Feliciano ahogy belépett az ajtón végtelenül megörült a tűzhely melegének. Annak is örült, hogy Róma nagypapa és Antonio elmélyülten beszélgettek az asztalnál... talán a nagypapa észre sem veszi, hogy késett. Feliciano gyorsan ledobta a kosarát egy asztalkára, és sietve Lovino mellé telepedett az ajtó melletti díványra, ami kitűnő hely volt arra, hogy feltűnés nélkül hallgassák a diskurzust.

Lovino az öccsére nézett. - Későn jöttél haza, - szólt halkan – és már nem először.

Feliciano maga elé bámult. - Hát, olyan kellemes idő volt délután. Jó volt egyet sétálgatni.

- Kellemes? - csattant fel Lovino kétkedő hangon. - Hiszen ma meg lehetett fagyni.

Feliciano idegesen fészkelődött. - Én szeretem a hideget.

Lovino a szemöldökét ráncolta. - Dehogy szereted! - Feliciano egy gombbal babrált. - És miért üres a kosarad? Hát nem a piacon voltál?

Feliciano mereven bámult maga elé. Még csak azt hiányzik, hogy Lovino gyanút fogjon. - Oda akartam menni, de...hát..lekéstem.

- Lekésted? - Lovino hangjába még mindig hitetlenkedés vegyült. - Mit csináltál, hogy lekésted?

- Virágot szedtem. - Feliciano idegesen Róma nagypapa és Antonio irányába sandított, de ők teljesen belefeledkeztek a beszélgetésbe.

- Ez már a harmadik nap egyhuzamban hogy kihagyod piacot. Nem vagyok hülye, Feliciano, tudom, hogy valami ne stimmel.

Feliciano rápillantott Lovino kezeire, aztán higgadtan a szemébe nézett. -Látom, nem hordod a gyűrűdet. - Lovino a szemöldökét ráncolta, de nem válaszolt.

- … Ebben a hónapban ez már a negyedik bombatámadás, ami civilek ellen irányult. - Feliciano-t nyugtalansággal töltötték el Antonio szavai. - Ezek a gépek a közeli német légibázisból repültek ki, ezért az amerikaiak segítsége életfontosságú a számunkra. Nyilvánvaló, hogy a németek újabban a briteket támadják. Múlt éjjel a Heinkelek közel ezer civilt öltek meg.

Feliciano mozdulni sem tudott döbbentében, teljesen lemerevedett. Kezei a kanapé szélét markolták. Úgy érezte, gyomrát jeges marok szorítja össze. -Mi az a Heinkel?- kérdezte hangosan. Az egész szoba elhallgatott, Antonio, Róma és Lovino mind rámeredtek. Antonio Rómára pislantott, aki bólintott.

- Ez egy német repülő,- magyarázta Antonio. - Egy bombázógép.

- Szóval ezek a Heinkel gépek bombázzák az embereket? Nem a Mrs Schmittek? - Feliciano meg sem gondolta, hogy mit kérdez, de meg kellett tudnia, hogy Ludwig benne van-e. Az lehetetlen, hogy Ludwig benne legyen.

- A micsodák? - kérdezte Antonio. - A … Messerschmittek? Azokra gondoltál?

- Igen. Messerschmitt Bf 109.

Az újabb döbbent csendet Lovino törte meg. - Feliciano te honnan a fenéből tudod, mi az a Messerschmitt?

-Én… hát…- Róma nagypapa, Lovino és Antonio mind értetlenkedve néztek rá. Feliciano-t ez nem lepte meg, őt soha nem érdekelték az ilyesfajta témák. - Csak valahol hallottam, hogy beszélnek róluk.

- A Messerschmittek vadászrepülőgépek- mondta Antonio. - Nem bombázógépek. Csak pilótákat támadnak.

- A polgári lakosságot nem?

Nem. - Feliciano szívéről hatalmas kő esett le. Megkönnyebbülésében majdnem elnevette magát. De Antonio még nem fejezte be a mondandóját.- Azonban … egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a Messerschmittek kísérik a Heinkeleket, főleg most, hogy a brit ellentámadások lelassultak.
- Hmm. Ez gond lehet az amerikaiknak, - szólt Róma elgondolkozva.

- Igen, ez így van - szólt Antonio aggodalmaskodva. Feliciano idegesen figyelte. A megkönnyebbülését gyorsan émelygés váltotta fel. - Ennek feltétlenül utána kell nézni. Hol hallottad, hogy a Messerschmittekről beszélgetnek Feliciano?

Jaj ne. Feliciano egészen megkövült. Csak értetlenül nézett maga elé, egyre növekvő pánikkal a szívében. - Nem emlékszem, - suttogta végül, majd halk hangon folytatta. - És én … Csak azon gondolkoztam, hogy ők, a németek tényleg civileket akartak ölni? Biztos, hogy ez volt a céljuk? Nem lehet, hogy csak tévedés volt? Én egész biztos vagyok, hogy csak tévedés volt. - Mindenki úgy bámult Feliciano-ra, mintha az megőrült volna.

- Számít ez valamit? - Kérdezte dühösen Lovino.

- Csak elgondolkoztam.

