2. fejezet

Feliciano minden délután elsétált piacra. Számára ez volt a nap fénypontja. A nagypapája mindig mondta neki, hogy ne tegyen kerülőket, ne bámészkodjon, ne lófráljon, senkivel ne álljon szóba, és siessen vissza. De Feliciano nagyon élvezte a délutáni sétát. Szeretett átvágni a mezőn, és virágokat szedni. Szeretett a helyiekkel cseverészni, és a csinos lányoknak virágot adni. Szeretett leszaladni a poros utakon, versenyezve a falusi gyerekekkel. A nap végén pedig kedvenc elfoglaltsága várta; leült a kedvenc tölgyfája alá, nem messze a házuktól, és csak nézte a narancssárga égen vonuló felhőket.

Majdnem a fához ért, kosárral a kezében, útban a piacra, mikor észrevette egy lassan közeledő német katona sziluettjét a távolban. Összeszorult a gyomra, és szorosan markolta a kis fehér zászlóját, de ahogy közelebb ért, felismerte a tisztet, aki előző nap a segítségére volt. Hirtelen egészen más érzések fogták el.

- Buon pomeriggio (1), német!

A német Feliciano-ra nézett, és felhúzta a szemöldökét. Kissé oldalra fordította a fejét, ahogy felismerte őt.

- Buon pomeriggio, olasz.

Feliciano érezte, amint a szíve ugrott egyet a mellkasában. Tudta, hogy nem szabadna német katonáknak köszönnie, de nem tehetett róla, érezte, hogy ez a német rendes ember. Annak kell lennie, hiszen Feliciano nem félt tőle, mint a többitől. "Mi szél hozott Itáliának erre a szép vidékére? Na, nem úgy értem, hogy a faluba, hiszen tudom miért vagytok itt. Arra vagyok kíváncsi, hogy miért sétálsz a mezőn. Még sosem láttam egy német katonát sem ilyen messze a várostól.

A német várt pár másodpercet mielőtt válaszolt: - Hirtelen kedvem támadt egy kis sétára.

Feliciano egyetértően bólintott: - Ez néha velem is megtörténik. Túl sok pastát ettél?

A német értetlenül pislogott és a homlokát ráncolta: - Nem

- Hát, tudod én általában akkor megyek sétálni, ha jól teleettem magam. Aztán elalszom itt, a nagy tölgyfa tövében. Aztán Lovino felébreszt, és jól lehord. Lovino a bátyám. Neked is van bátyád?

A németnek láthatóan nehezére esett követni a beszélgetés fonalát, bár Feliciano nem értette, miért... Érzése szerint tökéletes angolsággal beszélt.

- Igen, van.

- Hogy hívják a bátyádat?

- Gilbert.

- És téged hogy hívnak?

- Ludwig. Akarom mondani, Beilschmidt hadnagy.

- Örülök, hogy találkoztunk Ludwig, az én nevem Feliciano, Feliciano Vargas. Még egyszer köszönöm, hogy tegnap megakadályoztad, hogy az a dühös ember megüssön. A piacra megyek, megnézem, van-e eladó paradicsom, velem tartasz?

-...Igen"- mondta Ludwig lassan, bár kissé bizonytalannak tűnt. - Éppen ezen az úton megyek vissza. - Feliciano-t boldog melegség öntötte el, ahogy Ludwig elindult mellette, és lassan sétáltak a mezőkön át. Az olasz elfojtott egy kacajt arra gondolva, hogy Róma nagypapa és Lovino mit szólnának ehhez... egy német katonával megy a faluba! Pár percig csendben sétáltak, és ezalatt Feliciano kellően szemügyre vette a németet.

Ludwig szürke egyenruhája kissé eltért azoktól amiket Feliciano eddig látott, de rögtön rájött, hogy tiszti egyenruha. Szemei elidőztek a Ludwig mellére tűzött kitüntetéseken, aztán tovább siklott a tekintete, és nem tehetett róla, de észrevette, hogy Ludwig karizmai átsejlenek a ruha szövetén. Feliciano az ajkába harapott, és kényszeredetten másfelé nézett, kissé zavarba jött. Gyorsan elhessegette magától ezt az érzést. Mélyen belélegezte a friss levegőt, vidáman lóbálta az üres kosarát, és meg volt lepve, hogy milyen kellemes a német mellett sétálni. Csalódottan gondolt arra, hogy amint elérik a falut, talán sohasem látja viszont Ludwigot. De ez korántsem biztos.

