Vakító fény és tompa sötétség váltakoztak Ludwig szeme előtt. Próbált a fényhez ragaszkodni, és hunyorgott, hogy a feledés sötét villanásait elkergesse magától, hogy elméjét kirángassa az eszméletvesztés széléről. Fojtogató füst gomolygott a levegőben. Túl meleg volt és túl homályos. Olyan egyszerű lett volna hagyni, hogy a súlyos sötétség magával ragadja, de mégis egy homályos, de annál makacsabb öntudat motoszkált elméjének szegletében. Ki kell innen kerülnie. Eszméleténél kell maradnia, és ki kell innen jönnie. Összegyűjtve az összes maradék erejét, Ludwig kinyitotta a szemét, és próbált öntudatánál maradni. Összeszorította a fogait, és felfelé nyúlt,kinyitotta a tetőt, és kikászálódott a pilótafülkéből. A földre zuhant, és elbotorkált a gép közeléből. Ludwig levegőért küszködött, és próbálta agyát kitisztítani a ködös rémületből. Végül hátranézett, de rögtön lehunyta szemeit, mert képtelen volt nézni az elé táruló szívszorító látványt. Greta lángokban állt, a lángok lassan, de könyörtelenül csaptak ki a motorból, hogy az egész gépet elemésszék. Ludwig szívébe éles fájdalom hasított. De életben volt. Megcsinálta; leszállt, életben maradt, és viszonylag sértetlenül úszta meg az egészet. Mikor körbenézett, látta, hogy egy csapat amerikai pilóta tart felé a mezőn keresztül. Röviden eltűnődött, mennyi ideig fog ez az egész tartani. Ludwig összeszedte magát, kiegyenesedett, és várta, hogy az amerikaiak odaérjenek hozzá.

Biztosan az ott elől a vezetőjük. A kezében vitte a sisakját, járásában volt valami fölényeskedő, egyenruhát és bomberdzsekit viselt, világos szőke haját szabadon kócolta a szél. Ludwig rögtön tudta, hogy ő a Varázsló. Fiatalabb volt, mint gondolta, de az egész fellépését beképzeltséggel határos önbizalom jellemezte. Vidáman vigyorogva sétált oda Ludwighoz. Ludwig, mivel magasabb volt, lenézett rá.

- Jó napot.- Az amerikai pilóta a lángoló repülőre nézett, és füttyentett.
- Pilóta, ez aztán repülés volt! Biztosra vettük, hogy neked már annyi. - Ludwig csendben maradt, és az amerikai a jobbján állóhoz fordult. -Matt, te jól beszélsz németül, meg kell tudnunk a srác nevét és rangját...

-Ludwig Beilschmidt hadnagy. Szám, 2413/9.-

Az amerikai meglepetten nézett vissza a német pilótára, szemeiben némi elismeréssel. -Uh, rendben. Hallod ezt, Matt?

- Hallom.

Az amerikai bólintott és ismét elvigyorodott. - Beszélsz angolul, Német?- Ludwig felhúzta a szemöldökét. Hát nem egyértelmű, hogy igen? - Rendben van Lieutenant Beil… Beilsh… Ludwig. (1) Megkérlek, hogy add át a fegyvereidet.

Ludwig alig észrevehetően bólintott, előhúzta pisztolyát a zubbonyából, szembefordította az amerikaival, majd átadta neki. Némi elégtételt adott neki a látvány, hogy a többi pilóta csaknem hátrahőkölt. Ludwig tudta, hogy ijesztő tud lenni, ha akar. Mint például most. Végül arra gondolt, hogy neki itt semmi hatalma, és ezt az amerikai is tudja. Csak mosolygott, ahogy átvette a pisztolyt, aztán Ludwig összezárt kezére nézett, és felhúzta a szemöldökét. Ludwig követte a tekintetét. Észre sem vette, hogy még mindig a kezében fogja; hogy egész idő alatt szorongatta. Lassan kinyitotta a kezét. A kis virág szinte teljesen összegyűrődött. Az amerikaira nézve Ludwig szándékos lassúsággal süllyesztette a zsebébe a virágot. Nem vehetik el tőle. Az amerikai elég zavarodottnak tűnt, de aztán elvigyorodott.

- Ugye ez a kabalád? Úgy látom, ma segített rajtad. Az enyém itt van.- Az amerikai egy zsebéből kikandikáló fehér ruhaanyagra mutatott. Zsebkendő lehetett.(2) Úgy tűnik, hogy ez is megtette a magáét. Ma majdnem sikerült elcsípned, Lieutenant Be… uh… Ludwig. Két emberemet le is lőtted. Ez igen! - Ludwig vállat vont. Mégis mire számított ez az amerikai? És miért cseverészik vele, mintha barátok lennének? Az amerikai dobbantott a lábaival, és várt, mintha arra számítana, hogy Ludwig válaszolni fog. De nem válaszolt. Nem válaszolhatott. A Genfi Egyezmény rendelkezése szerint az ellenségnek csupán a nevét, rangját és a számát köteles megmondani. És ezt ő már megtette. Más mondanivalója nincs. - Hát nem vagy valami beszédes,- szólt végül az amerikai. - Rendben, ne nehezítsük egymás dolgát. Ugye velünk jössz?- Mintha lenne más választása... Ludwig bólintott.

.

Ludwig egészen megdöbbent, amikor rájött, hogy Feliciano falujának közelében lehetnek. Figyelembe véve, hogy hol lőtték le, és hogy mennyi idő alatt értek az amerikai bázisra, Ludwig úgy vélte, hogy csak pár mérföldre lehetnek tőle. Ugyanazok a széles mezők, ugyanaz az illatos levegő. Még a hegyek is ugyanolyanok voltak, mint amire emlékezett. Ez túlságosan kegyetlen, őrült helyzet... de persze az amerikaiak bázisának is nagyjából Feliciano faluja közelében kell lennie. Kiváló stratégiai pont volt a hegyek és a tengerpart miatt. A németek ezért szemelték ki, és az amerikaiak ezért harcoltak érte olyan elszántan. Ludwig azon tűnődött, hogy milyen messze lehet Feliciano. Hol lehet éppen, mit csinálhat. Milyen lenne viszontlátni, és ismét a karjaiba zárni... Ludwig minden erejével próbálta gondolatait másfelé terelni. Hiszen ezzel csak önmagát gyötörte.

Ludwig gyanakodóan ült a fal melletti széken, karjait összefonta, és hunyorítva kémlelt körül a légibázis társalgójában. Nem volt külön foglyoknak fenntartott helyiség, de a szobában legalább húsz amerikai pilóta nyüzsgött, és ő fegyvertelen volt, tehát esélye sem volt a menekülésre. Ludwig nem szokta meg, hogy tehetetlen legyen. Gyűlölte ezt az érzést. Gondolta, hogy most a katonai rendőrség érkezésére kell várakoznia. És azután, ki tudja. Azt mondják, hogy az amerikaiak jók a foglyaikhoz. De Ludwig tudta, hogy az elkövetkezendő éveket a börtöntábor falain belül kell eltöltenie. Harag, és szégyen öntötte el a gondolatra. Hogy hagyhatta magát lelőni! Mekkora gyalázatot hozott ezzel a hazájára! Ez szinte elviselhetetlen érzés volt.

