Lovino beviharzott a konyhába, ledobta a liszteszsákot a konyhaasztalra, megfordult, és dühösen Feliciano-ra meredt. Feliciano hátrált egy lépést, és reszketve szorította magához a paradicsomokat. Lovino nagyon ijesztően tudott nézni, ha akart.
- Mi ez az idegesítő vinnyogás amit egész délután egyfolytában dudorászol? Kérdezte Lovino ingerülten.
Feliciano megvakarta a fejét. - Ja? Oh - Alig volt tudatában, hogy mióta hazaindultak a kocsmából az Auf Wiedersehen, Sweetheart'-ot énekli halkan. - ez nem idegesítő, hanem kedves - vonta meg a vállát, és rögtön ismét rázendített, miközben a paradicsomokat egy nagy, de lehangolóan üres gyümölcskosárba tette.
- Ez olyan gagyi! Hagyd abba! Azonnal hagyd abba!
- De Lovino..." Nyafogott Feliciano.
- Kicsit komolyabban kéne venned a dolgokat, Feliciano.- Mondta Lovino egyszerre leereszkedő és feszült hangon - Az ilyen fontos gyűléseken nem szabadna rádiózgatnod énekelgetned. Ez nem játék. Komolynak kéne lenned, mint én és a Nagypapa. Lovino megrezzent amint hirtelen felbukkant a háta mögött Róma nagypapa, és a vállára tette a kezét.
- Mit hallok itt a komoly magaviseletről? - kérdezte Róma nagypapa fülig érő szájjal és a kis zacskó narancsot az asztalra tette. - Ne hallgass a bátyádra Feliciano, ő túlságosan is komolyan veszi a komolyságot. És olyan szép hangod van, akár a nagyapádnak.
Lovino már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de Róma felemelte a kezét és így szólt:
- Próbáld meg ezt...- majd teljes hangerővel rázendített kedvenc dalára, ami nem volt más, mint Verditől a „ La Donna è Mobile"(1). Feliciano hangosan kacagott, tapsolt, aztán csatlakozott nagyapjához. Lovino fájdalmas arckifejezéssel fogta be a fülét.
"La donna è mobile,
Qual piuma al vento,
Muta d'accento — e di pensiero."
- Nagypapa ne csinálj hülyét magadból!- Hátrált el tőlük felháborodottan. - De komolyan!
Feliciano vihogott és Rómával csak egyre hangosabban énekeltek, lassan Lovino felé sétálva.
"Sempre un amabile,
Leggiadro viso,
In pianto o in riso, — è menzognero."
- Hagyjátok végre abba!- Kiáltotta Lovino. Róma viszont továbbra is énekelve kivett egy fazekat a konyhaszekrényből és Lovino fejére tette. Feliciano-val közrefogták Lovino-t és olyan hangosan énekeltek, ahogy csak tudtak, ő meg próbálta elfojtani a nevetést, bár látszólag forrt a dühtől.
- Menjetek már! Fejezzétek be! Hagyjatok békén! Mindketten megbolondultatok és én itt hagyom ezt a családot!
Feliciano és Róma, még mindig énekelve üldözőbe vették Lovino-t, aki kirohant a konyhából az elülső szobába ahol hirtelen megállt és elhallgatott. Feliciano bekukkantott, és ott találta Antonio-t, a spanyol bajtársukat és informátorukat, amint az ajtóban áll és meglepődve nézi Lovino-t. A fiú elvörösödött lekapta a fazekat a fejéről és haragosan ráförmedt a spanyolra. - Mit bámulsz te idióta?
- Antonio! - kiáltott Róma boldogan, és végigsietett a szobán hogy barátságosan megölelje a sötét hajú férfit. -Hála Istennek! Reméltem, hogy hamarosan viszontlátunk!
- Üdvözöllek Róma! De jó újra látni benneteket!- Antonio kissé fáradtnak és piszkosnak tűnt, de a mosolya olyan széles és őszinte volt mint mindig. Feliciano kedvelte Antonio-t. Vidám volt, barátságos, és mindig hozott valamit, ha meglátogatta őket, ami az utóbbi időben egyre gyakrabban esett meg.
- Antonio! Hoztál nekem ajándékot? Ugye, ugye hoztál?- kérdezte Feliciano lelkendezve, miközben Antonio-hoz szaladt, és lelkesen körbeugrándozta. Antonio nevetett és összeborzolta Feliciano haját. Lovino összefont karral, rosszalló tekintettel követte az eseményeket a konyhaajtónál állva.
- Hát persze hogy hoztam Feli! Most... most hoztam egy ...- Antonio hatásszünetet tartott mielőtt belenyúlt volna a vállán lógó nagy zsákba, majd végül kivett egy focilabdát. Feliciano-nak még a lélegzete is elakadt meglepetésében, és gyorsan kikapta a labdát Antonio kezéből.
- Hű! Ez csodás! Elvesztettem az enyémet, vagyis hát Lovino vesztette el, és képtelenség volt újat találni és én már tényleg szerettem volna egyet, mert...- Feliciano hirtelen éles fájdalmat érzett a koponyáján amint Róma hátulról a fejére ütött. - Ja, akarom mondani köszönöm Antonio!
- Nagyon szívesen Feliciano. És itt van valami különleges Lovino számára! - Lovino nem mozdult, gyanakodva kémlelt a szoba felé.
- Lovino, drága fiam, ne legyél már ilyen modortalan és gyere ide!
