III. Fejezet

A kép szépen haladt. Mustang lassan elhagyta az amúgy is néhai beszélgetéseket. Edward észrevette ugyan a dolgot, de annyira nem zavarta, főleg, hogy minden gondolatát a festés töltötte ki.
Azért volt, ami zavaró tényezőként hatott rá. A férfi udvarlási szokásai. Jobban mondva az, hogy házigazdája és munkaadója minden este vagy délután más-más nővel jelent meg. Igazán még ez sem zavarta volna, ha a magnója elnyomja a leszűrődő hangokat. Csakhogy a magnó direkt nem volt hangos készülék.
De nem említette meg a dolgot. Végül is, márt túl volt a munka felén.

- Kimi no te de kirisaite
Tooi hi no kioku wo… - együtt énekelt a magnóval, míg az hirtelen el nem hallgatott. – Kanashimi no… - folytatta, majd ő is befejezte. – Túl hangos, vagy nem bírja a füle? – érdeklődött tovább pepecselve.
- Nem, semmi baj a zenével – jött a válasz közvetlenül mögüle. A szőke megrezzent, és érezte magán a férfi pillantását. Egy darabig tűrte, de aztán megelégelte mozgásterének korlátozását. Mikor szembefordult a házigazdájával, hogy közölje, nem kicsit zavarja, az megcsókolta. Hosszú, szenvedélyes csók volt, sosem csókolta még így senki.
- Gyere – hívta Mustang lágy hangon, s kézen fogta. Még a csók hatása alatt állt, eszébe sem jutott tiltakozni, követte az emeletre. Hatalmas szobába léptek be, középen bordó ágytakarójú franciaággyal.
A férfi nem teketóriázott sokat, gyengéden az ágyra fektette, kezei a szőke pólója alá csúsztak. Edward szíve feldübörgött, hamarosan szinte zihált. Megijedt, nem is tagadhatta volna, ugyanakkor kíváncsi volt, mi lesz.
Mustang keze a szőke szíve fölé csúszott, s azonnal érezte, hogy mennyire gyorsan ver. Rápillantott, az arcára, a két gyönyörű arany szemben látta az ijedtséget.
- Oh… - sóhajtott egyet. – Ne haragudj – kérte halkan. Átkarolta, és óvatosan felhúzta, ahogy megölelte. – Nagyon megijesztettelek?
Nem felelt, hagyta, hogy a férfi ölelje. Várta, hogy szívverése és légzése végre helyreálljon, megnyugodjon. De az csak lassan sikerült.
- Visszamehetek? – kérdezte óvatosan, mikor úgy érezte, képes megszólalni.
- Menj csak – bólintott. Elengedte, s a szőke már ott sem volt.
Becsukta az ajtót, és nekidőlt. Szíve ismét hevesen vert, de légzése most nyugodt volt. Mi a fene…?! Lehunyta a szemeit. Egy pillanatig sem áltatta magát azzal, hogy nem tudja, mi történt volna, ha Mustang nem gondolja meg magát.
Megrázta a fejét. Ráér ezen gondolkodni majd az éjjel, most haladnia kéne. Még szerencse, hogy csak az ecset volt nála. Az most a földön hevert. Kimosta, és felvéve a palettát az asztalról újra a falhoz lépett. Szemmagasság alatt kicsivel festegetett tovább, pár perc múlva a zenét is visszakapcsolta, de már nem volt képes úgy belemerülni, mint amikor elkezdte.
Aznap már nem látta Mustangot.

