Mindenkit előre figyelmeztetek, hogy ez az egyik légszívfacsaróbb fejezet...:-(
Feliciano a tölgyfa törzséhez dőlve üldögélt a viharfelhőktől sötétlő ég alatt. Hideg, erős szél rázta a leveleket és az ágakat a feje felett, és hangos, fenyegető mennydörgések hallatszottak a hegyekből. Feliciano összehúzta a zakóját, és úgy érezte, hogy már legalább századszorra tekint végig aggódva a mezőn. Alig aludt valamit előző éjjel, szívében és fejében túl sok gondolat, emlék és félelem kavargott. Nem akarta magának sem bevallani az igazságot: Nem számított rá, hogy Ludwig eljön a mai napon. Így semmi esélye sincs, hogy találkozzon vele. Rémülettel töltötte el ez a gondolat, de gyorsan elhatározta, hogyha nem bukkan fel a német, Feliciano meg fogja keresni a légibázist, és ő megy el hozzá. Nem lehet messze - Ludwig mindig gyalog járt oda és vissza. És a faluban is állandóan jönnek-mennek németek. És meg fogja találni a bázist. Mert még egyszer látnia kell Ludwigot - akkor is, ha ez lesz az utolsó találkozásuk. Feliciano meghozta a döntést, és azon nyomban elaludt.
Feliciano arra ébredt, hogy egy hideg kéz simogatja az arcát. Kinyitotta a szemét, pislogott, és látta, hogy Ludwig áll előtte: azok a ragyogó kék szemek, arany haj, és az erős, csinos, kedves arc a fekete felhők keretezésében. Feliciano szívét teljesen betöltötte az ujjongó, mindent beborító öröm. Lassan elmosolyodott, álmosan, boldogan. -Álmodom.
Ludwig ajkai apró mosolyra nyíltak. - Jó álom?
Feliciano bólintott, elveszve Ludwig elbűvölő szemeiben, gerincén meleg bizsergés szaladt végig. - Igen, hiszen benne vagy.
A közelben lecsapó villám azonban előcsalogatta az olasz fiú emlékeit, megtörte a káprázatot és örömét messze kergette. Feliciano Ludwighoz bújt, belezuhant a fiú erős, biztonságot adó, és szívfacsaró ölelésébe. -Ludwig, mondd, hogy nem álmodom. - suttogta rekedten. Azon tűnődött, hogy mennyi ideig alhatott. Túl sötét volt az ég ahhoz, hogy már reggel legyen. - Mondd, hogy itt vagy!
-Itt vagyok, Feliciano. Itt vagyok veled.- Ludwig gyengéden megcsókolta és Feliciano beleolvadt a csókba, a német fiú ajkai és lélegzete annyira meleg volt, ellentétben a körülöttük tomboló jeges széllel. Feliciano megremegett, ahogy Ludwig ujjai lágyan végigsimítottak a haján. - Ugye nem riasztottalak fel?- Suttogta Ludwig a fiú ajkaihoz. - Egyszer mondtad, hogy óvatosan ébresszelek fel, ha alszol. Emlékszel?
Mivel torka elszorult a meghatottságtól, Feliciano csak bólintott. Végigsimított Ludwig karjain, ujjain, vállain, beleszagolt a zubbonyába, érezte, ölelte a fiút, mélyen beszívta illatát. - Annyira örülök, hogy eljöttél. - Nevetett reszkető hangon, . - Nem gondoltam, hogy újra látlak. Tegnap annyira megijesztettél... Azt hittem, hogy nem fogsz visszajönni!
- Semmi sem tart vissza attól hogy lássalak! Emlékszel?- Ludwig elmosolyodott és belecsókolt Feliciano hajába. Az olasz fiú szinte boldogan sóhajtott fel. - Ne haragudj, hogy megijesztettelek. Nem az volt, amire gondoltam. Nem támadtak az amerikaiak.
Feliciano hátrahőkölt. Az amerikaiak említése úgy hatott rá, mint egy jeges zuhany. - Tehát nem szálltak le?- Úgy próbálta kérdezni, mintha még semmiről sem tudott volna.
-Nem. Ez csak egy felderítés volt.
Feliciano szívébe remény költözött. Ludwig tudta, hogy felderítés volt. Akkor talán már a partraszállásról is tud. - Tehát, még nem szálltak le, de…- Feliciano elhallgatott, tudta, hogy veszélyes vizekre tévedt, de ki kell derítenie, mennyit tud Ludwig.