Lovino kelletlenül elindult a szoba irányába, még mindig összefont karokkal és morcos tekintettel. Antonio ismét a zsákjába nyúlt, és egy kicsi piros tárgyat húzott elő, feldobta a levegőbe, elkapta, és egy elegáns mozdulattal odanyújtotta Lovino-nak.
- Egy vacak paradicsom?
Róma egy nyaklevest adott a fiúnak. - Viselkedjél, fiatalúr.
Lovino a fejét tapogatva Rómára meredt. - Miért kéne nekem egy nyavalyás paradicsom, mikor Feliciano éppen ma hozott a piacról egy zsákkal.
- Ne légy udvariatlan, vedd el a paradicsomot.
- Nekem nem kell
- Fogd már azt az átokverte paradicsomot, Lovino!
Lovino bosszúsan kikapta a piros gyümölcsöt Antonio kezéből, majd rögtön értetlenkedve kezdte vizsgálgatni. Zavarodottan nézett Antonio-ra, aki válaszul csak kacsintott.
- Ezer bocsánat Antonio, – szólt Róma széttárva a karjait- úgy szeretem az unokáimat, mint a szemem fényét, igen bunkó módon tudnak viselkedni.
Antonio nevetett és barátságosan hátba paskolta Rómát. -Ugyan, Róma, nincs miért bocsánatot kérned. Nekem kéne bocsánatot kérnem, hogy késve érkeztem. Nagyon körülményes lett az utazás az utóbbi pár hónapban.
Róma elnézően legyintett. - Persze, persze hogy megértem. Gondolom van valami információd a számomra.- Antonio bólintott, és egy köteg iratot húzott elő a táskájából. Róma a középen álló nagy asztalhoz vezette, ahol Antonio leült és szétterítette a papírokat.
Rögtön elkezdték válogatni őket, izgatott hangon beszélgetve. Feliciano ismét elunta magát, belehuppant a lépcső mögötti kanapéra és a focilabdát kezdte dobálni egyik kezéből másikba. Nemsokára Lovino is mellételepedett. Feliciano oldalra hajolt, hogy kivegye a paradicsomot a kezéből, de Lovino gyors volt, és elkapta az öccse elől.
- Lovino!- nyafogott Feliciano. - Hadd nézzem meg mi az? Ugye nem igazi paradicsom?
- Nem - Mormogta Lovino, a kezében lévő piros gyümölcsöt bámulva. - Kemény, mintha üvegből lenne, vagy valami ilyesmiből - Megrázta és a rejtélyes ajándék kicsit megzördült. - Azt hiszem ki lehet nyitni, de nem tudok rájönni, hogyan.
- Oooh - mondta Feliciano, aki teljesen le volt nyűgözve. - Antonio miért adott neked ilyen …. dolgot?
- Még azt sem tudom, mi ez!- Lovino a füléhez tartotta a paradicsom alakú tárgyat és megint megrázta. Dühösen ráncolta homlokát „Hülye spanyol. Ez az őrületbe fog kergetni.
Feliciano vállat vont és ismét a focilabdával foglalkozott, időnként az asztal felé sandítva, ahol Róma és Antonio izgatottan tárgyaltak. Kíváncsi volt, hogy ezek az információk milyen akciókhoz fognak vezetni, és ki milyen szerepet kap bennük. Pár mondat ragadta meg el-elkalandozó figyelmét, mint a „Landolást terveznek" és „A német légierő a közelben állomásozik." vagy „Erről több információt kéne szerezni." De a legtöbbre oda sem figyelt, és csak csak azért imádkozott, hogy bármi is történjen, ne essen baja Nagypapának, Lovino-nak és Antonio-nak. Vagy Ludwignak. Lehunyta a szemét, és amikor pár másodperc múlva kinyitotta, látta, hogy Antonio feléjük néz, és Lovino-ra kacsint. Lovino a szemeit forgatta, szemöldökét ráncolta és másfelé nézett, bár az ajkán halvány kis mosoly játszadozott. Feliciano oldalra billentette a fejét és érdeklődve figyelte őket. Valami biztos van közöttük.
Kis idő múlva úgy tűnt, hogy a tanácskozásnak vége szakadt. Elég rövid ideig tartott, és ezt Feliciano jó jelnek vélte. Róma és Antonio összeszedték az iratokat és mikor felálltak, Feliciano és Lovino csatlakozott hozzájuk. Antonio összeszedte a táskáját, és az iratokat belegyömöszölte. - Pár hétig a városban maradok, Róma, tehát el tudlak látni információkkal.
- Igen, igen. Gyere csak bármikor, amikor ráérsz. Az otthonunk a te otthonod is barátom.
- Persze, hogy jövök! - mondta Antonio mosolyogva és megölelte Feliciano-t. - Vigyázz magadra Feli.
- Minél előbb látogass meg minket Antonio!
Antonio bólintott és mikor megfordult, Lovino egy lépést visszahátrált. Antonio csak nevetett, előrehajolt és Lovino fülébe súgott valamit, amitől Lovino szemei tágra nyíltak és arcát pirosság öntötte el. Amikor Antonio hátrébb húzódott, és ránézett Lovino-ra, tekintetében csodálat, boldogság és valami olyasmi keveredett, amit Feliciano nem tudott hova tenni. Róma megragadta Antonio karját, az ajtóhoz tessékelte, és sietősen, szinte erőszakkal búcsúcsókot nyomott az arcára. - A legközelebbi viszontlátásra! Ja, és Antonio, mond csak, tudsz énekelni?
