Feliciano a mező felé rohant a földúton. Villám hasított keresztül a sötét égen, és a rá következő dörgést szinte fülsiketítően visszhangozták a hegyek. Feliciano rögtön csuromvizes lett a szakadó esőben, de észre sem vette. Nem érzett mást, mint a lüktető fájdalmat a szívében, és a reménytelen kétségbeesést, ami lelkét szinte összetörte, és arcán a melegséget, ami csak addig tartott, amíg könnyeit le nem hűtötte a fagyos szél. De nem állt meg. Képtelen volt rá. Nem látott semmi esélyt arra, hogy a dolgok ismét rendbe jöjjenek, és csak rohanni akart, rohanni, minél messzebb... Rohanni valahová, ahol nincs Németország, Anglia vagy Olaszország, és nem kell senkit gyűlölni, és harcolni sem kell senki ellen. Valahová, ahol nincsenek szemben álló felek, és ahol Ludwiggal heverészhet a zöld mezőn, virágot szedhetnek, nevethetnek, focizhatnak, és kéz a kézben üldögélhetnek a tölgyfának dőlve az aranyló Nap sugarai alatt. De ez a hely valahol máshol van. Ezen a világon most háború van, és Ludwig elment. Elment, és Feliciano soha nem juthat el abba a csodás másik világba, és nem akart egyebet, mint a földre feküdni, és ordítani a fájdalomtól.
Feliciano elfutott a jól ismert tank mellett, és döbbenten vette észre, hogy egész végig a tölgyfa irányába tartott. Képtelen volt másfelé fordulni, és csak az járt az eszébe, hogy az ő helye egyedül ott van. Szüksége volt arra a helyre, az emlékekre, a boldogságra, a bánatra, és mindenre, ami ezzel a hellyel kapcsolatos, mert csupán ez maradt neki. De ahogy közelebb ért a fához, az esőn és könnyein keresztül, reszkető szívvel látta, hogy valaki áll alatta. Nem mert gondolkodni. Nem mert reménykedni. Az esőben és a sötétben Feliciano nem tudta jól kivenni az alak körvonalait, de ahogy lelassított, szíve megremegett és hevesen, forrón dobbant meg. Aztán megállt a világ. Lecsaphatott volna a villám közvetlenül mellette, de észre sem vette volna. Mert nem létezett semmi más a világon. Mert Ludwig állt ott, mintha semmi sem történt volna, mint azokon a csodálatos délutánokon, amikor a tölgyfánál találkoztak, és elfelejtkeztek a világról. Mikor végre minden kitisztult, és érezte a vad szívdobogást a
mellkasában, Feliciano futásnak indult. Akárcsak Ludwig, és meg sem
álltak, amíg egymáshoz nem értek.
- Bocsá...- de Feliciano nem tudta befejezni mondandóját, mert Ludwig átölelte a derekát, magához szorította, és reszkető sóhajjal, kétségbeesetten megcsókolta.
És aztán semmi nem számított. Küzdő felek, országok, lojalitás mind jelentőségüket vesztették. Mindaz, amit mondtak, gondoltak, nem számított többé. Most minden tökéletesen rendben volt. Feliciano szíve szinte sajgott a boldogságtól, a fájdalom, bánat egy pillanat alatt tovatűnt. Mert Ludwig vele volt, csókolta, ölelte, mintha semmi más nem létezett volna a világon.
Feliciano nem tudta, mennyi ideig állhattak így, csókolva egymás esőáztatta bőrét, és úgy ölelve egymást, mintha attól félnének, hogy a másik elesik, ha elengedi. Nem tudták, hogy hogyan lélegezzenek, hogyan mozogjanak, hogyan gondolkodjanak és azt sem tudták, hogy sírnak-e vagy nevetnek, esetleg mindkettőt egyszerre. Végül ajkaik mégiscsak elváltak, és Ludwig felsóhajtott, reszkető kezeivel végigsimítva Feliciano arcán. - Annyira sajnálom. Annyira nagyon sajnálom, Feliciano…
- Sosem voltál célpont!- Kiáltotta hirtelen Feliciano, aki mindenáron tisztázni akarta a helyzetet. - Soha nem dolgoztam ellened, az Ellenállásnak semmi köze nem volt…
Ludwig szinte nevetve rázta meg a fejét. -Jaj Istenem, Feliciano, Tudom! Meg voltam döbbenve, és buta voltam, hogy is gondolhattam ilyenre…
- Nem számít – sóhajtotta, suttogta, nevette, kiáltotta Feliciano boldogan. Mert beszélni képtelen volt.