- Elterelő hadművelet volt,- mondta a német. Feliciano óvatosan megkockáztatott egy megkönnyebbült sóhajt. Tudta, hogy elterelés volt… a németek átláttak a szitán… biztosan tudnak a partraszállásról is… - Az amerikaiak túlságosan le vannak kötve Franciaországban ahhoz, hogy támadás indítsanak itt. Megpróbáltak megzavarni minket. - Ludwig bátorítóan megszorította Feliciano kezét, de az olasz fiún jeges rémület söpört végig, és mellkasát szívettépő fájdalom öntötte el. Hát Ludwig mégsem tudja. A németek semmit sem sejtenek. Minden úgy fog történni, ahogyan Róma nagypapa mondta, ahogyan eltervezték, és ebben a tervben ő maga, Feliciano is segített. Az amerikaiak partraszállnak. Támadni fognak. Rajtaütnek a német légibázison, lerombolják, megölik Ludwigot, és ezzel megölik Feliciano-t is. És Feliciano nem tehet semmit, hogy ezt megakadályozza, még csak nem is figyelmeztetheti Ludwigot. Anélkül nem, hogy árulást kövessen el.
Feliciano érezte, hogy szíve darabokra törik. Tehát mégis igaz... ez az utolsó találkozásuk. Nem küzdött a szemeit elöntő könnyek ellen, és arcát Ludwig nyakába rejtette. Azon morfondírozott, jól tette-e, hogy egyáltalán idejött. Ennél kegyetlenebbül még a Gestaponál sem kínozhatták volna meg. Ludwig végigsimított az olasz fiú hátán, és megsimogatta a haját a tarkóján. Feliciano érezte fülein a német reszkető sóhajtását.
- Ma nem maradhatok.
Feliciano felkiáltott, a szívét elöntő fájdalmat pánik váltotta fel. Felpattant, dermedten a megrázkódtatástól. -Mi? Nem!
Ludwig szemeiben fájdalom bujkált. - Ne haragudj. Nem is szabadna itt lennem. Csak pár percem van ...- Kissé elpirult, tekintetét a földre szegezte ... - Csak pár perc, de azokat veled akarom eltölteni. De ma a bázison kell lennem.
Feliciano meg sem tudott szólalni. Csak pislogott döbbenetében, hitetlenkedésében. Ez az egyetlen napjuk maradt csupán, és Ludwig-nak máris indulnia kell. Ez túlságosan kegyetlen.
- Sajnálom.- Ludwig hideg, gyengéd ujjakkal törölte le Feliciano könnyeit, majd aggódó tekintettel nézett a fiúra. -Ma más vagy, Feliciano. Minden rendben van?
Feliciano próbálta magát valahogy összeszedni, és bólintott. Megint nem mondott igazat. Miért kell neki mindig hazudnia... -Csak nem akarom, hogy elmenjél.
-Tudom.- Ludwig végigsimított Az olasz fiú arcán, letörölve a könnyeit. Feliciano lehunyt szemmel szívta magába az érzést.
- Holnap, Ludwig. Találkozzunk holnap korán reggel.
- Holnap nem tudok jönni.
- Tényleg nem.- Feliciano mintha máshonnan hallotta volna a hangját. -Holnap gyűlésre kell menned.- Ludwig kissé megdöbbent, arcán meglepetés suhant át. -Ugye?- folytatta gyorsan Feliciano. -Csak úgy gondolom.
-Igen. Holnap gyűlésünk lesz.-
-Oh.- Feliciano szédült. Mintha semmi nem volna valós. Mintha az egészet távolból nézné.
-De talán az utána következő napon.
-Igen. Igen, talán.- Feliciano mosolygott, bár úgy érezte, rögtön meghal. -Ez annyira igazságtalan, ugye?-
Ludwig bólintott. -Igen, igazságtalan.
Feliciano kétségbeesetten szorongatta, Ludwig kezeit, és könyörgően nézett kék szemeibe, amik a mai nap sötétebbek voltak, akárcsak fejük felett az ég. - Maradj velem, Ludwig. Maradj velem ma, ma éjszaka és holnap. Az a gyűlés biztosan nem olyan fontos. Maradj velem itt, egész éjjel.- Maradj velem örökké…
Ludwig felhúzta a szemöldökét, és kissé elmosolyodott. - Ilyen időben? Mindjárt kitör a vihar.
