Feliciano a magas, napsütötte fűben heverészett Ludwiggal, akinek haja aranylott a narancsba hajló napsugárban. Meleg, erős karjait Feliciano felé nyújtotta és szoros ölelésbe vonta a fiút. Az olasz felsóhajtott, végigfuttatta ujjait az arany fürtökön és megremegett amint Ludwig ajkai gyengéden a nyakához értek. Csend honolt körülöttük... csak ők ketten voltak a világon. Feliciano hátravetette a fejét, és felsóhajtott. - Ludwig…

Fülsiketítő csattanás törte meg a csendetés Feliciano szemei felpattantak, bár még hunyorgott a váratlan, gyenge fényben. Pár másodpercig azt sem tudta hol van, és amint ez tudatosult benne, rögtön felismerte Lovino zaklatott zihálását. A hang irányába nézett, és látta, hogy Lovino sántikál nehézkesen az ajtótól a vitrinig, kivette az Antonio-tól kapott üvegparadicsomot, erősen megmarkolta, majd hirtelen a földhöz vágta. Feliciano döbbenten pislogott, és felült, az álmosság kiszállt a szeméből.

-Mit csinálsz, Lovino?

Az észre sem vette. Csak letérdelt, a lámpát a földre tette, és az üvegszilánkok között keresgélt, míg rá nem talált valamire. Az apró tárgyat a fény felé tartotta. Lovino csak nézte, mozdulatlanul, zihálva vette a levegőt, majd a tenyerébe zárta tárgyat, a melléhez szorította és keserűen felnevetett.

- Az átkozott...

Feliciano zavartan és aggódva mászott ki az ágyból.

Mi az?

Semmi, semmi.- Arcát gyorsan a kezébe temette. - Ó, Istenem, semmi, semmi…

Feliciano Lovino mellé térdelt, megragadta a kezét és szétnyitotta, hogy lássa, mi van benne. Egy ezüst karikagyűrű volt. Lovino nem tiltakozott, mikor öccse elvette tőle, és a lámpa felé fordította. Betűk voltak a belső oldalára vésve. Feliciano hangosan próbálta kisilabizálni az ismeretlen szavakat.

- Te quiero. Ez mit jelent?

- Semmit - ismételte elszántan Lovino . - Felejtsd el. - A gyűrű után kapott, és zsebre tette. -Felejtsd el, hogy valaha is láttad, és én is el fogom felejteni, hogy valaha is láttam, és mi mind a ketten elfelejtjük, hogy ilyesmi egyáltalán megtörtént. - Feliciano úgy érezte, hogy nem is a gyűrűről beszél, hanem valami másról.

- Felejtsük el, ami történt? Mi történt, Lovino?

A bátyja csak megrázta a fejét, és feltápászkodott. – Semmi.

- Mennyi az idő? Miért jöttél ilyen későn haza? Hol van Antonio? Nagypapa mondta, hogy kificamítottad a bokádat. Jól vagy? Lovino, úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik.

- Feliciano,- szólt Lovino ahogy remegve az ágy felé sántikált.

- menj vissza aludni.

Feliciano vonakodva bólintott, hirtelen rájőve arra, hogy ma éjszaka nem tud többet kihúzni Lovino-ból.

- Legalább a bokádat hadd kötözzem be. - Lovino válaszolt valamit, de a párna elfojtotta a hangját. - Mit mondtál? Nem értettem.

- Azt mondtam, hogy Antonio már bekötözte. Most már kuss legyen.

Feliciano csak vigyorgott. Gyorsan elsöpörte az üvegcserepeket, és kissé csalódottan nézte, amint a szemetesvödörbe hullanak. Igazán felháborító, hogy Lovino képes volt összetörni egy ilyen szép dolgot, csak azért, hogy megtudja, mi van benne. Te quiero. Megkelltudnia,hogy mit jelent. Feliciano sóhajtott, és visszamászott az ágyába, bizakodva, hogy ugyanazt fogja álmodni, amiből felébresztették.

Erős, csontig hatoló hideg szél fújt, mikor reggel Feliciano elindult. Errefelé általában enyhe a tél, előző nap meg különösen meleg volt az idő, de az éjjel hirtelen lehűlt a levegő. Feliciano a hegyekben még havat is látott. Sötét felhők gyülekeztek a láthatáron, és a fiú bizalmatlanul méregette őket, ahogy sétált az ösvényen. Sosem szerette a téli viharokat a jéghideg esővel, éles villámlással, és a dörgéssel, mely a hegyekből szállt alá, hogy kétszeres hangerővel visszhangozzon. Mikor Feliciano kicsi volt, Róma nagypapa mindig azt mondta, hogy ilyenkor a régi istenek harcolnak egymással. Ettől aztán csak még jobban megijedt.

Feliciano egészen biztos volt benne, hogy ilyen korán még nem várja Ludwig, de mégiscsak a tölgyfa felé vette az irányt. És mikor a távolból katonai egyenruhát és szőke hajat fedezett fel, szívrepesve szaladni kezdett.

- Ludwig! Ludwig, hát eljöttél! - Feliciano a fához érve megbotlott , és kifulladva nevetett, mikor Ludwig elkapta, hogy ne essen el.

- Óvatosan, - mondta Ludwig, de ajkai mosolyra húzódtak

- Úgy féltem, hogy nem jössz vi - Feliciano hirtelen elhallgatott.- Aggódtam, hogy nem érsz rá.

- Elfoglalt vagyok, de... annyira nem , hogy ne tudjak eljönni.- Ludwig tehetetlenségében megvonta a vállát. - Csak egy dolog állíthatna meg.