-Azokat a dolgokat nem gondoltam komolyan.- Ludwig mindkét kezét Feliciano arcához emelte. Szeme sötét volt, akár az ég felettük, arca nedves az esőtől. - Kérlek, bocsáss meg, hogy ilyeneket mondtam. Soha nem volnék képes ártani neked, vagy a családodnak. Soha nem hagynám, hogy bárki is bántson.
Feliciano bólintott, nem is tudta, hogyan uralkodjon ezen a hatalmas boldogságon, ami szerteáradt a szívében, fejében, egész testében.
- Tudom! Tudom Ludwig, de ez most nem számít, csak… csak mondd, hogy nem álmodom, és hogy itt vagy és…
- Itt vagyok, Feliciano. Itt vagyok veled.
Feliciano megkönnyebbülten nevetett és Ludwig felé nyújtotta kezeit, ajkait, egész valóját, érezni akarta a fiút, tudni akarta, hogy ez tényleg a valóság. El nem tudta hinni, hogy csak pár órája váltak el, és lehetetlenségnek tűnt, hogy percekkel ezelőtt még úgy érezte, hogy a világ összeomlik, mikor most ismét olyan derűs, gyönyörű és kerek. Egy pillanatnak, egy örökkévalóságnak tűnt, mielőtt elváltak ajkaik, hogy lélegzethez juthassanak, nevetve, zihálva és hitetlenkedő tekintettel néztek egymásra. - De miért vagy itt, Ludwig?- Feliciano végigsimított Ludwig mellkasán, még mindig arról próbálva meggyőzni magát, hogy nem álmodik. Olyan nehéz volt elhinni. -Miért vagy itt kint, a viharban?
- Nem tudtam, hova menjek. Visszamentem a bázisomra, és rájöttem, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el. Siettem is vissza, rögtön azután, hogy... Ludwig hangja elhalt, aztán megpróbálta érthetően kimondani a szavakat. -Miután tájékoztattam a tábornokomat a holnapi támadásról. - Feliciano túláradó boldogsága csak egy kicsit fakult meg. De hát számított erre.
- Tudom, hogy el kellett nekik mondanod, Ludwig. Mert te jó vagy, mert tisztességes vagy, és nem hagyhattad, hogy felkészületlenül érje őket a támadás. És szereted a hazádat.
- Érted hagynám felégetni! - Suttogta Ludwig, majd ismét megcsókolta, odaadóan, forrón, végzetesen, amíg Feliciano számára nem maradt más, csak a szívébe visszaköltözött mindent elsöprő boldogság. Észre sem vette, hogy körülöttük szakad az eső, szélvihar dühöng, és dörög az ég. Végül mégis reszketni kezdett, és Ludwig gyengéden megtörte a csókot. - Nem szabadna kint lenned ilyen hideg esőben.
Feliciano-t elfogta a pánik. Ludwig megint magára akarja hagyni... Megragadta a fiú kezét és elhúzta, mielőtt a német bármit is mondhatott volna. - Gyere.
Feliciano megkönnyebbülésére Ludwig egy percig sem tétovázott, készségesen követte az olaszt. - Hova megyünk?
- Valahova, ahol nem esik!- Nevetett Feliciano.
- De hát mégis hova…
- Csak gyere utánam, én tudok egy jó helyet.
Rohantak a fagyos szélben és a szakadó esőben, Feliciano mutatta az utat hevesen dobogó szívvel, szédülve, minden érzékét és gondolatát lefoglalta Ludwig kezének érintése. Megszorította a fiú kezét, és ránézett, hogy meggyőzze magát, nem képzelődik, és boldogan kacagott, mikor Ludwig válaszul mosolyogva szorította meg Feliciano kezét.
Feliciano már évek óta nem járt arra, de könnyen megtalálta a régi fészert a mező szélén. Mostanában alig használták, csak ezt-azt tároltak benne, bár a háborús években jócskán megcsappantak a készleteik. Feliciano kinyitotta a nyikorgó ajtót, és boldogan rohantak be a vihar elől. Feliciano kirázta a hajából az esőt, de Ludwig kezét továbbra sem engedte el, majd körbenézett a dohos fészerben. Csend volt, csak az eső kopogott a tetőn. Csupán egy vékony fénysugár szűrődött be a helységbe, de jól ki lehetett venni az alacsony, szénával fedett padot, a fa szénatárolót, a polcon sorakozó boros és olívaolajas palackokat, és a régi tűzhelyet a fal mellett. Ludwig meglepődve húzta fel a szemöldökét. -Uh... de... miért van tűzhely egy szénapajtában?
