Feliciano, bármennyire is le volt sújtva, tudta, hogy nem maradhat örökre itt. Fel kell kelnie a nyirkos földről, ahol térdelt, haza kell mennie, és be kell vallania nagypapának és Lovino-nak, hogy elárulta őket. El kell indulnia, és szembe kell néznie a sorsával. Feliciano tudta, hogy fel kell állnia, - de képtelen volt megmozdulni; az eső, a bánat, és az egész világ teljes súlyával ránehezedett. Hogy is tudna megmozdulni, mikor nem akart mást, mint heverni a hideg felhőszakadásban, addig, amíg minden érzéke el nem tompul.
Hatalmas mennydörgés hallatszott az égből, de Feliciano meg sem rezzent. Ehelyett elmosolyodott, ahogy eszébe jutott Lovino fenyegetése. A mennydörgés olyan volt, akár egy pisztolylövés. Végül Feliciano feltápászkodott és letörölte arcáról az esővel keveredett könnycseppeket. A dolgokat nem tudja helyrehozni. Már nem lehet változtatni azon, amit tett. De egyet meg tud tenni: szembenézni a következményekkel.
Ahogy Feliciano rátért a házukhoz vezető keskeny utcácskára, látta, hogy az ablakokból világosság szűrődik ki. Képtelen volt futni. Érzékeit még mindig kábultság és dermedtség uralta. Tönkretett mindent, amiért a Resistenza küzdött, mindent, amiért sokak meghaltak, vagy életüket kockáztatták. Lovino-t, Antonio-t és a Nagypapát, akiket a világon a legjobban szeretett, komoly veszélybe sodorta. Mert miatta a németek tudomást szereznek a partraszállásról, mert miatta az egész terv elbukott.
Ráadásul Ludwig ellenségnek tartja, és azt hiszi, hogy ellene dolgozik. Ludwig gyűlöli őt. Feliciano megtántorodott, és majdnem a földre esett. Alig látott ahogy a szél a szemébe fújta az esőt, de nem törődött vele. Soha többé nem fogja látni Ludwigot. Már nem számít semmi. Egyet tehet csupán: bevallja, amit tett, és elfogadja az elkerülhetetlen következményeket.
Feliciano azonnal kiáltott ahogy belépett az ajtón. -Lovino? Nagypapa? Beszélnem kell veletek...- Majd hirtelen elhallgatott. Antonio olyan gyorsan hátrált el Lovino-tól, hogy elbotlott egy székben, és a falnak esett. Lovino gyakorlatilag lehuppant az asztalról, mielőtt kiegyenesedhetett volna, és vörös arccal, zihálva, dühösen nézett az öccsére.
-Feliciano! Kopogtatnod kellene, mielőtt...- Lovino döbbenten pislogott, ahogy észrevette öccse csuromvizes ruháit és könnyáztatta arcát. Haragja nyomban elpárolgott - Feliciano?
Látva bátyja aggódó tekintetét, Feliciano minden elszántsága tovatűnt. Átfutott a szobán, és megölelte Lovino-t. Csak még egy perc, mielőtt Lovino megtudja, hogy mit tett, és egy életre meggyűlöli. Feliciano még utoljára meg akarta ölelni a bátyját. Lovino lassan átkarolta az öccsét. -Feli, a frászt hozod rám. Mi baj van?- Feliciano próbált válaszolni, de úgy zokogott, hogy meg sem tudott szólalni. Lovino halkan sóhajtott.
- Találkoztál vele,ugye?- Feliciano némán bólintott. Lovino lágyan simogatta öccse hátát. - Sajnálom, Feli, igazán...
- Én sajnálom, Lovino.- Suttogta Feliciano szinte önkéntelenül, és olyan halkan, hogy abban sem volt biztos, hogy a bátyja hallotta-e egyáltalán. De Lovino azonnal megdermedt Feliciano ölelésében. Hosszú, fenyegető, szörnyű csend után lassan megragadta öccse vállait, és kartávolságba tolta magától. Szemeiben rémület ült.
- Miért?- Feliciano hallotta az elnyomott félelmet és nyugtalanságot Lovino hangjában. -Miért kérsz bocsánatot?