A német szavait hallva bizsergető öröm áradt szét Feliciano-n, bár ugyanakkor rettegés töltötte el. Nem kérdezte meg, mi az a dolog, nem akart most erre gondolni. Ma el akarta felejteni a veszélyeket, el akarta felejteni, mi a helyes, mi a helytelen. Ma csak együtt akart lenni Ludwig-al. Lenézett, és döbbenten vette észre, hogy a fiú még mindig nem engedte el. Ekkor Ludwig is észbe kapott, és elpirulva levette a kezeit az olasz fiú karjairól.

- Bocsánat, én...

- Gyere velem. - Feliciano esélyt sem adott Ludwig-nak, hogy az befejezze a mondandóját, amit úgyis csak túlbonyolított volna zavarában. - Mutatok egy helyet. - Megragadta Ludwig kezét, aztán megfordult és nekivágtak a mezőnek. - Ugye szeretsz sétálni? Az jó, mert elég messze van. Jaj, ne aggódj, délig odaérünk. Elviszlek a hegyekbe, Ludwig!

- Uh... egyáltalán merrefelé megyünk?- Ludwig hangján érződött a meglepődés, hiába gondolta, hogy leplezni tudja.

- Ha elárulom, oda a meglepetés!

- Ez egy meglepetés?

Feliciano boldogan nevetett. - Bizony az! Tulajdonképpen nem is tudta pontosan, hova igyekeznek, de abban biztos volt, hogy egy nagyszerű helyre. Oda, ahol senki sem találhat rájuk, ahol csak ők vannak egyedül, ami elég messze van ahhoz, hogy az oda – és visszautat is beleszámítva, együtt tölthessék az egész napot.

Általában ezt a területet beszántják, de mostanság kevés idő jut a szokásos munkákra. A zöld fű majdnem a térdükig ért, és sárgásan ragyogott, mikor a Nap előbukkant a sötét felhők közül, és Feliciano megkönnyebbülten konstatálta, hogy a legsötétebbek a távolban vannak. Ludwig meleg és erős keze a tenyerébe simult, ahogy kéz a kézben baktattak a domb felé. Feliciano a kosarát himbálta, és azon tűnődött, hogy ma is lemarad-e a piacról. Remélte, hogy igen. Hiszen van annál csodálatosabb időtöltés, mint a mezőn sétálni Ludwig kezét fogva? Szinte úgy érezte, hogy csak mennek, mennek a hegyek felé, mindent hátrahagyva, hogy soha ne térjenek vissza. Feliciano lopva Ludwigra nézett, és látta, hogy a fiú visszanéz rá. Mindketten elkapták a tekintetüket.

- Biztosan megváltozik az idő - Szólalt meg hirtelen Ludwig.

- Azt mondják, vihar tör ki tavaszig. - mondta Feliciano, mielőtt eljutott volna a tudatáig, hogy az előző napi jelszót idézi. Idegesen pislantott Ludwigra, de úgy tűnt, a német fiú nem vett észre semmi szokatlant.

- Bizony nagyon úgy néz ki. Fázol? - kérdezte Ludwig.

Feliciano megcsóválta a fejét, és boldogan mosolygott, ahogy hallotta Ludwig hangjában az aggodalmat. - Minden rendben.

Ludwig bólintott. - És…hogy érezd magad? Úgy értem a tegnapiak után. Tényleg minden rendben, Feliciano?

Feliciano-nak hirtelen eszébe jutottak a tegnapi események a téren, és azt kívánta, bárcsak ne került volna szóba. Remélte, hogy mára talán el is felejti az egészet. - Hát..., igen. Köszönöm, hogy velem voltál. - Ludwig még mindig fogta a kezét, Feliciano pedig még jobban kapaszkodott belé.

Nem akartam, hogy lásd. Neked nem kéne ilyesmit látnod.- Feliciano szíve hevesen dobogott, de csak a füvet bámulta maga előtt. Ludwig hosszan hallgatott. - Nem vagyunk ám mind ilyenek. - szólalt meg végül szinte suttogva.

Tudom, persze, hogy nem. -
Feliciano egészen biztos volt benne, hogy Ludwig egyike a legjobb embereknek, akiket valaha is ismert. Lehetetlen volt azokhoz a rendőrökhöz hasonlítani ott a téren, akiknek a kínzás és a gyilkolás volt a szakmájuk.

- Jó ember vagy, ezt bizton állíthatom.

Ludwig villámgyorsan Feliciano felé fordította a tekintetét, arca szinte zaklatott volt.

Én mindig is képes voltam irányítás alatt tartani a dolgokat. De persze nem vagyok elég erős ahhoz, hogy mindent irányítsak.

- Milyen butaságokat beszélsz, Ludwig. Senki sem elég erős ahhoz, hogy képes legyen mindent irányítani. Még Róma nagypapa sem. És ő a legerősebb ember, akit ismerek. Egyszer egy traktor lerobbant a szántóföldön, és a nagypapa egymagában eltolta hazáig. Rajta ültünk Lovino-val, és kiabáltunk, hogy menjen gyorsabban.

- Ez kicsit az én nagyapámra emlékeztet.

Feliciano mindig boldog volt, ha akár a legkisebb részletet is megtudta Ludwig életéből. Próbálta elképzelni, milyen lehet Ludwig nagyapja. Talán magas, erős és jóképű, akárcsak az unokája, vagy esetleg teljesen különböznek, mint Róma és Feliciano. - Talán a nagyapáink ha találkoznának, jó barátságba kerülnének egymással.

Ludwig megrántotta a vállát, bár nem látszott rajta, hogy egyetértene az állítással. - Ki tudja...