Másnap éppen csak két órája volt a helyszínen délután, mikor házigazdája az ajtónak támaszkodva figyelte.
- Szépen haladsz – jegyezte meg.
- Mondtam, hogy meglesz időre – bólintott. Néhány percig csend volt, aztán megint a férfi szólalt meg.
- Nincs kedved eljönni velem lovagolni? – A szőke meglepetten fordult hátra.
- Lovagolni? – ismételte meghökkenve az utolsó szót. Bólintás volt a válasz. – De ugye ennek nincs semmi köze a tegnapiakhoz? – kérdezte óvatosan.
- Igazából… de, van – ismerte be. – De mindössze annyi, hogy bocsánatot szeretnék kérni.
- Aha… - bólintott lassan. – Rendben van, mehetünk – mosolyodott el, és letette a palettáját meg az ecsetét.
Most Mustangon volt a meglepődés sora. Nem számított rá, hogy a szőke ilyen könnyen belemegy… De azért egy mosollyal fogadta a döntését.
Edward pedig elámult rajta.
- Jé… Maga tud mosolyogni is? – kérdezte őszinte meglepettséggel.
- Persze – bólintott, s mosolya még szélesebb lett.
- Jó tudni – felelte. Közben megindult az ajtó felé. Talán a kinti időtől felébred…
Követte Mustangot a házon keresztül, közben nézelődött. Egy hátsó ajtón mentek ki, majd a szöszke ismét ámuldozva figyelte az elé táruló látványt.
Az épület mögött kisebb dísztó volt, mellette egy nagyobb istálló állt. Itt is rendezett, rövidre nyírt fű volt. A férfi célirányosan elindult, a szőke engedelmesen követte. Nem szólt semmit, csak elnyomott egy ásítást. Aludnia kellett volna az éjjel…
Kellemes, napfényes idő volt, lágy, illatos szellő járta a tájat. Minden békés volt, ők mégis szótlanul, afféle megegyezőleges hallgatásban ballagtak át az istálló csinos épületéhez.
Bentről érezni lehetett az illatokat, hallani lehetett a halk nyerítést, patadobogást, fújtatást. Ed elmosolyodott, régen hallotta utoljára az istálló zenéjét.
Mikor beléptek, megjegyezte magának, hogy a férfi gazdagabb lehet, mint hitte. Öt gyönyörű ló dugta ki a fejét a bokszok ajtaja felett érkezésükre.
Egy éjfekete, egy barna-fehér tarka, egy csokoládébarna, egy almásderes és egy sárgás, aranybarna színű. A szőke előre látta, hogy Mustang a feketét fogja választani. És így is lett. Ő meg tétlenül, zavartan toporgott addig az ajtóban, ott, ahol a folyosó kezdődött.
A férfi visszanézve beljebb intette, s ő ment, mintha csak dróton rángatnák. Furcsának érezte a helyzetet, eddig egyik megrendelője sem viselkedett vele így…
Óvatosan ért az almásderes ló orrához, mire az kedvesen belefújt a tenyerébe. Elmosolyodott, bátrabban dörgölte meg a ló orrát.