- Énekelni? Miért?- Kérdezte a spanyol a szokott derűs mosolyával.
- Mert ha még egyszer így nézel az unokámra, ki foglak kasztrálni!
Lovino szemei tágra nyíltak és szája tátva maradt döbbenetében. - De nagypapa!- kiáltotta
elszörnyedve.
Antonio értetlenül meredt bajtársára, de Róma érdes hangon nevetni kezdett. Antonio megkönnyebbülten sóhajtott, és ő is csatlakozott a nevetéshez.
- Nem, nem- paskolta meg Róma a spanyol férfi vállát, - de tényleg, Antonio...- Róma abbahagyta a nevetést és Antonio-ra nézett. - Teljesen komolyan gondoltam.
Antonio arcáról lehervadt a mosoly, és gyorsan igyekezett kifelé. - Hát,... izé. Majd beszélünk, Róma.
- Igen, majd beszélünk!- mondta Róma miközben barátságosan mosolygott Antonio-ra és vidáman integetett. De mikor Antonio tekintete Lovino-ra siklott, a nagyapja tett egy diszkrét vágómozdulatot az öve alatt. A spanyol elsietett és Róma tapsolt, megfordult, és rávigyorgott az unokáira. Lovino még mindig tátott szájjal és elkerekedő szemekkel bámult. - Na - mondta Róma kedélyesen, -ki akar pastát vacsorázni?
- Jujj, jujj - kiáltotta Feliciano miközben visszaszaladt a konyhába.
- Itthagyom ezt a családot.- motyogta ismét Lovino az öccse mögött ballagva.
Feliciano lassan keresztül baktatott a mezőn a tölgyfához, és közben azon morfondírozott, hogy ott lesz-e egyáltalán Ludwig. Ő azt mondta, hogy igen, és Feliciano annyira reménykedett benne, de azt is tudta, hogy mégsem lehet ebben egészen biztos. Az volt érzése, mintha teljesen, öröktől fogva ismerné Ludwigot, de eszébe jutott, hogy csupán kétszer beszéltek egymással, és így lehet, hogy a német fiúnak alig van mondanivalója számára. Hiszen tulajdonképpen a mindkét találkozásuk teljesen véletlen volt. Bizakodhat abban Feliciano, hogy Ludwig eljön egy megbeszélt találkára? Erősen megmarkolta a kosarát és reménykedett, hogy nem kell csalódottan elmennie a tölgyfa mellett és egyedül sétálni a piacra, mint eddig. Bár próbálta magát felkészíteni a legrosszabbra, ahogy közelebb ért a fához, örömmel látta, hogy valaki álldogál alatta. Feliciano szíve nagyot dobbant, és végigszaladt az út hátralevő részén.
- Buon pomeriggio, Ludwig!- kiáltotta kifulladva, de vidáman. Ludwig bólintott, egyenesen, kezeit a háta mögé téve állt a kifogástalan, szürke egyenruhájában. Nem mosolygott, de szemei derűsen csillogtak.
- Guten Tag, Feliciano.
- Guten Tag," ismételte Feliciano. - Jó napot?
Ludwig bólintott. - Sehr gut.
Feliciano a homlokát ráncolta. - Ezt nem értettem.
Ludwig ajkai kicsit felfelé szaladtak. - Azt jelenti, 'nagyon jó'.
Feliciano szívét melegség öntötte el. - Grazie!
- Kérlek.
- Nem, nem,- mondta Feliciano a fejét csóválva, - Azt kell mondanod, hogy 'prego. - Ludwig nem szólt, csak bólintott.
- Mondd ki, Ludwig!
- Oh, uh…
- Mondd csak ki!
- Prego!- kiáltotta Ludwig mintha egy parancsra felelne, aztán meglepődve nézett körül.
- Sehr gut! Ugye milyen jó szórakozás?- Feliciano benyúlt a kosarába, és elővette az Antonio-tól kapott labdát. - Egy barátom focilabdát ajándékozott nekem. Akarsz játszani?- A kosarat és földre dobta és lassan Ludwig felé indult. Ludwig kissé döbbenten nézett az olasz fiúra.
- Hogyan? Focizni szeretnél? Azt hittem, hogy nyelvleckét akarsz.
Feliciano megvonta a vállát és elmosolyodott. - Giochiamo a calcio."(2) -Úgy tűnt, hogy Ludwig kissé félszegen viselkedik a társaságában. De a foci... hát, Ludwig focizott. Talán ettől megjön a bátorsága. - Na, mutasd meg, mit tudsz!
Ludwig kétkedve húzta fel a szemöldökét. - Nem hinném, hogy lépést tudsz velem tartani.
- Majd meglátjuk!- mosolygott önelégülten Feliciano. Gyorsan ledobta a labdát, és teljes erővel belerúgott. Ludwig-nak csak akkor sikerült elkapni a labdát, mikor az a mellkasára repült, aztán egy lépést hátra botladozott? mielőtt sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és köhögött. Ránézett Feliciano-ra, arcán meglepetés és elismerés tükröződött.
Feliciano aggódva/nyugtalanul várakozott. Ludwig kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán megállt és a labdára nézett. Feliciano úgy látta, hogy gondolkodik. Pár másodperc múlva Ludwig földre dobta a labdát. Óvatosan levette a zubbonyát, összehajtogatta, és letette a földre.
- Akkor nagyszerű. Lass uns Fußball spielen. (2) Ludwig visszarúgta a labdát.