Feliciano megvonta a vállát. - Nagypapa építette ezt a fészert, évekkel ezelőtt. Azt mondta, életének legszebb éjszakáit töltötte itt. Azt mondta, hogyha ez az építmény nem lenne, mi sem lennénk Lovino-val. Tényleg nem értem miért, hiszen csak egy pajta. De legalább száraz!- Feliciano erősen megremegett, és Ludwig is fázósan dörzsölte karjait.
-Gott, mennyire fázol. Működik még ez az régi tűzhely? Van valahol tűzifa?
-Azt hiszem, működni fog... hát legalábbis remélem. Itt a fal mellett van egy kis fa.
Ludwig a tűzhelyhez ment, és sietősen elkezdett ügyködni a tűzgyújtóval és a tűzifával, közben valami olyasfélét motyogva, hogy – Tűzhely egy szénapajtában, bolond olaszok...
Feliciano-t ismét reszketés fogta el és elkezdett megszabadulni átázott ruháitól. A testén semmiképpen nem fognak megszáradni, és úgy érezte, rögtön megfagy. Óvatosan levette a zakóját, és csalódottan konstatálta, hogy aznap két zakót sikerült tönkretennie. Ezt ma délután vette fel, miután a másik csuromvizes lett reggel. Ahogy vette le, érezte, hogy valami van a belsőzsebében. Kíváncsian megnézte, mi lehet az, és szemei kikerekedtek a meglepetéstől, mikor rájött mit rejtett a zakója... A fényképek, amiket Ludwiggal csinált, és amiket Lovino észrevett a pincében. Eszébe jutott, hogy a zsebébe dugta mikor Róma nagypapa belépett az ajtón... azóta ki is ment a fejéből a két kép. Szerencsére nem áztak el, csak egy kicsit lettek nedvesek, és a polcra tette őket száradni az olívaolaj mellé, és az átázott zakóját egy ütött-kopott hordóra terítette.
Feliciano a nadrágtartóját kezdte kikapcsolni, mikor Ludwig felé nézett, aki a tűzhelynél ténykedett. Gyorsan sikerült meggyújtani a tűzet, nyilván sokszor csinálta már, ha egyszer olyan hideg van Németországban. Ludwig bezárta a kályha ajtaját, a tűz már vidáman pattogott. Felállt, kezeit leporolva. - Na, nemsokára meleg lesz...- De gyorsan elhallgatott, ahogy megfordult, és szemei ijedten kerekedtek el. - Mit csinálsz?
- Leveszem a ruháimat!
Ludwig szóhoz sem jutott a döbbenettől. Hosszú másodpercekig csak elképedve állt, majd nagy nehezen sikerült kinyögnie, -Miért?
Feliciano a homlokát ráncolta. Hát nem magától értetődő... -Mert vizesek, és én fázom. Na, neked is le kéne vetkőznöd.- Ezzel Ludwighoz lépett, és elkezdte kigombolni a szürke zubbonyát. Ludwig túlságosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy megállítsa.
- De mennyire?- Hangján érezni lehetett, hogy kezdi elfogni a pánik.
- Teljesen! Máskülönben megfázol, megbetegszel, aztán meghalsz és én nagyon nagyon de nagyon szomorú leszek. - Feliciano lehúzta Ludwig vállairól a zubbonyt, majd a saját ingétől is megszabadult. Ludwig csak állt, és nézett. - Na, most ülj le, és vedd le a csizmáidat, mert meg fog fázni a lábad.
- Jó. Jó. Rendben...- Ludwig kissé kábultan leült a szénával borított padra, Feliciano lehuppant mellé és elkezdte lehúzni a bakancsait. A szívébe költözött vad, eszelős boldogság nem hagyta el, és úgy érezte, bármelyik pillanatban elnevetheti magát. És mégis, különös idegességet is elfogta, szíve vadul kalapált, gyomra furcsán, de nem kellemetlenül remegett meg. Az idegességtől elbizonytalanodva Feliciano csak beszélt és beszélt ahogy ő és Ludwig levették a lábbelijüket, és a vidáman pattogó tűz kezdte felmelegíteni tagjaikat.
