- Óvatosak lesztek, ugye, nagypapa ?

- Én mindig óvatos vagyok, kicsikém. Ne izgulj. Nem lesz semmi bajunk.

Feliciano elgyötört tekintettel bólintott, és lenézett a kosarára. Hogy örült tegnap este Antonio-nak... Most pedig azt kívánta, hogy bárcsak soha ne látta volna. Ugyanis bármilyen híreket is hozzon Antonio, az mindig valamilyen küldetéshez vezetett, és ezáltal mindenki, akit Feliciano szeretett veszélybe kerül. Ezt már megszokhatta volna. - Tudom, nagypapa. Kérlek vigyázz Lovino-ra.

- Nem kell énrám vigyázni -Csattant fel sértődötten Lovino, és a bejárati ajtó felé vette az irányt. Róma előrenyúlt és ráhúzta Lovino kabátját a zsebéből árulkodóan kikandikáló a pisztolyra. - Ez még csak nem is egy veszélyes küldetés.

- Minden küldetés veszélyes,- vetette ellen Róma komoly hangon, és megragadta Lovino vállát, - megértetted?

- Igen, persze.

- Mit mondtál? Nem hallottam.

Lovino sóhajtott, és a szemeit forgatta. - Megértettem, nagypapa. Minden küldetés veszélyes..

- Jó fiú. Na, Feliciano, irány a piac, vegyél nekünk egy kis tejet, beszélj az informátorral, és mire visszaérsz, már túl is leszünk az egészen.- Mosolygott Róma biztatóan.

Feliciano bólintott. Ő nem érezte magát közel sem ilyen nyugodtnak. Számtalanszor keresztülment már ezen, de valahogy ez most más volt. -Jól van. De kérlek, legyetek óvatosak!

Róma nevetett és összeborzolta Feliciano haját. - Csacsi kis Feliciano. Ez még csak nem lesz semmilyen harc. Egyszerűen információt szerezni indulunk- ami ugyebár a te szakterületed. Egyébként velünk is jöhetnél!

Feliciano tudta, hogy Róma nagypapa csak viccel, de mégis kicsit bosszúsnak érezte magát. Ő is folyton veszélybe sodorja magát. Ő is része a mozgalomnak. Már nem gyerek.
- Inkább híreket gyűjtök a faluból. Megteszem ami tőlem telik, nagypapa.

- Tudom, hogy számíthatok rád. Nem felejted el a jelszót ?

- Azt mondják, vihar tör ki tavaszig. -szavalta Feliciano. - Ugye ez az?

- Príma.- Róma lehajolt és megpuszilta az unokáját. - Este találkozunk, Feliciano.

Lovino is csókot nyomott az öccse arcára, és rámosolygott, amit bizony ritkán tett meg. Kiléptek az ajtón, és Feliciano nézte, amint lesétáltak a hegyek felé vezető kaptatón, és egy elkerülő úton a faluba indultak. Feliciano nehéz szívvel fordult el tőlük, és a jól kitaposott ösvényen a falu felé vette az irányt. A reggeli Napfény aranyszínre festette mezőt körülötte.

Feliciano nyugtalankodva sétált keresztül a zsúfolt téren. Úgy tűnt, mindenki kihasználja a szokatlanul enyhe időt, és így zajongó tömeg töltötte meg a közeli piacot. Feliciano idegessége nőttön nőtt, ahogy az ismeretlen kocsma közelébe ért. Ezt bizony nem cserélné el a sajátjukkal. Népszerű volt a németek, és a szimpatizánsaik körében, szóval egy ellenálló számára a falu egyik legveszélyesebb pontja. És egyben az a hely, ahol a legkisebb gyanút keltve lehet egy Resistenza taggal találkozni. Feliciano keresztülfurakodott a tömegen, sokan voltak, mivel ebédidő volt, és az asztalokat pásztázta. Majdnem rögtön sikerült is megtalálnia, mivel olyan volt, amilyennek leírták... kint ült a terasz egyik asztalán piros kalapban, és újságot olvasott. Feliciano odarohant hozzá, lehajolt, és nagy titokzatosan a fülébe súgott.

- Szokatlanul enyhe az idő, ugye?- Az ember lekicsinylő pillantást vetett Feliciano-ra, majd tovább olvasta az újságot. Feliciano bosszankodott magában egy sort, majd ismét próbálkozott. - Úgy értem, hogy nincs különösen hideg ahhoz képest, hogy tél van.- Az ember a szemöldökét ráncolta, de nem nézett fel. Feliciano kicsit hangosabban kezdett átkozódni. A fene vigye ezeket a hülye jelszavakat, soha nem jutnak az eszébe. - Hát, valami az időjárással, hideggel , meleggel, furcsa idővel kapcsolatban. Ja, már emlékszem! Azt mondják, vihar tör ki tavaszig. Ugye?- Feliciano már attól kezdett tartani, hogy nem a megfelelő személyhez beszél. Végül azonban az ember mélyet sóhajtott, és az asztalra tette az újságot.