Ezidáig Feliciano nem volt éppen lenyűgözve a német teljesítményétől. A térdével, majd a bokájával dekázott, majd levegőbe repítette a labdát, és egyenesen Ludwighoz rúgta, aki a hálóként szolgáló tölgyfát próbálta védeni. A labda átsuhant a feje felett és egyenesen a fának csapódott. Feliciano felemelt karokkal kiabálta: - Újabb gól az olasznak! Ez már a hatodik gólom, Ludwig. Nyerésre állok. Tényleg játszottál a német csapatban?
Ludwig bosszús tekintettel rúgta vissza a labdát - Igen, játszottam, de nem mint kapus
- Miért hagytad abba? kérdezte Feliciano miközben előreszaladt és átvette a labdát. - Mi történt?
Ludwig megállt, hogy eligazítsa egy hajtincset, ami folyton a szemébe hullott. Ezt látva Feliciano szíve gyorsabban kezdett el verni. - Kitört a háború, és én beléptem a Luftwaffe-ba.
- Luftwaffe légierőt jelent,- mondta Feliciano büszkén. Biztos volt benne, hogy egykettőre folyékonyan fog beszélni németül. Ludwig bólintott, és majdnem elmosolyodott.
- Sehr gut.
- Mit szeretsz jobban? A focit vagy a repülést?- Feliciano lassan visszament, közben a levegőbe dobálta a labdát. Ludwig ismét elhallgatott. Feliciano-nak úgy tűnt, hogy mindig meggondolja a válaszait. Ez okos dolog.
- Nagyon különbözőek.
- De a repülést választottad, nem a focit.- vetette közbe Feliciano kíváncsian. Ludwig kényelmetlenül fészkelődött.
- A hazámat választottam.
- Ludwig, nem lenne csodás, hogyha harcok helyett fociznánk? Képzeld csak el! Németország, Olaszország, és Anglia, hadsereg helyett kiállítana egy futballcsapatot, és meccsekkel döntenénk el, hogy ki győz, és így nem kéne senkinek bevonulni és embereket lőni. Ludwig, miért nem lehet ezt megcsinálni?- Ludwig arca egyszerre volt elképedt, döbbent, sőt egy kicsit szomorú is. Feliciano ismét a földre tette a labdát. -Ha benn lennél a német csapatban, nem hinném, hogy tudnának győzni Elrúgta a labdát.
- Ki tudja - mondta Ludwig. Feliciano meglepetésére ez alkalommal sikerült kivédnie a labdát. Aztán váratlanul odasétált Feliciano-hoz, és ránézett. Feliciano szemei tágra nyíltak, és önkéntelenül tett egy lépést hátrafelé. - Menj, és állj a fa elé.- Feliciano biztos volt abban, hogy Ludwig nem szántszándékkal viselkedik fenyegetően, de most jól látszott, hogy nem véletlenül lett belőle a tiszt. Az olasz fiú fejében meg sem fordult, hogy ellentmondjon neki.
- Rendben... vagyis … igen, uram.- Feliciano a fához rohant, majd mikor megfordult, látta hogy Ludwig a magasba dobta a labdát, egy ujjával elkapta, és elkezdte pörgetni, majd egyik kezével a válla mögé dobta, és a másikkal elkapta. Feliciano elképedve bámult.
- Jobb kapusnak tartod magad nálam?
- Tessék? - Feliciano oldalra hajtott fejjel, döbbenten meredt Ludwigra, aki most a térdén pörgette a labdát. -Hogy csinálja ezt? Morfondírozott magában.
„Lássuk, ki tudod-e védeni a gólomat, olasz!" Ludwig a térdei közé ügyeskedte a labdát, a levegőbe hajította, és erősen belerúgott. A labda elrepült Feliciano füle mellett, és egyenesen a fának csapódott. Feliciano biztos volt, hogy a szíve kihagyott egy pillanatra.
Ludwig önelégülten vigyorgott. - Mi is volt az a mondat, amit az előbb mondtál? Ja, igen... Újabb gól a németnek!
Feliciano még mindig földbe gyökerezett lábakkal állt. - Kérlek, ne ölj meg.
- Ugyan, Feliciano,- mondta Ludwig ahogy felvette a labdát és visszarúgta a kezdőhelyzetbe. - Olyan magabiztos voltál!
- Az azelőtt volt, mielőtt majdnem levitted a fejem!- Ahogy Ludwig ismét megcélozta a fát, Feliciano karjait a feje fölé emelte. - Dio mi salvi!(3)- kiáltotta, mikor Ludwig ismét gólt rúgott.
Még ötször csapódott a labda a tölgyfának, és Feliciano fejében három gondolat fordult meg: Egy- Ő Olaszország legrosszabb kapusa. Kettő- Nemsokára lyuk lesz a kedvenc fáján. Három: Ha Ludwig mosolyog, nincs szebb nála az egész világon.
- Azt hiszem még egy gól és győzök, igaz? kérdezte Ludwig, a hetedik gólra készülve. Feliciano ekkor már besokallt. - Rendben, ennyi elég ebből - Előrefutott és kirúgta a labdát Ludwig lába elől.
Ludwig csak állt és pislogott meglepetésében. - Hé, ez szabálytalan!