Az amerikai parancsnok, Jones, a furcsa közvetlensége és a nyilvánvaló beképzeltsége ellenére is rendes embernek tűnt. Még itallal is megkínálta amikor a bázisra érkeztek, és ezt Ludwig nemcsak furcsának, hanem kissé mulatságosnak is találta. Ő és a szárnysegédje, - akinek nevére nem emlékezett Ludwig – nagyon hasonlítottak, és feltűnően barátságosak voltak egymáshoz. Bár a szárnysegéd jóval csendesebb, és visszafogottabb volt. Bocsánatot kért Greta miatt, aztán a hajtókájára rögzített jegesmedvét mutatta meg Ludwignak, majd kerek perec kijelentette, hogy ő nem amerikai, hanem kanadai. Ludwig csak ekkor jött rá, hogy ez az ember lőtte le a gépét. És most is csak hallgatott.

A többiek viszont már nem voltak ilyen barátságosak. Még most is ellenségesen méregették, magukban motyogva. Ezt meg tudta érteni Ludwig. Ezzel a helyzettel már tudott mit kezdeni. Viszonozta pillantásukat, és ekkor a legtöbb félrenézett. Jones és a kanadai szárnysegédje a szoba másik végében álltak, és beszélgettek, de a pilóták egyik kis csoportja, körülbelül hatan lehetettek, egyre lármásabbá vált. Egy közeli asztalnál ültek, és nevetve figyelték Ludwigot. Ludwig gyanakvóan hallgatta az egyre hangosabb beszélgetésüket. Úgy tűnt, hogy ketten közülük éppen valami disznóságon törik a fejüket.

- Egy kraut (3) feleségének a képe biztos jó kis souvenir lenne.

- Akkor rajta! Vedd el a tárcáját, tud ellene valamit is tenni?

Ludwig szíve hevesen kezdett el verni, és bőrét forróság öntötte el. Vállai megfeszültek, mellkasa összeszorult és rosszat sejtve várakozott. Ludwig nem mozdult, de olyan fenyegető tekintettel követte a felé tartó embert, amilyenre csak tellett tőle. Az amerikai kissé elbizonytalanodva fordult a másik pilótához.

- Vedd el te! Neked jutott ez az egész az eszedbe!

- Ugyan már! Fegyvertelen. És ahogy már mondtam, mit tudna csinálni? - A pilóta egyenesen Ludwighoz sétált, és szétnyitotta a zubbonyát. Ludwignak minden önuralmára, minden idegszálára szüksége volt, hogy ne ragadja torkon az amerikait. Húsz felfegyverkezett pilóta volt a teremben. Nem tehetett mást, mint nyugalmat színlelve ülni, bár vére forrt a dühtől, ahogy az amerikai kiemelte Ludwig tárcáját a belső zsebéből, és kutakodni kezdett benne. Kiemelt néhány kártyát, pár német és olasz bankjegyet, aztán Ludwig gyomra összeszorult, és álla megfeszült, mikor az amerikai kihúzta a kincset érő fényképet a tárcából.

-Hú, azta!- Kiáltotta nevetve. -Hát nem a kraut feleségéről van kép, ez még annál is jobb!

-Mi az?- kérdezte a másik, ahogy egy csapat pilóta kíváncsiskodott körülöttük.

- Úgy látszik, ez egy buzi banda. Nézzétek ezt a vackot! - A pilóta átadta a képet egy másiknak, aki harsány nevetésre fakadt.

- Mi a fene?- Megfordította a képet, és még jobban nevetett. - A kraut egy buzeráns! Nézzétek csak, mit írt a hátuljára!

- Ez beteg,- mondta a pilóta, aki megfordította a képet, a többivel együtt röhögve. - Ez nem normális, ez beteg dolog.

Ludwig érezte, hogy kezd kijönni a sodrából. Vére forrt a dühtől, heves szívdobogását a fülében érezte, izmai kezdtek megfeszülni. Ahogy a pilóták durva kézzel adogatták egymásnak a képet, ahogy röhögtek, és amilyen utálkozó pillantással méregették, Ludwig érezte, hogy teljesen elönti a düh. De tehetetlen volt, és ezt nem tudta elviselni. Mert az amerikaiak azzal viccelődtek, aki az életében a legfontosabb. Mert Feliciano fényképére mindennél jobban szüksége van. Nem volt sok, de csupán ez maradt neki a fiútól... ha tönkreteszik... Ludwigot kezdte elhagyni az önuralma.

-Mi a franc folyik itt?- Mérges kiáltás vetett véget forrongó gondolatainak, és Ludwig a hang irányába nézve látta, hogy Jones tart dühös tekintettel a pilótacsoport felé. - Mégis mi a fenét gondoltok?-

A csoport szétszéledt, de az, akinél fénykép volt, a helyén maradt. - Ugyan már Jones, ha az méltányos és igazságos volt, hogy lelőttük a gépét, mi baj lenne abban, ha megnézzük, hogy mi van a tárcájában.

Jones kirántotta a tárcát és a fényképet a pilóta kezéből. - Éppenséggel elég aljas dolog, hogy körbeállva röhögtök a …- Jones hangja döbbenten halt el, ahogy ránézett a képre. Szemöldökét összeráncolta, szája kissé kinyílt döbbenetében. De arcán nem látszott undor, mint a többiekén. Inkább kifürkészhetetlennek, kissé zavartnak és szinte szomorúnak tűnt. Végül ránézett a pilótára, és szemeiben ismét harag villant. - Takarodj innen őrmester, és neked hadnagy vagyok, nem Jones.

Az őrmester nyilvánvalóan ne szokott hozzá ehhez a hangnemhez. Hátrált egy lépést, és bólintott, de kezét nem vette ki a zsebéből. - Hát, igenis hadnagyuram.- Ezzel elbaktatott.

Ludwig haragja gyorsan zavarodottsággá változott. Érdekes volt ez az amerikai parancsnok. Az emberei nyilvánvalóan becsülték, de úgy beszéltek vele, mintha egy lenne közülük. Ludwiggal udvariasan bánt attól a pillanattól kezdve, hogy lelőtte a gépét. És most kíváncsian vizsgálgatja, olyan tekintettel, mint aki rájött valamire. Ludwignak fogalma sem volt, mire vélje ezt az egészet. Jones feléje intett, elmosolyodott, és látta, hogy bocsánatkérő szavakat tátog neki. Aztán a zsebretette a képet, és Ludwig szívében ismét kétségbeesés és harag ébredt. De tehetetlenül kellett néznie, ahogy Jones lassan a szárnysegédjéhez sétál, és ahogy beszél, szemeivel időnként szinte észrevétlenül Ludwig felé int. És Ludwig nem tehetett semmit, hogy visszaszerezze a szívének oly értékes képet, csak ült a pilóták tekintetének kereszttüzében, amíg végre meg nem érkeztek a speciális alakultok. És Ludwig megkönnyebbült, mikor végre odaértek.

Ahogy keresztülvezették a folyosón a kint várakozó kocsihoz, Ludwignak eszébe jutott, hogy nem kapta vissza a fényképet. Elvesztette. Elvesztette az egyetlen képet, ami volt neki a szép Feliciano-járól, ahogy az ajkáról soha le nem hervadó, vidám mosolyával nevet a fényképezőgép lencséjébe, szemei ragyognak, arca kissé ki van pirulva, és a tincse, ami soha nem lapul le, arca körül repdes. A kép, hátulján a búcsúszavakkal, a fészerben eltöltött utolsó éjszakájuk emlékével. Ludwig tiltakozás nélkül hagyta, hogy a tiszt bilincsekben elvezesse. Úgy érezte, hogy mindent elveszített.