Feliciano kelletlenül kiszabadította magát testvére szorításából, és a mögöttük lévő asztalhoz hátrált. Hogy a csudába fogja ezt elmondani? Hogyan fogja bevallani a bátyjának, hogy elárulta őt, elárulta a Resistenza-t, elárulta a hazáját. Antonio-ra pislantott, aki csendben, mozdulatlanul álldogált, és aggódó szemekkel nézett rá. Feliciano próbált felkészülni világa lerombolására. Lehajtott fejjel suttogta el a szavakat.
- Elmondtam neki.
Csend. Nyomasztó csend telepedett a szobára. Csend, ami őt vádolta, tiporta. Túlságosan hosszú csend. Feliciano rémületében szinte kényszerítette magát, hogy Lovino szemeibe nézzen. Feliciano látta már dühösnek a testvérét. Nem is ritkán. Látta elvörösödni a méregtől és elsápadni a haragtól. De ilyennek még soha nem látta. A dühroham szélén egyensúlyozni, mintha az összes akaraterejére szüksége lenne, hogy a haragja ne törjön ki.
- Elmondtad neki.- Feliciano csak bólintott. -Van… van valami fogalmad… arról... hogy mit tettél?- Halk szavain jól kivehető volt a visszafojtott harag, és Feliciano tudta, hogy csak egy hajszálon múlik, hogy ne kezdjen el tombolni.
- Sajnálom.- Suttogta ismét Feliciano, miközben izzadó kezeivel a asztalt markolászta.
- Elengedtelek hozzá, Feliciano. - Lovino képtelen volt felfogni, képtelen volt elhinni. Szemeiben felvillant a harag. - Elengedtelek! Tudtam, hogy szereted, de erre soha nem gondoltam volna... Soha nem hittem volna, hogy elárulsz minket! Hogy elárulod a hazádat, a véreidet! SOHA!- Feliciano összehúzta magát. Lovino arca összerándult az alig fékezett dühtől. -Tudod te, mennyit dolgoztunk ezen? Tudod, hogy min mentek keresztül emberek, hogy ez sikerüljön? Ez a támadás volt az esélyünk! Az esélyünk arra, hogy a németek eltakarodjanak! És te MINDENT TÖNKRETETTÉL!- Amikor úgy tűnt, hogy Lovino végképp elveszti a fejét, Antonio a fiú hátára tette a kezét, hogy lecsillapítsa. Lovino megfordult, a falba rúgott, és ordított tehetetlenségében. Feliciano megint csak összehúzta magát, a könnyek csendben peregtek végig az arcán. Sohasem érezte magát még ennyire bűnösnek.
Antonio kihúzott egy széket, gyengéden ráültette Feliciano-t, majd a fiú elé térdelt. -Lovino mesélt a te német barátodról, Feli. - Hangja kedves volt, de komoly.
-Jé.- Feliciano szinte meg sem lepődött, de azért Lovino felé sandított.
- Megígérted...
- Megígértem, hogy nem mondom el Nagypapának… de már rájöttem, hogy hatalmas hiba volt! - Úgy tűnt, hogy Lovino ismét a falba fog rúgni, de mikor Antonio megcsóválta a fejét, Lovino a kezeibe temette az arcát és elfordult.
-Rendben, Feli.- Antonio odaadó figyelemmel nézett Feliciano szemeibe. Feliciano képtelen volt arra, hogy félrenézzen. - Mindenek előtt, mondd el, hogy mit csináltatok ezzel a német katonával.
- Ő pilóta,- szólt halkan Feliciano.
- Jól van, ezzel a pilótával. Ő mit… valaha is…- Antonio megvakarta a fejét, egy pillanatig tanácstalannak tűnt, és látszott rajta, hogy kínosnak érzi a kérdést. - Mit csináltatok… együtt? Tulajdonképpen?
-Hát, beszélgettünk. Sétáltunk. És ő németül is tanított engem, de én nem voltam benne olyan ügyes, mint ő az olasz tanulásban, egy hibája volt csak, hogy rossz kiejtéssel mondta a szavakat. Virágot szedtünk, nevettünk, és énekeltünk. Vagyis, csak én énekeltem. Ja, és egyszer fociztunk is. Én győztem.- Mosolygott szomorúan Feliciano, és próbált nem összeomlani a bánat súlya alatt, mikor arra gondolt, hogy ezek közül egyiket sem fogja már Ludwiggal csinálni.
- Ez minden? Ő csak… beszélgetett veled?
Feliciano nem tudta biztosan, milyen választ vár tőle Antonio. -Mi mást csinált volna?