- Úgy tűnik, egy fegyvergyár volt a célpontjuk, - mondta Antonio. - De persze azt is tudták, hogy ez polgári áldozatokkal is jár.

- De ugye nem szándékosan tették? - Kérdezte Feliciano kétségbeesetten. Ugye nem készakarva öltek meg ártatlan embereket? Miért is… miért is tennének ilyet, amikor ennek még értelme sincs?

Az angliai csatában megérte nekik. - Lovino hangja vádaskodó és felháborodott volt. - Hallottál már terror-bombázásról? Kérdezd csak meg Antonio -t Guernica-ról. -

Feliciano nem értette, miről beszél Lovino. Nem akarta érteni. Csak arra tudott gondolni, hogy Ludwignak van-e valami köze az itt elhangzottakhoz, hiszen az ő népe csinálja. Feliciano megrázta a fejét.

- Én nem… Én nem ért…

- Mi nem mindig tudjuk, hogy a németek…- kezdte Antonio.

- Elég legyen, - szakította félbe Róma, majd Antonio-ra nézett, és halkan így szólt. - Az ilyesmi könnyen felzaklatja.

Feliciano nem tudta, mi bosszantotta fel jobban; az, hogy a nagyapja megint gyerekként kezeli, vagy az, hogy ez alkalommal igaza is van, ha ezt teszi.

- Én csak tudni akartam…

- Jól van, Feli, - szólt Róma nyugodt hangon. - Ne idegesítsd fel magadat. Nem kéne ezt hallgatnod. Egyébként nem hiszem, hogy jó ötlet, hogy hallgatóztok.

Feliciano keze ökölbe szorult. Csak Ludwig járt az eszébe… Ludwig aki olyan nemes és olyan jó… - Nem, én hallgatni akarom, én, …

- Nem,- mondta Róma ellentmondást nem tűrő hangon. Majd barátságosan elmosolyodott. - Nézd, biztos elfáradtál, Feli. Csináltál ma képeket?

Feliciano úgy érezte, hogy a szívverése is megáll, de rájött, hogy Róma nagypapa semmi esetre sem tudhat a fényképekről. - Csak párat.

- Miért nem mész és hívod elő őket, mielőtt nekilátnánk a vacsorakészítésnek? Addig hallgatjuk a rádiót.

Feliciano kelletlenül bólintott. Nem volt mit tenni. Nyilvánvalóan nem akarják, hogy végighallgassa a beszélgetést. Előszedte a fényképezőgépet a kosarából és elindult a másik szoba irányába, de azt még hallotta, mit beszélnek a nappaliban.

- Nincs semmi baja?

- Azért viselkedett így, mert halálesetekről volt szó. Ez felkavarja.

- Megértem én Róma, de azt hiszem, hogy meg kellene kérdezned, mit hallott a Messerschmittekről. Ilyen információ életfontosságú lehet.

Majd én megkérdezem tőle, - szólt Lovino.

Feliciano fogta a lámpát és elindult a pincébe. Nem akart többet hallani.

- Feliciano.

Feliciano nem fordult meg, mikor bátyja besétált a pincében berendezett sötétszobába. Nem vette le a szemét a filmről, ahogyan óvatosan megfordította az előhívó folyadékban. - Szia, Lovino.

- Na hadd halljam! - Lovino hangja parancsoló volt.

- Micsodát?- Feliciano hálás volt, hogy a sötétben nem látszik az arckifejezése.

-Mostanában teljesen megváltoztál. Nem mész el a piacra, későn jársz haza. Hirtelen érdeklődni kezdtél, ha Nagypapa a mozgalomról beszél. Valami van.

- Nem tudom, miről beszélsz.- Feliciano ezt nem tartotta helyesnek. Eddig mindig elmondott mindent a bátyjának. Szörnyen érezte magát, hogy hazudnia kell. Lovino közelebb jött, és Feliciano a madzagon száradó képek sötét körvonalait figyelte.

- Hát, talán valamit csak tudsz mondani nekem, - folytatta lassan Lovino - arról a csokiról, amit nemrég adtál nekem.

Feliciano lélegzete elakadt. Érezte, hogy kezei remegni kezdenek. De mit tud erről Lovino? Mi akar ezzel?

- Akkor még nem is tűnt gyanúsnak, - Lovino közelebb lépett, ahogy beszélt. - de ez mégiscsak furcsa. Mert amióta kitört a háború, nyomát sem látom csokoládénak.

Feliciano megkövülten állt. Lovino tudja, hogy valami nem stimmel. És nem fogja feladni. - Nem, Én... én...

- Honnan szerezted? - Lovino közvetlenül az öccse mögé állt, aki már jól látta őt a halvány lámpafényben. Ilyenkor szeretett volna Feliciano ügyes hazudozó lenni.

- Hát, valaki odaadta, és...

Lovino valamit tartott a nyitott tenyerén, és a félhomályban Feliciano-nak pár másodpercre szüksége volt, hogy észrevegye, mi is az. Mikor felfogta, mit mutat neki a bátyja, a lélegzete a tüdejébe szorult és képtelen volt megmozdulni. A narancsszínű csokipapír rajta a német szöveggel maga volt a néma vád. Feliciano hirtelen megbánta azt a buta késztetését, hogy eltegye emlékbe. Kiszáradt szájjal nyelt.