- Ugye nem akarod, hogy elfagyjanak a lábaid? Mert akkor elveszítheted a lábujjaidat és nem tudsz majd járni és nekem kell majd tologatnom a kerekesszékedet, persze szívesen megtenném. Csak hát itt sok a domb, és nem tudom, hogy képes lennék-e minden áldott nap kitolni téged a városba. Jaj, Ludwig, teljesen átázott az inged...- Feliciano Ludwig ingét vette célba, és elkezdte kigombolni gondosan haladva a nyakán díszelgő vaskereszttől indulva lefelé a mellkasán, míg végül lecsúsztatta a vállain és a karjain. Aztán megállt. Másodpercekig csak bámult, lélegzete szaporává vált, a furcsa bizsergés a gyomrából a gerincére kúszott. -Oh.- Nyelni próbált, de kiszáradt a torka. Ludwig széles mellkasán az izmokat mintha szobrász vésője faragta volna, az esőtől még nedves bőre aranylóan csillogott a tűz fényében. Feliciano gondolkodás nélkül a fiú felé nyújtotta kezeit, ujjait végigfuttatta az erős, meleg, izmos felsőtesten. Érezte, ahogy ujjai alatt Ludwig mellkasa gyors ütemben emelkedik és süllyed, majd lélegzete elakad, és váratlanul derékon ragadta az olasz fiút, és meztelen mellkasukat egymáshoz szorította. Feliciano felkiáltott, majd felnyögött, és kezeit Ludwig erős felkarjára tette, ajkait összeharapta, hogy nehogy újabb hangok szabaduljanak ki a torkán. Hirtelen szinte elszégyellte magát, és lesütötte a szemeit. Ez az ismeretlen érzés meglepte. Ludwig gyengéden megpuszilta az arcát.
-Hogy... hogy mondják olaszul, hogy csókolj meg?- Feliciano Ludwigra felé fordította a tekintetét, és elmerülten nézte a fiút. Kék szemei ragyogtak a tűz fényében, és Feliciano úgy érezte, szíve a torkában dobog. Az ajkaik olyan közel voltak … Többször kellett nyelnie, hogy válaszolni tudjon.
-Baciami,- suttogta.
-Baciami,- Ismételte Ludwig kötelességtudóan. Feliciano halkan felnevetett. Hát a kiejtése még mindig szörnyű volt.
-Küss mich,- suttogta Ludwighoz bújva. Ajkaik először tétovázva, lágyan érintették egymást, majd egyre hevesebben és szenvedélyesebben csókolóztak. Feliciano Ludwig erős karjain és mellkasán kalandozó kezei is egyre merészebbek lettek, majd élesen szívta be a levegőt, mikor Ludwig a hátára fektette, és gyengéden, biztonságot adóan ráfeküdt. Mikor bőrük ismét egymáshoz simult, Feliciano úgy érezte, mintha testén elektromosság futna át, szíve túlcsordult a boldogságtól. Eddig csókjaik rövidek, lopottak voltak. De most nem létezett más csak a melengető tűz, a tetőn kopogó esőcseppek, és Ludwig, és az egész előttük álló éjszaka. Minden túlságosan, szinte hihetetlenül tökéletes volt. Ludwig bőre annyira meleg volt, izgató, részegítő illata betöltötte érzékeit, zihálása megdobogtatta szívét. Feliciano lassan tudatára ébredt, hogy a német fiú kissé reszket. -Még mindig fázol?- kérdezte aggódva.
-Nem.
- Félsz a vihartól? Semmi baj, Ludwig, én majd megvédelek.- Ludwig halk nevetése megcsiklandozta Feliciano fülét és ismét megcsókolta a német fiút. Feliciano nem tudta, hová legyen boldogságában. Szinte túl sok is volt egyszerre. Belesimult Ludwig érintésébe, kezeivel a fiú hátát simogatta, majd észrevett valamit... - A nadrágodat is le kell venned.
Ludwig hirtelen megkövült, arcán aggodalom és meglepetés keveredett, de szemei a vágytól csillogtak. -Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne.
Feliciano nagyon lassan emelte fel fejét, és könyörögve, nyelvét harapdálva nézett a fiúra. Karjait Ludwig köré fonta, és halkan suttogta. -Szerintem viszont nagyon jó ötlet.
Úgy tűnt, Ludwig ismét nem találja a szavakat. -Hát... oh. Én... úgy érted...
Feliciano bólintott, most az egyszer nem tudta, hogyan öntse szavakba, mit akar. Nem tudott sokat erről a témáról, de azt tudta, hogy mit csinálnak a szeretők együtt, és az egész testével akarta érezni Ludwigot. A gyönyörű Ludwigot, aki olyan erős, olyan izgató, olyan szép és csinos, és csodálatos, hogy Feliciano közel, a lehető legközelebb akart hozzá kerülni. Próbálta keresgélni a szavakat.