-Nem érdekel.
Ludwig sóhajtott, mosolya tovatűnt. -Igazán sajnálom. Tényleg szívesen maradnék, de nem tehetem. És neked is fedett helyen kéne lenned.
Feliciano úgy érezte, hogy vére megfagy az ereiben. Nem állíthatja meg. Mit is mondhatna? Nyelt egyet, és a torkát fojtogató bánat dacára mosolyogni próbált. - Hát ... akkor küss mich, Ludwig.
Feliciano el sem tudta képzelni, hogy a csókok mennyire különbözőek lehetnek. Tegnap volt az első csókjuk, és soha az életében nem volt olyan boldog és kiteljesedett, mint akkor. Most az utolsónál úgy érzi, hogy a lelke meghal. Hogy elveszíti az egyetlen dolgot, ami valaha is számított. Ludwig el fog menni, és Feliciano szíve össze fog törni, és már soha semmi sem tudja összerakni. Ahogy ajkai Ludwigéhoz értek, és kezük is szorosan összekapcsolódott, Feliciano próbált mindent alaposan az emlékezetébe vésni. Azt, hogy Ludwignak olyan illata volt, amint a fűnek, és a bőrnek, és ebbe olyan illat is vegyült, amit nem tudott szavakba foglalni. Azt, hogy bőre meleg volt, és sokkal puhább, mint bárki gondolná. Azt, hogy bár nagyon szorosan ölelte Feliciano-t, de sohasem annyira erősen, hogy fájdalmat okozzon neki. Feliciano úgy kapaszkodott a fiúba, mintha ezzel az öleléssel örökké maga mellett tudná tartani, és örökre egymás karjaiban maradhatnának. De mégis vége szakadt, és Feliciano azon tűnődött, hogy elég emléket gyűjtött-e hátralevő életére. Mikor ajkaik elváltak, Feliciano úgy érezte, mintha kitépték volna a szívét. Ludwig felállt, és felsegítette Feliciano-t is.
-Nem leszek hosszú ideig távol, Feliciano. Azt mondtad, hogy örökké tudsz várni. Egy napot biztosan kibírsz.- Ludwig elmosolyodott, és Feliciano úgy érezte, szívét tör járja át.
-Igen.- Még egy nap. Örökké. Van különbség a kettő között? Feliciano érezte, ahogy Ludwig kezei elengedik az övéit. -Auf wiedersehen, sweetheart.-
-Ciao, mein bello Feliciano.
És ekkor, ezek a szavak, az a lélegzetelállító apró mosoly, amiket olyan jól ismert Feliciano, ráébresztették, hogy ilyen nem lesz több. Soha senkit sem fog olyan gyönyörű, fájdalmas, világrengető módon szeretni, mint Ludwigot.
Aztán Ludwig megfordult, és elindult. A levegő belélegezhetetlenné vált. Feliciano előregörnyedt, zihált, teste fizikai fájdalomtól vonaglott, az egész világ darabokra hullott körülötte. Össze volt törve, meg volt semmisülve. A világ forgott körülötte, és ő nem tudta megállítani, ahogy Ludwigot sem tudta megállítani, mert nem árulhatja el az ellenállást. Képtelen volt lélegezni, képtelen... Ó Istenem. Képtelen volt elengedni.
-ÁLLJ!
A világ megállt. S szél elállt. A Nap megállt az égen. Ludwig lassan megfordult.
- Ne menj.- Suttogta Feliciano, szemeit a földre szegezve, félt az ajkait elhagyó szavaktól.
- Kérlek, ne csináld ezt.- Ludwig hangja feldúlt, szinte zaklatott volt. - Nekem is nehéz, de tudod, hogy nincs más választásom.
Feliciano próbált kitalálni valamit. Bármit. Nem engedheti, hogy Ludwig visszamenjen a bázisára. Mit is tudna tenni... mit is tudna mondani... mit is akar egyáltalán... Feliciano lassan felnézett.
- Szökjünk el.
-Hogy… mit csináljunk?
Feliciano nagy nehezen megmozdult. Ludwighoz rohant, megragadta a karjait, belátásra próbálta bírni.