- Találtam.

- Azt mondtad, hogy kaptad valakitől.

- Eltévesztettem vagyis elfelejtettem. Nem tudom, Nem...- Feliciano félve emelte fel fejét, tartott Lovino tekintetétől. De a bátyja a nem a szemeibe nézett, hanem öccse kezeire meredt. A lámpa tompa fényénél felsejlett arcának zavart, szinte dühös kifejezése. Feliciano körül megfordult a világ. Kezei remegtek. Lassan, önkéntelenül követte Lovino tekintetét, aki az öccse reszkető ujjai között tartott fényképekre bámult. Két egymás melletti kép. Egyiken Ludwig, nyakán a világosan kivehető vaskereszttel. A másikon Feliciano, aki a német zubbonyát viseli. Úgy tűnt, hogy hosszú órákig állnak ott, mozdulatlanul, szótlanul. A képek mint néma vádpontok függtek közöttük. Feliciano végül mélyet sóhajtva engedte ki eddig benntartott lélegzetét. - Lovino...

- Soha... soha nem gondoltam volna...- Lovino döbbenten, hitetlenkedve rázta a fejét, alig tudott megszólalni. - Ez egy küldetés? - Kérdezte végül halkan, a szavakat alig tudta kipréselni a száján. - Egy küldetés, amiről nekem nem szóltak?

Feliciano azt kívánta, bárcsak tudná, mit válaszoljon. De nem tudta. Így hát az igazságot mondta. - Nem, nem küldetés.

Lovino megragadta a képet, és Feliciano szemei elé tartotta. - Látod ezt a zubbonyt?- Hangja nyugodt volt. Túlságosan is nyugodt. - Látod a jelképeket amit ezen a zubbonyon viselsz? - Feliciano próbált másfelé nézni, de Lovino az orra alá rakta a fényképet. - Van fogalmad arról, hogy mi a jelentésük?

- Nem gondoltam én ilyesmire! Csak fáztam, és Ludwig...

- Ludwig? - Lovino hangja ijesztően visszafogott volt.

- Ez a neve - Suttogta Feliciano.

- A neve. Ennek a német katonának, akit lefényképeztél, és akinek a zubbonyát hordod.

Feliciano nem tudta, mit mondjon. Nem tudta mit akar belőle Lovino kihúzni. - Ő nem katona, hanem pilóta.

Lovino keserűen nevetett. - Á, értem már. Hát, így már minden világos. De baromira nem érdekel, hogy melyik katonai szegmenshez tartozik. De német?

- Igen, - suttogta Feliciano lehunyt szemmel. Már ne tudott hazudni.

- És lefényképezted, mert

- Mert ő …ő ... a barátom.

Lovino visszafojtott haragja végre kitört. Feliciano arca megvonaglott, ahogy Lovino rákiabált. - Feliciano,neked teljesen elment az eszed? Mi a fenét gondolsz magadról! Egészen megbolondultál? Miket mondtál el neki?

Feliciano kinyitotta szemét. Lovino arca rángatózott dühében és döbbenetében. - Nem! Nem erről van szó, esküszöm! Ő csak… Lovino, ő igazán nagyon kedves, még akkor is, ha olyan szigorúnak néz is ki, de nem kell tőle félni, ő nem, ő...

- Megőrültél?- kiabált Lovino. De Feliciano nem hallgatott el.

-...és mi nem a háborúról beszélgetünk, vagy a küldetéseinkről vagy bármi ilyesmiről, én csak szeretek vele lenni, és

- Az Isten szerelmére, fejezd már be, Feliciano, fejezd már be…

- ...és nemeslelkű és jó és szívesen van velem, és én...én azt hiszem, hogy szerelmes vagyok belé. – Döbbent csend ült közéjük. Egy pillanatra Feliciano azt hitte, hogy Lovino meg fogja ütni. De Lovino csak bámult, a fejét csóválta, majd végül felocsúdott és belezuhant a legközelebbi székbe.

- Feliciano, te teljesen megőrültél, - Lovino suttogta a döbbenettől kikerekedett szemekkel.

- Ne haragudj, nem tehetek róla.

- Jaj, Feli. - Lovino előrehajolt, arcát a kezeibe temette. - Az feltűnt, hogy az utóbbi időben furcsán viselkedsz. Már korábban észrevettem volna, ha nem... - Elhallgatott és reszketve felsóhajtott. - Egyáltalán hogy találkoztál vele?

Feliciano halkan beszélt, és közben a földet bámulta. - Amikor múlt héten a faluba mentem, egy dühös katona meg akart ütni, de Ludwig megakadályozta.

Tudja, hogy tagja vagy a Resistenza-nak?

Honnan tudná!

Lovino jeges pillantást vetített Feliciano-ra. - De ugye tudod mit tenne, ha tudná?

Feliciano makacsul rázta a fejét. - Nem. Nem, ő soha nem bántana engem, én tudom, hogy ő...

- Van fogalmad arról, hogy a Gestapo...