Feliciano dacosan vigyorgott. - Néha olyan jó áthágni a szabályokat, Ludwig. És különben is labda nélkül nem tudsz nyerni!- Nevetett kárörvendően Feliciano, majd elfutott a labdával és elrúgta a mező felé. Hátranézett, gyanítva, hogy Ludwig elsétált a fától, de meglepve és boldogan látta, hogy Ludwig üldözőbe vette. Feliciano hevesen dobogó szívvel, a boldogságtól mámorosan a magas fűbe vezette a labdát, és kacagott, mikor Ludwig utolérte, és elmanőverezte tőle a labdát. Ludwig szélesen és őszintén mosolygott, és Feliciano-nak még a lélegzete is elállt tőle. Ez a pillanatnyi kihagyás elég volt Ludwignak hogy elvegye a labdát. - Tudsz te ennél jobban is, Feliciano. - Az olasz elvigyorodott és a német után vetette magát. Szaladtak és nevettek, a napfényben fürdő fű a bokájukat súrolta. Végül utolérte Ludwigot és egy vad, váratlan, és csodás pillanatban a lábuk összeakadt, és nevetve, kifulladva a földre estek. A labda elfeledve hevert a fűben. Ludwig nevetése mély volt, de valahogyan mégis különbözött a beszédhangjától. Ezt a csodálatos hangot hallva Feliciano gyomrát melegség öntötte el. Úgy tűnt, mintha Ludwig féktelen, szabad énje tört volna elő. Majdnem zihálva, de még mindig nevetve Feliciano szembehengergőzött Ludwiggal, és arcukat csak pár centi választotta el. Most másként festett, kócosan a homlokába lógó hajjal, és kissé meggyűrődött inggel hevert a fűben. Ludwig Feliciano-ra nézett, és tekintetük egybefonódott. Egy hosszú percre úgy tűnt, hogy megállt az idő, ahogy heverésztek, nevetésük lassan elcsendesedett, amíg Feliciano nem hallott mást, csak a lélegzetüket.
Eddig ismeretlen fájdalom költözött a szívébe, és egy percbe is beletellett, mire rájött, mi ez a különös sóvárgás- előre akart nyúlni és megérinteni Ludwigot. Annyi akarta ezt, hogy fájt; soha ezelőtt nem érzett ilyet. Azonban amint Feliciano meggondolatlanul felemelte reszkető kezét, Ludwig hirtelen másfelé nézett és halkan felhördült.
- O, verdammt.
- Hmm?- kérdezte Feliciano kezét visszahúzva, és megpróbált újra rendesen lélegezni. Vajon mire gondolhatott?
- Oh, igazán semmiség, csak...- mondta Ludwig felülve, és arcán látszott, hogy zavarban van. - Hoztam neked valamit, és...
- Igazán? - szakította félbe Feliciano, akin boldog izgalom lett úrrá. - Mi az? Mit hoztál nekem? Ajándék? Tetszeni fog?
- Nem olyan nagy dolog, kérlek ne legyél ilyen izgatott - Feliciano kis híján elnevette magát. Csak nem pirult el Ludwig? Belenyúlt a zsebébe, és egy elég viharvert csomagocskát vett elő, és odanyújtotta Feliciano-nak. - Azt hiszem, össze is törtem, de izé, itt van. Remélem, szereted a csokit?Feliciano nem akart hinni a szemének. Minden lelkierejére szüksége volt, hogy ne kiáltson fel, amikor átvette a táblát. - Cioccolato! Jéé! Nem ettem csokit mióta a háború elkezdődött! Honnan szedted?
Ludwig elpirulva nézegette a kezeit. Bármennyire is magas és erős volt, most olyan volt, mint egy kisfiú. - Kaptunk egy kis kiegészítést a fejadagunkhoz a héten. Én nem nagyon szeretem, szóval gondoltam, hogy...
- Köszönöm, Ludwig! Danke, Grazie! - Feliciano rögtön letépte a papírt, beleharapott a csokiba, és lehunyt szemmel élvezte a finom, olvatag aromát. Egyik kedvence, és évek óta lehetetlen volt hozzájutni. Próbálta lassan kóstolgatni. Feliciano már majdnem elfelejtette a csokoládé ízét, és most hogy újra része van benne pompásnak találta. "Mmm. Ah, ez mennyei. A német csoki nagyon jó, talán még jobb, mint az olasz. Kérsz egy kicsit? - Feliciano kinyitotta a szemét, és látta, hogy Ludwig őt bámulja piros arccal és tágra nyílt szemekkel. Ludwig köhögött és elkapta a tekintetét.
- Nem, köszönöm.
Feliciano megvonta a vállát. - Ahogy gondolod. De ugye nem baj ha egy kicsi félreteszek Lovino-nak is, mert ő is nagyon szereti a csokit, és azt hiszen ez felvidítaná, mert mostanában olyan zaklatott, és szerintem kéne neki valami a felvidítja. … Azt hiszem Antonio felvidítja, de nem hiszem, hogy beismerné, hát nem furcsa?- Feliciano ismét harapott egyet a csokiba, és Ludwig-nak kis időbe tellett, míg válaszolt.
- Ki az az Antonio?
- Egy barátunk. Spanyol. Tőle kaptam a focilabdát. Lovino-nak meg egy üvegparadicsomot adott, aztán olyan furcsán nézett rá és Róma nagypapa megfenyegette, hogy kasztrálja.
Ludwig arcán döbbenet tükröződött. - Megfenyegette… hogy…
- Kasztrálja. Nem tudom pontosan, hogy az micsoda, de azt hiszem valami köze van a szoprán hanghoz. Ludwig, mi németül a csokoládé?"
Ludwig megpróbálta döbbent arckifejezését helyre igazítani. - Schokolade.