- Semmit.- vágta rá gyorsan a spanyol. - Jól van, rendben. És most, ma reggel... - Feliciano arca megvonaglott, ahogy ismét visszakerült a valóságba -Mit mondtál neki pontosan, Feli?-
Feliciano majd elsüllyedt szégyenében és zavarában, ahogy válaszolt. -Sajnálom. Elmondtam, hogy az amerikaiak holnap partra fognak szállni. Azt, hogy a gyűlés alatt fognak támadni. És ő… ő… tudja, hogy tagja vagyok az ellenállásnak.
Antonio rövid időre behunyta a szemét. Feliciano szinte látta, ahogy egy világ omlik össze szemhéjai mögött. Szörnyű, fájdalmas bűntudat mart a zsigereibe. -Jól van,rendben van. És tud a találkozóhelyünkről a kocsmában?
-Nem. Soha nem említettem neki.
-Tudja, hogy hol laksz?
-A pontos helyet nem.
Antonio bólintott, és vett egy mély lélegzetet. -Feliciano, ez nagyon fontos. Szinte ijedtnek tűnt, ahogy feltette a következő kérdést. -Elmondtad valaha is a vezetéknevedet ennek a németnek?
Feliciano lehorgasztotta a fejét. Tudta, hogy nem azt fogja válaszolni, amit Antonio hallani szeretne. - Igen.
Antonio vállai megfeszültek, hangja gyorsabb, és erősebb lett. - Tud Loviról... Úgy értem, tudja, hogy van testvéred? És és a nagyapádról tud? Ismeri a nevüket?
Feliciano válaszát alig lehetett hallani. - Igen. De, de ez nem számít, mert ő nem bántaná őket.
-Lovino-t ki kell vinnünk a faluból.- mondta Antonio kétségbeesett hangon, és sietősen feltápászkodott.
Lovino a fejét rázva nézett az öccsére. Haragja bár kissé csillapodni látszott,de most mégis úgy tűnt, hogy bármelyik pillanatban újra
kitörhet -Nem. Nem megyek sehová. Egyébként, ha az a német tényleg olyan, amilyennek Feliciano mondja, nem vagyunk veszélyben. És ha nem… csak próbáljon az az idióta kikezdeni velünk!
Antonio nevetett, de inkább hisztérikusan, mint tiszta szívből. - Hallgass rám, Lovino. Ez nem a hősködés ideje. Tudod, hogy mit csinálnak a németek az ellenállókkal? Mindkettőtöknek el kell bújni!
-Mit gondolsz, Feliciano?- Lovino kihívóan emelte fel a fejét. - Ez a te német barátod... le fog minket tartóztatni? El kell menekülnünk? Te azt mondtad, hogy jó ember. De mennyire bízol meg benne?
-Én megbízom benne.- Feliciano biztos volt az igazában. Bármi is történt reggel, tudta, hogy Ludwig jóindulatához nem fér kétség. - Nem fog letartóztatni minket. Ez egészen biztos.
Antonio megragadta Lovino vállait, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. -Lovino, kérlek. Ha tudnád, mit tennének veled…- hangja elcsuklott, megborzongott, és magához szorította a fiút. - Te ezt nem érted. Én már láttam ezt, és belepusztulnék, ha azt csinálnák veled. El kell menned. Nem kockáztathatunk.
- Feliciano azt mondja, hogy igen.
Lovino mélyen az öccse szemébe nézett, és Feliciano ráébredt az igazságra. Ha téved - ha Ludwig elmondta a feletteseinek, hogy Feliciano kapcsolatban van az ellenállással, akkor Lovino-t és Róma nagypapát letartóztatják, megkínozzák és kivégzik, és ez mind az ő lelkén fog száradni. De ilyet Ludwig biztosan nem tesz. Még akkor sem, ha Feliciano-t ellenségnek tartja, ha azt hiszi, hogy Feliciano csak információt szedett ki belőle, és ezért gyűlöli őt. Ismerte Ludwigot. Ő soha senkit nem adna a Gestapo kezére. -Higgy nekem,- szólalt meg elszánt hangon - Ludwig nem fog minket feljelenteni.
Antonio hirtelen elhallgatott. Tekintetét lassan Feliciano felé fordította, és kíváncsian nézett a fiúra. - Említetted, hogy ez a német barátod pilóta...
-Igen.
- És Ludwignak hívják?