Feliciano nem akarta meghallani. - Mondtam már, hogy pilóta! Semmi köze a Gestapo-hoz, ő nem olyan!

- Mit gondoltál...

- Nem tudom. Nem tudom, én nem gondoltam semmire, engem nem érdekel, kérlek nem kérdezz tőlem ilyeneket, én nem tudok válaszolni, én csak szeretem őt, és vele karok lenni, ez minden amit tudok, és kérlek, nagyon szépen kérlek, ne mondd el Nagypapának, ő, jaj Istenem...

Lovino lassan felállt. - Én nem tudom, hogy te felfogtad-e egyáltalán, hogy ez milyen komoly dolog.

Feliciano gyomrát jeges rémület szorította össze, és kezei ismét remegni kezdtek. Rettegés fogta el, ha arra gondolt, hogy mit tenne Róma nagypapa, ha megtudná. - Kérlek, Lovino! Ne mondd el a Nagypapának!

- Persze, hogy nem mondom el neki, ez megölné. - Feliciano-ba fájdalom hasított. - De te többé nem találkozhatsz ezzel a némettel.

Feliciano szíve még az egész valóját elöntő pánik ellenére is összeszorult. Fejét csóválta Lovino szavaira, amik egy világot döntöttek benne össze. -Nem.

- Komolyan beszélek, Feli, ez nem játék!

- Nem tudsz megállítani. - Feliciano megpróbált fenyegető hangon beszélni, de tudta, hogy csak könyörgő tónusra tellett erőfeszítésiből. Pislogva próbálta elhessegetni szeméből a könnyeket. - Nem tudod megakadályozni, hogy lássam őt.

Lovino tekintete megenyhült, Feliciano-hoz lépett, kezét lágyan a vállára tette. Feliciano hátrahőkölt. - Feli, észre kell venned, hogy nem állomásozhat itt örökké. Tudnod kell, hogy ennek egyszer végeszakad. Vagy mit gondolsz, mi lesz?

Feliciano szíve vadul zakatolt, agya leblokkolt. Azt mindig is tudta, hogy Ludwig nem lesz itt örökké. De azt hitte, hogy több idejük van. És az meg sem fordult a fejében, hogy Lovino vet véget az egésznek. - Kérlek.- Feliciano lelkiekben felkészült, hogy könyörögjön, kiabáljon, Lovino szemébe vágja hogy nincs igaza, hogy küzdjön, elmeneküljön, vagy bármi mást csináljon, ami ennek a rémálomnak véget vet, és hogy még egyszer láthassa Ludwigot. De mielőtt egy szót is szólhatott volna, Róma nagypapa nyitotta ki az ajtót, és besétált a helyiségbe. - Gyertek fiúk, úgy terveztük, hogy vacsora előtt még rádiót hallgatunk! Feliciano gyorsan elrejtette könnyáztatta arcát, és a diszkriminatív fényképeket a zakójába rejtette. Róma megtorpant és végignézett unokáin. -Valami nem stimmel?

- Nincs semmi baj. - Vágta rá gyorsan Lovino. - Mindjárt jövünk.

.

Még sötét volt, mikor Feliciano felébredt. Átpislantott Lovino ágyára, de csak a szuszogását hallotta. Az éjjel már egy szó sem esett Ludwigról. De Feliciano gyorsan elhatározta magát. Nem fogja hagyni, hogy a bátyja az útjába álljon. Senki és semmi nem választhatja el Ludwigtól. És ha ez azt jelenti, hogy el kell mennie otthonról mielőtt bárki felébredne, és egész reggel a tölgyfánál kell várakoznia, amíg Ludwig meg nem érkezik, hát ezt fogja tenni.

Feliciano gyorsan magára kapta a ruháit, aggodalmasan kikémlelt az ablakon a pirkadat előtti félhomályba. Gyűlölte a sötétséget, de nem volt más választása. Feliciano halkan ellopakodott Lovino ágya előtt, óvatosan figyelve, hogy változik-e a lélegzése, átlopódzott a nappalin,és kiosont az ajtón. Óvatosan bezárta maga mögött, összehúzta a zakóját ahogy a hideg levegő megcsapta, és elindult a tölgyfához.

Meggyorsította lépteit, hogy kissé felmelegedjen, és bizalmatlanul kémlelete a hajnali fénnyel feltűnő viharfelhőket, amik egyre csak gyülekeztek a feje felett, bár vihart csak napok múlva vártak. Letért az útról, elment a kilőtt tank mellett, és a mező felé vette útját. Örült, hogy senki sem merészkedik errefelé mostanában. Teljes békében ülhet a tölgyfa árnyékában álmodozva és Ludwigra várva.

De ahogy Feliciano közelebb ért a fához, döbbenten látta, hogy valaki ül alatta. Rémületében lelassította lépteit, és azon hezitált, hogy visszaforduljon és elszaladjon-e, vagy közelebb merészkedjen, hogy meglesse ki is lehet az. Egy helyi gazda? Egy ellenálló, aki korán reggel látogatja meg Róma Nagypapát? Feliciano óvatosan tett még pár lépést, és felkiáltott, alig hitte, hogy jól látja-e amit lát. Szíve hevesen dobogott, vére felforrósodott, és csak szaladt, szaladt.