- Schokolade,- ismételte Feliciano. "Hát nem furcsa, hogy mindenütt milyen egyformán hívják… csokoládé, cioccolato, schokolade. Sosem gondoltam volna, hogy csoki van a zsebedben, szívesen adnék neked valamit én is, de semmi különös nincs a zsebemben.- Feliciano tényleg szerette volna viszonozni Ludwig ajándékát, és elkezdett a zsebében kotorászni. Előkerült egy köteg spárga és egy kissé megnyomódott százszorszép, amit az imént szedett a mezőn. -Tessék Ludwig, fogadd el ezt." Feliciano odanyújtotta a virágot, és a német fiú kissé szégyenlősen átvette . - Olaszul a virág fiore.
- Um, - Ludwig, zavartan meredt a virágra . - Grazie.- Összeráncolta a szemöldökét, türelmetlenül igazgatta homlokára hulló haját, majd zavarodottan Feliciano-ra nézett. - Miért...uh...- Úgy tűnt, nem is tudta, mit akar kérdezni. - akarsz németül tanulni?
Tulajdonképpen Feliciano sem tudta, mit válaszoljon. Mielőtt Ludwiggal találkozott volna, meg sem fordult a fejében ez az ötlet. - Mert… hát…" Mert ez egy kifogás volt, hogy újra lássalak…" - Próbált valamit gyorsan kitalálni. - Mert… én…- Csak nem jutott eszébe semmi hihető. - …újra látni akartalak.- felelte gyorsan. Hiába, Feliciano sosem tudott jól füllenteni.
- Megkérdezhetem, hogy miért?- Ludwig szemei a virágra tapadtak, amit az ujjai között sodorgatott.
- Kedvellek.- Feliciano mindig először beszélt, aztán gondolkodott.
- De…- Ludwig elhallgatott, és egy pillanatra csendben maradt, nyilván a következő szavakon gondolkodott, mint mindig. Megcsóválta a fejét, de ajkain halvány mosoly játszadozott. - Én is kedvellek téged, Feliciano.
Feliciano szélesen elmosolyodott. Nem emlékezett rá, mikor volt utoljára ilyen mámorosan boldog. Ez az öt szó volt a legcsodásabb, amit valaha is hallott. De aztán Ludwig sóhajtott, felnézett, és elkapta Feliciano tekintetét valószínűtlenül kék szemeivel.
- Ez talán nem egy jó ötlet.
Feliciano meg akarta kérdeni, hogy miért, de elhallgatott. Tudta, miért. - Nem. Talán nem az, de nem törődöm vele
Ludwig kérdően húzta fel a szemöldökét, de nem nézett félre. - Senkire sem hasonlítasz, akivel eddig találkoztam.
- Ezt már számtalanszor hallottam . Ez… rossz rám nézve?
Ludwig hallgatott és lassan megcsóválta a fejét. - Nem. Egyáltalán nem rossz.- Csend ült közéjük, Feliciano a földet nézte, még még mindig mosolyogva. Ludwig megköszörülte a torkát, kihúzta magát, megigazította a gallérját és lesimította az ingét. - Elnézést kérek.
- Mi miatt?- kérdezte Feliciano értetlenül.
- Én nem … úgy értem...- Ludwig mély levegőt vett és a gallérját rendezgette. - Nem szoktam meg, hogy ilyen nyíltan beszéljek. És még sohasem beszéltem ilyesmiről senkivel. És nagyon kérlek ne sértődj meg, de én nem tölthetem az egész délutánt azzal, hogy veled focizok, mivel nincs semmi elfogadható értelme...
- Ludwig, szeretnéd, ha énekelnék neked valamit?
Ludwignak pár másodpercébe tellett, amíg abbahagyta a mondandóját, aztán elhallgatott, egyik kezét a gallérján tartotta, a másikban még mindig a hervatag virágot fogta. Lassan Feliciano-ra nézett
- Hogy te milyen furcsa dolgokat tudsz mondani!
Feliciano megvont a vállát. - Ezt is rengetegszer hallottam. De olyan feldúltnak láttalak, és amikor Lovino feldúlt, mindig énekelek neki. Néha dühös lesz, és rámkiabál, de néha jobb kedvre deríti, még akkor is, ha ezt soha nem ismeri be. Na, akkor énekeljek egy dalt?
- Igen,- mondta Ludwig, aki rögtön megdöbbent a saját válaszától. - Úgy értem, persze. Miért ne.- A német fiú a virág szárát morzsolgatta az ujjai között. Feliciano elmosolyodott, ahogy Ludwig kezére nézett; olyan nagy és erős, mégis milyen gyengéden bánt a virággal. Tartott egy perc szünetet, vett egy nagy levegőt és belekezdett egy dalba.
"Tutte le genti che passeranno, (Mindenki aki elmegy mellette)
O bella ciao, bella ciao, bella, ciao, ciao, ciao.
Tutte le genti che passeranno,
Mi diranno «Che bel fior!»" (Azt fogja mondani nekem – "De szép virág!.")
Feliciano elhallgatott, azon tűnődve, jó ötlet-e forradalmi dalt énekelni egy németnek. De ha Ludwig fel is ismerte a dalt, vagy a szavakat, nem mutatta ki. Odaadó figyelemmel, kiismerhetetlen arckifejezéssel nézte az olaszt . Feliciano folytatta.
"E se io muoio da partigiano, (És ha partizánként halok meg)
O bella ciao, bella ciao, bella, ciao, ciao, ciao.