- Szerencséd van, hogy engem keresel. Különben bajba keveredhettél volna.

Feliciano megkönnyebbülten nevetett fel, és a szemközti székre huppant. - Bocsánat, de mindig máson kezdek el gondolkodni, és aztán a jelszavakat elfelejtem, mert olyan nehéz őket megjegyezni...- Feliciano elhallgatott, amint érezte, hogy valami a térdét súrolja. Óvatosan átvette a vastag borítékot, és sietősen a zsebébe csúsztatta.

- A fő célpontjaink pozíciója és a kiszemelt tisztek neve. Nagyon fontos. Tényleg téged bíztak meg ezzel a feladattal?

Feliciano szemeiben sértettség bujkált, bosszantotta a célozgatás. – Az ügy elkötelezettje vagyok.

- Rendben van, kölyök. Csak legközelebb ne felejtsd el a jelszót, jó? És erre nagyon vigyázz.- Feliciano kelletlenül bólintott. Egy pincér tűnt fel mögöttük egy csésze gőzölgő kávéval. A férfi pár érmét tett az asztalra, majd felállt. -A barátom fogja elfogyasztani a kávét. Nekem sajnos indulnom kell.

Feliciano ismét bólintott és megköszönte a pincér fáradozását. Óvatosan körbekémlelt. A vendégek zöme falusi volt, de jó pár német katonát is látott az asztaloknál ülni kint és bent egyaránt. Nagyon remélte, hogy senkinek nem tűnt fel a borítékcsere. Legszívesebben elment volna innen, de tudta, hogy az ilyen hirtelen távozás gyanút kelthet. A boríték nyomta a zsebét, úgy érezte, mintha bombát hordana magával. De némiképpen mégis megnyugodott, mikor meghallotta, hogy a kocsma rádiójában felcsendül az 'Auf Wiedersehen, Sweetheart.' Feliciano elmosolyodott, visszaült a székben, és a dal szövegét figyelte miközben a forró italt fújta, és próbálta magát összeszedni. Legalább kapott egy csésze kávét.

- Feliciano?

Feliciano felugrott, és grimaszolva vette tudomásul, hogy a forró kávé az ujjaira ömlött. Felpillantott és meglepődve konstatálta, hogy Ludwig néz le rá értetlenkedő kifejezéssel az arcán. Feliciano-t elöntötte a forróság, idegein remény és félelem lett úrrá. -Lu – Ludwig! Hogyan...

- Mit csinálsz te itt a kocsmában? - kérdezte Ludwig számonkérően, hangjában jól érződött a meglepetés. Feliciano gyomrát jeges félelem rántotta görcsbe.

- Oh, Én...-Feliciano gyorsan körbekémlelt, de az informátorának már nyoma sem volt. Nagyon remélte, hogy Ludwig nem látott semmit. - Én csak...megálltam egy kávéra. Úgy hallottam, hogy ez a legjobb hely, mióta kitört a háború.- Ez legalább igaz volt. A németeket kiszolgáló vendéglátási egységekmindenből a legjobbat tartották. Összeszedte a bátorságát és vidáman Ludwigra mosolygott. -Csatlakozol hozzám?- a német megcsóválta a fejét és gyorsan körbenézett. Egy addig ismereten, nyugtalan mozdulattal megigazította a gallérját.

-Nem, nem hiszem, hogy tudnék. Éppen most készülök kifelé a faluból.

- Oh,- mondta Feliciano csalódottan. - Meg kell állnom a piacnál, te...

Ludwig félbeszakította. -Azt hiszem... talán hazakísérhetnélek, Feliciano.

Feliciano-t jeges rémület öntötte el. -Hazakísérni? Miért?- Követte Ludwig aggódó tekintetét, és hirtelen döbbenten hőkölt vissza székében, önkéntelenül is összehúzva magát. Nem messze tőlük, a tér túloldalán egy kisebb német csapat ijesztően ismerős fekete egyenruhában vonult keresztül a központ irányába. Feliciano, mivel kiképezték rá, még a távolból is ki tudta silabizálni, hogy mi van a karszalagokon. Nem a Wehrmacht volt, hanem a Titkos rendőrség. Feliciano úgy érezte, megfagyott ereiben a vér és alig tudott valami levegőt préselni a tüdejébe. Csak a boríték járt az eszében. A halálos ítéletét hordja a zsebében. Egyes falubeliek próbáltak diszkréten elslisszolni, mások dühvel és félelemmel a szemükben nézték az elvonuló rendőrséget. Voltak, akik üres tekintettel bámultak a földre, beletörődő közönnyel. Feliciano meg sem tudott mozdulni.