- Ludwig! Ludwig, hogyhogy… - Feliciano meg volt döbbenve. Veszélyes volt Ludwig-nak ilyentájt idejönni. Ha egy partizán észrevesz egy magányos német tisztet az úton pirkadat előtt... - Mit csinálsz itt ilyen korán? Még meg sem virradt.

Ahogy Ludwig felnézett, látszott, hogy szemei vörösek, és haja rendezetlen. Hátát a fa törzséhez támasztotta, ruhája szokatlanul gyűrött, csinos arca fáradt és nyúzott. Kimerültnek tűnt. - Feliciano.

Feliciano-n félelem és zavarodottság lett úrrá. Soha nem látta még Ludwigot ilyennek. Soha nem gondolta, hogy az erős, higgadt pilóta ilyen is tud lenni. Aggodalom töltötte el és sietve Ludwig mellé térdelt. - Mi a baj? Mi történt Ludwig?

-Sajnálom, Feliciano. - Hangja halk volt és rekedt. - Annyira sajnálom, nem szabadna itt lennem, én…

- Ssh. Semmi baj. - Feliciano kinyújtotta a kezét, majd visszahúzta, bizonytalanul, hogy mit tegyen. Fájt, hogy így látja Ludwigot. - Látom rajtad, hogy nem aludtál…

Nem aludtam. Rögtön idejöttem, miután…- Ludwig behunyta a szemét, és elgyötört tekintettel simított végig szokatlanul rendezetlen haján.

- Mein Gott, ezért meg fognak büntetni.

- Ezért? Miért?

Ludwig megpróbált mosolyogni. - Rossz éjszakám volt, Feliciano. Ennyi az egész. Rossz éjszakám volt.- Ludwig megremegett és elhallgatott. - Csak… csak …- A kezeit nézte, tekintete üres, szemei sötétek, beesettek. - emlékeztetnem kellett magamat, hogy van még tisztaság ezen a világon.- Suttogta Ludwig - Ezt hallva Feliciano arca megvonaglott tisztaság. Lassan letelepedett a fa tövébe, habozva előrenyúlt, és megfogta Ludwig kezét. Ludwig reszketve felsóhajtott, és megszorította.

Feliciano nem tudta, hogy mit mondjon. Nem volt mit mondania. Csak ült, fogta Ludwig kezét, és nyelni próbált, hogy a torkát szorító érzéstől szabaduljon. Gyomra összeszorult, ahogy eszébe jutott Nagypapa és Antonio előző esti beszélgetése. Kétségbeesetten reménykedett, hogy Ludwig ma reggeli viselkedésének nincs köze hozzá. De aztán mégiscsak rájött, hogy valószínűleg van. De ez semmin nem változtat. Ludwig közelében olyan könnyű elfelejtetni azokat szörnyűségeket, amikről szó esett.

Ludwig előrehajolt és arcát a kezébe temette. - Nem maradhatok a bázison. Ezek után semmiképpen. A múlt éjszakai bevetés után nem. Egyszerűen nem bírok köztük lenni. És sehova sem jöttem volna szívesebben. Mindent el akarok felejteni. Nekem... nekem csak... az kell...

- Hogy mindentől távol legyél.

Ludwig Feliciano-ra nézett, arcán szinte megdöbbenés tükröződött. Feliciano megértette, mert ő is ugyanígy érzett. Ő is menekülni akart mindentől; Lovino fenyegető vádaskodásaitól, Nagypapa és Antonio világfelforgató beszélgetéseitől, a helytől ahol várakoznia és hazudoznia kell és ahol minden túlságosan valószerű.

- Mert te jól tudod Ludwig, hogy az milyen érzés. Mert amikor én veled vagyok, számomra semmi más nem létezik.

Ezt hallva a német tekintete ellágyult. - Ez teljesen így van.

Szóval ne gondolj rá, Ludwig. Ne gondolj rájuk. Felejtsd csak el, és legyél itt velem. - Feliciano mondani akart valamit, amitől minden rendbe jön. Gondolkozott, hogy létezik-e olyasmi, amitől minden rendbe jön.

Énekeljek neked valamit? - Rögtön elszégyellte magát. Milyen nevetséges dolgokat mond, Ludwig biztos nem…

- Igen. -válaszolta Ludwig rögtön, tekintete szinte áthatolt Feliciano-n.

Rendben. Ez a dal rád emlékeztet. De neked valószínűleg nem fog tetszeni. - Ludwig kíváncsian nézett rá.

- Angol dal.- magyarázta Feliciano.

- És azért miért ne kedvelném?

- Azt hittem, hogy nem szereted az angolokat.

- Az, hogy ellenük harcolok, még nem jelenti azt, hogy nem kedvelem őket.

Feliciano nem tudta, sírjon, vagy nevessen. Így hát csak énekelt, tekintetét a pirkadó hajnali égre szegezve, csak énekelte a szavakat, amiket naponta megélt és érzett.

"This lovely day, has flown away
The time has come to part
We'll kiss again, like this again,
Don't let the teardrops start
With love that's true, I'll wait for you
Auf Wiedersehen, Sweetheart."

