Feliciano teljesen kifulladt, mire beért a faluba. Berontott a Cantina Verde ajtaján, figyelmen kívül hagyva a pincérek gúnyos pillantásait. Elindult a hátsó terem felé, de Lovino, aki a félig nyitott ajtó előtt állt, megragadta az öccse karját, hogy megállítsa.
- Hol a fenébe voltál? Hazudnom kellett Nagypapának... Sírtál?
- Beszélnem kell Nagypapával, itt vannak az amerikaiak. - Suttogta izgatottan Feliciano.
Lovino értetlenkedve bámult öccsére. - Te ez honnan tudod... - Szemei kikerekedtek a felismeréstől. - Vele voltál. - szólt vádlóan.
- Semmit nem mondtam el neki, Lovino! Csak látni akartam, én...
- Fogd be a szád, Feliciano, ezt meg kell hallgatnod. Később még beszélünk. - Lovino szavai eléggé fenyegetően hangzottak. Feliciano, bár nehezére esett, elhallgatott, és az ajtóból figyelni kezdte kezdte Róma Nagypapa és Antonio beszélgetését.
- Lehet, hogy nem az, akire te gondolsz. - mondta Róma. - Talán ez egy gyakori német név.
- Nem olyan gyakori. - Antonio mélyet sóhajtott. - Ezt nem hiszem el. Amikor most annyi helyen harcolnak németek.
- Barátok voltatok ezzel a némettel?
- A bátyjával. Évekig jóban voltunk, még az egyetemet is együtt kezdtük Angliában; mi ketten, és egy francia barátunk. De aztán kitört a háború, és mindketten beléptek a hadseregbe. Próbáltam őket nyomon követni az elmúlt években, de ez még nekem sem volt egyszerű dolog. A francia barátom százados a francia hírszerzésnél, de már teljesen szem elől tévesztettem. Az utolsó hír, amit a németről megtudtam, hogy valamilyen botrányba keveredett egy osztrák zenész miatt, és a keleti frontra küldték egy büntetőszázadba. Most már valószínűleg nem él.
- Az öccse meg a listán van.
- Igen. Mikor utoljára láttam, még gyerek volt, hallgatag, és odáig volt a repülőgépekért, de már olyan felépítése volt, mint egy tanknak. Azonban az egyik legrendesebb, legbecsületesebb ember volt, akit valaha is ismertem. - Feliciano szomorúan mosolygott magában. Tehát Antonio megértette végre, hogy a németek is emberi lények. A barátjának az öccse meg teljesen olyan, mint Ludwig.
Róma egy pillanatig habozott. -Antonio, remélem, tudod...
Antonio azonban nem engedte, hogy befejezze a mondatot. - Gyalázat, de nincs mit tenni. Tudom, kihez köt a hűségem.
A te hűséged. Be kell vallanom, hogy az utóbbi időben sokat tűnődtem azon Antonio, hogy talán az unokámnak van valami köze ehhez.
Csend borult a teremre. Feliciano Lovino-ra nézett, aki döbbenten, tágra nyílt szemekkel bámult az ajtóra. Antonio végre válaszolt. - Róma...
- Nem vagyok hülye, Antonio. Már régóta elég nyilvánvaló jelei vannak, hogy érzel valamit Lovino iránt. Túlságosan is nyilvánvalóak.
Lovino szemei még jobban kikerekedtek, előrenyúlt és belekapaszkodott az ajtókeretbe. Feliciano azon gondolkozott, hogy mit is mondjon.
- Lovino...
- Fogd be,- suttogta Lovino.
-Róma,- szólalt meg ismét Antonio. - tudod, hogy én soha...
Semmi kifogásom sincs az ízlésed ellen barátom, ami engem illet én mindenkinek tiszteletben tartom a magánéletét. De azért bizonyos dolgokkal tisztába kell lenned, tehát őszinte leszek veled. Egyértelmű, hogy Lovino nem viszonozza az érzéseidet. Ezt el kell fogadnod, és túl kell lépned ezen.- Lovino lehunyta a szemét, és homlokát az ajtókerethez nyomta.
Bocsánat, ez nem tartozik a témánkhoz, de úgy éreztem, hogy ezt meg kell mondanom.