- Gyere, Feliciano, induljunk.
Feliciano hallotta, hogy Ludwig szólt hozzá, azonban a szavakat alig értette. Csak nézte, ahogy a rendőrök sora szétválik, és most először vette észre, hogy két falubeli megy előttük. Váratlanul Feliciano reszketve felsóhajtott. Ismerte ezeket az embereket. Ellenállók voltak. Iszonyú rémület öntötte el, mikor rájött, hogy mi van készülőben. Valószínűtlen rettegés uralkodott el rajta, de még mindig képtelen volt megmozdulni, ahogy nézte az SS tagokat a tér közepe felé menetelni. A két partizán előttük vánszorgott, görnyedten, piszkosan, meggyötörten. Puskát szegeztek a hátuknak, ahogy lökdösték őket előre. Feliciano-t erős hányinger fogta el, és aztán az események valószínűtlenül felgyorsultak. Az egyik SS tag németül kiáltott. A tömegen pánik hullámzott keresztül. Ludwig még mindig beszélt. Feliciano még mindig nem hallotta. Valaki felkiáltott. A menet elérkezett a tér közepére, és az elítélteket térdre kényszerítették. A világ forgott Feliciano-val. Hirtelen érezte, amint Ludwig karon ragadja, a lábára állítja, és elszántan elvonszolja a helyszín közeléből. - Csak menj, és nem nézz vissza

- Mit fognak csinálni? -kérdezte Feliciano, elég hangosan és hisztérikusan. Bár a választ tudta jól.

- Csak ne nézz oda, Feliciano.

Mellettük és körülöttük csak egyre nőtt a pusmogás. Az SS felismerhetetlen szavakat kiáltott németül,amit az olasz tolmácsolás meg-megszakított. S bár Feliciano próbált nem oda figyelni, olyan szavak visszhangoztak a fejében, mint „Áruló", "Resistenza" és "Kínzás" és "Halál", ezeket hallva majdnem térdre rogyott. Érezte a pánikot és a rettegést maga körül. Minden olyan valószínűtlennek tűnt, kivéve Ludwig kezét a válla körül, ami egyre messzebb húzta az iszonyodó tömegtől, a Titkos Rendőrségtől, az elítéltektől és azoktól a hangos, gonosz szavaktól.

Feliciano hagyta, hogy Ludwig kivezesse a központból egy üres, lejtős utcára. Váratlanul a zaj eltompult és a Nap eltűnt a magas kőépületek mögött. De Ludwig nem vett vissza az iramból. - Csak menj, Feliciano,- ismételte aggódó hangon. Feliciano próbálta tartani az iramot, próbált továbbmenni, próbált nem gondolni a két térdelő emberre ott a téren, akiket maguk mögött hagytak. De mikor meghallotta az első puskalövés visszhangját a falak között, felkiáltott, megtántorodott, és mikor Ludwig felé fordult, hogy támaszt nyújtson neki elkapja, mielőtt elesne, Feliciano egyszerűen megragadta a karját és gondolkodás nélkül egyszerűen Ludwigra vetette magát. Reszketett. Ez nem lehet igaz. Ilyesmi nem történhet meg... egy derűs napon, egy egész falu szeme láttára. Feliciano lehunyta a szemét, arcát Ludwig zubbonyába próbálta rejteni. Érezte, ahogy a fiú melle emelkedik és süllyed. Aztán azt is érezte, ahogy Ludwig karjai lassan, óvatosan átölelik. Egyik karja a derekát, a másik a vállát fogta át, keze gyengéden Feliciano fején nyugodott.

A második lövés hangja hasított a levegőbe, és az olasz fiúnak az az érzése támadt, mintha a zsigereibe döftek volna. Mert az az ember ugyanazért a célért küzdött, mint ők mindannyian. Akár Róma nagypapa is lehetett volna, vagy Lovino. Vagy akár ő maga, Feliciano. Egyike volt azoknak, akik Olaszországért haltak meg. Mikor Feliciano kinyitotta a szemét, meglátta Ludwig mellén sorakozó katonai kitüntetéseket, aztán lassan tudatára ébredt, hogy sír, és hogy a német fiú gyengéden simogatja a haját.

