kitett magáért. Bár ez még nem a karácsonyi vacsora volt, de a teríték ünnepélyes volt, hogy méltón tisztelegjen az első általa készített vacsora tiszteletére.
Piton éppen akkor lépett be az étkezőbe, mikor a második legidősebb Weasley-fiú a lehető legközelebb állt a lányhoz, és valami vicceset suttogott a fülébe, mert Hermione a fejét rázva kuncogni kezdett. A bájitalmester merev léptekkel az asztal legtávolabbi székéhez sétált, és unott képpel helyet foglalt. A lány megvárta, míg mindenki leült, majd tálalni kezdett. Ron nem volt képes megvárni, hogy mindenki tányérjára étel kerüljön, rögtön habzsolni kezdett.
– Ez mennyei, Hermione – jegyezte meg Harry. – Hogy csináltad?
– Ennyi év távlatában még mindig kétségbe mered vonni a képességeimet? – kérdezte gunyorosan a lány.
– Elképesztő, hogy milyen finom – szólalt meg Ron is, bár a szájában lévő falat alaposan lerontotta a dicséret értékét. – Te egy szuper nő vagy!
Hermione büszkén húzta ki magát, miközben Piton pillantását kereste, hátha meglátja a férfi tekintetében az oly áhított elismerést. Sajnos azonban a férfi a tányérját fixírozta kitartóan, egész addig míg McGalagony be nem toppant.
A Roxfort igazgatónője késve érkezett, mert vacsora előtt még el kellett mennie valahová. Hermione rögtön felpattant, hogy neki is tálaljon, de az idős boszorkány megállította egy pillanatra.
Jobb kezében egy nyakláncot tartott. Finom szemzésű ezüstlánc volt egy cseresznyét ábrázoló piros medállal. Lágyan ringatta a kezében, és kérdőn nézett az étkezőben lévő két lányra.
– Ha jól sejtem, ez Miss Weasley vagy Miss Granger tulajdonát képzi. – Ginny tagadóan rázta a fejét. – Legalábbis erre merek tippelni, mivel nekem nincs ilyen holmim…
– Hogy került hozzád? – nyögte Piton a szokásosnál is sápadtabban.
Mindenki kíváncsian fordult felé, de egy szempillantás alatt rendezte arcvonásait, és közönyös képet vágott.
– Valószínű, hogy a hölgyek valahol elveszítették a házban – tért vissza szokásos stílusához, így gyorsan elaltatta a többiek érdeklődését az előbbi reakcióját illetően.
– Nem egészen… A szobámban hagyta valaki, egy meglehetősen szép dobozba rejtve. Nagyon sajnálom, ha lelepleztem valaki karácsonyi ajándékát – felelte sajnálkozva Minerva. – Egyébiránt az ötlet dicséretes, és meglehetősen romantikus gesztus.
– A szobádban? – suttogta megrendülten a férfi, de senki nem figyelt rá.
Tegnap, mikor követte a két boszorkányt felfelé, látta, hogy mindketten beléptek az egyik szoba ajtaján. Tisztán hallotta, hogy Minerva azt kérte Hermionétól, hogy hadd mutasson meg neki valamit a lány szobájában! Akkor mégis hogy került McGalagonyhoz a nyaklánc?
– Nem az enyém! Hermione tétovázott egy pillanatra. – Vagyis nem vagyok benne biztos, hogy az enyém.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte vigyorogva Fred. – Nem mondod, hogy te valamit elfelejtettél?
Granger beharapta alsó ajkát, mielőtt válaszolt volna. Megfontolta, hogy beavassa-e az itt ülőket a kis titkába. Végül úgy döntött, talán még jól is jönne neki, ha ily módon tudatná Pitonnal, hogy valaki érdeklődik iránta. Talán így, amikor megvallja érzéseit a férfinak, akkor ő nem fogja elutasítani.
– A dobozhoz nem volt üzenet, igaz? – kérdezte Minervát.
– Nem volt hozzá kártya, egy fekete bársonydobozkában volt.
– Mivel a láncon egy cseresznye van, azt kell, hogy mondjam, ez bizony az enyém – jelentette ki a lány határozottan, és elkérte a másik boszorkánytól, hogy közelebbről is megnézhesse.
– Mitől lettél benne ennyire biztos hirtelen? – kérdezte George.
Piton feszülten markolta a villáját. Ez idáig csak néma szemlélője volt az eseményeknek.
– Hát… az úgy volt, hogy – Hermione zavartan babrált a villájával –, hogy van egy titkos hódolóm!
– Egy micsodád? – kérdezték a többiek egyszerre.
Hermione röviden elmondta, mi történt vele az elmúlt hónapokban, és várta, milyen reakciót vált ki vele a többiekből. Nem volt biztos benne, de valahogy úgy érezte, a titkos hódolója a szobában van, vagy legalábbis valaki tudja, ki lehet. Nem tért ki részletesen az ajándékokra, csak annyit árult el, hogy a hódolója rájött, mi a kedvence.
– Biztosan ismered az illetőt, ha már ennyire tudja, hogy a cseresznye a kedvenced – mosolygott szélesen Charlie, fejével a lánc felé bökve.