-Hé, hadnagy!- Ludwig megfordult a hangra, bár nem volt benne biztos, hogy hozzá szóltak-e. Jones rohant keresztül a folyosón, de a szemeit végig a Ludwigot őrizetbe vevő tiszten tartotta. - ...Elveszített egy...ú… valamit a társalgóban hagyott… -

A tiszt kételkedve nézett Jonesra. -Elhagytam valamit?

-Igen, valami mappát, az volt rányomtatva, hogy „Szigorúan titkos" vagy valami hasonló...

A tiszt elengedte Ludwigot és rémülten visszafutott a szobába. - Tartsd szemmel a foglyot, flyboy!(4) - Kiáltotta mielőtt eltűnt volna a szemük elől .-Persze, nem probléma, én…- Ahogy a eltűnt a folyosón Jones rögtön Ludwighoz fordult. Ludwig értetlenkedve nézett rá. Most már teljesen biztos volt abban, hogy minden amerikai őrült. -Lieutenant B… Ludwig. A fenébe, nektek németeknek olyan lehetetlen neveitek vannak. Azt hiszem, ez a tiéd.- Ludwig szívét remény töltötte el. Majdnem felkiáltott, ahogy Jones elővette a fényképet a zsebéből, és gyorsan Ludwigéba tette. Aki zavarodottságot, döbbenetet, de legesleginkább végtelen hálát érzett. Értetlenül nézett az amerikaira, de Jones csak mosolygott. - Sok szerencsét, pilóta.- Ludwig lassan bólintott. Aztán a speciális alakulat tisztje jelent meg az ajtóban, és a hadnagy is visszatért a társalgóból.

- Mi folyik itt? Miért késlekedtek?

- Megőrültél, flyboy? Nincsen ott semmilyen mappa, mit szórakozol itt velem?

Jones felemelte a kezeit és a folyosó felé hátrált. - Semmi, bocsánat, az én hibám! Folytassák csak... Aztán Ludwigra kacsintott, és befordult a sarkon.

- Ezek az átkozott pilóták mind őrültek... - Zsörtölődött a hadnagy, és ismét megragadta a bilincseket. Ludwig ebben egyetértett. De úgy látszik, hogy rendes emberek is akadtak közöttük...

.

Feliciano csendesen sétált be az előszobába. Mostanában minden csendes volt körülötte. Lovino az asztalnál ült, a falat bámulva. Az utóbbi napokban ő is gyakran ezt csinálta. Feliciano a bátyja mögé sétált és a nyaka köré fonta a karját. - Jó reggelt Lovino! Hogy érzed ma magad, Lovino? Mondtam már neked, mennyire szeretlek, Lovino?

- Magasságos Isten, abbahagynád már végre, Feliciano?- Lovino hangja mogorva volt, de Feliciano tudta, hogyha még halványan is, de mosolyog.

- Abbahagyni, micsodát? Nem ölelhetem meg a bátyuskámat, és nem mondhatom neki, hogy szeretem?

-Dehogynem, de ennyi azért már elég. - Lovino megütögette Feliciano karját, mire az öccse elengedte.

- Van még paradicsomos rétes a konyhaasztalon, jó lesz, ha megeszed ma estig, mielőtt hazajövök!

- Elmész?

Feliciano pár almát vett el egy gyümölcstálról, és a kosarába tette ebédnek. - Csak egy kis időre. Találkozzunk délután a kocsmában. El kell jönnöd, Lovino. Tudod, nem ülhetsz örökké otthon.

Lovino megfordult, és aggódva nézett az öccsére. - Megint a fádhoz mész, ugye? - Feliciano csak bólintott. - Feli...- Feliciano megrázta a fejét, csendben jelezve, hogy nem hajlandó odafigyelni arra, amit a bátyja mond. Tudta, hogy a testvére megérti, de Lovino akkor is csak ezt mondta, halványan mosolyogva: - Tudod, nem ülhetsz örökké annál a fánál.

Feliciano visszamosolygott. Lovino megértette. - Ne felejtkezz el a rétesről, Lovino.

Ha valami történik, mindig nagyon gyorsan történik. A németek végre eltűntek a faluból, bár az amerikaiak még mindig az utolsó összecsapások nyomait rendezgették. Mióta az amerikaiak kezére kerültek a közeli bázisok, a dolgok megváltoztak. Főként jó irányban... de a háború még mindig tartott. Feliciano a fészerben töltött, utolsó éjszakájuk óta nem látta Ludwigot, és azóta hónapok teltek el. És Lovino... Feliciano gondolni sem akart arra.

Feliciano most is, mint bármelyik más nap, lassan bandukolt az országúton, a kosarát lóbálva. Mostanság a szabadidejének nagy részét a tölgyfánál töltötte. Csak ült ott, magában dúdolgatva, emlékezve, várakozva... örökké várakozva. A lágyan lengedező szellő a tavasz ismerős illatát hozta magával, de idén ez más érzéseket keltett a fiúban- szinte belesajdult a szíve. Feliciano nem akarta elengedni a telet. Feliciano, mint általában, most is alig vett tudomást arról, hogy mi történik körülötte, túlságosan belefeledkezett gondolataiba, melyek szinte egész nap a fejében motoszkáltak. Eltűnődött, hogy merre lehet Ludwig. Mit csinálhat. Nem fogták-e el. Biztonságban van-e. Jaj Istenem, ugye életben van. Teljesen kétségbeesett, ha arra gondolt, hogy Ludwig talán örökké eltűnt, és Feliciano soha nem fogja megtudni, hogy mi történt azzal, aki neki a legfontosabb az egész világon.

Hirtelen kizökkent gondolataiból, ahogy két katonai egyenruhás ember keresztezte az útját. Gyomra összeszorult, és ösztönösen előkapta a kis fehér zászlóját, és kétségbeesetten lengetni kezdte – I surrender! Mi arrendo! Je me rends! Kamerad!- (5)

A két katona megtorpant, egy percig csak nézték a fiút, majd az alacsonyabbik a társához fordult. -Azt hiszem, hogy megadja magát.

- Az elejét értettem. A többi azt hiszem, hogy kínaiul van, vagy valami ilyesmi…-

Feliciano elhallgatott, kissé megnyugodott, és a tekintete a fel-alá járt a két két férfi között, akik döbbenten nézték. -… Amerikaiak?

-Ő igen,- mondta az alacsonyabb halkan. -Én kanadai vagyok.

-Jéé…- Feliciano a hajtókájára mutatott. -A jegesmedve.-

Látszott, hogy a kanadai el van bűvölve attól, hogy észrevette. -Hát persze! Ez itt Kumadara.

- Fene egye meg, miért nem tudod megjegyezni a hülye kabalád nevét? - Kérdezte az amerikai, mérgesen ráncolva a homlokát. - Az Kumajiro!-

- Tényleg? Jé. Akárhogy is hívják, szerencsés egy jószág.- A kanadai barátságosan Feliciano-ra mosolygott. - Bocsánat, ha megijesztettük.