Semmi baj. Nekem pedig azt kell mondanom, hogy az én hűségem mindig is a szabad Olaszországhoz kötött, és bármilyen olyan mozgalomhoz, mely a náci Németország ellen küzd. Ne felejtsd el, hogy miért vagyok itt, Róma, miért választottam úgy, hogy kockára teszem az életemet egy idegen országért. És ennek semmi köze sincs a magánéletemhez, - nem számít sem a valamikori barátságom német tisztekkel, sem az unokád iránti érzéseim. És ha már itt tartunk, Lovino felnőtt ember, képes önállóan dönteni. Akárcsak Feliciano. Nem gyerekek, ahogyan te kezeled őket.
Feliciano elfojtott egy kiáltást. Lovino pedig döbbenten nézett maga elé. Senki nem szokott így beszélni a nagypapával. Türelmetlenül várta, hogy mit válaszol erre Róma. De nem válaszolt semmit, ehelyett Antonio folytatta a mondandóját.
-De igazad van, Róma. Nem ez a témánk. Ami a jelenlegi terveinket illeti, reméljük, hogy az amerikaiaknak ez a ostoba baklövése nem zavarja túlságosan össze a dolgokat. Úgy néz ki, hogy bár a legjobb időpont még mindig a szerda reggel, de a gyűlésen még többet beszélhetsz róla. Feliciano, Lovino, bejöttök, vagy egész délelőtt az ajtónál fogtok hallgatózni?
Feliciano és Lovino meglepetten néztek össze, majd Lovino összeszedte a bátorságát, és kinyitotta az ajtót.
- Ne add a nagyokost, te idióta, csak pár másodperce értem ide. Ja, és ha érdekel, az első Mustangok már meg is érkeztek. Azt gondoltam, csak szerdán jönnek.
Lovino ráült egy asztalra, és a világért sem nézett volna Antonio irányába. A spanyol gyorsan rámosolygott, majd fáradtan végigsimított a haján, és visszafordult.
Feliciano lassan, értetlenkedő arckifejezéssel követte a bátyját a terembe. Biztos volt benne, hogy egy szót sem szólt a Mustangokról… Róma elfordította kiismerhetetlen tekintetét Antonio-ról, vidáman elmosolyodott és hátradőlt a hevenyészett íróasztala mögötti székében. Látszott rajta is Antonio-n is, hogy napok óta nem aludtak.
-Jó reggelt, fiúk! Igen, Lovino, úgy látszik az amerikaiak még azelőtt elszúrják a terveinket, mielőtt egyáltalán belekezdenénk.
- De… Mi… az amerikaiak leszálltak?- kérdezte Feliciano döbbenten, és zavarodottan. - Ti tudtatok róla, hogy le fognak szállni? Mit csinálnak itt? Mit jelent ez egyáltalán?
- A fontosabb csapatok még nem érkeztek meg. - mondta Antonio. -Róma mindent meg fog magyarázni a gyűlésen.
-Feliciano nem tud ezekről a dolgokról,- szólt Róma, egy éles pillantást vetített a spanyolra. -Nem kéne tudnia ezekről.- Róma egy kötegnyi iratot dobott az íróasztalra. -Egyébként, Feliciano, miért nem mész a piacra?
Feliciano makacsul megrázta a fejét, és kissé hátralépett. Aggodalom fogta el, hogy nagyapja arra fogja kényszeríteni, hogy elmenjen. Neki ezt hallani kell, hallani kell minden olyan tervről, ami a repülőgépekkel, amerikaiakkal, a landolással kapcsolatos. Tudnia kell, hogy mit jelent ez rá és Ludwigra nézve.
-Nem, azt hiszem, ma a gyűlésen maradok, Nagypapa.
Rómán látszott, hogy hezitál. -Nem gondolom, hogy jó ötlet lenne. Emlékezz csak, hogy mennyire felzaklatott a tegnap esti beszélgetésünk.
-Hallani akarom.- Feliciano felemelte a fejét, bár hátrált még egy lépést . Nem akarta, hogy vitává fajuljon a dolog.
-Nem fogok kiborulni. Tényleg nem. Nagypapa, nem vagyok már gyerek. Jogom van tudni, hogy mik a terveitek. Nem lesz semmi bajom, ígérem.
Róma felállt és Feliciano gyomra összeszorult. - Nézd, Feli...
Antonio gúnyosan felnevetett, és összefonta a karjait. - Szóval Feliciano nyugodtan veszélybe sodorhatja magát azzal, hogy információkat szerez nekünk, de nem szabad hallania, hogy mire használjuk?