Feliciano elhallgatott. A viharfelhők már tisztán látszottak a szürke égen. Szemeit idegesen Ludwigra emelete, és látta, hogy a német fiú szinte kábultan néz vissza rá.

- Erről én jutok az eszedbe?

Feliciano zavarában az ajkán harapdálta. Talán túl sokat mondott. - Igen.

Akkor ezért mondod nekem, hogy. „Auf wiedersehen, sweetheart.- Feliciano a szabadon lévő kezével a zakóját gyűrögette, de Ludwig csak mosolygott.

- Nagyon szép hangod van.

"Danke." Feliciano azon tűnődött, miért lett hirtelen ilyen nyugtalan. Valahogy ezen a reggelen minden másnak tűnt. Válla bizsergett, ahol hozzáért Ludwigéhoz, a keze pedig lángolt Ludwig szorításában. A hideg hajnal csendje és békéje vette körül őket, és a fű friss és tiszta illata.

Ludwig a pirkadó égre nézett, aztán újra Feliciano-ra.

- Miért jöttél ki ilyen korán? - kérdezte, mintha csupán most tűnt volna fel neki.

Feliciano utálta, hogy mostanában hazudnia kell, hogy más magyarázatot kell találnia, mint az igazság. Nem szokta ezt meg, és csak kifárasztotta. Abba akarta hagyni. - Nem számít, miért, de itt vagyok. - Megborzongott, ahogy egy különösen hideg fuvallat süvített keresztül a mezőn.

- Fázol.

- Igen.

Feliciano félig-meddig számított rá, hogy Ludwig ismét neki adja a zubbonyát. Ehelyett átkarolta a fiút, közel húzta magához, és az olasz úgy érezte, hogy szíve a torkában dobog. Feliciano lassan, óvatosan Ludwig mellkasára hajtotta a fejét, és belesimult a jól ismert melegségbe és illatba. Ludwig karja Feliciano derekán pihent, és Feliciano csak egyre szorongatta a kezét, gerincén bizsergés futkározott, szíve hevesen vert, és egy eddig ismeretlen érzés töltötte el, olyan boldog várakozásé, amit eddig még nem ismert. Ahogy így ültek egymás lélegzetét érezve, nem létezett idő, kettőjükön kívül semmi nem létezett az egész világon.

- Aludnod kell - szólalt meg végül Feliciano, szinte félve törve meg a csendet.

- Tudom. Nagyon sajnálom, hogy a terhedre voltam. - Feliciano érezte Ludwig lélegzetét a füle mellett.

- Ugyan! Nagyon örülök, hogy énhozzám jössz, mikor szomorú vagy. Mert ez azt jelenti, hogy úgy gondolod, hogy én feltudlak vidítani, és ennek én örülök, de nem hiszem, hogy valaha is a terhemre lennél Ludwig, soha, még akkor sem, ha ezer éve ismernélek. - Ludwig nem válaszolt, de lélegzete elakadt. Feliciano gyengéden végigsimította hüvelykujjával Ludwig ujjait, és mélyen belélegezte zubbonya illatát. - Hát nem lenne jó Ludwig, ha ezer éve ismernénk egymást?

- Az lenne a legcsodásabb dolog, amit el tudok képzelni. - Feliciano érezte ahogy Ludwig ajkai a hajához érnek, és megremegett, élesen lélegezve be a levegőt. A hideg szél kívül rekedt, és Feliciano nem érzett mást, csak a német fiú testének melegét, és mellkasának emelkedését és süllyedését. Ez volt a legcsodálatosabb dolog, amit valaha is el tudott képzelni...

- Emlékszel, tegnap délután...- A szavak még azelőtt kicsúsztak Feliciano száján, mielőtt egyáltalán felfogta volna, hogy megszólal. Szégyenlősen elhallgatott, de Ludwig már meghallotta.

- Hmm?

Az olasz fiú mély lélegzetet vett. Most már folytatnia kell. - Hát, tegnap délután, emlékszel... azt mondtad, hogy itt találkozzunk. - Feliciano nem is tudta igazán, hogy mit kérdezzen. Az előző esti beszélgetésük annyira gyors és lélegzetelállító volt, hogy Feliciano még most sem volt biztos abban, hogy megértette-e, miről is volt szó. Zavarában a kezét nézegette.

- Azt mondtad, hogy valamit meg fogsz magyarázni. Én mondtam, hogy várni fogok. De mégsem. Ne haragudj... Azt gondoltam...

Feliciano érezte, ahogy Ludwig mellkasa megmozdul, ahogy hirtelen felnevetett. - Jaj, Feliciano. Azt mondod, hogy nem tudod?

Az olasz felemelte a fejét, és kérdően Ludwigra nézett. Mit kéne tudnia? A lélegzetét is visszafogta, ahogy a német elengedte a kezét, majd hideg ujjaival végigsimította Feliciano arcát az álláig, és a fejét oldalrabillentette, hogy az olasz szemébe tudjon nézni. Feliciano-nak eszébe jutott, hogy amikor először látta ezt a szempárt, mennyire úgy gondolta, hogy ennél kékebb nincs is a világon. - Feliciano.