-Oh, nincs semmi baj, nem figyeltem. Csak az egyenruhájukat vettem észre, és néhány egyenruhás bizony nagyon aljas, és próbálja megütni az embert, de persze vannak közöttük nagyon kedvesek, csinosak, és csodálatosak is. - Ezeknek az embereknek kicsit más volt az egyenruhájuk, mint azoknak a katonáknak, akiket Feliciano a faluban látott jönni-menni. A kanadai blézert viselt, az amerikain pedig egy nagy barna dzseki volt széles, bolyhos gallérral. Mindketten szőkék voltak, bár a kanadai haja hosszabb volt, és szinte teljesen egyformán néztek ki.
- Testvérek? Nagyon úgy tűnik. Mindenki azt mondja, hogy Lovino-n és rajtam látszik, hogy testvérek vagyunk, ami igaz is, hiszen azok vagyunk.

Csak az a furcsa, hogy két különböző országból valók. Kanadában és Amerikában nőttek fel?

A kanadai kissé megdöbbenve nézett Felire, de ezt a fiú már megszokta, az amerikai azonban csak mosolygott, és készségesen válaszolt. - Nem vagyunk testvérek, bár mindenki azt gondolja, hogy azok vagyunk, és össze is kevernek bennünket, és ez igazán vicces. Én egy farmon nőttem fel az Államokban, Matt-ot meg a medvék nevelték fel.

Matt elképedten meredt társára. -Hogy… micsoda?

Feliciano felkiáltott. - Hű! Te is tanyán nőttél fel?

Az amerikai szélesen vigyorgott. - Tősgyökeres nebraskai vagyok.

- Hú! Ez aztán igen! Úgy értem, leszámítva, hát hogy... szóval én nemigen tudom, hogy az micsoda.- Feliciano tanácstalanul vakarta meg a fejét, majd a kosarába nyúlt. - Kértek egy kis almát? - Feliciano a kezébe vette a gyümölcsöt, és az amerikai vidáman elvette.

- Persze!

A kanadai döbbenten rázta a fejét. -Alfred, azt hiszem megtaláltuk azt a személyt, aki szót ért veled.

Alfred szemei tágra nyíltak a meglepetéstől. -Hé, várjunk csak, ja, te nem olaszul beszélsz!

-Nem,- felelt Feliciano. - Nem vetted észre?

- Hát nem erre …

- Figyelj, Matt, folyton azzal jössz, hogy meg kell tanulnom ezeket az idegen nyelveket, itt meg mindenki beszél angolul.

- Én egy kicsit németül is tudok- büszkélkedett Feliciano. - Tessék, Kanadai Matt, tessék egy apfel.-

Matt meglepődve mosolygott, ahogy elvette az almát. -Danke.

-Bitte schön.- Feliciano szívébe fájdalom hasított e szavakat hallva. Hányszor mondta ezt Ludwignak?

-Elnézést, még be sem mutatkoztam,- szólt Matt.

-Nem, még nem.

Alfred Feliciano-hoz fordult, és halkan megjegyezte. - Néha olyan faragatlan tud lenni. - Feliciano nevetett, és magának is vett egy almát. Tetszett neki ez az amerikai. Olyan vicces és kedves volt. Matt mérgesen nézett társára.

- Hát akkor rajta, ne légy tiszteletlen, mutatkozz be kedvesen és illedelmesen.

Alfred kissé meghajolt. -Köszönöm tanácsodat, így fogok tenni. Olasz barátom, ő Matthew Williams hadnagy, elsőrangú szárnysegéd, én pedig Alfred F Jones lennék, és készen állok megmenteni Olaszországot!

- Hűha,- Hüledezett Feliciano az almát majszolgatva. -Egymagad?

-Hát, Matt segíteni fog. Egy kicsit.

Matthew diszkréten az égre nézett. - Ne hallgass rá, kissé el van szállva a téveszméitől.

Feliciano ismét nevetett. Úgy érezte, már hónapok óta nem nevetett ilyen őszintén. - Feliciano vagyok! Én is próbálom megmenteni Olaszországot, legalábbis a Nagypapa ezt mondja. Tagjai vagyunk a Resistenza-nak, és azt hiszem, nektek elmondhatom ezt, mert nyilvánvaló, hogy a mi oldalunkon álltok. - Feliciano mostanában mindennek örült, ami elvonta a figyelmét, még ha csak egy kis időre is, így hát nagyon szívesen társalgott a barátságos idegenekkel. Talán kihasználhatná ezt az alkalmat, hogy hosszabb időre megszabaduljon a fájdalmas gondolatoktól. … -Oh, tudom már! Mivel a szövetségeseink vagytok, és olyan jól összebarátkoztunk, eljöhetnétek ma délután egy italra, és találkozhatnátok a nagypapámmal, a bátyámmal, és a többi ellenállóval. Szerintem mind szívesen találkoznának veletek.

Alfredon látszott, hogy nagyon tetszik neki az ötlet. - Ez szuper! Ugye nálatok, olaszoknál is van whisky?

-Persze hogy van! Vagyis hát, remélem. Hát, um… éppenséggel azt sem tudom, hogy az micsoda. Na mindegy, a Cantina Verde-ben leszünk, kérdezzétek meg a faluban, hogy merre van. - Feliciano el nem merte hinni, hogy ilyeneket mond. Mennyire más volt, mikor a németek állomásoztak errefelé.

Alfred vidáman nevetett. - Nagyszerű, hetek óta nem láttam egy rendes italt!

Az amerikai hangos, lármás jókedve ragadós volt. - Várjatok, amíg el nem mondom mindenkinek, hogy két amerikait fogunk vendégül látni... - Feliciano bocsánatkérően mosolygott Matthewre, -Bocsánat, egy amerikai és egy kanadai katonát.

Matthew halkan nevetett. - Hát, mi éppenséggel vadászpilóták vagyunk.

Feliciano mosolya rögtön tovatűnt. A gondtalan vidámság elillant szívéből, és jeges, dühös hideg futott végig a hátán. Vállait megfeszítette, fogait összeszorította. -Oh.- Ökölbe szorította az almát tartó kezét, és tett egy bizonytalan, gyors lépést hátrafelé. - Pilóták.

Alfred és Matthew értetlenkedve néztek össze. - Igen,- szólt Matthew érdeklődő, szinte kérdő hangsúllyal ejtve a szót.

-Oh,- szólalt meg ismét Feliciano. Még egy lépést hátrált, bőre kellemetlenül bizsergett. -Um. Mennem... kell.-

A pilóták még mindig meglepetten, de mosolyogtak, és Alfred vidáman így szólt: - Akkor a délutáni viszontlátásra!

Feliciano bólintott, és gyorsan elfutott. Remegő kézzel dobta az almát az út melletti fűre. Heves, eddig ismeretlen harag dúlt szívében, zsigereiben, és mérgesen pislogott, hogy szeméből elűzze a könnyeket. Mindent el akart felejteni. Csak békés, feledéssel teli vidámságra vágyott. Ehelyett Ludwig potenciális gyilkosait hívta meg a kocsmába.

.

Az angolul értő olaszok csüngtek az amerikai minden egyes szaván. Azok, akik nemcsak bámulták, eltűnődtek, miféle szerzet ez a hangos amerikai, aki éppen most tart a whiskysüveg felénél, és hevesen gesztikulálva sorolta a legújabb hőstetteit.

- Szóval, ott voltam, egyedül, a csapatomtól elszakadva, hat német Messerschmittel körülvéve!-

A kanadai az asztalra tette a pohár whiskyt, mielőtt közbevágott -Négy.