Róma szinte gyilkos tekintetet vetített a spanyolra. - Hogy merészelsz kioktatni engem arról, hogy beszéljek az unokámmal, Antonio! Semmi közöd hozzá!
-Feli,- szólalt meg halkan Lovino. -Talán Nagypapának igaza van. Nem kéne ezt meghallgatnod. - Feliciano gyanakodva nézett a bátyjára. Lovino azelőtt soha nem mondta neki, hogy hagyja ott a gyűlést.
Hirtelen három partizán sétált be az ajtón, és hangosan üdvözölték Rómát. Feliciano kihasználva, hogy nem figyelik, hátraosont, és a terem végében leült egy székre. Hányingere volt, fájt a feje, a kezei remegtek. Soha ne volt még ilyen ideges egész életében. De semmi sem tántoríthatta el attól, hogy maradjon. Szerencsére Rómát túlságosan lekötötték az újonnan érkezettek, hogy az unokájával foglalkozzon. Egyre többen érkeztek, és a terem gyorsan megtelt, mindenki beszélt, hangoskodott, és furcsán jókedvű volt. Lovino időnként megfordult, és aggodalmaskodva az öccsére nézett, de Feliciano senkivel sem törődött. Gondolatai máshol jártak. Még mindig érezte Ludwig karjait a dereka körül, a száján ajkainak érintését, az illatát, és még mindig hallotta hangjában a fájdalmat, mikor elbúcsúzott. Feliciano nyelni próbált, de torka összeszorult. Reménykedve, imádkozva ült székében, és csak Ludwig járt az eszében. És arra várt, hogy meghallja, mit is jelent igazából azoknak a átkozott amerikai repülőknek az érkezése.
Róma nagypapa először a német hadmozdulatokról, becslésekről, óvatosságra intésről, és hasonlókról beszélt, mint mindig az elején, amíg mindenki meg nem érkezik. Feliciano erre rá sem hederített. Akkor kezdett el figyelni, mikor szóba kerültek az amerikaiak.
- Szóval ma páran közületek Mustangokat láttak repülni reggel a falu felett. - Róma szavait egyetértő és kíváncsi moraj követte. Feliciano szíve hevesen vert. -Hát, biztosak vagyunk, hogy ezt a németek is észrevették. Nem így gondoltuk. Úgy tűnik, hogy amerikai pilóták egy csoportja felderítő repülést végezett, és egy elbizakodott fiatal hadnagy azt gondolta, hogy milyen vicces lenne, ha ledob egy robbanótöltetet az üres mező felett. - Róma leakasztott egy térképet a falról. Páran előrehajoltak, hogy jobban lássák. - A robbanás pontosan itt történt – mutatott Róma a térképre. -Csak néhány mérföldre a német légibázistól.
- És mennyiben befolyásolja a szerdai támadást?- Kérdezte valaki. Feliciano fülei égtek, és a gyomra összeszorult. Támadás... Hát nem arról volt szó, hogy rajtaütés lesz?
-Ez azt jelenti, hogy a németeknek tudomására jutott, hogy az amerikaiak felderítik a területet. - Róma fel-alá kezdett járkálni a teremben ahogy beszélt, hangja erős volt, és figyelmet parancsoló. - Gyorsan kell cselekednünk, hogy helyrehozzuk az amerikaiaknak ezt az ostoba hibáját. A németek nem tudhatnak a partraszállásról. Az amerikaiaknak a meglepetés erejére kell támaszkodni. Gondoskodnunk kell, hogy ez meglegyen. Silvano, rá kell csatlakoznod a német rádió frekvenciájára, és le kell adnod egy hamis közleményt. A részleteket rögtön odaadom. Te pedig Matteo, Antonio-tól kapsz majd egy félrevezető információt, amit közvetlenül a felső vezetői körnek kell átadni, ez majd meggyőzi őket, hogy az amerikaiak túlságosan el vannak foglalva Franciaországban ahhoz, hogy itt felderítéseket végezzenek. – Róma szünetet tartott, és végignézett a termen. Feliciano próbálta kerülni a tekintetét.- Az, hogy a németek meg legyenek győződve, hogy az amerikaiak nem fognak támadni, életfontosságú az egész küldetésünkre nézve. Mert ha tudomást szereznek a partraszállásról, akkor minden munkánk, amit az elmúlt hónapokban végeztünk, hiába volt.