Lábuk alatt egyre rövidebb lett a fű, ahogy elérték a mező végét és rátértek a meredek kaptatóra. Facsoportok tarkították a tájat előttük, a távolban hegyek emelkedtek, és két oldalon a dombok lankái tarkállottak kék, narancs, és lila színekben. Ludwig többnyire csendben volt, hagyta hogy Feliciano fecsegjen az alattuk és körülöttük elterülő tájról, és mutassa meg az érdekességeket, amíg felfelé másztak- a lerobbant tankot, ami már egy éve árválkodik az országúton, a távolban elterülő falut, és az egyre kisebb és kisebb tanyaházakat. Feliciano szíve vadul kalapált, és különös, zabolátlan izgatottság uralkodott el érzékein. Úgy érezte, ahogy egyre messzebb és messzebb sétának Ludwig-al, az összes aggodalom, veszély és félelem is egyre távolabb tűnik. Szó szerint elszédült a boldogságtól, ahogy az egymásba fonódott kezeikre nézett. .. Ludwig még mindig fogta a kezét. Kosarát Ludwig kezébe adta, mielőtt lehajolt, hogy leszedjen egy virágot. Aztán óvatosan a német zubbonyára tűzte. - Ez egy giglio bianco. Ludwig elmosolyodott, és Feliciano szívét melegség járta át.

- Fehér liliom.

Esatto!(1) - szólt Feliciano boldogan visszamosolyogva. Lelkesen sorolta az ismerős virágok nevét, amiket útközben látott – Ez itt agno casto(2), és az pedig valeriana rossa(3). És nézd csak, ez a mi kertünkben is terem. Feliciano letépett egy rozmaringszálat, és Ludwig zubbonyának gomblyukába tette, a liliom mellé.

És ez a rosmarino.

-Itt egy rozmaringszál az emlékezetre" (4) szavalta Ludwig. Feliciano kérdően pislogott. - Shakespeare-idézet a Hamletből, magyarázta a német.

- Jé! Tényleg! - kiáltott fel Feliciano - de sokszor olvasta ezt nekünk a nagypapa! „...kérlek rózsám, hogy jussak eszedbe..'" mosolygott elmerengve. A háború előtt, mikor még volt ilyesmire idő, Nagypapa mindig olvasott neki és Lovino-nak angol történeteket. - Hát, Ludwig, most már sohasem fogsz elfelejteni engem.

- Feliciano, nem kell nekem rozmaringszál ahhoz, hogy ne felejtselek el. Soha semmi nem tud téged kitörölni az emlékezetemből. -
Feliciano boldogan nevetett, ahogy Ludwig a torkát köszörülte, és gyorsan másra terelte a beszélgetésük fonalát. - Nem fázol nagyon? - Kérdezte ismét.

Ameddig sétálunk, elviselhető az idő. - Feliciano furcsálló tekintet vetett Ludwig-ra Erre a kérdésre már válaszolt az előbb.

- Te fázol?

- Nem. Nálatok sokkal enyhébb a tél, mint nálunk.

Tényleg? És az eső is sok, mint Angliában? Sokszor havazik is? Az ott… jé, Ludwig, nézd csak, álljunk meg ott!" Feliciano észrevett egy kis facsoportot, mely sötét szigetként barnállott a környező zöld tájban, és arrafelé húzta Ludwigot. A föléjük boruló lombkorona alatt sötétebb volt, de a napsugarak átszűrődtek a lombok sűrűjén, és aranyszínbe vonták a leveleket. Feliciano végül elengedte Ludwig kezét, ahogy a fatörzsek között botorkált időnként le-letépve egy levelet az ágakról, majd szórakozottan sodorgatta ujjai között. - Hiányzik? - ahogy egy alacsony ág mögül visszanézett Ludwig-ra- az otthonod?

- Persze. Nagyon is. És hiányzik a nagyapám, és a bátyám.- Ludwig pár lépésnyi távolságra baktatott Feliciano mögött, a sötét levelek takarásában. Úgy tűnt, hogy szívesen követi Feliciano-t, bármerre is vezesse az olasz fiú.

- És a barátaid?

Ludwig idegesen masszírozta a tarkóját. - Soha nem volt sok barátom.

Feliciano meg volt lepve. - Nincsenek barátaid?

Ludwig megcsóválta a fejét. - Mindig Gilbert volt a népszerű kettőnk közül. Úgy tűnik, hogy általában félnek tőlem az emberek. Vagy talán nem beszélek eleget, hogy... -vonta meg a vállát. -Nem tudom.

Feliciano furcsállta ezt. Ő általában mindentől félt... és mégis, Ludwigot egyáltalán nem tartotta ijesztőnek. Újabb levelet szakított le az ágról.

-Hát, Ludwig barátkozás terén én sem vagyok a legjobb, nem mintha nem beszélnék eleget... Azt hiszem, hogy éppen ez a baj velem. Úgy értem, hogy próbálok kedvesnek lenni az emberekkel, de a végén mindig megkapom hogy „Fogd már be a szád, Feliciano, olyan idegesítő tudsz lenni!" Vagy „Na, te aztán egyáltalán nem hasonlítasz a nagyapádra." vagy egyszerűen csak furcsállóan néznek rám, és faképnél hagynak. De te soha nem teszel ilyet. Soha nem mondod, hogy hallgassak már el.

- Ez azért van, mert nem akarom, hogy elhallgass.