- Te és én, együtt...- Végül csípője mozdulatával mutatta meg, mik is a szándékai, és Ludwig elfojtott egy nyögést. - Így
Feliciano időt sem adott Ludwig-nak a válaszra, azonnal a fiú hideg, nehéz övcsatjával kezdett el babrálni. Pár másodperc múlva már Ludwig is segített, és végül mindkettőjüknek sikerült megszabadulni a még mindig nedves nadrágjuktól, majd egyszerre nyögtek fel ahogy meztelen csípőjük összeért, és Feliciano úgy érezte, mintha villámcsapás érte volna. Pár másodpercig meg sem tudott szólalni. -Csináltad... már?- és Feliciano, bár nem is értette teljesen, hogy miért, de hirtelen feldühödött a gondolatra, hogy Ludwig másvalakivel legyen együtt így.
Ludwig-nak még több idő kellett ahhoz hogy válaszoljon. Homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. -Nem,- mondta remegő hangon. - De ...- hangja motyogásba fulladt. -olvastam róla…
-Jé!- kiáltott fel az olasz fiú, ahogy Ludwig szavai eljutottak a tudatáig. -Lovino-val találtunk egyszer pár könyvet a Nagypapa ágya alatt. Lovino egy hónapig nem tudott a Nagypapa szemébe nézni. A te könyveidben is meztelen nők voltak?-
Ludwig arca elvörösödött, szemei tágra nyíltak a pániktól. -Nem! Gott, dehogy, semmi ilyesmiről nincs szó, nem erre gondoltam, egészen másról beszélek…
Feliciano kuncogott. -Jól van, Ludwig.- Aztán elszántan megcsókolta meg a fiút, csípőjét Ludwigéhoz nyomva, szavak nélkül próbálta meggyőzni.
Ludwig zihálva szakította félbe a csókot, aztán hangosan nyelt. - Tudod, hogy ez mit jelent...- Úgy tűnt, hogy nem tudja, hogy is fogalmazhatná meg kérdését. - Bocsáss meg, úgy értem, hogy tudod-e, hogyan...
Feliciano széttárta combjait, és egyik lábát átvetette Ludwigén. Tágranyílt szemekkel nézett a fiúra, úgy suttogta a választ, -Ez azt jelenti, hogy bennem leszel, ugye?- Ludwig nem mozdult. Feliciano egy ideig azon tűnődött, hogy figyelmeztesse-e a német fiút, hogy ideje lenne levegőt vennie. -Um... Ludwig?
-JA… um, vagyis, igen, én…- Ludwig idegesen köhögött. Feliciano elfojtott egy kacajt. - Kell valami- hadarta Ludwig.
Feliciano kíváncsian oldalra billentette a fejét. - Valami?
-Hogy… könnyebbé tegye… um..- Ludwig lesütötte a szemét. Feliciano soha nem látta ilyen bizonytalannak. Elbűvölő volt. - Valami krém vagy olaj vagy…
-Tudom már!- Feliciano legördült Ludwig alól, a raktárpolchoz ment, levett egy olívaolajas üveget, visszaült a padra, és Ludwig kezébe nyomta. -Tessék.
Ludwig felhúzta a szemöldökét. - Olívaolaj... Olívaolajas üveg egy szénaágy mellett a tűzhelynél egy szénapajtában. Bolond olaszok... - Feliciano már nem tudott válaszolni, mert Ludwig magához szorította, megcsókolta, és visszanyomta a szénába. Aztán Ludwig átvette az irányítást, és Feliciano belezuhant kezének, ajkának érintésébe, lélegzetébe. Ez még álmainál is szebb volt, és több, mint amit valaha is el mert képzelni. Ludwig minden perccel egyre magabiztosabb lett, és Feliciano felnyögött, ahogy a német fiú beléhatolt. Fékezhetetlen vágy ébredt Feliciano szívében, és mindenhová szétáradt, amit Ludwig megérintett meleg, erős, még mindig kissé reszkető kezeivel.
A fájdalom semmiség volt, ahhoz a kibírhatatlan gyötrelemhez képest, amin keresztülment. Mert ezt Ludwig okozta, és csak ő számított, és Feliciano beleolvadt abba a leírhatatlanul csodálatos érzésbe, hogy Ludwig erős, meleg teste a testéhez simul, hogy őt érzi a testén és a testében, és ez olyan hihetetlen, csodálatos érzés volt, hogy Feliciano szemébe könnyek gyűltek.
-Jól vagy?- kérdezte Ludwig, s hangjában, szapora lélegzete dacára is jól kivehető volt az aggodalom.
- Igen,- suttogta Feliciano, Ludwig karjait markolászva, hogy így kényszerítse a fiút, hogy mozogjon. -Oh, igen…
- Fáj?- Ludwig karjai remegtek, ahogy kitámasztotta magát.
-Nem, nem, nincs semmi baj...- Ludwig megmozdult, Feliciano felkiáltott, és erre a német fiú teljesen lemerevedett.
- Bocsánat, Bocsánat! Te...