Feliciano megriadt a szavakra, torkát pánik szorította össze. Nem értett mindent teljesen, amiről a nagyapja beszélt, és kétségbeesve szerette volna tisztázni a helyzetet, de nem merte felhívni magára a figyelmet. Idegesen tördelte a kezét, és hallgatott, aggodalmasan csüngve Róma minden szaván.
- Gondoskodni kell arról, hogy minden a tervek szerint menjen, és a németek ne sejtsenek semmit sem a közelgő invázióról, ha így lesz, a többi teljesen úgy fog történni, ahogy elterveztük. Holnapután, a partraszállás napjára egy értekezletet szerveztünk. Antonio emberei gondoskodni fognak, hogy az értekezlet meg legyen tartva. Köszönet a kis Felicianomnak, hogy megszerezte az információt az amerikaiaknak. - Róma egy papírlapot tartott a magasba. Feliciano összetörten bámult rá, rosszullét kerülgette. Rögtön rájött, honnan való az a papír – abból a borítékból, amit a német kávéházban kapott. - Ez a Luftwaffe legfontosabb embereinek a névsora ebben a régióban. Ők mind elsődleges fontosságú célpontok: magas rangú tisztek, tisztek, akiket előléptettek, és a legjobb pilótáik. Őket rögtön el kell távolítani, mielőtt az amerikaiak légitámadást intéznének az olaszországi német légibázisok ellen. Mindenkinek, aki ezen a listán rajta van, ott kell lennie a szerda reggeli értekezleten.
Róma az íróasztalra tette a listát, és tovább járkált a teremben fel és alá. A papírlap mágnesként vonzotta Feliciano tekintetét. Róma szavai a távolba vesztek, és hirtelen csak az az egy papírlap létezett számára a világon.
Meg sem gondolva, mit tesz, Feliciano felállt, és az íróasztalhoz somfordált. Úgy érezte, mintha álmodná az egészet: vére a fülében dobolt, elméje le volt bénulva, így még gondolatainak sem volt tudatában. Mikor végre az íróasztalhoz ért, Feliciano a szerteszét szórt papírokra nézett. Egyikre, ami a papírhalom tetején feküdt, ez volt írva: „Célpont: Légibázis" . Az egész lapon nevek voltak felsorolva. Feliciano végigolvasta őket, és be nem vallotta volna magának, hogy mit keres, még akkor sem, ha bőre égett, és egész testén rettegés áradt szét. A hadnagyok, századosok, ezredesek listája már kezdett összefolyni a szemei előtt. Aztán megállt. Az egész világ megállt. Feliciano úgy érezte, hogy a szíve is megállt, és lelke darabokra törik. A világ köréje szorult, amíg semmi más nem maradt, csak az a papírhalom, rajta a lista, a listán a betűk, és az a három szó.
Ludwig Beilschmidt hadnagy
Feliciano addig bámult a szavakra, amíg túlságosan el nem mosódtak ahhoz, hogy lássa őket. Mikor végül zavarodottan felnézett, döbbenten és összetörten, Lovino-t látta, aki nyugtalan, aggodalmas tekintettel néz vissza rá. Lovino szemei hol a listát figyelték az asztalon, hol Róma nagypapát, hogy végül Feliciano-n állapodjanak meg, és kikerekedjenek a megdöbbentő felismeréstől. Lovino elborzadva kapta szája elé a kezét. Feliciano nem tudta, mi tévő legyen. Azt is alig tudta felfogni, hogy mit érez. Kezeit az íróasztalra tette, előrehajolt, és ismét képes volt megérteni a Nagypapa szavait...
- Sikerült megtudnunk a helyszínt és az időpontot az amerikaiakon keresztül. Nagy számban fognak leszállni korán reggel, minden figyelmeztetés nélkül. Első célpontjuk a német légierő.- Feliciano csak homályosan látta kezeit maga előtt, ahogy nagyapja szavait hallgatta. A szavakat, melyek a lelkébe vágtak, darabokra törték, melyek most már szívszaggatóan kristálytiszta értelmet nyertek, és szívét darabokra tépték.
- Az a céljuk, hogy annyi repülőgépet, és pilótát tegyenek ártalmatlanná, amennyit csak lehetséges. A pilótákat rajtaütésszerűen kell megtámadni az értekezleten, és a legtöbbjüket meg kell ölni, mielőtt elérik a gépüket. Így megszűnik a német légi jelenlét a régióban...
