V. Fejezet

A csengő halkan csilingelt, amikor belépett a műterembe. Benézett a helyiségbe. A rend csak elhanyagolhatóan volt megbontva, de nagyjából be lehetett látni a termet. A keresett személyt viszont nem látta, nem volt bent. Még egy lehetőséget látott: az ajtót, ami a műterem másik oldalán volt. Bár nem tudta, milyen helyiség rejtőzik mögötte, remélte, megtalálhatja a szőkét. Amúgy is, nem volt bezárva az ajtó, itt kell lennie valahol.
Óvatosan nyomta le a kilincset, és kukkantott be. Keskeny, apró, sötét szobát pillantott meg. Az ablak alatt egy matrac volt lerakva, Edward azon aludt tengermélyen. A férfi elmosolyodott rajta, aztán visszacsukta az ajtót, kivette belőle a kulcsot, kívülről bezárta a bejáratot, és a postának való nyíláson visszadobta a kulcsot. Majd visszajön később…

Napfényes délután volt, Edward az állvány előtt ácsorgott a vászont nézegetve. Nem tudta eldönteni, mit is fessen, várt a szikrára, ami majd megmondja, mi jön most. Végül az ajtó felett lévő szélcsengők hangjára ébredt fel gondolataiból. Szívverése kicsit meglódult, mikor meglátta az ajtókeretnek támaszkodót. Ezzel egy pillanatban, már tudta, mi kerül a vászonra.
- Maradjon így – kérte, és gyors mozdulatokkal lecserélte a vászont sima rajzlapra, majd egy krétával rajzolni kezdett rá. Mustang figyelte a szöszke ügyködését, elmosolyodott rajta, de eleget tett a kérésnek, nem mozdult. – Mi szél hozta? – kérdezte meg, miközben látszólag elmélyülten a lapot firkálta.
- Csak azt akartam megkérdezni – kezdte, közben igyekezett nem Edre nézni –, hogy…
- Ne forogjon – szólt rá közbevágva.
-… hogy nem jönnél-e el a megbeszélésre…?
- Mért mennék? – kérdezett vissza őszinte kíváncsisággal.
- Egyesek látni akarják a művészt… - kezdte, de a szőke ezúttal is a szavába vágott.
- Nem vagyok senki oldalán szépen felöltöztethető próbababa, amit mutogathat! – közölte. Hangja nyugodt volt, de belül harcolt magával. Egyik oldala örült a meghívásnak, míg a másik teljes erejével ellenezte az egészet. Nem tudott volna dönteni, mit is akar pontosan.
Mustang hirtelen nem tudta hová tenni a reakciót, meglepődött. Nem egy ilyen válaszra számított, ha ezt egyáltalán válasznak lehet nevezni…
- Nem is gondoltam ilyesmit – szólt végül. – Csak szeretném, ha ott lennél, de nem kötelező – tette hozzá.
- Szerintem is – hagyta rá. – Maga járt itt reggel? – kérdezte.
- Igen… de még aludtál – bólintott.
- Kösz, hogy bezárt. Nem lett volna jó, ha valaki besétál, és elviszi mindenem…
- Valóban nem lett volna szerencsés – bólintott. – És…
- És…? – kérdezett rá, mivel a férfi sokáig nem folytatta.
- És már mondani akartam, hogy nyugodtan tegezhetsz. – A szőke lassan bólintott. A következő beállt csendet ő törte meg.
- Kész is – levette a lapot, és Roy felé fordította megmutatni. Kék-feketével volt felrajzolva rá a férfi, ahogyan a bejáratnál féloldalasan az ajtónak támaszkodik.
- Tetszik – indult oda, hogy közelebbről is megnézze. – Amúgy rendben vagy?
- Örülök – mosolyodott el haloványan. – Igen, csak ki kellett pihennem magam rendesen.
- Akkor jó – bólintott, és visszanyújtotta a közben megszemlélt rajzot.
- Megtarthatod, ha gondolod.
- Köszönöm – mosolyodott el, s figyelte, ahogy a szőke mennyire nézi. Aztán Edward elkapta a tekintetét róla. – Mi a baj?
- Semmi – fordított félig hátat, és úgy tett, mintha fontos lenne, hogy felvizezze a festékeit.
- Valami mégis bánt, nem? – lépett egy kicsit közelebb hozzá.
- Jól vagyok – nyomatékosított, ahogy újra a férfi felé nézett, de amikor találkozott a tekintetük, határozottsága megingott. Ismét elfordult, ezúttal inkább menekülőre fogta. Átsietett a terem másik végébe, és úgy tett, mintha valamit nagyon keresne. De Mustang követte, szorosan mögé állt.
- Nem úgy látom. Miért csinálod ezt? – kérdezte. Amikor a szőke felegyenesedett, a derekánál magához ölelte. Érezte, hogy megfeszül a teste.
- Eressz el! – parancsolta jeges hangon.
- Ed…
- Azt mondtam, eressz el! – ismételte el, ezúttal nem csak düh keveredett a hangjába. Roy kénytelen volt engedni neki, bár nem értette, miért is csinálja ezt a szőke… Hisz' látta a vágyódást a szemeiben. A vágyódást valaki olyan után, aki kedves, foglalkozik vele, figyel rá…
Edward bevágta maga mögött az apró helyiség ajtaját, és reszketve ereszkedett le a földre. Felhúzta és átkarolta térdeit, szemeit összeszorította. Újabban nem bírt magával, ha Mustang is a közelében volt… Tudta, mi az igazi baj… Fél szeretni bárkit is, mert rögtön attól tart, hogy mi lesz, ha vége. Akkor még rosszabbul fog esni neki a magány, ami így is itt van… Inkább nem próbálkozik ilyesmivel, és nem lesz baj. Mustang úgyis hamar ki fog fogyni az ürügyekből, miért jár hozzá, vagy egyszerűen csak feladja, esetleg megunja. Volt már erre példa tőle…
Egy óra múlva összeszedte magát, és felhívta Royt, hogy bocsánatot kérjen, és közölje, mégis elmegy hozzá. A férfi bár örült, azért megjegyezte, hogy nem muszáj, de ha már eldöntötte, nem vonta vissza.