- Sajnálom - szólt Ludwig halkan. Ilyen közelről más volt a hangja. A szíve sebesen vert Feliciano füle alatt. Tiszta ruha, motorolaj, és napfényes mező illata volt. A teste meleg volt és erős. Karjaiban Feliciano biztonságban érezte magát, bár tudta, hogy bizony, ez nagyon nem így van. És most először fordult meg a fejében, hogy mit szólna Ludwig, ha tudná, hogy nem különbözik azoktól a téren kivégzett emberektől.

- Induljunk, Feliciano. Hazakísérlek.

- Még tejet kell vennem...

- Biztos vagyok, hogy a Nagypapád meg fog érteni. Gyere.

Feliciano hagyta, hogy Ludwig kivezesse a faluból a békés országútra a ragyogó napsütésbe, a csendes, illatos levegőbe a kék ég alá. Hálás volt, hogy hátrahagyták a szörnyű hangokat és a rettegést. Azonban a lövések, a sikolyok,és a durva, kemény kiáltások még a fülében visszhangoztak. Az elítéltek arca az emlékezetébe vésődött. Nem ismerte őket közelről. Még a nevüket sem tudta. De látta őket a kocsmában a Nagypapával beszélni, és látta őket a többi ellenállóval nevetgélni és énekelni. Feliciano a Resistenza több olyan tagjáról is tudott, akiket kivégeztek. Az évek alatt sokukat megöltek. Ilyen kíméletlenül azonban soha sem szembesült ezzel. Ennyire valóságosan.

Ludwig csendben sétált Feliciano mellett, annak lassú tempójához igazodva, és kis távolságot tartva kettejük között, bár ahhoz elég közel voltak egymáshoz, hogy karjaik néha súrolják egymást. Egyikük sem szólt egy szót sem mióta kiértek a faluból.

- Mit tettek, Ludwig? - kérdezte végül Feliciano. -Mi rosszat tettek?

Ludwig arca összerándult. Fájdalom, és zavarodottság tükröződött rajta. - Ők... ők a német hadsereg ellen szervezkedtek. Az ellenségeink voltak.

Feliciano úgy érezte, mintha szíven szúrták volna. Ellenségek. A téren történtek jól megvilágították a helyzetet, teljesen, és fájdalmasan egyértelművé tették. Ludwig az ellensége. És ha valaha is rájön, hogy Feliciano részt vesz az ellenállásban, csak az Isten tudja, mi fog történni. Ludwig hűséges a hazájához. Biztosan fontosabb neki, mint az a pár délután amit egy jelentéktelen olasz falusi fiúval töltött. Talán Feliciano nem több számára, mint egy érdekes szórakozás, és mihelyt rájön az igazságra, feljelenti a Gestapónál, mint árulót. És Feliciano hirtelen ráébredt, hogy ez az, amitől a legjobban fél; nem a haláltól, hanem attól, hogy Ludwig csak az ellenséget látja benne. Feliciano lenyelte a torkát fojtogató gombócot. - Megérdemelték? Te úgy gondolod, hogy megérdemelték?-

- Nem számít, hogy én mit gondolok.

- De igenis számít! - Feliciano Ludwig elé állt, hogy így kényszerítse megállásra. - Úgy tűnik, azt hiszed, hogy nem számít a véleményed, se az, hogy mit gondolsz. Már hogyne számítana! Mit gondolsz erről te, Ludwig? Ne azt válaszold, amit mondtak neked, vagy amit elvárnak tőled. Azok az emberek nem tettek mást, csak azt, ami szerintük a hazájuknak a legjobb, akárcsak te. Úgy gondolod, megérdemelték a kínzást és a halált?- Feliciano tudta, hogy amit mond, az már túl sok. De nem tehetett róla. Csendes rémület kezdett eluralkodni rajta. Mert ha Ludwig úgy gondolja... ha tudná, hogy Feliciano is...

- Nem, - szólalt meg Ludwig hirtelen, válaszának gyorsaságával meglepve Feliciano-t. - Hogy megkínozzák, és nyilvánosan kivégezzék őket… nem, azt nem érdemelték meg.

Feliciano megkönnyebbülten sóhajtott. Aztán eltakarta arcát, érezte, hogy szemét könnyek öntik el. Lovino mindig azt mondja, hogy túl sokat sír. De Feliciano nem tehetett róla. Mikor vidám, nevet. Mikor szomorú, sír. Érzelmeiben nyitott könyvként lehet olvasni. Most kezdte észrevenni, hogy mennyire veszélyes is ez, mégsem tudta elrejteni könnyeit. Nem ilyennek gondolta ezt a napot. Úgy tervezte, hogy megissza a kávéját, aztán elmegy a piacra tejért, utána találkozik Ludwig-gal a tölgyfánál, végül hazamegy Nagypapához és Lovino-hoz, és...

- Feliciano.