-NEM!- Szakadt ki Feliciano-ból a hangos, rémült, szívtépő kiáltás, mielőtt megálljt tudott volna magának parancsolni. Gyorsan a szája elé kapta a kezét, de már késő volt. Az egész terem elhallgatott, és őt figyelte megdöbbenve.
-Feliciano?- kérdezte végül Róma ijedten.
-Én nem ... Nem...- Feliciano kezei remegtek, az egész belseje reszketett, képtelen volt normálisan gondolkodni.
- Azt gondoltam ... Azt gondoltam...- Kábán körülnézett a teremben, a vádló csend rémülettel töltötte el, és zavarba hozta. Róma aggódva lépett oda hozzá. Antonio ugyanolyan aggódónak tűnt. Lovino a fejét csóválta, szemeiben figyelmeztetés, halálosan komoly, szinte kérlelő tekintettel nézett az öccsére. Feliciano nyelni próbált, de torkát félelem fojtogatta. Tekintete a kijáratra tapadt.
- Mennem kell.- Az ajtóhoz rohant. De Lovino előbb odaért, és az ajtó elé állt.
-Nem mész sehova,- mondta Lovino határozott hangon.
-Engedj elmennem, Lovino!- Kiáltotta Feliciano, nyomakodni próbálva. Lovino karon ragadta, és visszafogta.
-Nem!
-KÉRLEK!- Kiáltotta Feliciano, kétségbeesve próbálva magát kiszabadítani Lovino szorításából.
-A francba, tudtam, hogy ez lesz!
- Hagyjátok abba!- Kiáltotta Róma. Feliciano önkéntelenül is megdermedt a parancsoló hangot hallva. - Mi a fene folyik itt?-
Feliciano könyörgő pillantással nézett a bátyjára. Szédült, szíve hevesen vert. -Kérlek, - suttogta. -Ne mondd el neki.
-Lovino? Feliciano?- Róma hangja aggódó volt. A teremből halk duruzsolás hallatszott ki, amiből ki lehetett hallani a zavarodottságot és a kíváncsiságot.
Feliciano szíve a torkában dobogott. Forgott körülötte a világ. Ludwig... el kell jutnia Ludwighoz... -Nem fogok beszélni a landolásról Ludwignak, ígérem, hogy nem fogok. Csak... csak látnom kell őt, Lovino, látnom kell...- Feliciano már túl gyorsan lélegzett ahhoz, hogy suttogni tudjon.
- Nincs semmi, Nagypapa - mondta Lovino hangosan. Tekintete feldúlt volt. Majd ismét suttogni kezdett - Tudod egyáltalán, hol van a bázisuk?-
Feliciano szíve megdermedt és kiverte a hideg veríték. -Nem...
Lovino megkönnyebbülten sóhajtott, és engedett a szorításán. - Ne légy hülye, Feliciano. Még azt sem tudod, hova kéne menned. Semmit sem tudsz tenni.
Feliciano érezte, hogy kiabálni fog, hogy össze fog törni. A lábai elgyengültek. A kocsma fénye és a lármája üvegszilánkként hasított a fejébe. A padló bizonytalanul ingadozott lábai alatt. Az amerikaiak le fognak szállni és bombázni fogják a légibázist. És ő képtelen elérni Ludwigot... nem tudja figyelmeztetni. Nem tud tőle elbúcsúzni. Fojtogató pánik szorította össze a tüdejét. -Lovino,- nyögte ki nagy nehezen, hirtelen képtelen volt látni, gondolkodni, lélegezni. -Lovino, segíts...- Feliciano megtántorodott, és összeesett. Alighogy a hideg kőpadlóra zuhant, meghallotta Róma nagypapa hangját maga mellett.
-Nincs semmi baj, Feli. Tudod, csak nyugodtan kell lélegezed. Nyugodtan és lassan. - Feliciano Róma simogató kezét érezte a homlokán. - Nincs semmi baj, csak megint túlságosan felizgattad magad. Most ülj fel.- Róma segített Feliciano-nak felülni, és magához ölelte. A terem és a benne lévők mind hidegnek és elítélőnek tűntek. Róma Antonio-ra pillantott. - Látod? Ezért nem akarom, hogy ilyesmit hallgasson!