- Egészen biztos, hogy hat volt.

-Négy volt.

- Jól van, akkor öt. Tehát ott voltam, azon tűnődve, hogy a fenébe fogok én ebből kiszabadulni, mikor hirtelen, Matt repült elő a Nap mögül, és közéjük vágott azzal a váratlan zuhanórepülésével. Mondhatom legalább annyira megzavart engem is, mint a krautokat, de arra azért volt időm, hogy kettőt lelőjek közülük, zuhanórepülés, fordulás és tűnés. Engem hívnak Varázslónak, de mondhatom, Matt a láthatatlan kettőnk közül!

Feliciano udvariasan mosolygott a terem elismerő nevetését hallva. A kocsma tömve volt a Resistenza tagjaival, és falubeliekkel. Hangoskodtak, italt fizettek Alfrednak és Matthewnak, és tátott szájjal hallgatták a beszámolóikat a légicsatáikról, amit a németekkel vívtak. Feliciano még soha nem látta a kocsmát ennyire zsúfoltnak és zajosnak. Az emberek miután a pohár fenekére néztek hangosan beszélgettek, vitatkoztak, néha a rádió dalait énekelték, és tülekedtek, hogy az amerikai pilótákkal beszélhessenek. Feliciano nem tudta, mit kezdjen ezzel a helyzettel. Egyrészről Alfred és Matthew igazán rendesek és jópofák voltak, és úgy látszott, hogy tényleg szívesen beszélgetnek az emberekkel. De Feliciano-nak nem tetszett, hogy arról beszélnek, hogy Messerschmitteket lőttek le, hogy kikergették a németeket az országból, és hogy a németeket „kraut"-nak hívják. Lovino persze feltűnően figyelmen kívül hagyta a pilótákat, míg Róma nagypapa csupa vendégszeretettel és udvariassággal volt, de úgy tűnt, hogy valami információt is próbál kihúzni belőlük. Feliciano eltűnődött, hogy vajon Antonio mit kérdezne a pilótáktól, ha itt lenne.

- De egyet elmondhatok a krautokról,- jelentette ki Alfred Róma kérdésére válaszolva. - Nem futamodnak meg. Hanem a végsőkig küzdenek.

- Mint a tegnapi emberünk.- Szólt Matthew, alig hallhatóan.

- Bizony ám!- Kiáltotta Alfred, és szeme izgatottan csillant fel. Az asztal körül csoportosulók elhallgattak szavaira. - Látnotok kellett volna azt a srácot! Már hetek óta a nyomába vagyok, és tegnap reggel azt hittem, hogy végre elcsípem. Elcsípjük... A csapata elmenekült, és ő egyedül szállt szembe velünk. Persze azt hittük, hogy könnyű dolgunk lesz.- Alfred megcsóválta a fejét és kényszeredetten nevetett.

- És mégsem?- Kérdezte Feliciano csendesen. Bosszantotta, hogy Alfred minden német pilótánál jobbnak gondolta magát. Feliciano tudta, hogy Ludwignál biztosan nem lehet jobb. Alfred elgondolkozva nézett a fiúra, mielőtt válaszolt volna.

Ők varázslónak hívnak. Mert gyorsan kitérek a támadásaik elől... meglátnak, aztán eltűnök, megint megjelenek és mielőtt észbe kapnának, puff. Vége. De ez a srác valahogyan más. Szemből támad nekünk. Nem bújócskázik, nem trükközik. Egyenesen nekünk jön, egy pilóta egy egész csapat ellen. Soha nem láttam még ilyesmit. Engem vett célba, ez nyilvánvaló volt. Két emberemet lelőtte, és engem is lelőtt volna, ha Matt nincs ott. De ez a német még égő motorral és sérült szárnnyal is lőtt minket. És mondhatom, nem volt egyszerű földre kényszeríteni. És még nincs vége.- Alfred szünetet tartott, amíg ivott a whiskyjéből, majd kissé előredőlt. Mindenki kíváncsian várta a folytatást. - A német sikeresen landolt azzal a nyavalyás géppel! Úgy szállt le vele, mintha csak próbarepülésen lenne! És miután földet ért, úgy szállt ki a roncsból, akár egy buszból. Megmondta a rangját, nevét és a számát, többet egy szót sem szólt. - Alfred kissé felemelte a kezét, és lassan hátradőlt. - Mondjatok a németekre amit akartok, de a pilótáik, azok bátrak.

A termet ismét betöltötte a beszélgetés zaja, ahogy Alfred elhallgatott. Összeráncolt homlokkal nézett maga elé, láthatóan elgondolkodott, aztán olyan váratlanul nézett Feliciano-ra, hogy a fiú megriadt. Az amerikai felhúzta szemöldökét, és halkan füttyentett. - Hát, itt süllyedjek el.

- Tessék?- Kérdezte Feliciano, aki nem tudta mire vélni viselkedését.

Alfred ismét az italára nézett. - Semmi. Bocsánat.

Még több élménybeszámoló és még több ital. Mindenki beszélni akart Alfreddel, és ő minden egyes emberre odafigyelt. Rögtön megkedvelték; lehetetlen lett volna nem szimpatizálni vele. Feliciano-t zavarba hozták a szívében dúló ellentétes érzelmek. Neki is rokonszenves volt Alfred. Próbálta ellenséges szemmel méregetni, de az amerikai egész végig csak kedvesen és barátságosan viselkedett. Mindenáron Feliciano mellé akart ülni, beszélgettek arról, hogy miben különbözik Olaszország és Amerika időjárása, nagy városokról, mint London és New York, a macskákról akiket az utcán láttak nemsokkal ezelőtt. Megkérdezte Feliciano-t, hogy milyen az élet a tanyájukon, milyen volt résztvenni az ellenállásban, és mit gondol a baseballról és a cricketről. Alfred még egy narancsot is adott neki az almáért cserében. És mielőtt Feliciano észbe kapott volna, már úgy diskuráltak, mintha régi barátok lennének. De aztán Alfred a csatáról kezdett el beszélni. És az emberek, akiket lelőtt, Ludwig népéből származtak. Alfred Ludwig ellensége. Feliciano nem tudta, hogyan vélekedjen. Dühös akart maradni az amerikaira, de ő soha nem tudott sokáig haragot tartani, és butaság volt olyasvalakire neheztelni, aki csak azt teszi, amit a legjobbnak vél, akárcsak Ludwig. Ezt bizony nem volt könnyű megemésztenie. Feliciano-nak legalább az a boldogsága megvolt, hogy Lovino végre kimozdul otthonról, hogy velük tartson, bár már arra is rájött, hogy talán mégsem volt a legjobb ötlet meghívni a bátyját.

- Hol a fenébe szedted össze ezeket az idiótákat?- Zúgolódott Lovino, nagyot kortyolva a borából. Egész délután egy szót sem szólt a pilótákhoz. Még feléjük sem nézett. Feliciano bűnbánóan vonta meg a vállát, és amíg Alfred elmerülten beszélgetett Rómával, odasúgta bátyjának:

- Az országúton, túl a falun.-

Lovino feléjük sandított. - Hogyhogy mindig vadászpilótákkal akadsz össze, Feli?