Az egész hacacáré nem tartott tovább két óránál, főleg, hogy Edward maga rövidítette le az eseményt. Az elejével még nem volt gond, Mustang vendégei megcsodálták a szobát, őt elhalmozták dicsérettel, és mindenki kért tőle névjegyet. Aztán beszélgettek valamiről, amire a szőke nem figyelt oda, csak magában azt számolgatta, mikor távozhat halaszthatatlan munkára hivatkozva. Erre végül nem volt szükség…
Egy későn érkező idős úr, szivarral a szájában esett be, s rögtön meg akarta csodálni a híres szobát. Azonban Edward rászólt, hogy előtte oltsa el a szivart, vagy hagyja kint. Csakhogy a vendég hallani sem akart olyanról, hogy a hőn szeretett drága dohány kint maradjon, míg ő bemegy. Mikor Ed vitába szállt volna vele, Roy figyelmeztette, és szívélyesen kitárta előtte az ajtót.
- Azt hittem, elég világos voltam – mondta jól hallhatóan dühösen. – De ha nem, hát nem. Viszlát – ezzel kiviharzott a házból.
- Edward! – kiáltott utána Mustang, de a szőke rá sem hederített. Roy pedig faképnél hagyva a vendégeit, utána rohant.
Mikor a szöszi rájött, hogy házigazdája követi, inkább elrohant. Nem akart vele szóváltásba keveredni, sőt, senkit nem akart maga körül tudni. De a férfi nem így gondolkodott, és még utol is érte.
- Hagyj békén! – mordult rá dühösen a férfira, mikor az elkapta a karját, és megállásra késztette.
- Nézd, sajnálom…
- Nem érdekel! – vágta rá. – Mindent megtettem, amit csak tudtam, és mégsem tetszik. Rendben. Mit akarsz? Mázoljam le az egészet fehérre?!
- Itt nem erről van szó – rázta a fejét.
- Persze, arról, hogy nem elegek neked az ötpercenként hazahordott nőid!
- Edwa…
- Mit akarsz még tőlem?! Eljöttem, mert kérted, még ki is öltöztem, holott utálom…
- És nagyon jól áll neked – szúrta közbe.
- Nekem ez nem áll össze, Roy. Megvan mindened, amit akarsz, gazdag vagy meg minden, te mégis egy olyan senkit akarsz, mint én… ez nekem olyan irreális! – hangja itt dühösről kétségbeesettre váltott.
- Nem emlékszel, mit mondtál, mikor azt kérdeztem, miért festesz? Azt mondtad, így akarod tudatni a Világgal, hogy vagy, létezel, hogy te is csinálsz valamit. Miért baj neked, hogy ezt észrevettem? – kérdezte lágy hangon.
- Mert fáj a magány… - suttogta keserűen. – Ahogy figyeltem, nem olyan vagy, aki sokáig elvan egyvalakinél… Ha beléd is szeretnék, elhagynál, és én akkor…
- Cssss – érintette egyik ujját a szőke ajkaihoz óvatosan. Gyengéden magához ölelte, a srác arcát a mellkasának döntötte, mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon. De nem mert felnézni. – Miért rombolod le rögtön azt, ami még fel sem épült? – kérdezte.

- Mert az első vihar úgyis elsöpri – felelte fájdalmasan.
- És ha nem? Honnan tudhatod, hogyha meg sem próbálod? Honnan tudod, hogy én azért nem tudok egyvalakivel lenni, mert én nem akarom? Nem csak veled babrálhat ki az élet – jegyezte meg.
Sokáig nem válaszolt, akkor is egészen mást hozott fel.
- Miért van az, hogy ha észreveszem, már régen késő…? – felnézett a férfira, és hirtelen visszatért a mosolya, mely régen nem volt vendége. Roy derekára csúsztatta a kezeit, ezzel megölelve. Most hirtelen úgy volt vele, hogy lesz, ami lesz, egy kicsit neki is kijár a boldogság. Mustang visszamosolygott rá és kicsit lehajolva hozzá adott az ajkaira egy csókot.

- Nem tudom, de valahogy velem is így volt – mondta, mosolya nem tűnt el, csak egy pillanatra szorosabban ölelte magához, a szőke füléhez hajolt, és belesúgta: - Szeretlek.
- Én is téged – felelte halkan.

Katie Cat; 2009. február 18. – 2010. február 9.

Köszi, hogy elolvastad, remélem, egy véleményt hagysz nekem ^^
Az eddigi kritikákat köszönöm ^w^