- Csitt, Ludwig.- Feliciano átölelte a fiút, megcsókolta, lábait a csípője köré fonta, és magához szorította. Ludwig reszketve sóhajtott fel.
-Ah, Gott, Feliciano...
Feliciano soha nem hitte volna, hogy létezik ilyen érzés. Mintha elveszne, beleolvadna Ludwig-ba. Mintha a világ addig zsugorodna, amíg nem marad más, csak ez a kis sarok a fészerben, ez a pillanat. És olyan jó volt benne lenni, és Ludwig arca olyan szép volt a tűz fényében, hogy Feliciano-nak meg kellett érinteni. Végigfuttatta kezeit Ludwig mellkasán és vállain, és megremegett, ahogy érezte a kemény izmokat mozogni az aranyló bőr alatt. Ludwig homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, szemei belevesztek Feliciano-éba, és tudta, hogy képtelen lenne levenni tekintetét a fiúról. Feliciano bőre lángolt ahol Ludwig megérintette. A csípőjén, és az alatt, és felsóhajtott, mikor a fiú ujjai az ágyékához értek, megremegett, és felkiáltott, mikor kezei köréje zárultak. Éles, lüktető gyönyör öntötte el az ágyékát, a csípőjét, combjait, gerincét, nagyobb, mint amit bármikor is érzett saját kezeitől a sötétlő hajnali órákban a takaró alatt, egyedül. -Ludwig, - zihálta. - Annyira jó...
Feliciano nem akarta, hogy valaha is vége szakadjon, de nem tarthat örökké… ilyen csodás dolog soha nem tart örökké. Egyre közelebb és közelebb sodródott a beteljesüléshez, ahogy Ludwig egyre gyorsabban mozgott Feliciano nevét suttogva, és ez a lüktető gyönyör feltartóztathatatlanul, elkerülhetetlenül növekedett… -Oh... Ludwig, én.. oh...- Aztán gyomrában, fejében, egész testében kiélesedett, lezuhant, majd tetőpontra hágott a gyönyör érzése, és ő felkiáltott a hatalmas, szinte földöntúli boldogságtól.
Ludwig a fiú felett zihált kimelegedve és az izzadságtól nedvesen, aztán megremegett, és felnyögött. -Feliciano... Ich liebe dich.- Oly halkan suttogta a szavakat, hogy Feliciano abban sem volt biztos, hogy egyáltalában akarta-e a német fiú, hogy meghallja a vallomást.
Feliciano lihegve törölte ki a szemeiből a könnyeket, karjait Ludwig nyaka köré fonta, és ajkaival ajkait kereste. Lassan, lustán csókolóztak, hevesen emelkedő,süllyedő mellkasuk egymáshoz ért. Majd Ludwig az oldalára fordult, és a karjaiba zárta Feliciano-t, miközben puszit nyomott a hajára. -Én is szeretlek,- szólt Feliciano, Ludwig-hoz simulva. A homlokán érezte Ludwig mosolyát.
Ujjaik mellkasuk között összefonódtak. Feliciano tudta, hogy csak ez számít, hogy ilyen pillanatért érdemes élni és ha mindenki ismerné ezt az érzést, nem lenne háború, gyűlölködés és gyilkolás. Nem volt szükségük szavakra, semmi egyébre nem volt szükségük, csak arra, hogy egymás karjában feküdjenek és érezzék a másik lélegzetét. Feliciano abban sem volt biztos, hogy nem nyomta-e el az álom egy kis időre, de ez sem számított, hiszen mikor ismét kinyitotta a szemét, Ludwig még mindig ott volt, ott volt vele. A tűz még mindig lobogott, és már jól felmelegítette az apró helyiséget, és még a szél zúgását, a mennydörgést, és az esőcseppek kopogását is lehetett hallani. De semmi sem tudja megriasztani, mikor Ludwig karjaiban fekszik, biztonságban minden veszélytől. De még így is adódnak olyan dolgok, amit senki sem tud megakadályozni, bármennyire erős legyen is...
Mi lesz holnap?- Szólalt meg végül Feliciano, akinek, bár nem akarta megtörni ezt az álomszép pillanatot, akaratlanul is a kicsúszott a száján a kérdés. - Ludwig mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt.
- Az amerikaiak támadni fognak. De mi felkészültünk. És ez tisztességes küzdelem lesz... nem rajtaütés a sötétben.
-Nagyon jók... a pilótáik? Jobbak nálad?