Feliciano megdermedt, szemei tágra nyíltak. - Igen? - Csak suttogni volt képes.

Ludwig felnézett az égre, aztán a földre, majd lehunyta a szemét, és mély, reszkető lélegzett vett. Aztán ismét kinyitotta azokat a nyugodt, kék szemeket. A világ megszűnt forogni. - Én olyan szerelmes vagyok beléd.

Ha a csillagok leesnek az égről, Feliciano észre sem veszi. Ha a föld megnyílik alatta, ő akkor sem mozdulna. Nem volt a világon semmi, ami olyan mélyen hatott volna lelkére, mint Ludwig szavai. - Oh.
Csak ennyit tudott mondani.

Ludwig már nem bizonytalannak, hanem megkönnyebbültnek tűnt. Ujjai lágyan simogatták Feliciano bőrét. - Ezért vagyok itt ma reggel Feliciano. Ezért nem mentem sehova máshova. Mert te megváltoztattad a világot körülöttem. Napfényessé tetted, mikor borús, szürke és sivár. Minden szörnyűséget elkergettél tőlem, amíg nem maradt más, csak te.

Feliciano meg sem tudott mozdulni, fogva tartotta Ludwig tűzben égő tekintete, és világot felforgató szavai. Ez több volt annál, mint amiről valaha is álmodni mert, és szinte lebénult a hitetlenkedéstől. Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de képtelen volt megszólalni. Feliciano hallgatására Ludwig szemeiben kétség, majd pánik tükröződött. Leejtette karjait, és kezdett elhúzódni.

- Ne haragudj. Túlságosan merész voltam, és én…- Feliciano kényszeríteni kellett magát, hogy megmozduljon, ujjait a német ajkaira tette, hogy elhallgattassa. Ludwig élesen lélegzett fel, arcán a remény és bizonytalanság keveredett. Kezei remegtek. De Feliciano minden kétsége elszállt. A szavak, amiket Ludwig mondott... a tűz a szemeiben... Feliciano nem tudta, hogy mit kezdjen azzal az érzéssel, hogy hirtelen mindazt megkapta, amiről még azt sem tudta, hogy vágyik rá. Csodálatos volt. Teljesen helyénvaló. Többé már nem idegeskedett... hogy is tette volna, mikor már tudja, hogy érez Ludwig. Mikor már tudja, hogy ő maga is így érez.

- Ludwig,- szólt halkan Feliciano, kezét lágyan a német vállára téve. Furcsamód nyugodtnak érezte magát, bár szíve vadul kalapált mellkasában. - Ludwig, hogy mondják németül, hogy „csókolj meg"?

Ludwig pár másodpercig kábán pislogott. Hangja megremegett mikor válaszolt. -...Küss mich.

- Küss mich.- IsmételteFeliciano csendesen, tekintetét a fiú ajkaira emelte. Remegve várta Ludwig reakcióját. Nem kellett sokáig várnia. A német pár másodpercig nézte, majd gyengéden az olasz tarkójára tette kezét, és Feliciano azt is elfelejtette, hogyan lélegezzen. Szíve hevesen vert. Nem mozdult, ahogy Ludwig közel hajolt hozzá, de szemét lehunyta amint ajkai az övét érintették. És a világ eltűnt. Ludwig ajkai puhák, melegek, gyengédek voltak, és amint a német kissé elhúzódott, Feliciano rögtön utánanyúlt és visszahúzta. - Ne hagyd abba, - suttogta, mielőtt ajkaik ismét egyesültek. Feliciano szíve megremegett, mikor Ludwig halkan belenyögött a csókba és még szorosabban ölelte magához Feliciano-t.

Igen, így. Végre, így. Feliciano belezuhant Ludwig ölelésének szédítő érzésébe, a szívdobogtató káprázatba, hogy Ludwig lélegzete az övével keveredik, hogy egész lényét betölti a fiú illata, érintése, és lélegzetelállító jelenléte. Mikor Feliciano szétnyitotta ajkait és Ludwig nyelve szájába siklott, azt gondolta, elolvad. Teljesen beleolvad Ludwig-ba. Mert ez végre az volt. Ilyet azelőtt soha nem érzett. Mintha mindent megkapott volna, amire valaha is vágyott. Ez a teljesség. Feliciano szorosan ölelte Ludwig vállait, és erősebben csókolta a fiút, aki vad szenvedéllyel viszonozta, éhesen és olyan szorosan ölelte magához Feliciano-t, hogy az alig kapott levegőt. Ludwig ujjai Feliciano hajába túrtak, és végigsimítottak a tarkóján. Feliciano reszketve nyögött Ludwig ajkaiba. Remegő bizsergés futott végig a gerincén; bőre forró volt a jeges szél dacára. Azt akarta, hogy ez az érzés örökké tartson. Azt akarta, hogy Ludwig soha ne hagyja el.