Feliciano kényszerítette magát, hogy elvegye a kezeit az arcáról. Remélve, hogy Ludwig nem veszi észre azt a nagyon is nyilvánvaló tényt, hogy könnyes az arca. A német ugyanolyan elveszettnek érezte magát, mint ő. A földre meredt, aztán egy távoli pontot fixírozott, majd végül felnézett az égre. - Hogy mondják olaszul, hogy „ég"? - kérdezte végül. Feliciano nem válaszolt, szótlanul nézte Ludwigot, aki rövid csend után ismét megszólalt. - A nyelvleckénk, Feliciano, elfelejtetted? Szeretném tudni, hogy mondják az eget olaszul.

- Oh,- mondta Feliciano halkan, ahogy próbálta gondolatait összeszedni. - - Cielo.

- És a felhőt?

- ... Nuvola,- mondta Feliciano kissé zavarodottan .

-Nuvola. Szépen hangzik.- Ludwig elmosolyodott, és Feliciano érezte, hogy szíve gyorsabban dobog. - Németül Wolke. El tudod ismételni?

Mire elérkeztek a tölgyfához, Ludwig állandó kérdezősködései majdnem teljesen kitörölték Feliciano emlékezetéből a szörnyű perceket a faluban. Ahogyan a tölgyfa alatt ültek a lemenő nap sugaraiban, Feliciano mindent elfelejtett, csak az számított, ami körülveszi. - Nem, Ludwig!- kiáltotta, próbálva elfojtani a nevetését. - Túl erősen mondod! Lágyabban kell, így: Albero. (1)

Ludwig ismét próbálkozott, arcán elszántság tükröződött. - Albero.

Feliciano nem tehetett róla, de elnevette magát, arcát tenyere mögé rejtve. Ludwig reménytelen eset volt. - O mio Dio.(2) Nem! Itt kell összeszorítanod a szádat - Feliciano előrehajolt és ujjaival lágyan megérintette Ludwig száját. Az ujjai és szemei túlságosan hosszan időztek Ludwig ajkain, mielőtt vonakodva elvette őket. - Ascolta(3) Hallgasd. Albero.

Ludwig dühösen hunyorított és a fa törzsére hajtotta a fejét.

- Pont így mondtam én is!

- Dehogy, úgy mondtad, mintha kiabáltad volna!

- Hát, te meg úgy mondtad, mintha énekelted volna.

Feliciano vállat vont. - Rendben. Akkor próbáld meg úgy, mintha énekelnél.

Ludwig úgy nézett a fiúra, mintha annak elment volna a maradék esze, az égre szegezte a szemeit, aztán kimondta az olasz szót. - Albero.

- Esatto! (4) - kiáltotta Feliciano elégedetten. - Látod, tudsz te, ha akarsz!

- Miért kell nektek, olaszoknak mindent úgy mondani mintha egy opera színpadán lennétek?

Feliciano hangosan kacagott. - Ezt úgy mondod, mintha valami elítélendő dolog lenne! De nem lenne csodás, ha olyan lenne az életünk, akár egy opera? Ott mindenki olyan drámaian és ösztönösen viselkedik. Az operák mindig olyan csodálatosak és romantikusak.

- és a legtöbbször tragikusan végződnek, -vetette ellen Ludwig. Feliciano kissé csalódott képet vágott, és a kosarába bámult. -De annyi szép románc és dal van előtte,- tette hozzá gyorsan Ludwig. Feliciano szomorúan mosolygott.

- Úgy gondolod, hogy a sok dal és románc megéri azt hogy szomorúan végződnek?

- Talán igen. Vannak olyan dolgok, amik megérik a kockázatot.

Ludwig szavaira leírhatatlan, szinte fájdalmasan vibráló érzés járta át Feliciano egész testét, amitől a lélegzete és a szava is elállt. Megéri a kockázatot... Eddig attól félt, hogy Ludwig rájön, hogy tagja a Resistenza-nak, és feljelenti. De ennél sokkal többről volt szó. Feliciano azon tűnődött, hogy még meddig találkozhat Ludwig-al. Mennyi ideig fog még itt állomásozni. És az is eszébe jutott, hogy mennyi pilóta halt meg egy-egy küldetés alatt. Ekkor hirtelen ráébredt, hogy milyen kevés idő adatott kettejüknek. Feliciano megint érezte, amint szemét elöntik a könnyek. Gyorsan pislogott párat, és elfordította az arcát bízva, hogy az erősödő szél megszárítja a könnyeit.

- Hirtelen nagyon elhallgattál. Ez nem jellemző rád.