Úgy látszik, hogy Ludwig mindig tudta, mit kell mondani ahhoz, hogy Feliciano szíve hevesebben verjen, és a térdei elgyengüljenek. Gyorsan megfordult, hogy elrejtse az arcán bujkáló butuska mosolyt, és tovább tépegette a leveleket a fákról. Az egyik ág azonban túl magasan volt, és hiába ugrált fel, csak nem érte fel a leveleket. Aztán szíve sebesen kezdett verni, ahogy érezte, hogy Ludwig mögéje ér. Érezte zubbonyának ismerős illatát, a mellkasát pár centire a háta mögött, és közelsége úgy hatott rá, akár egy elektromos töltés. Ludwig felnyúlt, karja súrolta Feliciano vállát, letépte a levelet a fáról, és Feliciano reszkető kezébe nyomta. Az olasz fiú csak nézte kábultan, és hirtelen elfogta az az egyre növekvő, kétségbeesett vágy, hogy megérintse Ludwigot. A német mögötte állt, de Feliciano-nak mégsem volt elég közel. Az olasz fiú kinyújtotta kezét, és a levelet Ludwig gomblyukába biggyesztette, míg ujjai túlságosan hosszan időztek az erős mellkason. Ludwig felhúzta a szemöldökét.

- Nemsokára egy egész kert lesz a zubbonyomon.

Feliciano nevetett, majd arra kényszerítette magát, hogy kezeit levegye, és a földre nézett. Próbált mélyeket lélegezni, de fel kellett idéznie azt is, miképpen kell azt csinálni. Tett egy vonakodó lépést hátra, és megborzongott.

- Biztos, hogy nem fázol? - kérdezte Ludwig.

- Nem,- vágta rá Feliciano, didergő kezeit zsebeibe rejtve.

Ludwig nem látszott valami meggyőzöttnek. - A zakód nem tűnik túlságosan melegnek

- Csak egy kicsit hidegebb van itt a fák között - Miért kérdezi folyton Ludwig hogy fázik-e?

Feliciano suhogást hallott, és ahogy felnézett, meglepetten látta, hogy Ludwig leveszi a zubbonyát, majd elpirulva odanyújtotta, egész idő alatt a földet bámulva. - Tessék

Oh. Neki akarja adni a zubbonyát. Feliciano az ajkát harapdálta. Milyen butus kis gesztus… ilyesmit Róma nagypapa szokott csinálni, hogy megvihogtassa a lányokat. És mégis, Feliciano úgy érezte, szíve elrepül örömében, és nem tudta elrejteni mosolyát. Olyan hihetetlen boldogsággal töltötte el ez a kitartó unszolás.

De aztán ránézett a zubbonyra. Szürkéskék, kitüntetések sorakoztak a mellrészén, a vállán zsinórozás, a gallérján jelvény. A liliom és a rozmaring; a sas és a horogkereszt. Feliciano-t kétség fogta el. Szabad neki ezt felvennie? Mit jelenthetnek ezek? Mielőtt megszólalhatott volna, Ludwig tett felé egy lépést, és a vállára terítette. Feliciano mélyen lélegezte be tiszta és meleg illatát. Nehéz volt, és vállban túl széles. Lassú mozdulatokkal simította végig a zubbony ujjait, és nevetett, mikor nem érte el a kézelőket. Aztán Ludwigra mosolygott. A német odaadó figyelemmel nézett rá vissza, kék szemei ragyogtak, és Feliciano tudta, hogy nincs miért aggódnia. Miért is kéne, hiszen ez nem egy katonai egyenruha része, hanem Ludwig zubbonya.

Majdnem ott vagyunk, Ludwig - szólt Feliciano, bár még mindig nem tudta pontosan, hova mennek. De azért ismét megfogta Ludwig kezét, és kivezette a fák közül, a napfényre és egyre feljebb a zöld dombokon. Egyre magasabbra másztak, és ahogy a Nap egyre magasabbra ért a horizonton, a levegő is egyre enyhébb lett. Feliciano nem tudta eldönteni, hogy a testét elöntő melegséget a Nap, vagy a zubbony okozza-e, vagy az a tény, hogy Ludwignak most sem állt szándékában elengedni a kezét.

Nemsokára azonban Feliciano rátalált a megfelelő úticélra, egy romos épületre a domb tetején. A régi templom teteje már rég beomlott, de pár törött oszlop, és a kőfal maradványai még álltak itt-ott. A kőpadló résein fű és gyom nyomakodott át, és hosszú, zöld indák tekeredtek arra a pár ívelt ablakkeretre, ami még megmaradt.

Feliciano felugrott a romokat körülölelő omlatag falra, és erősen Ludwigba kapaszkodott, és közben lelkesen mutatta a németnek az alattuk elterülő mezőket. A házak, az utak, az épületek olyan aprók voltak, mintha játékbabák falujának lettek volna a részei. - És nézd csak, Ludwig, az ott a tölgyfánk.

- Igen, nagyon szép, - mondta Ludwig, aki nem is a tájat nézte, hanem Feliciano-t. - Le ne ess.

Ne butáskodj, Ludwig, fogod a kezem, nem fogok leesni. És ha mégis, el fogsz kapni. - Feliciano bizonytalanul, Ludwig kezébe kapaszkodva keresztülbukdácsolt a romokon. Addig ment, amíg arra a helyre nem ért, ahol néhány düledező kőfal takarta el a Napot. Feliciano Ludwig aggódó arcára mosolygott.

- Mesélj még az otthonodról. Mondd el, milyen a falutok.

- Nagyon szívesen mesélek, de csak akkor, ha megállsz és lejössz, mielőtt bajod esik.

Feliciano nevetett, és hagyta, hogy Ludwig lesegítse. Leült a omladozó falra, és intett Ludwignak, hogy üljön mellé. - Na?

- Hát,- mondta Ludwig elgondolkozva, ahogy leült. - Kicsike. És nagyon hasonló az itteni tájhoz...a tanyák, mezők, és fák. És mégis más... valahogy vadabb. Van egy gyönyörű vár, ami a falura néz. És nagyon régi, azt hiszem, a tizenötödik században épült. És van a faluban egy söröző, oda járunk minden vasárnap mise után Nagyapával és Gilberttel.
Ludwig halványan elmosolyodott. Feliciano-nak pedig eszébe jutott, hogy azért levegőt is kéne vennie. - Egész életünkben ugyanabba a sörözőbe jártunk. És mindenki ismer mindenkit, ismerjük a másik életét. Bensőséges és barátságos. Olyan csodálatos. Az otthon - Ludwig arca ragyogott, és a maradék feszélyezettsége is tovatűnt. Feliciano el volt bűvölve.