- Kérlek. Meneküljünk el. Meg tudjuk csinálni. Nem kell szólni senkinek, csak...- Feliciano alig tudta, hogy mit mond és Ludwig biztos nevetségesnek tartja, de nem hagyta abba, mert ez volt az egyedüli esélyük. -Kell lennie valahol...- Hirtelen elhallgatott, és a hegyek felé nézett.
Ludwig, hogy lecsillapítsa, a fiú arcára tette kezét. -Feliciano...
-Svájc, Ludwig.- Feliciano könnyeit nyelte és homlokát Ludwig mellkasára hajtotta. - Nagyon kérlek szökjünk Svájcba és hagyjunk mindent magunk mögött, akkor együtt tudunk lenni, és nem kell aggódnunk az amerikaiak vagy a Luftwaffe vagy... vagy … vagy bármi vagy bárki miatt…- Feliciano úgy ölelte Ludwigot, mintha a német fiú lenne az egyetlen, aki számít a világon. És most tényleg ő volt az egyetlen, aki számított. -Meg tudjuk tenni, Ludwig, most, csak mi ketten!
Ludwig a hegyek irányába fordította a tekintetét, kis ideig hallgatott, majd sajnálkozva hunyta le a szemét. -És mit csinálnánk ott? Egyáltalán jártál már a faludon túl, Feliciano?
Feliciano ezt nem tudta elviselni. Ludwignak hallgatnia kéne rá. Meg kell akadályozni Ludwigot, hogy elmenjen. -Nem. De megtenném. Teérted megtenném. Valahol biztosan van egy hely, valahová el tudnánk menni, valahová, ahol nincs más, csak te és én...
- Ilyen hely nem létezik. Nekünk nincs máshol helyünk.- Ludwig a tölgyfára nézett. -Csak itt.- A kezét gyengéden Feliciano szívére tette-Csak itt.
Ez annyira fájt, mivel Feliciano tudta, hogy ez az igazság. De azért mégis megrázta a fejét. -Kérlek, ne mondd ezt, Ludwig. Biztosan van valahol…
Ludwig lágyan megcsókolta az arcát, és Feliciano belezuhant az érintésbe. -Holnapután találkozunk, és majd beszélgetünk erről, jó?- Aztán kiszabadította magát Feliciano öleléséből és hátralépett. Feliciano kétségbeesetten ragadta meg a fiú karját.
-Nem mehetsz vissza a bázisodra!- kiáltotta kétségbeesetten. Ludwig elhallgatott, és viselkedése tüstént megváltozott. Vállai megfeszültek, szemei összeszűkültek. Azonnal résen lett.
- A bázisomra? Ezt hogy érted?
Feliciano megdermedt. Hát igen. Most kell döntenie. Most jön el pillanat, amikor el fogja árulni mindazt, amiért egész eddig kiállt, harcolt, amiben hitt. Feliciano rövid időre lehunyta a szemét. Minden egyéb hiábavaló. El kell mondania Ludwignak. Feliciano Róma nagypapára, Lovino-ra, Olaszországra gondolt. És meghozta a döntését. -Az amerikaiak holnap reggel partraszállnak. - Mondta lassú és halk hangon, melyet szinte szinte nem is érzett a sajátjának. - Azt tervezik, hogy a gyűlésetek alatt rajtaütnek a légibázison. Azt tervezik, hogy a pilótákat megölik, mielőtt a gépükhöz érnének, és annyi repülőt semmisítenek meg, amennyit csak lehet. - Feliciano mélyet sóhajtott. - Ezért nem mehetsz vissza a bázisra, Ludwig.
A csend túl hosszú volt. A német végül halkan megkérdezte, - Ez igaz?
Feliciano elgyötörten bólintott. -Igen. Igen, Esküszöm, hogy igazat beszélek. De ezt nem mondhatod el senkinek, kérlek.
Ludwigon világosan látszott a döbbenet, de gyorsan összeszedte magát. - Most rögtön indulnom kell.
Ludwig szavait hallva Feliciano azonnal rájött, hogy végzetes hibát követett el. Hát persze, hogy Ludwig el fogja mondani az egységének a bázison. Persze hogy nem hagyja, hogy készületlenül érje őket a támadás. De Feliciano még mindig kétségbeesetten kapaszkodott Ludwig karjába. -Kérlek! Ne!
- Csak nem gondolod, hogy elhallgatok egy ilyen információt, hát nem érted meg, hogy az árulás lenne !