-Nagyon jók.- Ludwig ajkain önelégült mosoly játszadozott. -De nem jobbak mint én. Egy Mustang közelébe sem érhet egy Messerschmittnek.- Feliciano elégedetten bólintt, hogy Ludwig az igazságot mondja. Mert senki, semmiben sem lehet jobb, mint Ludwig. Nincs olyan amerikai, aki le tudná győzni Ludwigot. Feliciano elmosolyodott, és Ludwig mellkasára hajtotta a fejét, aztán halkan felnevetett. Ludwig kíváncsian emelte meg a fejét.
- Gondoltad volna, mikor először találkoztunk az országúton, hogy ide kötünk ki?
-Mikor először találkoztunk.- Ludwig eltűnődve mosolyodott el, arca felélénkült. Máskor mindig kifogástalanul hátrafésült haja kócosan hullott csillogó szemeibe, és Feliciano csak nézte hevesen dobogó szívvel, és próbálta a lelkének oly kedves képet az emlékezetébe vésni. - Aznap először sétáltam ilyen messze. Tisztán emlékszem... Annyira belefáradtam, és elegem volt mindenből. Minden nap ugyanaz a pokol. Olyan volt, mintha mindent csak fekete-fehérbe láttam volna. De mikor te előbukkantál a semmiből, és rám néztél, megszólaltál, a világ ismét kiszínesedett. - Egy pillanatra Ludwig szemei ismét olyan kék voltak, mint azon a derűs napon, mikor először találkoztak. Feliciano eltűnődött, hogy lehetséges-e, hogy már akkor beleszeretett a fiúba, mikor a szemeibe nézett. - Te megint széppé tetted a világot.- Ludwig szégyenlősen félrenézett és Feliciano elfojtott egy boldog kacajt, mivel lelkében túláradt a boldogság. - Másnap csak azért bóklásztam ismét arrafelé, mert abban reménykedtem, hogy találkozom veled. Azt hiszem, már akkor szerettelek. És egész idő alatt, amíg találkozgattunk, soha nem mertem álmodni... soha nem mertem remélni, hogy te is ugyanígy érzel. Soha nem képzeltem, hogy megérdemelhetem.
Feliciano szíve elszorult, és csordultig telt szerelemmel. Ludwig soha nem beszélt ilyen nyíltan, és Feliciano el volt ragadtatva, hogy ilyesvalaki, mint Ludwig megnyissa előtte a szívét. Megcsókolta a fiú vállát. -Ludwig.- Azt kívánta, hogy bárcsak tudna valamit tenni, valamit válaszolni. De hogyan is tudná ezt a csodálatos, mindent elsöprő érzést szavakba foglalni? Ha valamit tudna adni Ludwignak... aztán hirtelen eszébe jutott valami. - Jaj, teljesen kiment a fejemből!- Feliciano feltápászkodott, és elvette a két fényképet a fejük feletti polcról. -Tessék,- mondta, és ezzel visszaheveredett Ludwig mellé, és a már teljesen száraz képeket maguk elé tette. - Emlékszel, arra, mikor ezeket a képeket csináltuk ? Fent a dombon?
-Persze, hogy emlékszem.- Ludwig óvatosan végigfuttatta ujjait a képen, ahol Feliciano mosolyog vidáman a gép objektívébe, Ludwig szürke zubbonyával a vállán.
- Na, most van egy képed rólam, és nekem is egy rólad! Arról volt szó, hogy mosolyogsz a fényképen, de nincs semmi baj, így is nagyon csinosan nézel ki. Ja, valamit rá kéne írnod a hátoldalára, a nevemet, vagy valami ilyesmit, amit a képekre szoktak írni, a helyet és a dátumot is. Azt hiszem, hogy huszadika volt … merre van a tollad?
-Az ingzsebemben.-
Feliciano döbbenten húzta fel a szemöldökét. -Van toll az ingzsebedben?
-Hogyne lenne. Soha ne lehet tudni, hogy mikor lesz rá szükség.
- Hát ilyet! Hogy mik vannak a zsebeidben Ludwig! Van még egy kis csoki is bennük?
Ludwig ajkai halvány mosolyra húzódtak. - Sajnos, nincs.- Megfordította a képet, rátette a tollat, majd elgondolkozott.
Feliciano fél karjával átfogta Ludwigot, és fejét a fiú vállára hajtotta. -Mit fogsz ráírni?
Ludwig keze kissé reszketett, aztán elkezdett írni lassan, vigyázva, rendezett, szögletes betűkkel: két egyszerű szót: „bella ciao." Feliciano nem tehetett róla, de elfogta a kacagás, még akkor is, ha e szavakat látva megsajdult a szíve. -Rosszul írtad, te butus német.
Ludwig kissé elmosolyodott, és oldalról a fiúra pislantott. -Dehogy! Úgy írtam, ahogy a dalban is van. Bella ciao.