Egyszer szeretnék eljutni oda - Váratlanul mély, tompa zúgás törte meg a reggel csendjét. A távoli bombázógépek ismerős zaja visszhangzott a hegyek felől, de Feliciano nem volt hajlandó tudomást venni róluk.

- Valamikor elmegyünk majd oda, Ludwig?

Ludwig rövid időre lehunyta a szemét. - Igen. Egy napon elmehetünk oda.- Ebben a pillanatban a Nap előtört a felhők mögül, és a mögöttük lévő romok fölé emelkedett, beragyogva a zöld lejtőt, a fák koronáját, az alattuk elterülő színpompás rétet, a széles, nyílt mezőket, és az imitt-amott elszórt házakat. Az ismerős és szépséges látképet csodálva, Feliciano mélyen átérezte Ludwig szeretetét az otthona iránt, késztetését, hogy harcoljon érte, védelmezze, és szolgálja. Ez valami olyasmi volt, amit Feliciano túlzottan is megértett.

Esküdni mernék, hogy a te falud is van ilyen szép, Ludwig – sóhajtott fel Feliciano. Szép, nagyszerű, csodálatos... Akárcsak ez a mai nap, amiről azt kívánta, hogy örökké tartson.

Oh, már tudom! Le fogom neked fényképezni! - Feliciano a kosarába nyúlt, amit Ludwig a földre tett, és elővett egy fényképezőgépet. Beállította és a lélegzetelállító panoráma felé fordította. Ludwig hirtelen kihúzta magát ültében, és lehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a tárgyat.

- Mi ez?

A nagypapám fényképezőgépe! Hát nem fantasztikus? - A fényképezőgép persze azokra a ritka esetekre szolgált, amikor stratégiai pontokról kellett felvételeket készíteni. De Feliciano ehelyett szívesebben örökített meg madarakat, virágokat, és csinos lányokat.

Lovino megtanította, hogyan kell előhívni a képeket. Egy mosolyt kérek! - Ludwig nem mosolygott,de Feliciano azért lefényképezte.

Kész is vagyunk. Most te fényképezz le engem.

Feliciano ellenállást nem tűrve Ludwig kezébe nyomta a gépet, és próbált nem gondolni a helyzet ironikus voltára. Egy németnek nyújtja oda azt a fényképezőgépet, amit éppen őellenük használnak. Vidáman Ludwigra mosolygott, szinte nevetett, mikor Ludwig elkattintotta a gépet.

- Így ni, ma este előhívom, és holnap majd megmutatom - Feliciano várta, hogy a német visszaadja a masinát, de Ludwig csak forgatta a kezei között és érdeklődve nézegette. Feliciano megvárta, amíg a fiú teljesen át nem vizsgálta a fényképezőgépet, majd bűnbánó tekintettel felnézett rá.

- Ez egy nagyon jó gyártmány. Az egyik legjobb.

- Tényleg? Ehhez nemigen értek. A gépek csak összezavarnak. Még a rádiót sem tudom rendesen beállítani. Mindig egy olyan állomásra tekerek, ahol oroszul kiabálnak. És amikor a Nagypapa először engedte, hogy telefonáljak, valahogyan egy dublini embert hívtam fel. Fél óráig beszélgettünk. Nagyon kedves volt,de végig Frednek hívott. - Ludwig elnevette magát, és Feliciano szívét melegség öntötte el. Olyan ritkán hallja ezt a csodálatos, mély nevetést.

Hát, ez tényleg egy nagyszerű szerkezet. - Ludwig visszatette a fényképezőgépet a kosárba. - Te pedig egy különös és csodálatos valaki vagy, Feliciano. Te…" A tekintet, ahogy Ludwig ránézett, zavarba hozta Feliciano-t, boldoggá, idegessé tette, és úgy érezte, hogy a világ megáll körülötte. - Melletted mindent megkérdőjelezek, amiben eddig biztos voltam.

"Um… elnézést ...- szólt Feliciano, bár nem volt biztos, hogy ez lenne a helyes válasz.

- Ugyan!- Ludwig-nak sikerült mosolyogni, és Feliciano szíve vadult kalapált. Biztos volt abban, hogy ennél nagyobb boldogság már nem is létezik. Hogyan lehet ilyen örömet érezni csak attól, hogy valaki mellett ülünk és beszélgetünk vele. De ez az egész nap olyan csodálatos, és Feliciano nem emlékezett rá, hogy valaha is ennél boldogabb lett volna. Eltűnődött azon, hogy vajon Lovino is így érezné-e magát Antonio-val, ha egy kicsit lenyugodna. Erről valami eszébe jutott.

- Ludwig - szólt Feliciano. "Te quiero." Ludwig elfehéredett, elpirult, majd egészen elvörösödött, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy le fog esni a kőfalról, aztán valamilyen válaszfélét kezdett motyogni, de Feliciano félbeszakította. - Van valami elképzelésed arról, hogy ez mit jelenhet? - Ludwig egy pillanatig hallgatott, lehunyta a szemét, és hosszan, reszketve felsóhajtott.

- Oh. Oh, Értem.- Csóválta meg a fejét és kis híján elnevette magát. - Miért?

- Te tudod, mit jelent? Azt hiszem, spanyolul van.