Feliciano bólintott, meglepődve, hogy milyen különös hangsúllyal mondta ki a német fiú nevét. - Igen, így van.
Antonio a homlokát ráncolta. -Mi a vezetékneve?
Feliciano kicsit hezitált, hogy válaszoljon-e. Hiszen Ludwig rajta volt a listán. De most már nem árt ezzel a fiúnak. -Beilschmidt. Ludwig Beilschmidt. Hadnagy.
Antonio-nak döbbenetében leesett az álla. Teljesen el volt képedve, de furcsa módon öröm és megkönnyebbülés is látszott a vonásain. Végül vett egy mély levegőt, aztán hirtelen nevetőgörcs fogta el. Feliciano értetlenül pislogott, majd Lovino-ra nézett, aki csak a fejét csóválva figyelte Antonio-t.
Te eszement idióta.
Antonio csak nevetett, a megkönnyebbülés jól látszott arcán, és csillogó szemeiben. A hasát markolászta. - le kell ülnöm,- lihegte. Szinte lerogyott a székbe, elsápadva, tágra nyílt szemekkel, döbbent arccal.
- Te szerencsétlen eszement idióta,- mondta ismét Lovino. - Végül teljesen megőrültél?
- Egyáltalán nem vagytok veszélyben.- mondta Antonio még mindig a nevetésével küzdve. Mélyeket lélegzett, hogy levegőhöz jusson, majd megcsóválta a fejét és megtörölte a szemeit. Egy kicsit még mindig kótyagos volt, de nyugodt. - A németek azonban fel fognak készülni a partraszállásra. Ennyi idő alatt azonban lehetetlen értesíteni az amerikaiakat.
- Ez mit jelent?- Kérdezte halkan Feliciano, még mindig megdöbbenve Antonio különös reakciója miatt.
- Azt jelenti, hogy a dolgok kissé össze lesznek kuszálódva. - Antonio sóhajtott és végigsimított a homlokán. -És azt, hogy ezt el kell mondani a nagyapádnak.
Feliciano érezte, hogy minden vér kifut az arcából. A gyomrához kapott, attól félve, hogy elhányja magát. - Mit… mit fogtok neki mondani...pontosan?- Feliciano próbált nem pánikba esni.
- Megpróbálok pár dolgot kihagyni. De tudnia kell róla, Feli.
Feliciano vére megfagyott az ereiben. - Meg fog ölni.
- Dehogy fog.- Antonio barátságosan mosolygott, és Feliciano meglepődött, hogy mennyire fáj neki ez a mosoly. Ezt ő nem érdemli meg.
- Pedig lenne rá oka. Elárultam őt. Mindenkit elárultam. Áruló vagyok, aki azt érdemli, hogy lelőjék. Azt mondtad Lovino, azt mondtad, hogy meg fogsz ölni, ha elárulom Olaszországot. Kérlek tedd meg, mert nem is tehetsz mást! - Feliciano elfojtotta feltörni készülő zokogását. Ismét elöntötte a lelkiismeretfurdalás. Hány ember fog miatta meghalni? Mit tett azzal, hogy figyelmeztette Ludwigot, a németeket? Mit fog szólni, mit fog csinálni Róma nagypapa. És Feliciano ismét azon tűnődött, hogy egyáltalán volt-e a tettének valami értelme. Mert Ludwig elment. Örökre. Most már képtelen volt visszatartani könnyeit. Felállt és közben hátrarúgta a széket, a kezeit ökölbe szorította, megpróbálva összeszedni magát. Kérlek, Lovino. Kérlek, ölj meg!
Lovino odalépett hozzá és Feliciano szíve a torkában dobogott. De Lovino megrázta a fejét, tekintete megenyhült, és könnyek gyűltek a szemébe. -Ne hülyéskedj, Feli! - Aztán szorosan a karjaiba zárta öccsét. -Soha nem lennék erre képes.
Feliciano Lovino-ba kapaszkodott, és sírt. Mert meg volt hatva, hogy a testvére mindennek dacára szereti őt. Mert eszébe jutottak azok, akiknek bántódásuk esik az árulása miatt. Mert rá se bírt gondolni, hogy mit fog tenni a nagyapja, ha megtudja. És mert mindezeket átgondolva sem bánta meg, hogy értesítette Ludwigot.
.
