3. fejezet

A nap már felkelőben volt Karakura felett, sejtelmes, halvány derengéssel befestve a – már nem sokáig – szunnyadó, néma várost. Pár óra múlva megjelentek az utcákon az első emberek, akik már korán munkába igyekeztek, hogy aztán még több embert vonzzanak maguk után, ki a házaikból.
Az éles napsugarak már bejutottak a szex shop sötétített ablakai mögé, hogy felébresszék a munkáját, talán túl jól végző Hanatarout. Kinyitotta szemeit, kiegyenesedett és felmérte a helyzetét; Zaraki Kenpachi ölében ült - a kapitány kiterülve feküdt a kis bársony fotelben – elmosolyodott és egy puszit nyomott az állára, majd lemászott a padlóra. Vagyis csak mászott volna, mivel nem vette észre, hogy Ikkaku, a kapitány lábai között a földön kuporogva aludt. Ennek következmény az lett, hogy rálépett Ikkaku fejére, és mivel az elég csúszós volt - köszönhetően annak, hogy a harmadik tiszt igen csak sűrűn polírozta kopasz fejét, - egy öt éves kislányt is megszégyenítően, magas hangon való visítás közben hanyatt vágódott a padlón, hogy aztán hatalmas puffanással landoljon. Erre aztán mindenki felébredt.
- TE IDIÓTA! HOGY KÉPZELED, HOGY CSAK ÚGY RÁLÉPSZ A FEJEMRE?? – kelt ki magából teljesen a kopasz.
- Bo-bocsánat, n-n-nem akartam rálépni, véletlen volt, nem láttalak.
- Nem érdekelnek a kifogásaid, néz meg mit tettél! – mutatott egy fekete lábnyomra, ami most a fejét díszítette – Hol járkálsz te, hogy ilyen retkes a lábad?
- Tényleg sajnálom…
- Na, most már tényleg elég legyen! – dörrent fel szörnyen nyúzott arccal Zaraki. – Nem elég az, hogy iszonyatosan fáj a fejem a tegnapi ivászat után, de most még ti sem hagytok aludni? Aki még egyszer hangoskodni merészel, annak letépem a tökeit! – fenyegette meg a parányira zsugorodott párost.
- I-i-igenis kapitány úr! – cincogták üveghangon.
Ichigo és Renji kissé távolabb húzódva figyelték a jelenetet.
- Ezek már megint nem bírnak magukkal. – méltatlankodott Renji. Szemeit csak résnyire bírta kinyitni, bántotta a kintről betóduló napfény. – És… mi a válaszod a tegnapi kérdésemre, Ichigo?
- Már egyszer mondtam, hogy én nem vagyok „olyan"!
- Hmm… érdekes, tegnap valahogy nekem nem ez jött le… - csipkelődött a hadnagy – „Tégy magadévá csődöröm… " – utánozta a helyettes tegnapi szavait.
- Hagyd már abba! Teljesen részeg voltam! – szabadkozott – nem voltam tudatában annak, hogy mit csinálok!
- Szóval csak kihasználtál? Egy kaland voltam neked tegnap este? – Renji komoran maga elé meredt, tekintete elsötétült. Elhúzódott Ichigotól, majd nagy nehezen lábra állt és elkezdett volna felöltözni, ha Ichi meg nem ragadja csuklójánál fogva.
- Te ostoba! Azt hiszed, hogy csak úgy, minden előzmény nélkül kisajátíthatsz?
- Te is pontosan ezt csináltad velem este. – válaszolta Renji, még mindig szomorú arccal.
- Felejtsd már el a tegnap estét! – csattant fel a narancshajú – Renji, nem ezt néztem ki belőled, hogy csak úgy feladod… ilyen könnyen…
A hadnagy most kitépte kezét a helyettes shinigami szorításából és a szemébe nézett.