- Igen, spanyolul van

Feliciano nem hitt a fülének. - Miért nem mondtad, hogy tudsz spanyolul, Ludwig, ez nem igazságos, nem csoda, hogy olyan könnyű neked az olasz, amikor én annyit kínlódok a némettel...

- Én nem beszélek spanyolul,- vágott közbe Ludwig. - Csak a bátyámnak még a háború előtt volt egy spanyol barátja, ő tanított neki pár szót.

- Ja. - Feliciano szinte zavarba érezte magát. Nem volt hozzászokva ehhez az érzéshez. - De azt megértetted, hogy 'Te quiero'?

Ludwig ismét elvörösödött. - Hát, ez azt jelenti... ha jól emlékszem, de lehet, hogy tévedek, azt hiszem, hogy azt jelenti, hogy... szeretlek - Ludwig ezt olyan hadarva mondta, hogy Feliciano nem volt benne biztos, hogy jól érette-e.

- Szer… jé. - Feliciano kissé kábán bámult a messzeségbe. Szeretlek? Igazán ezt jelenti?

- Igen. - Ludwig idegesen fészkelődött, és hátra simítgatta a haját zavarában.

- Oh.- Szóval Antonio szerelmes Lovino-ba. Ez Feliciano-t igazán nem lepte meg, és sok mindent megmagyaráz. Elég nyilvánvaló jelei voltak. Nem csoda, hogy Róma nagypapa úgy aggodalmaskodik. Talán attól fél, hogy Lovino Spanyolországba szökik. Feliciano gondolataiból kizökkenve oldalra pillantott, és látta, hogy Ludwig mereven bámulja a földet. - Hogy mondják németül, hogy szeretlek?

- Hát.. szóval, az..." Ludwig megdermedt, és vett egy bátorító lélegzetet. - Ich liebe dich. - Ludwig ezt olyan halkan mondta, hogy Feliciano alig hallott belőle valamit.

- Ne haragudj, nem értettem.

Ludwig a mező felé nézett, a kezét ökölbe szorította, majd megfordult, hogy Feliciano szemébe nézzen. - Ich liebe dich.

Feliciano megkövült, belefeledkezett a szemekbe melyek színe a felhőkkel takart eget tükrözte vissza. Ludwig olyan közel volt. Olyan meleg, olyan valós, olyan tökéletes… "Ti amo." Ludwig még jobban elpirult és Feliciano belezavarodott ebbe a pár szóba, ahogy rájött, hogy ezt ő nem csupán mondja, hanem úgy is gondolja. Soha semmit sem gondolt még ennyire komolyan. - Olaszul úgy mondják, hogy 'Ti amo.'"

- Ti amo.

Feliciano-n e szavakat hallva bizsergés futott keresztül, bár jól tudta, hogy Ludwig csak ismétli őket. Ismerős csend ült körülöttük, reménnyel, szorongással, bizonytalansággal és zavarral teljes. De hirtelen hangos zúgás szakította meg. Feliciano az égre nézett és három repülőt látott háromszög alakban repülni a fejük felett. Még mindig nem szokta meg teljesen ezeket a gépeket.

Ezek a mieink, - szólt Ludwig, megkönnyebbüléssel vegyes büszkeséggel a hangjában.

Hűha! - ámuldozott Feliciano, nézve ahogy a repülők olyan gyorsan tűntek el a messzeségben, mint ahogyan megjelentek, csak három kondenzcsík maradt utánunk.

Így néz ki a te géped is, Ludwig?

Igen

Milyen érzés egy ilyennel repülni?

Hát…"-Ludwig egy pillanatig elgondolkozott, kereste a szavakat. - Erre nincsenek szavak. Sem angolul, sem németül. Ez... leírhatatlan érzés.

- Látom, szereted a repülést.- Egyértelműen észre lehetett venni, ha Ludwig valami olyanról beszélt, ami fontos a számára. Ilyenkor a szemei ragyogtak, és a gondosan szabályozott merevsége feloldódott. Megbabonázó látvány volt.

- A repülés számomra minden.

Minden. Feliciano bólintott, és szórakozottan tépkedte a kőfalon áttörő gyomokat. Hallgatta a füvek között lágyan susogó szelet, ahogy a repülők moraja elhalt. Aztán vett egy mély levegőt, és döntésre jutott. Vannak olyan dolgok amikért érdemes kockáztatni. ...

- Van barátnőd, Ludwig? - Egészen biztos volt, hogy ha lenne, Ludwig már beszélt volna róla, de Feliciano nem tudta más módon kiszedni belőle azt, amit tudni akart.

-Nincs, - mondta Ludwig határozott hangon. -A Messerschmitt-em az egyetlen nő az életemben.

- Ki az a Mrs Schmitt?

Ludwig majdnem elnevette magát. - Nem, a gépemről beszélek. Ő egy Messerschmitt Bf 109. Greta-nak hívják.

- Gretának hívják a repülődet?

- Igen

- Greta Schmitt.

Ez alkalommal a németen volt a nevetés sora. - Csak Greta. Mi mindannyian elnevezzük a repülőinket. Sokat jelentenek a számunkra.

- De nincs olyan lány az életedben, aki sokat jelentene neked. - Feliciano nagyon is tudta, hogy veszélyes vizeken evez, de végére akart járni a dolognak.

Ludwig lassan válaszolt. - Nincs.

- Miért nincs?

Ludwig szeme indulatosan villant fel, ahogy hirtelen Feliciano felé fordult.

- Hogy érted?

Semmi! - mondta gyorsan Feliciano, hátradőlve és enyhe lett rémület uralkodott el rajta. Hát Ludwig bizony néha ijesztő tudott lenni.

Én nem … én csak... arra gondoltam... hogy te olyan helyes srác vagy és én azt gondoltam, hogy esetleg van barátnőd, és ne haragudj, ha felbosszantottalak, tényleg nem szándékosan tettem.