- Jaj Istenem, én erre nem gondoltam… nem tudtam…
Ludwig hirtelen nagyon elcsendesedett. Elgondolkozva ráncolta a szemöldökét, majd lassan felnézett, majd arcán nyugtalan pillantással Feliciano felé fordult. Az olasz fiú ereiben megfagyott a vér. - Ezt honnan tudod?
Feliciano rémülten pislogott Ludwigra. - Ezt ne kérdezd tőlem.
Ludwig szemeiben gyanakvás ébredt, arcán tanácstalanság és bizalmatlanság tükröződött. Kiszabadította karját Feliciano szorításából. - És a gyűlésről is tudtál. Hogyan tudhatsz a holnapi gyűlésünkről? Honnan vetted az információt? - Feliciano egyre gyorsabban lélegzett, Kétségbeesetten próbált valami kiutat találni ebből a helyzetből. De nem tudott. - Azt kérdeztem, hogy honnan vetted ezt az információt?- Ludwig hangja egyre hangosabb lett, és az olasz fiú próbált növekvő félelmén úrrá lenni.
- Nem… nem mondhatom el neked,- felelte bátortalan hangon.
- El kell nekem mondanod, Feliciano. - Ludwig nyugtalannak, szinte ijedtnek tűnt.
- Kérlek! Ne kelljen elmondanom! Csak azért mondtam ezt el neked, mert nem akarom, hogy bajod essen, de ha megtudják, hogy elmondtam neked, és ha te elmondod bárki másnak, az az egész küldetésünket meg fogja hiúsítani…- Feliciano gyorsan elhallgatott, elborzadva, rémületében úgy hallva saját szavait, mintha más mondta volna ki őket. Elfojtott egy kiáltást és összehúzta magát.
- A küldetéseteket? De mi…- Ludwig megdermedt egy pillanatra. Úgy tűnt, hogy megtalálta a megoldást. Elsápadt és rémült hitetlenkedés ült ki az arcára.
- Te… te biztosan... te ellenálló vagy!
Feliciano lassan fújta ki a tüdejében rekedt levegőt. A hazugság itt már nem használ. Ne akart hazudni. Tehetetlenül bólintott.
- Hát persze. A múltkor ahogy reagáltál az emberekre a téren...- Ludwig szemei megvillantak, úgy tűnt, hogy végigfutott az emlékeken. -És ezért voltál abban a német kávézóban. És a fényképezőgéped, a fehér zászlód.- Ludwig döbbenten, elképedve meredt a fiúra.
-Tagja vagy a Ellenállásnak.
-Igen.- Feliciano érezte az első esőcseppeket . Lehunyta a szemét, szíve fájdalmasan szorult össze.
-Egész idő alatt. Minden... semmit sem gondoltál komolyan. - Ludwig hangja hideg volt, és elkeseredett.
Feliciano szemei tágra nyíltak. Jeges döbbenet futott végig a gerincén. -Hogyan? Ludwig, nem...
-Hogyan lehettem ennyire hülye. Hát ezért csináltad. Most már mindent értek. Az állandó kérdezősködéseid. Mein Gott, mennyi dolgot mondtam el neked! Hogy közel kerülj hozzám, a bizalmamba férkőzz...
Ez nem lehet igaz. Ez nem történhet meg. -Nem! Hinned kell nekem…
-Egész végig információkat szedtél ki belőlem …
-Nem! Esküszöm ... kérlek, soha nem volt szó ilyesmiről!- Nehéz esőcseppek hullottak Feliciano arcára, és összekeveredtek könnyeivel, amiknek már nem tudott megálljt parancsolni.
- Mindent azért csináltál, hogy jelents rólam!- Ludwig szinte ordította a szavakat. Feliciano hátrált.
-Nem! Nem látod Ludwig, hogy én figyelmeztetni próbállak, kérlek, hallgass meg…
- Figyelmeztetni? Próbálsz becsapni! Ismerem az ellenállási mozgalmatok, olasz!- Hallva, hogy Ludwig szinte köpte a szavakat, Feliciano úgy érezte, mintha tört döftek volna a szívébe, és kis híján megtántorodott . -Bármire képesek vagytok, hogy félrevezessetek minket.- Ludwig szinte zihált és arcát mély fájdalom rántotta görcsbe. -Bármit.