Ludwig nem tűnt beszédesnek, de Feliciano szívesen vette fel a beszélgetés fonalát. Örült a lehetőségnek, hogy angolul társaloghat. - Nézd csak! A levendula még mindig virágzik! Ez azt jelenti, hogy rövid lesz a tél, és tudod, ez jó, mert a tél hideg, és én nem szeretem a hideget meg a havat vagy az esőt, csak akkor, ha ritkán van, és én bent vagyok a tűz mellett. Milyen a tél Németországban? Sokat esik? Úgy hallottam, hogy Angliában szinte egész évben esik. Képzelheted! Alig lehet kimenni. Azt hiszem, én nagyon unnám magamat, te nem? Ludwig, mi az eső németül?

Feliciano Ludwigra nézett, és látta, ahogy őt nézi, kifürkészhetetlen tekintettel az arcán. Feliciano elmosolyodott és Ludwig hirtelen maga elé nézett.

- Regen.- mondta Ludwig mély, és erős hangon.

- Regen,- ismételte Feliciano. A szót súlyosnak érezte a nyelvén. - Olaszul pioggia. Tudod, egyszer meg szeretnék tanulni németül. Hirtelen eszébe jutott egy kitűnő terv, hogy újra lássa Ludwigot. - Ludwig, van egy remek ötletem! Te németül tanítanál engem, én meg téged olaszul. Mit szólsz hozzá?

- Én...- Ludwig megint olyan elveszettnek tűnt. Feliciano-nak az volt az érzése, hogy ehhez nem szokott hozzá. - Még csak nem is ismerlek

- Hát hogyne ismernél, hiszen éppen beszélgetünk. Éppen így leszünk barátok.

- Barátok...- Ludwig elmélázott a szón, majd megcsóválta a fejét. - Furcsa egy valaki vagy te. Miből gondolod ilyen hirtelen, hogy barátok vagyunk? Idegen vagyok az országodban.

Feliciano nevetett. - Idegen? Hogy lennél idegen? Mi már találkoztunk, Ludwig! És nagyon rendesnek tűnsz, hiszen segítettél rajtam, amikor nem volt muszáj, és németül fogsz tanítani engem és kedves szemeid vannak. A közelben állomásoztok?

Ludwig lassan válaszolt. - Igen, de nem mondhatom meg, hogy hol.

Feliciano mosolygott. Erre számított. Ludwig nyilvánvalóan nem volt olyan bolond, hogy információkat adjon ki valakinek, akit nemrégen ismert meg. - Rendben van. Nem lehettek olyan messze, így mindennap láthatjuk egymást, ugye? És te taníthatsz engem németül, én meg téged olaszul, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jó barátok leszünk. Legtöbbször a nagy tölgyfánál találsz meg. Ha alszom vigyázz, hogy óvatosan ébressz fel, mert elég nyűgös tudok lenni mikor felébresztenek, de Lovino mégis folyton ezt teszi. A nagyobb testvérek nagyon bosszantóak tudnak lenni, igaz?

Ludwig olyan hangot adott ki, ami majdnem nevetésnek hangzott. - Igen, ebben egyetértek veled. - mondta, ahogy letértek a mezőkről és rátértek a faluba vezető földútra.

Feliciano szorongatta a kosarát, és kimondhatatlanul örült minden apró dolognak, amit megtudott Ludwigról. Ő maga valóságos szakértője volt annak, hogy hogyan lehet valakiből információkat kiszedni mielőtt az „áldozat" egyáltalán észrevenné, hogy információkat ad ki. De olyan jó volt megtudni ezt-azt, már csak azért is, mert most a változatosság kedvéért őt is érdekelték a válaszok. - A bátyád is katona, mint te?

Ludwig tömören és határozottan felelt: - A bátyám az orosz fronton van, és katona. Én viszont nem vagyok az.

Feliciano kérdően nézett Ludwigra. - Nem vagy katona?

- Nem - mondta Ludwig, halványan mosolyogva - Pilóta vagyok.

Feliciano szemei tágra nyíltak: - Pilóta? Még sohasem találkoztam pilótával. Hadtápszállító vagy, vagy valami ilyesmi?

- Nem, vadászpilóta vagyok.