Granger hirtelen ránézett. Senkinek nem mondta el, akkor ő mégis honnan tudja? Csak nem…
– Te ezt honnan veszed? – kérdezte akadozva. – Egyébként is, eddig mindig bagollyal küldte el az ajándékait. Hogy került most mégis a házba a doboz?
– Ron mesélte egyszer, hogy egy ültő helyedben megettél egy font cseresznyét. Meg azt is mondta, hogy a nagymamád mindig több tucat cseresznyelekvárt küld neked karácsonyra – kacsintott a lányra. – Ez a valaki nagyon figyelmes ám…
– Nem figyeltek? Valaki itt hagyta nekem ezt a dobozt – ismételte magát a lány. –Tehát pontosan tudja, hol vagyok, figyel engem. – A jókedve kezdett aggodalomba átcsapni. – Az is lehet, hogy őrült…
Piton kezdett elbizonytalanodni. Hatalmas hibát követett el azzal, hogy nem a megfelelő személynél hagyta a kis meglepetést. De még nagyobb ostobaság volt itt, az elvileg tökéletesen levédett főhadiszálláson próbálkoznia, ahova rajtuk kívül senki nem juthat be. Annyira szerette volna látni a lány arcán az örömöt – hiszen eddig még sosem volt alkalma megfigyelni a reakcióját, lévén, hogy nem volt jelen személyesen, amikor a lány kibontotta a csomagjait –, hogy teljesen kiment a fejéből a terve hátulütője. Nem is sejtette, hogy ahelyett, hogy örömöt okoz a lánynak, inkább megrémíti. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, hogy több éves kémkedési tapasztalattal a háta mögött ilyen óriási hibát vétett.
– Valahogy csak idekerült ez a doboz – szólalt meg Ron, amiért cserébe kapott Pitontól egy totálisan idióta vagy pillantást.
– Nyilvánvaló, hogy a házba nem törtek be, a jelzővarázslatok már figyelmeztettek volna minket – közölte Piton, hogy valamennyire megnyugtassa a lányt. – Az a valaki bizonyára jól ismeri önt, de úgy vélem, ártatlan lehet.
– Mondja ezt ön, akinek nem lohol egy flepnis a nyakában – morogta vissza Hermione.
– Ne ítéljen el senkit ismeretlenül – sziszegte a férfi dühösen. – Az előítéletek hasznavehetetlenek, ezt már jó pár alkalommal bebizonyította magának a közvetlen környezete. – Harry felé pillantott, aki visszabiccentett Pitonnak. – Mindenesetre átfésülöm a házat… – Szívesen elslisszolt volna a konyhából, kezdett melegedni a helyzet.
Hermione gondolkozóba esett. Való igaz, hogy nem volt semmi fenyegető az ajándékokban, de akkor is roppant különös, hogy ezt a legutóbbit itt kapta meg a házban.
– Nem, azt hiszem, valóban nem kell aggódnom – próbálta saját magát is meggyőzni.
– Talán itt van az a titkos hódoló, csak még nem merte felfedni magát – szorította meg gyengéden a lány kezét Charlie.
– Neked van ötleted, ki lehet az? – csapott le mohón a megjegyzésre a lány. – Ha tudod, ki az, azonnal áruld el nekem!
– Ha Ron nem mesélte el lépten-nyomon a dolgot mindenkinek, akkor csak egy tippem van. De sajnos még nem mondhatok semmi biztosat.
A lány kérdőn nézett egykori kedvesére, aki némileg zavarban volt, hogy kiderült, mennyire nem tartja tiszteletben mások magánügyeit. Weasley tagadóan rázta a fejét, jelezve, hogy senki másnak nem mesélt róla.
– Hogy érted azt, hogy csak egy valaki lehet? – kérdezte tűnődve a lány. – Ha Ronald – nyomta meg a nevet kissé mérgesen – nem mondta el senki másnak ezt a butaságot, akkor rajtad kívül nem is jöhet szóba senki.
– Jaj, Hermione – nevette el magát a vörös hajú férfi. – Ha én lennék, én nem így csinálnám. – Granger kis gondolkozás után bólintott. – Nem vagyok ennyire romantikus alkat, tudom, hogy ez kiábrándítóan hangzik, de így van.
– Akkor közölnéd végre, hogy ki az? – ripakodott rá Hermione, türelmetlenül dobolva az ujjaival az asztallapon.
Piton pánikba esett. Nem így akarta a lány tudtára adni iránta való érzéseit. Nem ennyi ember előtt, főleg nem Potter és Weasley füle hallatára. A menekülést fontolgatta. Bármennyire szégyenletes lépés is lett volna, akkor sem olyan kellemetlen, mint lebukni a többiek előtt. Egy nagyon picit hátratolta a széket, de Minerva pont akkor fordult felé, amikor még jobban meg akarta mozdítani azt a fránya étkezőszéket.
– Majd ha megbizonyosodtam róla, akkor meg fogod tudni, és nem tőlem… Hidd el, sosem találnád ki, ha valóban az, akire én gondolok – Charlie szemtelenül vigyorgott a lányra, de Hermione egy kicsit sem érezte magát ettől jobban.
Piton megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Senki nem figyelt rá a beszélgetés alatt, csupán McGalagony vette észre a furcsa, indokolatlan izgalmát. Az idős boszorkány valamit sejteni kezdett…