E se io muoio da partigiano,
Tu mi devi seppellir." (El kell temetned engem.)
Feliciano megint habozott, és azon hezitált, hogy befejezze-e, de Ludwig várakozóan nézett rá, és halkan így szólt.: - Folytasd csak. - És Feliciano folytatta.
"E seppellire lassù in montagna, (fenn a hegyekben temess el)
O bella ciao, bella ciao, bella, ciao, ciao, ciao.
E seppellire lassù in montagna,
Sotto l'ombra di un bel fior." (Egy szép virág árnyékában.)
Feliciano sokkal lassabban énekelte, mint máskor; lágyabban, halkabban. A szavaknak így másként hangzottak, mint mikor teli torokból harsogják tánc közben egy zsúfolt teremben. Ludwig csendesen hallgatta ahogy Feliciano az utolsó versszakot dúdolta olyan halkan, hogy a szellő is majdnem elnyomta hangját.
"È questo il fiore del partigiano, (Ez a partizán virága )
O bella ciao, bella ciao, bella, ciao, ciao, ciao.
È questo il fiore del partigiano,
Morto per la libertà." (Aki a szabadságért halt meg.)
Az utolsó szavak lassan elhaltak. Feliciano nem mert Ludwig-ra nézni. Annyira más volt Lovino-val, Róma nagypapával énekelni, vagy bármelyik ellenállóval. Olyan érzése volt, mintha lelkének egy részét tárta volna fel Ludwig előtt. Ez egyszerre volt csodálatos és ijesztő. Ludwig hosszan hallgatott, mielőtt halkan megkérdezte. - Mi ez?
Feliciano nyelt egyet. - Csak egy olasz dalocska.
- Miről szól?
Feliciano az ajkába harapott azon töprengve, mit is válaszoljon. Megszállásról… halálról… szabadságról… Aztán lefelé nézett, és észrevette a százszorszépet Ludwig erős kezeiben. - Ez…ez egy virágról szól. - Feliciano-nak erőt kellett vennie magán, hogy a fiúra nézzen, és és amikor megtette, rögtön úgy érezte, hogy pillantása a lelkébe hatol. Ludwig úgy nézte őt, mintha sohasem látta volna azelőtt, és úgy mintha öröktől fogva őt nézte volna.
- Mit jelent a 'bella ciao'?
- Azt jelenti, Viszontlátásra szépségem.- Feliciano megkönnyebbült, mikor Ludwig végre levette róla a tekintetét. Úgy érezte, hogy elfogyott körülötte a levegő. Felnézett, és látta, ahogy az ég rózsaszín lesz, ahogy a Nap hirtelen a narancsszín felhők mögé bújt. Döbbenten vette észre, hogy mennyi idő eltelt már. - Túl sokáig maradtunk.- mondta, remélve, hogy hangja nem remeg úgy, mint ahogy ő érzi. - Elmulasztottam a piacot. Nagypapa nem lesz elragadtatva.
- Bocsáss meg, hogy fenntartottalak.- Ludwig nagyon sóhajtott és behunyta a szemét. Szinte úgy tűnt, hogy vívódik magában.
- Nem kell bocsánatot kérned. Sokkal szívesebben voltam itt veled.- És ez volt az igazság. Feliciano nem emlékezett, mikor volt utoljára ennyire boldog, csupán attól, hogy focizott, nevetgélt, és nézte a lassan bealkonyuló eget, miközben lágy, illatos szellő lengedezett körülötte.
Hirtelen mély, tompa zúgás törte meg a délután csendjét. A távoli bombázógépek ismerős hangja visszhangzott a hegyekben. Minden lelassult körülöttük. Csupán a gépek morajlása zavarta időnként a némaságot. A Nap lassanként előbukkant a felhők mögül, és Ludwig kinyitotta a szemét, és egyenesen Feliciano szemeibe nézett. Ez alkalommal egyikük sem nézett félre. Egész délután úgy tűnt, hogy szemeik mágnesként vonzzák egymást. A hűvös délutáni szellő lágyan simogatta őket, és Feliciano-nak az az érzése támadt, hogyha nem mozdul meg hamarosan, talán örökre így marad, a réten ülve és Ludwig kék szemeibe bámulva. De aztán Ludwig megtörte a csendet.
- Indulnom kell.
Feliciano csalódottan sóhajtott. Persze tudta, hogy Ludwig-nak egyszer el kell mennie. De nem akarta, hogy elmenjen, azt akarta, hogy soha ne menjen el. - Holnap ugye találkozunk?
A német csak egy percre hallgatott el. - Igen, találkozunk.
-Jajj, nagyszerű! lelkendezett Feliciano.
Ludwig szemei még mindig nem hagyták el az olasz fiúét, és Feliciano melle furcsán összeszorult. Úgy örült, hogy másnap ismét láthatja Ludwigot, de ugyanakkor egy ismeretlen fájdalom, és vágyakozás öntötte el a szívét. Zavarbaejtő volt. Nem akart mást, mint belekapaszkodni Ludwigba, és megakadályozni, hogy elmenjen. Nyelt egyet, és mosolyt erőltetett az arcára. "Auf wiedersehen, sweetheart." észre sem vette, hogy a 'sweetheart' is kicsúszott a száján.
- Bella, ciao.- Ludwig gyorsan felállt, zsebébe tette a virágot és elindult a délutáni napsütésben, majd megállt a tölgyfánál, hogy felvegye e a zubbonyát. Feliciano csak ült, mereven, zakatoló szívvel és elködösült fejjel. Tényleg szépnek mondta őt Ludwig?