Feliciano könyörgő szemekkel nézett a bátyjára. Lovino tekintete megenyhült, és rögtön mellétérdelt, átkarolta Feliciano-t, és Rómával együtt felsegítették. Feliciano hálásan támaszkodott Lovino-nak, és próbálta arcát elrejteni a zsúfolt terem tekintete elől. .
-Fáradt, nagypapa. Sokat dolgozott az utóbbi időben. Hazakísérem.
.
Feliciano az ágyán feküdt, és a mennyezetet bámulta. Szüntelenül Róma nagypapa szavai kavarogtak a fejében, a szavak, melyek lelkét éles tőrként járták át, és világot darabokra zúzták. Holnapután reggel. Ha holnap nem találkozik Ludwiggal, soha többé nem látja a fiút. Feliciano még azt is alig vette észre, hogy bátyja a kezét fogja, és mellette ül a földön. A szoba túlságosan sötét volt ahhoz képest, hogy délután négy óra felé járt az idő. A vihar bármelyik percben kitörhet, és hirtelen hangos mennydörgés reszkettette meg a szoba falait. Feliciano életében először nem ijedt meg tőle.
-Nem mondtad el Nagypapának,- szólt halkan Feliciano.
-Nem - válaszolta Lovino. -Tényleg szereted ezt a németet.
-Igen.- Néha nem volt szükségük kérdésekre.
-Elmondanád neki a támadást?- Feliciano nem válaszolt. -Feli, ő az ellenségünk. Azért harcol, hogy uraljon minket hogy elvegye az országunkat.
Feliciano megrázta a fejét. -Nem. Ő azért harcol, mert a hazája megköveteli tőle, és ő szereti a hazáját. Ő jó ember, Lovino.
- Német.
-Tudod, annak kellenére, ahogy te és a Nagypapa vélekedtek, ez a kettő egyszerre is lehetséges. - Lovino nem válaszolt, de együttérzően megszorította az öccse kezét. Mennydörgés hasított a szoba csendjébe. -Mi lenne, ha Antonio ellenünk harcolna?- kérdezte végül Feliciano. -Hát nem szeretnéd-e akkor is?
-Én nem szeretem Antonio-t.- Hadarta Lovino.
-De igen, szereted.
Lovino végigsimított Feliciano tenyerén, majd fejét öccse karjának támasztotta, és olyan halkan szólalt meg, hogy Feliciano-nak jól ki kellett nyitnia a fülét, hogy meghallja. - Antonio hamarosan meg fog halni.
Feliciano riadtan, és döbbenten nézett a bátyjára.
-Ezt hogy érted?
-Tudod, mit csinál, ugye?
- Igen. Információkat ad át nekünk. A németekről.
- Így van. Hát nem tudod, hogy ez mennyire veszélyes? Antonio az egyike azoknak ebben az országban, sőt, egész Európában. akiket a németek mindenképpen el szeretnének fogni. Egy nap elfogják. Megkínozzák, hogy információkat szedjenek ki belőle, és megölik. Ő jól tudja ezt. Mindenki tudja. Csak idő kérdése az egész.
- De Antonio okos, ő...
-Nem, nem az. Mert nem hagyja abba.- Lovino szavai szinte dühösnek tűntek. -Nem hagyja abba, amit csinál, és minden nappal egyre közelebb kerül a Gestapóhoz-
Feliciano álla lesett és majdnem felkiáltott meglepetésében. - Akkor ezért nem akarod szeretni. Mert nem akarod, hogy fájdalom érjen!
Lovino keserűen nevetett. -Ez nem ilyen egyszerű.
- Dehogynem. És még nagyon önző is. Szereted, de félsz, hogy valami rossz fog történni vele, és félsz olyasvalakihez kötődni, akit elveszíthetsz. De soha nem tudhatjuk, hogy mi fog történni, és mindig van valamink, amit elveszíthetünk. Tudom, hogy félsz, Lovino. Félsz a kockázattól. De hadd mondjak neked valamit..- Feliciano arra a pár csodás délutánra gondolt Ludwiggal, azokra a meseszép órákra, amik olyan gyorsan tovarepültek, a szavakra, mosolyokra, kezeik finom érintésére; arra a pár édes csókra,mely világukat felbolygatta, arra a gyönyörű de fájdalmasan rövid vallomásra a tölgyfa alatt. Aztán ráébredt arra a nagyon is reális lehetőségre, arra, hogy talán soha többé nem látja Ludwigot. Az eshetőségre, hogy elveszíti, és hogy az mindent felemésztő, hatalmas fájdalommal fog járni. És mégis... - Vannak olyan dolgok, amik megérik a kockázatot.