Feliciano visszamosolygott, és megfordította Ludwig képét. Elvette a tollat a fiútól, és a fénykép hátára kanyarította, hogy „auf wiedersehen, sweetheart". Aztán ránézett a két egymás mellett heverő képre. Két búcsúszó. Feliciano-nak elege volt a búcsúzásokból. Lehunyta a szemét, oldalra fordult, próbált teljesen elbújni Ludwig karjai közé. A tetőn kopogó eső lassan alábbhagyott, a dühöngő vihar is távolodott. Mióta beköszöntött az éjszaka, a pislákoló tűz volt az egyedüli fényforrás. -Svájc, Ludwig. Azon nyomban elszöknék veled, ha kérnél. Ebben a pillanatban.-
Feliciano hallotta, hogy Ludwig szíve hevesebben kezd verni, és lélegzete kissé felgyorsul. Mikor megszólalt, hangjában sajnálat vegyült. - Nekem kötelességeim vannak. És mit szólna a testvéred és a nagyapád, ha soha nem látnának viszont?
Feliciano fájdalmában lehunyta a szemét. Erre a válaszra számított. De mégis fájt. - Rá sem hederítenének. Tudják, hogy beszéltem neked a partraszállásról. Úgyhogy most gyűlölnek.
Ludwig gyengéden végigsimított Feliciano hátán. - Dehogy. Én biztos vagyok benne, hogy nem.
-A dolgok most megváltoznak, ugye?
-Igen.- Bár egyikük sem hozta szóba, de Feliciano tudta, ahogy Ludwig is. Miután az amerikaiak partraszállása után már nem lesz mód arra, hogy Ludwig elsétáljon a tölgyfához és minden nap találkozzanak. Még az is jó lesz, ha a bázisukat tudják tartani. - De ennek a háborúnak egyszer vége lesz. És akkor visszajövök hozzád.
-Igen, tudom, hogy el fogsz jönni, vagy én jövök el hozzád. Elmegyek hozzád, Ludwig, nem számít, hogy milyen messzire kell mennem, nem számít mennyi időmbe kerül. Jusson eszedbe, hogy én örökké várni fogok rád! Újra találkozunk majd, Ludwig. Ebben biztos vagyok. Újra találkozunk.- Feliciano határozottan, eltökélten beszélt, szinte a kétségbeesés határán volt. Ludwig gyengéden megsimogatta a fiú arcát, és határozottan megcsókolta.
-Igen. Majd ismét látjuk egymást. De most ne gondolj ilyenekre, Feliciano. Most veled vagyok.- Feliciano bólintott, próbálta az eljövendő bizonytalan időket kirekeszteni, és csak csak arra gondolni, hogy Ludwig itt van mellette. Mert most Ludwig itt van vele, és senki más nincs itt rajtuk kívül, és ez az egyik olyan helyük, ami kívül esik a világon. Feliciano olyan közel húzódott Ludwig-hoz, amilyen közel csak lehetett, érezni akarta, belélegezni illatát, lábaik egymásba fonódtak, ujjait végigfuttatta a fiú mellkasán, hátán, vállain, és aranyló haján. Feliciano boldogan sóhajtott, ahogy megérezte, hogy Ludwig ujjai beletúrnak a fürtjeibe. - Ez a tincsed- érezte Ludwig mellkasában a hang keltette rezgést. -Olyan furcsa, soha nem lapul le.
Feliciano elmosolyodott, és próbált küzdeni az elkerülhetetlenül rátörő álmosság ellen. Annyi ideig akart ébren maradni Ludwiggal, amíg csak lehetett. De azt is tudta, hogy nem akarja látni, ahogy a fiú elmegy. Tudta, hogy az teljesen összetörné, hogy többé már élni sem tudna. -Megteszel nekem valamit?- Kérdezte csendesen Feliciano, olyan halk hangon, hogy abban sem volt egészen biztos, hogy Ludwig egyáltalán meghallotta szavait. De Ludwig megszorította a kezét, és visszasuttogott.
-Mit szeretnél, mit tegyek?
-Maradj addig, amíg elalszom. És ne búcsúzz el.
Ludwig válaszul szorosabban ölelte. Feliciano kétségbeesetten kapaszkodott Ludwigba és harcolt az álmosság ellen, de mivel ki volt merülve, nem küzdhetett sokáig. Mielőtt elaludt volna, Ludwig simogató ujjait érezte a haján, és azon tűnődött, hogy hogyan lehet az, hogy ez élete legjobb, legrosszabb, legboldogabb, és legszomorúbb perce egyszerre.
Folyt. köv. …