Feliciano ébren feküdt a sötétben, a mennyezetet bámulva, nem is tudott alvásra gondolni. Ezer gondolat cikázott a fejében; csodálatosak, és borzasztóak, gyönyörűek és ijesztőek. És mindegyik Ludwig-al volt kapcsolatos. Milyen különös is volt ez: egy eddig ismeretlen érzés, ami valahogyan mégis teljesen ismerős. A szoba szinte fojtogató csendjét csak a szél alig beszűrődő zúgása és Lovino egyenetlen légzése törte meg. Tágas szobájuk volt, de mindig meghallotta Lovino légzésén, ha az elaludt. Egészen biztos volt abban, hogy bátyja még mindig ébren fekszik a szoba másik oldalán lévő ágyában.
- Lovino?
- Hmm?
Feliciano az ágyneműt gyűrögette. "Mit gondolsz Antonio-ról?"
Válaszul egy éles belélegzés, érkezett, amit azon nyomban köhögéssel igyekezett palástolni Lovino. - Mi a fenének kérdezel tőlem ilyesmit?
- Hát, ugye… kedveled?
Lovino gúnyosan csattant fel. - Hogy kedvelem? Azt az idióta spanyolt? Hogy a fenébe kedvelném?
- Hát, én kedvelem, és a Nagypapa is kedveli, és azt gondoltam, hogy te is. Talán egy kicsit jobban is, mint mi. - Feliciano csendben várta Lovino válaszát.
- Én aztán nem.
- Akkor jól van.- Megint hallgattak. Feliciano csendben feküdt, hallgatva ahogy bátyja forgolódik az ágyban. Egy idő múlva, mikor úgy gondolta, hogy eleget várt már arra, hogy Lovino lehiggadjon, ismét megszólalt. "Lovino?"
- Mi van?- Csattant fel idegesen Lovino.
Feliciano jól ismerte a testvérét. Tudta, mikor füllent, mikor túloz, és mikor tagadja le az igazságot az ellenkezőjével, mint például most. - Gondoltál már arra, hogy elmondd Antonio-nak, hogy… nem kedveled?- Nem érkezett válasz. - Lovino?
- Aludj már végre, Feliciano.- A fiatalabb testvér bólintott magában, és próbált a szél zúgására figyelni, közben a lepedőt gyűrögette. A gondolatok még mindig nem hagyták nyugodni. Türelmesen várt egy darabig, amíg úgy gondolta elég idő telt el. - Lovino?
- Az Isten szerelmére, mit akarsz Feliciano?
- Kedveled Antonio-t, és el is akarod neki mondani, de aggódsz, hogy mi fog történni. Nem mintha hibáztatnálak, hiszen Nagypapa kasztrálással fenyegette meg minden, de talán... talán ha megmagyaráznád...
- Feliciano,- mondta Lovino, ez alkalommal halkabban. Feliciano átnézett a bátyja ágyára, de csak a hátának a körvonalait tudta kivenni az ablakon beáramló halvány holdfényben. - Néha olyan érzéseink vannak, amit soha nem tudunk szavakba foglalni. Néha olyan titkaink vannak, amit jobb nem feltárni. Néha...- Lovino szünetet tartott, és Feliciano lélegzetvisszafojtva várta, hogy fojtatja-e a bátyja. - Néha vannak olyan dolgok, amik egyszerűen nem érik meg a kockázatot.
Feliciano nem felelt. Lehunyta a szemét, és elgondolkozott Lovino szavain. Igaza van. Soha nem lenne képes kifejezni, mit érez. Azt a zavarbaejtő, de csodálatos, ijesztő de bizsergető érzést, ami világát a feje tetejére állítja, és úrrá lesz rajta, valahányszor Ludwig-gal van, vagy ha csak ránéz, szól hozzá, ül mellette, vagy egyszerűen rágondol. És bizony, nem árt, ha egyes titkok soha nem derülnek ki. Ki tudja mit szólna Ludwig, ha ismerné Feliciano érzéseinek és vágyainak mélységét... Ha tudná, hogy Feliciano meg akarja érinteni, mellette akar lenni, meg akarja ölelni szorosan, és soha nem akarja elengedni... Könnyen lehet, hogy nevetségessé válással, visszautasítással kéne szembenéznie, és még ki tudja mi minden egyébbel. Ludwig német tiszt. Feliciano az ellenállás tagja. Hatalmas a kockázat. Kínvallatás, kivégzés, családjának és az egész Resistenza-nak a romlásba döntése. Lovino-nak igaza van. Hogyan is érné meg a kockázatot?
De Feliciano behunyt szemhéjai mögött csak Ludwig -ot látta. Amint türelmetlenül kisimítja szeméből a haját, önelégülten mosolyog, amint a labda a fának csapódik, az égnél is kékebb szemeivel elmélyült figyelemmel nézi őt. Zavarban és tágra nyílt szemekkel az ellenség egyenruhájában, mosolyogva és nevetve a napfürdette réten. Feliciano nem tudott másra gondolni, csak Ludwigra. Nem akart mást, csak vele lenni. A
Ha Ludwig nem éri meg a kockázatot, semmi sem éri meg.
Folyt. Köv.
1. 'Az asszony ingatag' Giuseppe Verdi': Rigoletto'-ban van
2. Giochiamo a calcio and Lass uns Fußball spielen = focizzunk.
3. Dio mi salvi! = Istenem segíts!