- Ebben nem volt semmi szándékos, csak igazán kedvesek voltak, megnevettettek, és elfelejtetették velem azokat a szörnyű dolgokat, így megkérdeztem tőlük, hogy lenne-e kedvük meginni velünk valamit, mert gondoltam, hátha a többiek is szívesen találkoznának velük. Nem is tudtam, hogy pilóták. - Feliciano persze nem tette hozzá, hogy ha ezt tudja, bizony nem hívja meg őket. Próbálta másra terelni testvére figyelmét. - Úgy örülök, hogy végre kimozdultál otthonról!

- Hát, igen. De nem azért jöttem ide, hogy a te kis pilóta barátaiddal cseverésszek. Csak már régen ittam valami jót. - Lovino pohara gyorsan kiürült, aztán újabb poharak következtek, és ahogy lenni szokott, átvették a fiú felett az irányítást.

- Tudod, mi a véleményem?- Kiáltotta Lovino olaszul, egy székre támaszkodva, és poharával Alfred felé mutatott. - Azt gondolom, hogy te egy beképzelt alak vagy! Azt gondolod, hogy ide jössz, lelősz pár német gépet, és mi mind izé... seggre ülünk! - Lovino megtántorodott, az itala kiömlött, de ismét összeszedte magát. - Nem, akarom mondani, seggre esünk előtted! - Feliciano és Róma összenéztek. Teljesen értelmetlen lett volna jobb belátásra bírni Lovino-t. Szerencsére a teremben olyan nagy zaj volt, hogy Lovino nem tudott feleakkora jelenetet sem rendezni, mint egyébként. Alfredot, azonban megdöbbentette, hogy olaszul kiabálnak rá, és borospohárral hadonásznak az orra előtt.

-Uh, ne haragudj, de nem értem, amit mondasz...

- Fogd be! Tudod te, hogy min mentünk keresztül? És még most is miket kell kibírnunk? Kicsit elkéstél, nem gondolod? - Lovino vadul gesztikulált és Róma ügyesen kivette a poharat a kezéből. A fiúnak fel sem tűnt. - Nem tudtál volna esetleg pár hónappal korábban idejönni és kirúgni a németeket? Vagy egy héttel, egy nappal, pár nyamvadt órával korábban? De nem! Addig kellett várnod, amíg már túl késő volt, piszkosul késő! Meséled a kis sztoriidat, és azt hiszed, hogy mi mindannyian hősöknek tartunk titeket, hát tudod mit? A legjobb lesz, ha gyorsan elhúztok innét! -

Alfred mosolygott és bólogatott majd odasúgta Feliciano-nak. - Úgy tűnik, nagyon ki van borulva valami miatt.-

Feliciano elmosolyodott és szabadkozott. - Igen, ő mindig felhúzza magát valamin. De mégis legyél kedves vele. Mert most... hát minden oka megvan arra, hogy ki legyen borulva.

- Tudja, hogy nem beszélünk olaszul?

- Igen.- Feliciano felemelte a hangját, hogy Lovino is hallja. - És tud angolul, csak úgy tesz, mintha nem tudna.

Lovino megfordult és az öccsére kiabált, még mindig olaszul! - Most már tényleg fogd be a szád Feliciano! Miért kellett idecipelned ezeket a hülye amerikaiakat!

- Én kanadai vagyok,- szólt halkan Matthew. Lovino elhallgatott, és kifejezéstelen tekintettel bámult rá. Nyilvánvalóan megdöbbentette, hogy Matthew minden szavát értette.

-Oh.- Lovino ismét megtántorodott.

- Igazán nagyon sajnálom mindazért, amin keresztülment, akkor is, ha nem tudom, hogy miről van szó. - Mondta Matthew tökéletes olaszsággal. - És Alfred nevében is elnézést kérek. Tudom, hogy kissé hangos, és beképzelt tud lenni, de jót akar. Kérem, higgye el nekem, hogyha lehetőségünk lett volna korábban érkezni, hogy Alfred lett volna az első aki azonnal él a lehetőséggel. Remélem, hogy megbocsátja nekünk ezt az akaratlanul elkövetett bűnünket. Nagyon megtisztelve érezzük magunkat, hogy itt lehetünk ebben a szép faluban, és nagyon hálásak vagyunk a nagyszerű vendéglátásért.

Az egész terem elhallgatott. Úgy tűnt, most először veszik észre a kanadait

- Van egyáltalán olyan nyelv, amit nem beszélsz, Matt?- kérdezte végül Alfred.

Matthew kajánul húzta fel a szemöldökét. - A kínai, Alfred. Kínaiul nem beszélek.

Lovino szemei elkeskenyedtek, arcát pirosság öntötte el, és zavarában gyorsan elfordította tekintetét. - Hát. Um. Rendben. Most haza kell mennem. Nem hagyhatom... - hangja elhalt, majd ismét a pilótákra emelte szemét, majd szinte zavarodott tekintettel körbenézett az egyre hangosabbá váló termen. - Mennem kell.

Róma mosolyogva bólintott, mint mindig, mintha minden rendben lenne, és semmi különös nem történt volna. - Menj csak. Elég jól érzed magadat ahhoz, hogy hazagyalogolj?

- Nem vagyok gyerek!- Vágott vissza Lovino, majd megfordult, és kiviharzott a kocsmából, útközben egy széket felborítva.

-Húha,- mondta Alfred, aki kissé döbbenten nézte ahogy Lovino elmegy. - Nem lesz semmi baja?

- Majd rendbe jön,- szólt Róma, bátorítóan mosolyogva Feliciano-ra. A fiú megpróbált visszamosolyogni, de aztán elfordította a tekintetét. Ő csak azt remélte, hogy Róma nagypapának sincs semmi baja. Róma áthajolt az asztalon, és töltött Alfred-nek egy újabb whiskyt. -Jó hogy a kis Feliciano-m összeismerkedett ma veletek. Örülök, hogy első kézből beszélhetek a szövetségeseinkkel. És persze annak is örülök, hogy a légi háború nektek kedvezett.

- Hát igyekszünk a legjobbat kihozni magunkból. Ez elég végeláthatatlan.- Alfred most kevésbé tűnt harciasnak, és óvatosan körbekémlelt, mielőtt folytatta volna mondanivalóját. -és igazán nem tudom, hogyan fog végződni.

Róma szemeiben érdeklődés csillant meg.. - Hogyhogy?

- Hát felszállunk, lelőnek bennünket, erre újabb gépeket küldünk fel. A németek ugyanezt csinálják. Visszaszorítottuk őket a országhatárig, de patthelyzetbe kerültünk... és én egyszerűen nem látom, mi ennek az egésznek az értelme. Túl sok embert veszítek. Azt mondják nekünk, hogy valószínű, hogy rövidesen Franciaországba indulunk, de erre nem sok esélyt látok. Csak állandóan ugyanaz megy, és sehova nem jutunk. Az egész csak elvesztegetett időnek tűnik. -

Róma megértően bólintott. - Dehát ilyen a háború. Azon tűnődöm, hogy elmondhatod-e nekem... - Róma hirtelen elhallgatott, és ismét Feliciano-ra mosolygott. - Biztosan nem untat ez téged, Feli?-

Feliciano nem ellenkezett Róma nagypapával. Különben sem akarta újra hallani. Felállt és hagyta, hogy Róma egyedül beszélgessen Alfreddel és Matthew-el. Az asztalok között járkált, váltott pár szót az emberekkel, de többnyire inkább elkülönült tőlük. Úgy érezte, mintha nem is ezen a világon lenne. Az egész délután túlságosan valószínűtlen, szívfájdító volt, túlságosan is sok a lelkének. Képtelen volt elkergetni gondolatait és félelmeit, melyek kíméletlenül üldözték, és nem hagyták nyugodni. Lehet, hogy Ludwig az egyike azoknak, akikről Alfred mesélte, hogy lelőtte a gépét? Feliciano próbálta győzködni magát. - Ludwig ennél jobb. Ő maga mondta. - De bensőjében mégis félelem motoszkált, fejében lángoló repülők borzalmas képe kísértett. És Alfred végig olyan furcsán méregette...