Ludwig hangja verte fel tűnődéséből Feliciano-t. Kényszeredetten elmosolyodott, de hitte, hogy rá tud nézni Ludwig-ra. Már így is túlságosan fájdalmas volt. - Csak elgondolkoztam valamin. Vagyis, akarom mondani tényleg nagyon szívesen találkozom veled. És biztos vagyok benne, hogy sok dolgod van, de napközben olyan ráérősnek tűnsz... ez azért van, mert éjszaka harcoltok?

- Általában nappal szoktunk harcolni. De újabban éjjel támadjuk a briteket.

- Tehát napközben nem törődnek a feletteseid azzal, hogy hol vagy

- A tiszteknek több szabadság jár. És én vagyok a Luftwaffe egyik legjobb pilótája.- Ezt Ludwig egyszerűen megállapította, minden kérkedés nélkül.

- Amíg tisztességesen elvégzem a feladatomat, nem érdekli őket, mit csinálok a szabadidőmben. Szeretek ezen a vidéken barangolni. Az otthonomra emlékeztet.

- Ma este is felszállsz?- kérdezte Feliciano, aki közönyösnek próbált hangzani, azonban tele volt érzelmekkel, amiket alig tudott féken tartani. - Azért, hogy…- Feliciano nem tudta, mi lenne a legmegfelelőbb szó. -…hogy harcolj?

- Igen, - szólt Ludwig halkan . -Ma éjjel fel fogok szállni.

- Kérlek, vigyázz magadra, és gyere vissza.. .- Feliciano tudta, hogy butaságot mond. Hát persze, hogy vigyázni fog magára. A könnyei azonban csak nem akartak elapadni, és ezt azzal próbálta leplezni, hogy kosarában kotorászott. Nem is tudta igazán, mit keres, csak a kezét akarta lefoglalni valamivel. Az első tárgy, ami kezébe akadt, a kis fehér zászlója volt, érezte is, hogy elvörösödik. Sietve visszalökte a helyére, remélve, hogy Ludwig nem vett észre semmit.

- Miért hordod ezt magaddal?

Nem volt szerencséje. - Hát. Szóval. A legtöbb német nem ért se angolul, se olaszul. De a fehér zászlót megértik.- Feliciano-nak hirtelen eszébe jutott az SS a téren, és azon morfondírozott, hogy vajon velük mire menne a zászlójával? - Ludwig, hogy mondják németül, hogy megadom magam?

Ludwig kissé meglepődött az olasz fiú kérdésén, de azért válaszolt.

- Mondd csak azt, hogy Kamerad.

Feliciano zavartan mosolygott. - Gondolom, te ezt még soha nem mondtad, ugye?

Ludwig felhúzta a szemöldökét. - Hát, ebben a jelentésében nem. És nem hiszem, hogy bármikor is fogom.

Feliciano kissé elszégyellte magát. - Biztos,olyan kis hülyének tartasz.

- Nem. - Ludwig ezt olyan határozottan mondta, hogy Feliciano-nak a lélegzete is elállt. Ludwig azonnal elpirult, és zavarodottan nézegette a kezeit. Feliciano követte a tekintetét.

- Esküdni mernék, hogy semmitől sem félsz, -szólt Feliciano. Ludwig vadászpilóta volt. Minden áldott nap az elképzelhető legnagyobb veszélyekkel kell szembenéznie. Hogyis tudná megérteni Feliciano apró kis félelmeit? .

- Mindenki fél néha. Félelem nélkül bátorság sincsen.

- Jé! Erre soha nem gondoltam.

- Azt hiszem, nagyon bátran tudsz majd viselkedni, ha a szükség úgy hozza..

Feliciano elképedve nézett Ludwigra. Még soha senki nem mondott neki ilyet. Megilletődve mosolygott. - Danke.

- Bitte schön,- mondta Ludwig, miközben letépett egy fűszálat, és nagy figyelemmel tanulmányozta. - Már nagyon jól beszélsz németül.

- Ugyan! Ez nem igaz.

- Jobban beszélsz, mint én olaszul.

- Hát nem nagyszerű, hogy mindketten beszélünk angolul? Képzeld csak el, egyébként soha nem tudtunk volna beszélgetni, és én soha az életben nem tudtam volna meg, hogy van egy csodálatos német vadászpilóta, akit Ludwignak hívnak, akivel olyan jó beszélgetni, aki szereti, ha énekelek, és akinek olyan kedves kék szemei vannak.
Feliciano persze rögtön eltűnődött, nem vitte-e túlzásba mondandóját. Csend borult köréjük, csak a szél zúgását lehetett hallani. Tekintetük ismét egymásba fonódott. Feliciano meglepődött, mivel Ludwig szemében olyasmit látott, amit még soha. Úgy tűnt, hogy a német fiú önmagával viaskodik. És hirtelen Feliciano rádöbbent, milyen veszélyes is ez az egész. Veszélyes a családjára, a saját életére, és a szívére nézve is. Bizony, csak a Jóisten tudja, hogy fog végződni. De Feliciano tudta, hogy mégsincs más választása, mint kivárni a végét. Mert egyszerűen lehetetlennek tartotta, hogy elmeneküljön.