- Csak az a baj, Ichigo, hogy nem játszhatod ezt velem a végtelenségig! Nem vagyok holmi játékszer, amit kedved szerint hol eldobsz, hol rángatsz… én már többször is szerelmet vallottam neked, de úgy néz ki, hogy ez viszonzatlan marad… felejts el és keress magadnak valaki mást!
De Ichigo ismét megragadta; egyik kezével magához szorította a meglepett Renjit, a másikkal a fejét ragadta meg hátulról, és csókot lehelt az ajkaira.
- Nem vagy te egy kicsit pofátlan, Ichi? Most hánytam a szemedre, hogy milyen kétszínű alak vagy és most van képed ehhez is? - hadarta Ren remegő térdekkel.
- Csak a tudtodra adtam…
- Mit?
- Azt, hogy kellesz nekem! És nem akarlak egy ilyen hülyeség miatt elveszíteni!
A vörös hajú szemei most kissé elhomályosultak, és enyhe pírral az arcán szerelme karjai közé simult.
- Hé, Renji… te… sírsz? – kérdezte döbbent fejjel Ichigo.
- Csak boldog vagyok, hogy végre… hogy… - a mondatot nem sikerült befejeznie, mivel társa ajkaira tapadt egy szoros ölelésben.
- Ettől a nyálcsöpögtetéstől teljesen beindul a fantáziám! – szólt Kenpachi, és a földön kuporgó Ikkakut a karjainál fogva az ölébe emelte. „Jaj, ne, már megint!" Hasított a gondolat, fénylő fejű barátunk tudatába. Hanatarou sem habozott, rögtön a kapitány lábai közé térdelt és hol kézzel, hol ajkaival izgatta a két…
Ezalatt Renji és Ichigo abbahagyták a romantikázást és az édes hármas felé fordították figyelmüket.
- Ezek már megint kezdik? – értetlenkedet a hadnagy – nem hiszem el, hogy nem bírnak magukkal! Gyere, lépjünk le innen. – fordult a narancshajú felé. Gyorsam magukra kapkodták a cuccaikat és távoztak.
- Hát akkor mi mennénk! – próbálkozott az elköszönéssel Ichi – Jó volt újra látni téged Hanatarou!
- Majd még máskor is jövünk! – vigyorodott el a mellette álló tetovált srác. Majd kézen fogva léptek ki az üzletből.
- Ohh… aaakkor sziasztookh – próbált két lihegés között elköszönni a cérnavékony fiú, aki már akkor a test halom „csúcsán" feszített.
- HÉÉÉ! NE HAGYJATOK ITT… hmmhrhmmhmr… – kiabált utánuk Ikkaku, hiába, ugyanis Hanatarou és Kenpachi nyelve egyszerre tömítették el a száját.
Délfelé járt az idő, amikor távoztak. Az utcán szinte mindenki megbámulta őket, az idősek még hangosan meg is botránkoztak azon, hogy két fiatalember hogy járhatnak az utcán egymás kezét fogdosva. De ez őket, egy cseppet sem zavarta. Elsétáltak a közelben lévő erdős, bokrokkal sűrűn benőtt vadaspark-szerűségbe, amikor Ichigonak valami az eszébe jutott.
- Szerinted még élve viszontlátjuk Ikkakut? – kérdezte sűrű vigyorgások közepette Renjitől.
A következő pillanatban megrezdült az egyik bokor a közelben, és az előbb emlegetett személy bukkant fel előttük lihegve, anyaszült meztelenül, ruháival takargatva magát. Arcáról valami fehér ragacs csöpögött.
- Hé, srácok! Engem NEM láttatok itt, ha keresnek azok a perverz szex masinák, rendben? – szólt remegő hangon. Teste helyenként sáros volt, illetve pár zúzódás is éktelenkedett világos bőrén, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt egy másik bokor mélyén.
A páros most összenézett és meg sem kellett szólalniuk ahhoz, hogy tudják; mire gondol a másik.
Nevetésüktől zengett az erdő.