Feliciano már azt fontolgatta, hogy hazamegy ő is, mint Lovino, mikor Alfred abbahagyta a beszélgetést Rómával és Matthew-val, és egyenesen felé indult. Karon ragadta Feliciano-t, és a sarokba vezette. De mielőtt megtudta volna kérdezni, hogy mégis mit csinál, Alfred gyorsan odasúgta neki. - Figyelj, ez lehet, hogy furcsán hangzik, de... ismersz egy német pilótát, akit Lieutenant… Ludwig-nak hívnak?

Feliciano elképedésében csak pislogott. Most már biztos, hogy álmodik. Alig tudott megszólalni. - Mi… hogyan…- Hogyan tudhat ilyesmiről ez az amerikai? Csak úgy, ha látta őt, élve, vagy... hacsak nem... Feliciano hirtelen úgy érezte, mintha szíven döfték volna. Nem kapott levegőt, majd lélegzete fájdalmasan a torkán akadt, és elkezdett zihálva levegőért kapkodni. Aztán vörös ködbe borult körülötte a világ, és ő hátrált egy lépést, kétségbeesetten rázva a fejét. -Nem...

- Jaj, nincs semmi baj, életben van. - Feliciano majdnem összeesett a megkönnyebbüléstől. Tüdeje megtelt levegővel, és reménykedve emelte fel a fejét. - De…- Alfred szünetet tartott, körbenézett, és lehalkította a hangját. - Fogságba esett.-

Feliciano tüdeje ismét összeszorult. Képtelen volt elhinni, hogy ez az ember ilyeneket mond neki, mint ahogy azt is, hogy ez az ember tudja a választ az őt hónapok óta gyötrő kérdésekre. Ludwig... fogságba esett... - Hol? Kérlek, mondd meg, hol?

Alfred megrázta a fejét, arcán fájdalom suhant át. - Sajnálom. Tudod, hogy ezt nem mondhatom meg neked.-

Feliciano lehunyta a szemét, és bólintott. Milyen butaságot kérdezett. Még akkor sem tudná, hogy mit tegyen, ha megmondaná neki. - Persze. Ő volt, akiről beszéltél, ugye? Te... te lőtted le őt.

- Igen.- Vágta rá Alfred, és sietve egy közeli asztalhoz vezette Feliciano-t, majd mellé ült. A kocsma elég zajos volt ahhoz, hogy elnyomja a beszélgetésüket. - Egyáltalán hogy ismerted meg? Hogyhogy van fényképe rólad?

Feliciano alig hallotta a szavakat. Nem hallott mást, mint a fülében a vér zúgását, és nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy...- Jól van? Megsebesült? Mit fogtok...

- Jól van. Teljesen sértetlen. A politikai rendőrségünk ma vitte el. Kikérdezik, de erőszakot nem alkalmaznak. Egy kiváló tiszt, és eszerint fognak bánni vele. -

Feliciano megkönnyebbülten lélegzett fel. - És... és azután?-

Alfred szinte szabadkozva nézett az olaszra, ahogy válaszolt. - Azután fogolytáborba szállítják.-

Feliciano összeszorította a szemét, hogy megállítsa a könnyeit, és nyelt, de torka fájdalmasan összeszorult. Arcát a kezébe temetve borult az asztalra. Ez mit jelent? Viszontláthatja-e Ludwig valaha? Jaj Istenem, kérlek, ne! Ha valaha is viszontláthatná...

- Te… te ugye… te és ő…-

Feliciano kissé összerezzent ahogy az amerikaira nézett. Majdnem teljesen megfeledkezett arról, hogy Alfred ott van mellette, és aggodalommal teli kíváncsisággal figyeli. Hát persze, hogy mindez megzavarhatta. - A télen találkoztam vele,- szólalt meg Feliciano. - Itt állomásozott a falu közelében, valószínűleg arrafelé, ahol most ti vagytok. Ki szokott sétálni a faluból, és a házunkhoz közeli réten találkoztunk a tölgyfánál. Hát végül is nem találkoztunk olyan sokszor... csak néhány alkalommal. Az a furcsa, hogy szinte úgy érzem, hogy azelőtti dolgokra nem tudok tisztán visszaemlékezni. De arra a pár alkalomra, amikor vele voltam... minden pillanatára kristálytisztán emlékszem. - Feliciano mosolygott, ahogy felidézte életének legszebb napjait. - Ő a legjobb, a legkedvesebb, a legcsodálatosabb ember, akivel valaha is találkoztam.

- Szereted őt.- Szólt Alfred határozott hangon.

- Jobban, mint valaha is gondoltam, hogy bárkit vagy bármit képes leszek szeretni. - Feliciano hirtelen idegesen elnevette magát. Azelőtt beszélt, mielőtt meggondolta volna, hogy mit mond. Hiszen amit mondott, nem olyan dolog volt, amit az emberek megértenének; a legtöbben elítélik, ha valaki egy másik férfit szeret, bár Feliciano nem tudta megérteni, mi rossz van abban. És ki tudja, hogy mit szólni ez az amerikai.… -Bocsánat. Milyen hülyeségeket hordok itt össze.

Alfred azonban megértette Feliciano hirtelen ijedségét, és gyorsan így szólt. - Egyáltalán nem hülyeség.

Feliciano az amerikai jóindulatú tekintetét látva felbátorodott, és folytatta. - A fényképeket akkor csináltuk, amikor a felsétáltunk a dombra. Itt van az övé. - Feliciano előhúzta a képet, amit mindig a zsebében őrzött, és odaadta Alfrednek, aki csak bólintott, ahogy átvette.

- Ez ő.- Alfred megfordította a képet, és megnézte mi van a hátára írva. -"Auf wiedersehen, sweetheart". Az övén az volt, hogy „Bella ciao."-

Feliciano bólintott. Nem akart magyarázkodni.

-Feliciano…- Alfred összeráncolt homlokkal, nézte a képet. Arcán zavarodottság és döbbenet tükröződött. - Te tagja vagy az ellenállásnak. Ő az ellenséged. -

Feliciano vállat vont, arcán mosoly suhant át, és Alfred szemébe nézve így szólt. - A szerelemben nem számít, ki melyik oldalon áll. Alfred halkan sóhajtott, kissé elmosolyodott, és visszaadta a képet. Feliciano óvatosan visszatette a mellényzsebébe, majd megköszörülte a torkát és hátradőlt a székében. - Biztos vagyok benne, hogy a nagypapa segíteni fog neked bármiben, amit meg akarsz tudni a németekkel kapcsolatban. Biztos akarsz róluk információkat, hiszen folyton csak velük harcolsz. Szívesen mondtam volna többet is neked, de én tényleg nem sokat tudok, és senki nem mond el nekem semmit miután... hát, ahogy mondtam nemigen tudom, mi megy újabban. - Feliciano felállt, és indulni készült.