Ludwig arca ellágyult, majd sóhajtott, és a földre nézett. - Nem, te ne haragudj. Én csak... nem, nincs barátnőm.

- Miért nincs? - Feliciano óvatosan.

- Mert… hát...- Ludwig úgy ült, mintha karót nyelt volna, feszélyezettsége nagyon távolt állt a pár perccel ezelőtti oldottságától, de a szokásos higgadtságához és önuralmához sem volt sok köze. - Nem érdekes, felejtsd csak el.

Feliciano szíve hevesen kezdett el dobogni. -De úgy tűnik, van oka, mondd el.

- Kérlek, Feliciano. - Ludwig szemei tágra nyíltak, és szinte úgy tűnt, hogy próbál nem pánikba esni. - Felejtsd csak el.

- Nem akarom elfelejteni, mert valamit mondani akarsz nekem, de titkolod előlem! Mi az?

Ludwig egy ideig hallgatott. - Soha nem fogod megérteni – szólalt meg végül, aztán arca megvonaglott, mert rögtön rájött, hogy túl sokat mondott.

- Talán…- apró reménysugár kezdett ébredezni Feliciano szívében. -Talán majd elmondom. Értsd meg, most ennyit tudok csak mondani.

Teljes csend telepedett kettejük közé és tekintetük összefonódott. Feliciano úgy érezte borotvaélen táncol, képtelen volt megmozdulni, teste szinte legyökerezett, még az arcát sem tudta elfordítani, lélegzete túl gyors, a levegő túl nehéz lett a feszültségtől. Hogy lehet az, hogy az idő mindig megszűnik körülötte, valahányszor Ludwig így néz rá? A német végre elfordította tekintetét, arcán fájdalom és zavartság tükröződött.

- Talán majd máskor elmagyarázom.

Feliciano vállai lesüllyedtek, ahogy mélyet sóhajtott . - Oh. - Ismét csalódottság töltötte el. Nem is tudta igazából, hogy mire vár, de hogy nem erre, abban egészen biztos volt.

- Majd megmagyarázom ...- Ludwig kissé előrehajolt, könyökét a térdére támasztotta, fejét kezébe temette - gondolkodnom kell.

Rendben van. Tudok várni, Ludwig. Nem bánom, ha várnom kell.-

Feliciano lassan előre nyúlt és kezét a fiúéra tette, bár félig-meddig arra számított, hogy az ellöki. De Ludwig rögtön az övébe zárta. - Örökké tudnék várni.

Az órák villámgyorsan repültek, és Feliciano meglepődve és szomorúan látta, hogy a Nap már leszállóban van; késő délután felé jár az idő. Nem akarta, hogy a Nap lenyugodjék. Nem akarta, hogy vége legyen a napnak. Soha nem akarta elhagyni ezt a helyet. Feliciano kezdte megkedvelni ezt a környéket, az elbűvölő táj eme varázslatos pontját,ahol az idő megáll, ahol mindenről el tudott feledkezni, nem létezett más, mint a zöld fű a lába alatt, és a kék ég a feje felett. Olyan helyek, mint a kis facsoportok, a tölgyfa, és körös-körül az aranyló mezők. Ahol úgy üldögél és beszélget Ludwiggal, mintha valahol máshol lennének, ott, ahol rajtuk kívül nem létezik senki, ahol ők nem állnak a barikád két oldalán, ahol nincs háború, nincs Resistenza, és nincs napnyugta, amikor Ludwignak el kell mennie.

- Ma is le fogod késni a piacot? - Ludwig hangja szinte megijesztette Feliciano.

Igen. - Feliciano nem tudta, hogy Róma nagypapa mit szólni ahhoz, hogy már harmadik napja nem megy a piacra. Azt sem tudta, hogyan magyarázza ki magát. De nem lepte meg különösen, hogy ez a téma eléggé hidegen hagyja.

Jobb lesz visszaindulni.

A jól ismert bánat visszatért a szívébe. - Igen

Ludwig lassan felállt, és vonakodva Feliciano-t is lesegítette a falról. Aztán lassan, csendben elindultak. Nem volt szükségük szavakra. Feliciano életében először érezte magát jól úgy, hogy csendben sétál valaki mellett. Az emelkedő felé vették az irányt, aztán lementek a dombról a mezőkre, egyre lassabban és kisebb lépésekkel gyalogoltak, amíg végül csak baktattak, és kis híján visszafordultak, amint a tölgy közelébe értek. Feliciano csak akkor szólalt meg, mikor elértek a fához, és kelletlenül rászánta magát, hogy levegye Ludwig zubbonyát. - Jajj, elvesztettem a virágodat.

- Semmi baj, még mindig megvan a másik, amit kaptam tőled. - Feliciano meglepetten pislogott. - A piros virág... amit a múltkor adtál, - magyarázta Ludwig. - A zsebedben volt.

Feliciano szemei tágra nyíltak. Szívét öröm töltötte el, hogy Ludwig emlékszik ilyesmire és megőriz egy ilyen kis semmiséget. - Megtartottad?

Persze. Greta pilótafülkéjében őrzöm. Az a kabalám. -
De az öröm helyét ismét az ismerős bánat foglalta el az olasz szívében, mikor Ludwig arcára pillantott. Mert hamarosan megint el kell válniuk, és Feliciano nem tudta biztosan, hogy Ludwig visszatér-e, és erre a gondolatra szinte fizikai fájdalom fogta el. Feliciano lehámozta magáról Ludwig zubbonyát, és rögtön átjárta a hideg. Tétovázva nyújtotta át. - Légy óvatos ma éjjel. Gyere vissza hozzám. Kérlek. Holnap.