A csók egyre lassult és ahogy Feliciano kinyitotta szemét, látta Ludwig kék írisze őt figyeli. Időérzékét elvesztette, ahogy így ültek, tekintetük összekapcsolódott, ajkaik alig érintkeznek. Ludwig haja Feliciano arcát súrolta, és meleg, erős keze az olasz tarkóján pihent. - Ich liebe dich, Ludwig. - Ludwig lélegzete elakadt és ismét megcsókolta, lélegzetelállítóan és szenvedélyesen, ölelése melegség, biztonság, és a teljesség érzésével töltötte el a fiút. Feliciano boldogan sóhajtott, soha nem érezte még magát ennyire boldognak.

Hirtelen hangos zúgás hasított a levegőbe, és Feliciano összerezzent, ijedtében megtörve a csókot. Kábán és meglepetten követte Ludwig aggódó tekintetét felfelé, ahol öt repülőgép húzott el, megtörve a hajnal csendjét.

- Azok… nem a mieink... - Ludwig a homlokát ráncolta, arcán zavarodottság és meglepődés tükröződött.

Mi van? - Feliciano még kissé kábult volt, meglepte a világukba hirtelen betolakodó valóság. Próbált normálisan lélegezni. Ludwig kiegyenesedett, a repülőket figyelte.

- Mustangok.

Feliciano, bár szinte lezsibbadt a döbbenettől, úgy érezte, hogy jeges marok szorítja gyomrát, mikor meghallotta Ludwig hangjában a kétségbeesést. Egy fülsiketítő robbanás, és azt követő füstfelhő rángatta vissza Feliciano-t kábulatából. A reggel ismét hideg és valós volt. - Mi történt? - kérdezte szívében növekvő félelemmel.

- Amerikaiak. - Ezernyi érzelem kavargott Ludwig' szemeiben. Feliciano félt beléjük nézni. Félt, hogy mit látna bennük. - Ne, miért most...- Ludwig fáradt mozdulattal simított végig homlokán, mérgesen hátrasimítva kócos haját. - Verdammt!

Feliciano hol a távoli füstfelhőt, hol Ludwig csalódott arcát nézte.

- Ludwig, mi baj van, nem értem...

Mennem kell. Most azonnal. - A német felállt és Feliciano is feltápászkodott. Zavartság és rémület fogta el; az amerikaiak itt vannak.

Az amerikaiak... - Az mit jelent? - Ludwig végül elhallgatott, és kétségbeesett, szívfájdítóan egyértelmű felismeréssel a szemeiben nézett az olaszra. Feliciano rögtön megértette. Ludwig búcsúzik tőle. A föld veszélyesen hullámzott alatta. - Ne…

- Feliciano...- Ludwig' hangja megbicsaklott.

Feliciano a fejét rázta. - Ne!

Ludwig tett egy lépést előre és kétségbeesett, erős öleléssel vonta magához az olaszt. Feliciano úgy kapaszkodott belé, mintha fuldokolna, és Ludwig lenne a levegő. Csókjuk forró, keserű, gyönyörű volt, de túl hamar vége szakadt. Feliciano teljes erejével Ludwigba csimpaszkodott, de a német gyengéd kitartással lefejtette magáról az olasz kezeit.

- Holnap, Ludwig. - Feliciano-nak úgy kellett kipréselni a szavakat. Ez olyan hirtelen történt, olyan szörnyen, és szívfájdítóan igazságtalanul.

Ludwig arca megvonaglott a fájdalomtól. - Én nem…

- Holnap! - kiáltotta Feliciano, nem engedve, hogy a német befejezze a mondatot. Már képtelen volt visszatartani a könnyeit.

Ludwig megragadta Feliciano tarkóját, és kétségbeesett hevességgel homlokon csókolta. Feliciano megremegett, ahogy meghallotta a mély hangot amint a fülébe súgja. - Ti amo, Feliciano. Örökké. - Aztán elment. Feliciano csak állt, egyedül, kiüresedve, szinte dermedten. Fejében ezernyi gondolat cikázott, lelkében ezernyi érzelem dúlt. Mikor világ már nem forgott körülötte, mikor ismét meghallotta saját szívének dobogását, Feliciano a földre roskadt. Úgy érezte, képtelen megmozdulni. Erre igazán nem számított. Nem számított rá, hogy megkapja azt, amire a legjobban vágyott, de rögtön el is veszíti.

Feliciano nem is tudta meddig ült a tölgyfa törzsének dőlve, üres tekintettel bámulva az eget, túlságosan lesújtottan ahhoz, hogy sírni tudjon. Csak amikor a Nap magasan a viharfelhők fölött járt, tudta rávenni magát, hogy megmozduljon, és hirtelen nyugtalanító gyanú fészkelte be magát a szívébe. Ludwig tudta, hogy az amerikaiak itt vannak. A kocsmában megbeszélést tartanak. Feliciano futásnak eredt.

Folyt. köv...


Auf Wiederseh'n Sweetheart" szövegét John Turner and Geoffrey Parsons írta

Auf Wiedersehen, Auf Wiedersehen, találkozunk még édesem…
Elszállt ez a szép nap

Eljött a búcsú ideje
Majd ismét megcsókoljuk egymást, úgy mint most
Ne hagyd, hogy a szemedbe könnyek szökjenek
Igaz szerelemmel foglak várni
Auf Wiedersehen, Sweetheart.