Feliciano elkábult a hitetlenségtől. Minden valószínűtlennek tűnt körülötte. Legnagyobb félelme vált valóra: Ludwig ellenségnek tartotta. Azt gondolta, hogy ellene dolgozik. És ha Ludwig nem hisz neki a támadással kapcsolatban… -Ludwig, hallgass rám, holnap támadni fognak, kérlek, higgy nekem…
-Miért kéne hinnem neked? Egész végig hazudtál nekem. Akkor is... persze... hamis információkat mondtál nekem, próbáltad velem elhitetni.
Feliciano gyorsan erőt vett magán, kezeit ökölbe szorította és szinte kényszerítette magát, hogy érthetően beszéljen: -Ludwig, kérlek, hallgass rám. Utálj, ne találkozz velem többé, jelentsd a támadást a feletteseidnek, nem érdekel. De kérlek, Ludwig. Könyörgöm. KÉRLEK ne menj holnap a bázisra!
Ludwig dühösen rázta ki az esőt a szemeiből, szinte zavarodott mozdulattal kapott a fejéhez. Arca megrándult a hatalmas dühtől, ami eluralkodott érzékein. Majdnem hátratántorodott, ahogy köpte a szavakat: - Hagyd abba a hazudozást, olasz! Le is lövethetnélek, megértetted?
Feliciano fájdalmasan felkiáltott, a mellkasát markolászta, ahogy elképedve fogta fel a szavak értelmét. Csak suttogva tudta megkérdezni. -Miért mondasz ilyeneket?
Ludwig nem figyelt rá. Szemeiben düh, és bánat keveredett. - Téged, a bátyádat, a nagyapádat… Mindegyikőtöket lelövethetnélek árulásért!
Feliciano-ból szinte kiütötte a lélegzetet a félelem, egész valóját pánik öntötte el. -Ne bántsd Lovino-t és Nagypapát.- Feliciano próbált fenyegetőnek hangzani, de tudta, hogy reszkető hangja elárulta rémületét. És mindennél jobban le volt sújtva, hogy Ludwig képes ilyeneket mondani.
Ludwig szemei megenyhültek. Hirtelen inkább üresnek látszottak. Hátrált egy lépést, és zavaros, kifejezéstelen tekintettel bámulta a földre. -Gondolhattam volna. Tudhattam volna. Mi másért töltötted volna velem a napodat? Mi másért vesztegetné egy olasz egy németre az idejét?
Feliciano azt akarta kiáltani, hogy azért, mert szereti. Mert soha senkit nem szeretett még ennyire, mert attól fogva, hogy megpillantotta Ludwigot a napsütésben és belenézett azokba a gyönyörű kék szemekbe, nem vágyott másra, mint vele lenni, és soha el nem válni tőle. De Feliciano képtelen volt válaszolni. Arra is képtelen volt, hogy megszólaljon. Lélegzethez is alig jutott a zokogástól. Nem. Csak erre tudott gondolni, újra és újra, túlságosan el volt keseredve ahhoz, hogy szégyellje könnyeit. Ne. Ne, ne gondold ezt… ne, ne hagyj itt… ne, ne, ne… Végül sikerült kinyögnie. -Ne.
Félve Ludwig szemeibe pillantott. Kis ideig bizonytalanság tükröződött bennük, mintha küzdene magával. De aztán lehunyta a szemét, és elfordította a fejét. Arcáról eltűnt a harag. Csupán lesújtottnak látszott. Még egy lépést hátrált.
- El innen olasz! Most azonnal. Áruló vagy és ellenség. Ne gyere még egyszer a közelembe. - Aztán elfordult.
Feliciano rosszul volt a fájdalomtól. Nem tudott elég levegőt préselni a tüdejébe, nem tudott gondolkodni az egész valóján eluralkodó rettegéstől, hallani sem hallott semmit a fülében lüktető vértől. És Ludwig elindult.
Feliciano hirtelen úgy érezte, hogy lelke darabokra törik. Megrázta a fejét, levegőért kapkodott, nem tudta, mit csináljon. Félelem kezdett eluralkodni rajta, pánikba esett. Ne így! Hallotta lelke kiáltását. Kétségbeesetten nyúlt a fiú után. - Ludwig, kérlek!- Kiáltotta. -KÉRLEK!-
De ezúttal , Ludwig nem fordult vissza. A szívében tomboló fájdalom térdre kényszerítette Feliciano-t.
Feje felett megdördült az ég. A fekete felhőkből özönvízszerű eső zúdult a földre.
Feliciano észre sem vette.