Feliciano-nak minden lélekjelenlétére szüksége volt ahhoz, hogy ne adjon ki zavarba ejtő hangokat meglepetésében. Vadászpilóta...ez úgy hangzik akár egy kalandregény. Valami egészen más mint amit ő ismer és megszokott. Valami új. - Ez nagyszerű! Nehéz? Félelmetes? Olyan furcsa fejfedőt kell hordanod? Harcolsz az angolok ellen?"- Feliciano hirtelen megbánta az utolsó kérdést.

Ludwig vett egy mély levegőt, és lassan kiengedte még mindig egyenesen előre bámulva. - Nekem nem nehéz. Nem ijesztő. Az előírt fejvédőt hordjuk. És igen, harcolok az angolokkal. Mindennap.

- Mindennap?- Ez elképzelhetetlennek tűnt.

- Természetesen. Hát a Luftschlacht um England (2) kudarca után...- Ludwig nem fejezte be a mondatot. - Én csak a legjobbat szeretném tenni a hazámnak.

Feliciano gyorsan rájött, hogy Ludwig nem akar a témánál maradni, így gyorsan másra terelte a szót. Ahogyan sétáltak és beszélgettek, Feliciano meglepődve vette észre, mennyi közös van kettejükben. Ludwignak szintén van egy bátyja, a nagypapája nevelte fel mindkettejüket és gyerekkorukban megtanította őket angolul. Ő is szereti az állatokat, de inkább a kutyákat kedveli, míg Feliciano a cicákat. Ő is egy kis faluból való, és szereti a vidéket, a természetet. Feliciano kiderítette, hogy mindketten szívesen fociznak, sőt Ludwig még a háború előtt a nemzeti válogatottban is játszott. És mikor azt hitte, hogy Feliciano nem nézi, Ludwig egy kicsikét el is mosolyodott, és ilyenkor Feliciano úgy érezte, hogy a szíve gyorsabban ver. Évek óta járt délutánonként a piacra, de ilyen jól sohasem érezte magát.

Lassan sétáltak, de végül csak beértek a faluba és letértek a piac felé vezető keskeny, kövezett útra. Kő és faépületek szegélyezték az utat árnyékot vetve a macskakövekre. Pár percig csendben mentek egymás mellett és Feliciano Ludwigra pillantva látta, hogy a fiú érdeklődve méregeti.

Érezte, hogy elvörösödik. - Mi az, Ludwig?

- Hány éves vagy?- kérdezte Ludwig kíváncsian.

- Tizenkilenc, miért?

- Egészséges vagy?

Feliciano megállt egy percre. Milyen furcsa kérdés. - Azt hiszem, igen. Előző nap szálka ment az ujjamba, amikor segítettem nagypapának behordani a tűzifát, Lovino kiszedte egy tűvel, és azt mondta, hogy néha ilyen apróságoktól is, mint a szálka meg lehet betegedni és akár meg is lehet halni. De idáig még semmi bajom nincs... Hallottál már arról, hogy valaki egy szálkától haljon meg?

- Hát...

- Ja, és múlt nyáron lázas voltam; nem tartott sokáig, de ezektől eltekintve igen, elég egészséges vagyok, köszönöm érdeklődésed. - Feliciano várta, hogy Ludwig folytassa a beszélgetést, de nem tette. Próbált valami udvarias dolgot mondani. - És te.. egészséges vagy? - Elég furcsa téma, de ki tudja miről beszélgetnek Németországban.

-Tessék? Igen, én... - Ludwig elhallgatott és gyorsan megrázta a fejét. - Nein! Én azt szeretném tudni, hogy ha elég idős vagy, és egészséges, miért nem vagy a hadseregben?

- Ó - vonta meg a vállát Feliciano. - Én nem akarok harcolni.

- De az országod harcban áll! - Ludwig hangja erőteljesebb és határozottabb volt mint eddig, de Feliciano most is csak vállat vont.

- Az ő háborújuk, nem az enyém. Én nem akarok ártani senkinek. Mit ártottak nekem az angolok? Olyan rendesnek tűnnek. Öltönyt hordanak, teáznak és sokat tudnak a költészetről. Nem akarok ilyen embereket ölni. Nem szabadna olyanokat megölni, akik sokat tudnak a költészetről.