Ludwig bólintott, tekintete sötét, és nyugtalan volt. - Igen. Holnap, Feliciano. - Aztán megfordult, és elsétált. Feliciano-t elfogta az elkeseredés.

- Várj, még ne!

Ludwig megtorpant és visszanézett, Feliciano kétségbeesett hangja aggodalommal töltötte el. - Feliciano? Mi az?

Feliciano ökölbe szorította kezeit, és próbált ismét normálisan lélegezni. Tényleg ezt kell mondania? Tényleg ezt fogja mondani? De nem volt más választása. Nem hagyhatja, hogy ez a nap is így végződjön. - Ne hagyj már megint így el.

- Én nem...- Ludwig értetlenül ráncolta a szemöldökét. - Későre jár, Feliciano. Tudod, hogy el kell mennem.

- De ne így. Kérlek ne csak úgy, hogy elköszönsz és elsétálsz, és…. Nem tudott megálljt parancsolni szavainak. - Nem akarom, hogy elmenj, Ludwig. Nem akarom, hogy harcolj. Nem akarom, hogy háborúba menj. Nem akarom, hogy más támaszpontra helyezzenek. Nem akarom, hogy hazamenj Németországba. Azt akarom, hogy örökké itt maradj velem. Feliciano nem tudott Ludwig-ra nézni. Nem tudta volna elviselni, ahogy ránéz.

Persze a könnyek is elfutották a szemét. Feliciano nem is zavartatta magát emiatt. Nem tudta azt sem igazán, hogy mit mondott, és mi történt. Csak azt tudta, hogy nem tud úrrá lenni a szavain, a helyzeten.

- Ne haragudj, Ludwig, hogy ilyen vagyok. Nem tudom, hogy mit akarok, de azt… azt tudom, hogy ha megint csak elköszönsz és elsétálsz azt én nem fogom kibírni, képtelen leszek rá, mivel akárhányszor, amikor ezt csinálod, én úgy érzem, hogy belehalok és ez úgy fáj. - Végre felemelte tekintetét és látta, hogy Ludwig olyan tekintettel néz rá, amit ő nem tud értelmezni; szinte dühösnek tűnt, de Feliciano mégsem tudta abbahagyni.
- Kérlek, Ludwig, most ne menj csak úgy el, kérlek maradj, és …. és... szükségem van... szükségem van a te... szükségem van a közelségedre és...

Feliciano szorosan behunyta a szemét, és ugyancsak dühös volt, hogy nem tudja, mit akar mondani, és hogyan mondja. Összerezzent, amikor megérezte Ludwig hideg ujjait az arcán, aztán belesimult az érintésbe, félve, hogy a német ellöki magától. Kinyitotta a szemét, és látta hogy Ludwig perzselő pillantása az övébe kapcsolódik. Ujjai, melyek Feliciano arcáról a hajába siklottak hidegek voltak, mint a jég, és forróak akár a tűz. Feliciano majdnem elveszítette a maradék önkontrollját, és belezuhant volna az ölelésébe, mikor Ludwig kinyújtotta a karjait, és közel húzta magához a fiút, amíg testük szorosan össze nem simult. Feliciano felsóhajtott. Olyan lenyűgöző, csodálatos érzés volt. Igen, így. Közelebb, pont így – ez volt az, amit akart. És aztán Ludwig lehajolt, ajkai Feliciano fülét súrolták, és az olasz fiú majdnem felkiáltott a csodás érzéstől.

- Ígérem, majd el fogom mondani…

- E… micsodát? - Feliciano alig tudott Ludwig szavaira figyelni. Gondolatait és érzékeit teljesen betöltötték Ludwig karjai amik átölelték, Ludwig ujjai amik a hajába túrtak, Ludwig ajkai amik a fülébe súgtak…

- Még korábban. Azt mondtam, hogy el fogom mondani… egy másik alkalommal. Nem most. - Ludwig hangjában alig leplezett izgatottság volt, és olyan erővel szorította magához Feliciano-t, hogy az szinte fájt a fiúnak, de az csak még jobban bele akart simulni az ölelésbe.

- Miért, Ludwig?- Feliciano reszkető kezekkel kapaszkodott Ludwig zubbonyába, közelebb húzódott, és belélegezte a német hajának illatát.

- Mondd el…- Érezte Ludwig szívének dobogását. … hogy lehet ennyire szabályos, mikor Feliciano-é vadul kalapál?

Találkozzunk itt holnap

Én itt leszek. - Feliciano kétségbeesetten bújt Ludwighoz, próbálta kirekeszteni az eget, a világot, és minden mást, amíg kettejükön kívül semmi nem létezett. - Ígérem, én várni fogok. Örökké várni fogok rád. -
Ludwig kiegyenesedett, és elhúzódott, bármennyire is meg akarta ebben akadályozni Feliciano. Szemeiben még mindig ott bujkált jól ismert küzdelem saját maga ellen, de már valahogyan nyugodtabbnak tűnt. Feliciano is szerette volna, ha az ő lelke is lecsillapodik kissé, de nem érzett mást, mint kétségbeesést, hogy Ludwig megint elmegy. Ahogy nyelt, érezte, hogy a torka összeszorul.

- Auf wiedersehen, sweetheart.

- Bello, ciao. - Ludwig még egy pillanatra átölelte, mielőtt kitépte magát az olasz karjaiból, és tovaindult az úton. Feliciano rögtön megfordult, és tágra nyílt, könnyes szemeit a gyülekező viharfelhőkre emelte. Ki volt fulladva, zavart, és döbbent volt. És már képtelen volt nézni, ahogy Ludwig elmegy.


Folyt köv.

Pontosan!

Barátcserje

Piros sarkantyúvirág

Arany János fordítása