Feliciano a szobája fala mellett ült összekuporodva. Minden kiáltásra, minden csattanásra összerezzent, ami a konyhából áthallatszott, ahol Antonio Róma nagypapával beszélt. Feliciano nem tudta, hogy mitévő legyen. Nem tehetett mást, mint maga köré fonta a karjait, és próbált nyugodtan lélegezni. Úgy tűnt, hogy a kiabálás és ordítozás örök időkig fog tartani. De Feliciano azután sem mert megmoccanni, miután a konyha elcsendesedett. Végül mégiscsak felállt, és lassan, óvatosan elindult a konyha irányába. Az előszobához érve megtorpant. Lovino a nyitott bejárati ajtóban állt, és kifelé bámult az esős, sötét, villámokkal tarkított délutánba. Feliciano-nak kellett pár másodperc, hogy észrevegye: Lovino sír.
-Lovino? Antonio elment?
Lovino megrezzent az öccse hangját hallva és feléje fordította tekintetét. Sietősen megtörölte a szemét, aztán vállat vont és félszegen nevetett.
-Egy gyáva alak vagyok, Feliciano.
Feliciano is megvonta a vállát és óvatosan visszamosolygott. -Félelem nélkül bátorság sincsen. Ezt Ludwig mondta nekem.
Lovino hallgatott, majd Feliciano-ról a házuk előtti útra fordította a tekintetét. - Az, hogy szeretlek, még nem jelenti azt, hogy megbocsátottam neked, Feli.
- Tudom.
- Te mindent kockára tettél ezért a németért, ugye?
-Nem tehettem mást. Szeretem őt.
Lovino bólintott, szemeiben elszántság csillant meg. - Azt hiszem, nekem... - Mély levegőt vett. Úgy tűnt, hogy döntésre jutott. -Mennem kell.- Lovino kifutott az esőbe, vissza sem nézve az öccsére.
Feliciano nézte, ahogy távolodik, szívébe furcsa boldogságtöredékkel, és szokatlan irigységgel. De ugyanakkor egyre növekvő bizonytalanságérzet is kezdte elfogni. Óvatosan a konyha irányába pislantott. Ha Lovino nem ölte meg, Róma nagypapa csak nem fogja... De mégis... Feliciano soha életében nem félt ennyire a nagyapjával való találkozástól. Mindennek ellenére összeszedte a bátorságát, és reszketve beóvakodott a konyhába.
- Nagypapa ?
Róma a konyhaasztalnál ült, háttal Feliciano-nak. Nem válaszolt.
- Nagypapa?- Kérdezte ismét Feliciano könyörögve. Róma csak a kezét emelte fel, hogy elhallgattassa, de továbbra sem szólt egy szót sem .
-Ne most.
- Nagypapa, kérlek… kérlek, mondj valamit. - Mondd, hogy nincs semmi baj. Feliciano könyörögni akart. Könyörögni akart, hogy Nagypapa ölelje át, énekeljen neki, és űzze el a félelmeit, mint Feliciano kiskorában, ha félt, és elveszettnek érezte magát, és amikor Róma Nagypapát erősebbnek látta, mint bárkit a széles e világon. És ha valaki, hát ő tudta, hogyan lehet helyrehozni a dolgokat.
- Akarod, hogy mondjak valamit?- Feliciano soha nem hallotta még Róma ilyennek. Hangja nem volt mérges, szomorú, vagy csalódott. Csak tompa és üres. - Rendben, Feliciano. Mondok neked valamit. Ma, életemben először, örülök annak, hogy a lányom meghalt. Mert ha látná, hogy mivé lett a fia, belehalna a szégyenbe.
Feliciano megtántorodott, mintha pofon ütötték volna. Szíve megdermedt a mellkasában. Elgyengülten reszketett, mintha a vére elapadt volna. A lélegzete is elakadt a sokktól, hogy Nagypapa ilyeneket mond neki. Ez túl sok volt egyszerre. Ludwig gyűlölte. Lovino soha ne bocsát meg neki. És az, akiről azt hitte, hogy mindig szeretni és védelmezni fogja, így a lelkébe gázol. Feliciano megvádoltnak, bűnösnek, megvetettnek érezte magát, és szégyen öntötte el. Ezt már képtelen volt elviselni. Szinte észre sem vette, hogy Róma felpattan a székről.
- Feli várj, kérlek? Én nem úgy …
Feliciano nem törődött vele. Egyetlen dolgot tehetett csupán. Kirohant a konyhából, a házból bele a viharos délutánba.
Folyt. köv.