- Minden fiatal férfi kötelessége, hogy háborúban harcoljon a hazájáért.- Ludwig ezt úgy mondta, akár egy betanult szöveget.

- Ezért teszed, mert ez a kötelességed?- Feliciano őszintén kíváncsi volt.

Ludwig hallgatott. Vett pár mély lélegzetet, és sóhajtott, úgy látszott, gondolkozik. Végül válaszolt, - Szeretem a hazámat.

- Mi van akkor, ha a hazád rossz célokért küzd. Gondoltál már erre?

Ludwig arcán fájdalom suhant át, de gyorsan helyreigazította vonásait. - Nem az én tisztem eldönteni milyen célokért harcol a hazám.

-Dehogynem.

Ludwig döbbentem nézett. Mostanra már elérték a piacot, kiértek a keskeny, árnyékos utcákról a nyílt térre. A falusiak gyanakvó és aggódó tekintettel méregették a német tisztet. Feliciano nem törődött velük, hanem egy bódé felé vette az irányt, ahol szép élénk színű zöldségek sorakoztak.

-Nézd csak Ludwig, mégiscsak van paradicsomuk... hogy fog örülni Lovino!

Mikor az árus rájuk nézett, egyszerre látszott dühösnek és rémültnek, ezt látva Ludwig diszkréten megérintette Feliciano könyökét, és halkan így szólt: - Most már indulok.

- Ó - Feliciano csalódottnak érezte magát. - Hát rendben. De ugye találkozunk holnap délután a tölgyfánál? A nyelvlecke miatt.

- Igen! - Feliciano meg volt lepve, milyen gyorsan válaszolt Ludwig. - Igen, ott leszek.

- Nagyszerű! Ciao!- mondta Feliciano, aztán hirtelen kinyújtotta kezét, hogy megállítsa Ludwigot, aki indulni készült. - Várj Ludwig, hogy mondják németül, hogy „viszontlátásra?"

Ludwig megállt, megfordult, és ránézett Feliciano-ra. "Auf Wiedersehen, Feliciano." Aztán elindult a téren át, és az emberek idegesen tértek ki az útjából. Feliciano integetett neki, majd az árushoz fordult, aki gyanakodva figyelte, bár ő biztos volt abban, hogy nem értette az angol nyelvű beszélgetésüket.

- Mégis mit beszéltél azzal a némettel, te gyerek?

Feliciano megvonta a vállát. - Semmit

Az árus döbbenten ismerte fel Feliciano-t, aztán hangosan nevetve bólintott. - Aha! Róma unokája vagy, ugye? Hát persze! Mit terveztek azzal ott?- kérdezte fejével Ludwig felé intve.

Eddig nem ismert düh és bosszúság öntötte el Feliciano-t, de csak mosolygott. - Ssh, halkan...

- Óh, igen, igen, szigorúan titkos, értem én. Na, paradicsomokért jöttél? Attól tartok nincs sok.

Miután vett paradicsomot, egy kis lisztet, és még pár narancsot is, Feliciano elindult a piacról, de ahelyett, hogy kiment volna a faluból, befordult egy szűk oldalutcába. Kívülről alig lehetett észrevenni, hol kell bemenni a közbe. Lesétált a macskaköveken, amíg elérte az ütött-kopott faajtót, rajta kacskaringós felirat: Cantina Verde" (3). Elsőre olyan, mint bármelyik kocsma Olaszországban. Asztalok, székek szokott rendben, egy hosszú pult a fal mellett, és pár pincér akik fel alá jártak a helyiségben.

Feliciano vidáman végigszökdécselt a termen, és közben integetett az alkalmazottaknak, akik alig vettek róla tudomást. Ehhez már hozzászokott, itt a diszkréció volt a legfőbb szabály. A hátsó ajtón túl, a konyha mögött volt egy másik helyiség, ahol az ország egyik legtitkosabb és legveszélyesebb találkozói zajlottak. Az ellenállók gyakran gyűltek itt össze, hogy megvitassák a kérdéseket és megtervezzék a támadásokat. És aznap gyűlés volt. A teremben mindenki felnézett, mikor Feliciano belépett az ajtón. Mosolygott és ismét vidáman integetett, de a partizánok ugyanúgy figyelmen kívül hagyták, mint az elülső helyiségben a pincérek. Feliciano megvonta a vállát és besétált a terembe. Akkora volt, mint az elülső helyiség, tele asztalokkal, székekkel, teljesen normálisnak tűnt. Semmi nem utalt a hely valódi rendeltetésére.