- Indulnom kell,- szólt hirtelen Ludwig. -Az a szabály, hogy sötétedés előtt vissza kell térnünk.

- Oh, -suttogta Feliciano, csalódottan. Ugyanaz történik, mint tegnap. De aztán Ludwig habozva felemelte a kezét, lassan előrenyúlt, majd kissé remegő ujjait gyengéden Feliciano arcára tette. És Feliciano biztos volt, hogy a szíve ott és akkor megállt dobogni.

- Gond nélkül haza tudsz menni?

- Én… Én… -Feliciano életében először biztos volt abban, hogy képtelen lesz megszólalni. Ludwig meleg, biztos és gyengéd kezei az arcán minden egyebet kisöpörtek a fejéből. Nyelt egyet, kényszerítve magát, hogy válaszoljon. - Igen,- ez volt minden, amit képes volt kinyögni. Ludwig elvette a kezét, és Feliciano nyomban érezte a hiányát. Ahogy ott állt Ludwig, Feliciano-nak minden önfegyelmére szüksége volt, hogy ne nyúljon felé, hogy megállítsa. Félt, hogy Ludwig elmegy. Félt attól, ami ebből következhet. - Holnap ugye megint eljössz? Persze, hogy eljössz. Mondd, hogy eljössz. El kell jönnöd.

- Megpróbálom. Későre jár, haza kell menned. A nagypapád és a bátyád aggódni fognak. -Ludwig kissé elsétált a fától. - Bella, ciao.

- Bello.

Ludwig megállt, de nem fordult vissza. -Tessék?

-Akarom mondani, bello.' 'Bella' a nőnemű alak. És én nem vagyok lány, Ludwig.

Ludwig lassan megfordult, arcán egyszerre tükröződött zavartság, szomorúság és derű. Feliciano hirtelen úgy érezte, jóval többet mondott, mint kellett volna. -Nem. Persze, hogy nem.- Ludwig kissé elmosolyodott. - Elnézésedet kérem. Bello, ciao.

Ettől a mosolytól megsajdult Feliciano szíve. Boldoggá tette, izgatottá, ijedté, és magányossá, és mégis olyan hihetetlenül jó érzés volt. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen érzés egyáltalán létezik. - Auf wiedersehen, sweetheart. - suttogta szinte öntudatlanul, nem volt biztos abban, hogy Ludwig egyáltalán hallotta-e. És amikor Ludwig megfordult, hogy átvágjon a mezőkön, egyedül hagyva Feliciano-t a fánál ülve , az olasz úgy érezte, a világ összeomlik, mivel Ludwig elment. A szél felélénkült, és erősen fújt. Feliciano addig nem mozdult, amíg Ludwig rá nem tért az országútra és el nem tűnt a szeme elől.

Feliciano az egész hazautat szaladva tette meg, próbálta megelőzni a növekvő sötétséget, de mikor befordult az utcájukba, az ég már sötétszürke volt. A fenébe, hogy elkésett! Hogy fogja ezt kimagyarázni Róma nagypapának? Félúton azonban megtorpant, és jeges félelem öntötte el. Az ablakok sötétek voltak, az ajtó pedig zárva. Feliciano szíve a tokában dobogott, és rettegés fogta el. Mikor végre meg tudott mozdulni, futásnak eredt/elkezdett rohanni.

Kivágta az ajtót, és berontott a házba. - Nagypapa? Nagypapa! Lovino, itthon vagytok? - Semmi válasz. Berohant az üres konyhába, végigfutott az előszobán, a hálószobákba is bekukkantott mielőtt felszaladt a padlásra. Az egész ház üres volt. Kétségbeesve futott vissza a nappaliba, zihált és elöntötte a veríték. Minden valószínűtlenül csendes és üres volt. Feliciano fejében félelmetes és borzalmas gondolatok kergették egymást. Róma nagypapának és Lovino-nak már órák óta itthon kellene lennie. Mi van, ha elfogták őket? Mi van, ha a Titkos Rendőrség kezére kerültek? Mi van, ha éppen most kínozzák őket, és másnap reggel lesz a kivégezésük.Mi van, ha Nagypapa és Lovino a reggel lelőtt két partizán sorsára jut... Feliciano nem tudta mit tegyen, mit gondoljon. Jeges rémület uralkodott el rajta. Elakadt a lélegzete, mikor a bejárati ajtó nyikorgása megtörte a csendet. Megpördült, és térdei majdnem összecsuklottak megkönnyebbülésében, mikor Róma nagypapát látta besétálni az ajtón. Feliciano villámgyorsan keresztülszaladt a szobán, és Róma nyakába ugrott.