Lovino lassan felemelte a fejét, és úgy bámult az öccsére, mintha most látná életében először. Halványan elmosolyodott.
-Mikor lettél ilyen okos, Feli?
Feliciano visszamosolygott. - Hát, én mindig ilyen okos voltam.
Lovino mélyet sóhajtott, és csillogó szemekkel nézett az ablak felé. Feliciano hallgatta a szél suhogását. - Mikor találkozol ismét a németeddel?
- Minden nap a tölgyfánál találkozunk. De azt hiszem, a történtek, a reggeli támadás miatt valószínűleg nem lesz ott holnap.
- Hallottad a gyűlésen hogy ez nem támadás volt, hanem csak felderítés . Azok a Mustangok már messze vannak, a tényleges partraszállás még napok múlva lesz, a németek pedig azt sem tudják, hogy az amerikaiak egyáltalán partraszállnak. - Feliciano felkiáltott ahogy rájött, hogy Lovino-nak igaza van. Mivel az amerikaiak elmentek, már semmi nem akadálya sincs, hogy Ludwig eljöjjön a találkozóra, mint bármelyik más napon. Feliciano vadul kalapálni kezdett.
- Hát, Feli. Menj el holnap, és találkozz vele.- Feliciano döbbenten nézett a bátyjára
- Te… hagyod, hogy elmenjek hozzá?
Lovino a homlokát Feliciano kezéhez nyomta. - Igen. Hogy elbúcsúzzál tőle.
Feliciano szívét ismét fájdalom öntötte el. Igen, holnap találkozik Ludwiggal. De valószínűleg utoljára. Feliciano szorosan lehunyta a szemét, és a fejét rázta. -Nem, Erre képtelen vagyok.- Az amerikaiak holnapután fognak támadni. Idézte fel Feliciano nagyapja szavait. A németek gyűlése alatt fognak támadni, lerombolják a légibázist, és az ottlevő tiszteket. De ha figyelmezteti Ludwigot, árulást követ el. Hogy lesz képes úgy találkozni vele, hogy tudja, hogy többé nem látja? - Képtelen vagyok… Én csak…
-Feli…
Feliciano nem is próbálta visszatartani a szemét elöntő könnyeket. - Én nem akarok elbúcsúzni tőle, Lovino! Én vele akarok lenni! Soha nem gondoltam volna, hogy léteznek olyan érzések, mint amik elfognak, ha vele vagyok. Ha tudnád, hogy ő milyen csodálatos! Szívesen hallgat engem, és nem gondolja, hogy idegesítő vagyok, vagy hogy túl sokat beszélek, szereti, ha énekelek, és olyan kedves, olyan szégyenlős, még akkor is, ha olyan erősnek néz ki. Neki is van egy fiútestvére és egy nagypapája akárcsak nekünk. Ő olyan jó, és olyan tisztességes és... és nekem ő minden. - Feliciano dühösen törölte a könnyeit. - Miért kell nekem így találkoznom vele? Miért kell neki az ellenségünknek lennie? Miért nem lehetek vele? Miért…- Feliciano nem is tudja, hogy fejezze ki azt a dühös fájdalmat, ami végighullámzott egész valóján. Össze akart törni, a földhöz akart vágni valamit, üvölteni akart.
- Jaj Istenem, miért, Lovino? Ez nem igazság. Ez egyszerűen nem igazság!
- Tudom. Nem igazság. De a háborúban nincs igazság. - Vágott közbe Lovino és mély, reszkető sóhajtás tört ki belőle . - Senki nem gondolta, hogy ilyesmi történik veled, Feli. De legalább van lehetőséged, hogy elbúcsúzz tőle.
Feliciano úgy érezte, hogy szívét darabokra tépik Lovino szavai. És ez még nem minden. Mi jöhet még?
-És még egy dolog, Feliciano. - Hallva a fenyegetést Lovino hangjában, Feliciano megfordult, és egyenesen a bátyja szemeibe nézett, és reszketés futott fogta el. A szoba hirtelen még jobban elsötétedett.
- Öcsikém. Teljes szívemből szeretlek. De ha elárulsz minket... ha elárulod Olaszországot, én meg foglak ölni.