Egy órával később már egy erdei ösvényen léptettek. Madarak dala zavarta csak a csendet, amúgy túláradó nyugalom és béke honolt a környéken. Kellemes volt. Bár Edward szerint csak átmenetileg idillikus, inkább képre illő, semmint a valóságba.
- Hol tanultál lovagolni? – érdeklődte Mustang őszinte kíváncsisággal.
- Otthon – jött a tömör felelet. Most nem kezdett lelkes magyarázatba, ami a férfinak is hamar feltűnt.
- Hol van az otthonod? – kíváncsiskodott tovább óvatosan.
- Egy hegyek közt lévő fennsíkon, egy kisvárosban. Keletre – válaszolta udvariasan, bár tényleg csak kényszerből. Semmi kedve nem volt egy ilyesféle beszélgetéshez, főleg, hogy nem illene visszakérdeznie. Akármi másról szívesebben beszélt volna, még a tegnapról is, mint a jelenlegi témáról. Így inkább csak tőmondatokban válaszolgatott, jókedve nyomtalanul eltűnt.
- Mi a baj? – kérdezte a férfi.
- Semmi – jött a száraz felelet, mire az elöl haladó hátra pillantott. Erre a szőke úgy tett, mintha sürgősen állítania kéne a kengyelszíján. Kényelmetlenül érezte magát, nem is tagadhatta volna.
- Mondd meg, ha nem tetszik a téma – sóhajtotta Mustang.
- Nem tetszik – visszhangozta.
- Mért?
- Mert – közölte egyszerűen. – Beszéljünk másról, ha mindenáron beszélni akar – mondta.
- Rendben. Miért jöttél ide, ennyire távol az otthonodtól? – kérdezett még, remélve, ez nem érinti rosszul a srácot.
- Tanulni – volt a válasz. – Egyetemre. – A férfi láthatóan meghökkent. - Azt hitte, egész nap az állvány előtt állok? – mosolyodott el végre a szőke.
- Azt hiszem… - ismerte be.
- Pedig nem. Mit gondolt, miért nem lógok itt egész nap? Néha muszáj bemennem – mondta.
- Így már világos – bólintott. Mielőtt újra kérdezhetett volna, a szőke szemei felragyogtak, és izgatottan kérte:
- Szálljunk le! – Közben már le is ugrott a lóról, és sietve indult a patak felé. A férfi követte, bár sokkal lassabban. Figyelte a srácot, amint előkapta a telefonját, és fényképezett, majd mosolyogva felé fordult. – Maradunk kicsit? – érdeklődte vidáman.
- Ha gondolod – vont vállat Mustang, és odavezette az éjfeketét a patakhoz.
Edward leült, majd elheveredett a füvön, a fák lombját figyelte. A férfi mellé ült, ő a természettel ellentétben a szőkeséget falta tekintetével. Nem is tagadhatta volna, hogy tetszik neki…
- Mi olyan érdekes rajtam? – pillantott oldalra, mikor már zavarta kissé az őt vizslató tekintet.
- Te – jött a válasz. A szőke csak elhúzta a száját, és inkább a lombokat figyelte tovább, míg a férfi fölé nem hajolt. – Mi a baj?
- Nem kellene ezt csinálnia – közölte halkan Ed.
- Mit?
- Ezt az egészet – felelte.
- Tudom – sóhajtotta a férfi, és közelebb hajolt hozzá.
- Mégis, mit akar tőlem? – kíváncsiskodott, próbálva megőrizni nyugalmát, ami nehéz feladatnak ígérkezett, tekintve, hogy szíve hevesen kezdett verni a helyzet miatt.
- Semmit – jött a válasz, és Mustang visszafeküdt a fűre mellé. A szőke megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán behunyta a szemeit.
- Akkor jó – akarta mondani, de végül nem szólt. Nem biztos, hogy igaz lett volna… És míg ezen gondolkodott, elaludt.

Hirtelen ébredt fel, mert tudta, hogy nem szabadna most aludnia. Felült. A kép nem sokat változott, a lovak nyugodtan legelésztek, Mustang megint őt figyelte.
- Baj van? – kérdezte.
- Mért nem kelttett fel? – kérdezett vissza, és nyújtózott egyet. Nem érezte frissebbnek magát.
- Nem akartalak zavarni – jött a válasz. A szöszke mormogott valamit, és megcsóválta a fejét. – De azért jobb lenne, ha éjszaka aludnál – jegyezte meg.
- Persze. Csak dolgom volt – vont vállat.
- Miféle dolgod?
- Be kellett fejeznem egy képet időre… Én meg az utolsó pillanatra hagytam, és így fél éjszaka azzal szenvedtem. Látszik is rajta – magyarázta. – De majd ma megpróbálok hazaesni, és időben lefeküdni.
- A műteremben aludtál?
- Aha… néha szoktam ott is – bólintott. Az órájára pillantott. – Nem kéne mennünk?
- De, menjünk – helyeselt. Visszafelé elgondolkodott, aztán a nem válasz mellett döntött. Nem akart kockáztatni…