- Nagypapa! Azt hittem, hogy megkínoztak! Azt hittem, hogy le fognak lőni! Azt hittem, hogy meghaltál! Jaj, Istenem, merre van Lovino, Elvitte a Titkos Rendőrség? Mit fogunk most csinálni!

- Feliciano, ssh, nyugalom, nyugodj le. - Róma megragadta Feliciano vállait, és eltolta magától, hogy a szemébe tudjon nézni. - Csak lélegezz nyugodtan. Én jól vagyok. Lovino jól van. Mindenki jól van.

Feliciano bólintott, és próbálta elhessegetni a félelmet, mely még mindig elhomályosította gondolatait. - Én csak… későn jöttél, és én aggódtam…

- Tudod, hogy néha kések. Mi történt?- Róma úgy nézett rá, mint mindig, mikor tudta, hogy valami nem stimmel. Feliciano tisztában volt vele, hogy teljesen felesleges titkolóznia. Vett pár mély lélegzetet, mielőtt nekikezdett a magyarázkodásnak.

- A falu terén. A német rendőrség, az SS, és … és volt ott két ember, és őket…- Feliciano képtelen volt befejezni a mondatot. Róma sóhajtott és átölelte az unokáját.

- Jaj, Feli. Annyira sajnálom, hogy láttad…

- Nem. Lud… vagyis elmentem a faluból, mikor láttam, hogy jönnek. De aztán hallottam… hallottam mindent, amit mondtak, és hallottam a lövéseket, és…- Feliciano' szeme ismét elhomályosult, de egy türelmetlen mozdulattal letörölte könnyeit. - De itt van ez.- Elővette a zsebéből a borítékot, amit reggel kapott, és Róma kezébe nyomta. -Na látod, hogy megtettem a kötelességem, ahogy mondtam.

-Ügyes fiú vagy, Feli. Jól csináltad. - Róma elvette a borítékot, és bátorítóan megszorította a fiú vállát. - Tudom, hogy néha nehéz. De ne felejtsd el, miért tesszük.

- Igen, Nagypapa. A szabad Olaszországért. - Feliciano elhúzódott Rómától, hirtelen egyfajta lelkiismeret-furdalást érzett. Ha Róma tudná, hogyan töltötte unokája a délutánt, bizony nem lenne ilyen barátságos. Igazából Feliciano bele sem mert gondolni, hogyan reagálna. Tényleg veszélyes és lehetetlen helyzetbe keveredett… de esze ágában sem volt kimenekülni belőle. Már most is csak arra tudott gondolni, mikor látja legközelebb Ludwigot. Róma mit sem sejtve bátorítóan mosolygott rá.

- Gyere Feliciano, gyújtsunk világosságot, és készülődjünk a vacsorához.

Feliciano bólintott, és követte nagyapját a konyhába, aztán zavarodottan visszanézett a bejárati ajtóra. - Várj csak, Nagypapa, hol van Lovino?

Nemsokára hazaér, csak most nem tud olyan gyorsan menni, mert kificamította a bokáját. - mondta Róma, ahogyan pastát és paradicsomot szedett elő, és a konyhaasztalra tette.

- Kificamította a bokáját? - Kérdezte aggódva Feliciano.

- Oh igazán semmiség.- Róma zöldségvágó kést vett elő a faliszekrényből, és nekilátott a paradicsomok szeletelésének. - Csak egy kőbe botlott meg a csacsi. Néha túlzottan belelkesedik. De már esteledett, és én biztos akartam lenni, hogy minden rendben van veled, így hátrahagytam, hogy Antonio segítsen neki... - Róma hirtelen megmerevedett, szemei tágra nyíltak, és a kés megállt a kezében. - Hát... Nem volt éppen a legjobb ötlet.

Feliciano próbálta elfojtani a kitörni készülő nevetését, ahogy Róma elé tett egy serpenyőt. Kicsit sajnálta Antonio-t, arra gondolva, hogy min kell keresztülmennie, ha segíteni akar Lovino-nak. Majd Róma kezeire nézett, és már egészen más okból kezdett aggódni Antonio-ért.

-Um, Nagypapa…- Feliciano előrenyúlt, és átvette a kést. - Majd én befejezem a paradicsompucolást.

Folyt köv


1. Albero = Fa

2. O mio Dio = Jajj, Istenem

3. Ascolti = Hallgasd

4. Esatto = Pontosan