Róma nagypapa állt a középső asztalnál és nyugodt, de határozott hangon beszélt az összegyűltekhez. - Egyre fokozottabb a katonai jelenlét a faluban, és nekünk igen óvatosnak kell lennünk. Tudom, hogy mindig elővigyázatosak vagytok, de most még nagyobb körültekintésre van szükség, mint bármikor..."- Feliciano érdeklődése hamar elpárolgott, alig hallotta a körülötte elhangzó szavakat. Most csak egy kis összejövetelt tartottak, sokkal kevesebben gyűltek össze, mint az előző éjjeli ünneplésen. A légkör azonban nem sokban különbözött, mindenki nyugtalan volt, és teljesen átadták magukat Róma szavainak. Lovino az asztalon ült, pisztolyt szorongatva a kezei között, és lelkesen bólogatott Róma nagypapa minden szavára. Feliciano diszkréten az égre nézett fejét csóválva, és azon tűnődött, hogy a pisztoly egyáltalán meg van-e töltve. Lovino néha tényleg nagyon be tud lelkesedni.

Feliciano még pár percig Rómát hallgatta, próbált figyelni, de képtelen volt rá. Neki olyan egyformának tűnt a beszéd. Odasétált hát a terem végébe, és felkapcsolta a kis tranzisztoros rádiót, ami a hátulsó asztalon állt. Lovino megfordult és rosszallóan nézett rá, de mikor Feliciano felemelte a paradicsommal teli kosarat, ajkai mosolyra húzódtak. Róma szintén ránézett és mosolygott, amit Feliciano úgy vett, mint engedélyt a rádióhallgatásra. Leült hát, és addig tekerte a gombot, amíg zenét nem talált, és a falnak dőlve dúdolta az ismert dallamot. Remélte, hogy nem kell túl sokáig várnia amíg Róma nagypapa és Lovino készek lesznek a hazaindulásra. Végül egy angol számot adtak, amit Feliciano már hallott párszor, de igazából soha nem keltette fel a kíváncsiságát. Most azonban az első szóra felfigyelt és élénk figyelemmel hallgatta.

Auf Wiedersehen, Auf Wiedersehen, we'll meet again, sweetheart…
This lovely day, has flown away
The time has come to part
We'll kiss again, like this again,
Don't let the teardrops start
With love that's true, I'll wait for you
Auf Wiedersehen, Sweetheart.(4)

Feliciano mosolygott. Igen kellemes dallam volt, és nem tudta, hogy szomorúvá teszi-e vagy vidámmá. Bárhogy is legyen, Ludwigra emlékeztette. Ludwigra, aki olyan nagy és tekintélyes volt, de valahogy mégis bizonytalannak, sőt szégyenlősnek tűnt. Ludwigra, aki repülőket vezet, focizik, három kutyát tart, és van egy bátyja, akiért aggódik. Ludwigra, akivel Feliciano még csak most találkozott, de mégis úgy érzi, mintha öröktől fogva ismerné. Ludwigra aki az Olaszországot megszálló német hadsereg tisztje, és így mindazt képviseli ami ellen Feliciano-nak harcolnia kell, és amit gyűlölnie kell. Feliciano felnézett, és látta, hogy Róma nagypapa az asztalra hajolva a környező települések térképét jelölgeti és elszánt hangon beszél a partizánok figyelmétől övezve. Feliciano mélyet sóhajtott és azon tűnődött, hogy hirtelen miért homályosodott el a látása.


Folyt. Köv.

Buon pomeriggio: Szó szerint Jó délutánt.

Meghagyom a pastát, hiszen az eredetiben is így van, ráadásul ez jobban illik Feli-hez, mint simán a tészta:-)

Luftschlacht um England: Angliai csata 1940-ben, ami a németek vereségével végződött

Cantina Verde: Zöld pince

A dal szövege:

Auf Wiedersehen, Auf Wiedersehen, találkozunk még édesem…
Elszállt ez a szép nap

Eljött a búcsú ideje
Majd ismét megcsókoljuk egymást, úgy mint most
Ne hagyd, hogy a szemedbe könnyek szökjenek
Igaz szerelemmel foglak várni
Auf Wiedersehen, Sweetheart.