- Hány éves vagy, Feliciano?-

Feliciano megállt, és visszanézett Alfredre. Kissé megütközött a kérdésen - Micsoda? Ja, ... Majdnem húsz.

-Ne viccelj. Pont mint én!- Alfred vidáman vigyorgott, bár kissé meglepettnek látszott. -Furcsa… Azt hittem, hogy fiatalabb vagy.

Feliciano-n a zaklatottság és a sértettség különös egyvelege lett úrrá, de valahogy mégis megértette, miről is van szó. Hiszen, nem ezt gondolja mindenki? Feliciano, hirtelen magányra vágyva, elviharzott az asztalok, a vidáman trécselő falubeliek csoportjai mellett, és egyenesen a szomszéd terembe ment, és becsapta maga mögött az ajtót. A váratlan csendet vigasztalónak érezte. Lerogyott egy székre, arcát a kezébe temette, és átadta magát a mély fájdalmának. Mit tesznek az amerikaiak a foglyaikkal? Persze mindenki azt mondja, hogy jól bánnak velük, nem kínozzák őket, meg ilyesmi... de hát ki tudja? Hátha nem úgy van, ahogy mindenki gondolja? Mi van, ha bántják, ha kivégzik, vagy jaj Istenem ami még a halálnál is rosszabb, mi van, ha azt tették vele, ami Antonio-val történt... Feliciano-t hirtelen harag fogta el a szomszéd teremben lévő amerikaiak iránt, és bárki, és bármi iránt, aki elvette tőle Ludwigot. A német fiú hiánya már fizikai fájdalomként gyötörte lelkét, és már nem tudta elviselni. Jobban vágyott Ludwigra, mint eddigi életében bármire is valaha. Bármit odaadott volna, bármit megtett volna, csakhogy mégegyszer lássa. De ez lehetetlen volt.

Megnyikordult az ajtó, és ahogy Feliciano felnézett, látta, hogy Róma nagypapa zárja be maga mögött. Fáradtnak látszott ma este. De mostanában mindig fáradtnak látszott. Lassan odasétált Feliciano-hoz, és mellé ült. - Feli… minden rendben van?

Feliciano bólintani próbált, de ehelyett mégis megrázta a fejét. Soha nem tudott hazudni a nagyapjának. - Nem, nincs. - De nem sírt. Nem tudott sírni. Mintha elfogytak volna a könnyei. Csak tompa fájdalmat érzett, bánatot, már nem égetett, élét és erejét vesztette. Csak a teljes üresség, és reménytelenség áradt szét el lelkében.

Róma csendesen, nyugodtan ült. Feliciano csak a lélegzését hallotta. - Akarsz mondani valamit?- Kérdezte végül.

-Nem.- De nem telt egy egy perc, és Feliciano a nagyapja vállára borult, és Róma a karjai közé zárta, szorosan ölelte, és lágyan ringatta. A reggel óta, aminek szörnyű szavai Feliciano emlékezetébe égtek, a reggel óta, mikor Lovino idegösszeomlást kapott, Róma nagypapa volt életükben az egyetlen biztos pont, akiben megbízhattak, akire számíthattak. A szikla, amire támaszkodhattak, akiből erőt meríthettek. Ő nevetett és énekelt, míg ők szótlanok és reményvesztettek voltak; csendes együttérzéssel állt, mikor ők zokogtak és kiáltoztak. Ő tartotta egyben őket, mikor szétestek. Még most is ugyanazokat a szavakat mondta, mint mindig, amikor átölelte, és vigasztalni próbálta, bár Feliciano már nem volt gyerek, és mindketten tudták, hogy most e szavak nem állják meg a helyüket.

-Nincs semmi baj, Feli. Minden rendbe fog jönni.-

Feliciano most először gondolkodott el azon, hogy másképpen alakulnának-e a dolgok, ha ő katona, harcos; vagy ha fontos személyiség lenne. Valaki, aki tud tenni valamit, meg tudná menteni Ludwigot, meg tudná találni a lehetőséget, hogy újra lássa. De ő kicsi volt, jelentéktelen, és nem volt hatalma arra, hogy bármit is tegyen. Ő csak az volt, aminek mindig is tartották – a butus kis Feliciano. Ludwig volt az egyetlen, aki valaha is komolyan vette. Aki meghallgatta, és figyelt a szavaira, aki azt gondolta, hogyha úgy hozná a sors, ő is tudna bátor lenni...

- Nagypapa, szeretnéd, ha olyan lennék mint… Alfred? Ő olyan bátor, és mindenki kedveli, és... és tudod, annyi idős, mint én. Annyi idős mint én és harcol, repülőgépet vezet és … ugye büszke lennél rám, ha olyan lennék, mint ő. -

Róma rögtön válaszolt. -Nem.- Feliciano-t meglepte a felelet.

-Huh?

- Nem lennék rád büszke, ha olyan lennél, mint ő. Mert az nem te vagy.

- De…

- Ne engedd, hogy bárki is azt mondja neked, hogy nem vagy bátor. Hát igen, te olyasmiket tettél, ami feldühített, … elkeserített engem. - Feliciano hátrébb húzódott. Róma nem szólt egy szót sem azután a szörnyű délután óta... de a fiú jól tudta, hogy az árulása még mindig mennyire bántja a nagyapját. Hálás volt, hogy Róma szeretete erősebb volt ennél az érzésnél. - De bízol a szívedben, Feliciano. És ez igen bátor dolog. Nem mindenki képes erre.-

Feliciano szorosan lehunyta a szemét. Nem tudta, hogy mit tegyen. Bízzon-e még abban, hogy viszontláthatja Ludwigot, vagy adja fel a reményt. - Nagypapa… Miért van az, hogy minden mindig olyan fájdalmasan végződik? -

Hiábavaló kérdés volt, amire persze Róma nagypapa sem tudta a választ. Csak megsimogatta Feliciano haját és így szólt. - Bárcsak örökké megmaradhatna a gyermeki lelked, Feli.-

De bizony az ilyesmi lehetetlen. Mikor Nagypapa elment, mikor összeszedte magát, mikor úgy érezte, hogy ismét képes a világ szeme elé kerülni, Feliciano végre átsétált az elülső terembe. Most már kevesebben voltak ott. Leszállt az éj, Alfred és Matthew a még ottmaradt vendégektől búcsúzott. Feliciano igyekezett elslisszolni mellettük, de Alfred szinte azonnal észrevette. Elszakadt a kis csoporttól, karon ragadta Feliciano-t mielőtt a fiú elmenekülhetett volna, és ismét a sarokba vezette.

- Figyelj csak, gondolkodtam a dolgon. Te ugye tagja vagy a Resistenza-nak, ti ugye… uh… kiszabadítotok embereket a fogságból, meg ilyesmi, igazam van? - Alfred kacsintott és Feliciano értetlenkedve ráncolta a homlokát. -Oké. Tehát, ha ezt mondom neked… ha átadom neked ezt az információt… emlékezz csak, mit is kérdeztél tőlem…

Feliciano elképedt, ahogy fejében kezdtek összeállni a dolgok. Ludwig fogságba esett... Feliciano megkérdezte Alfredot, hogy hol... Mikor megértette, hogy mit akar az amerikai, felkiáltott. -Miért mondod ezt nekem?

Alfred kissé habozott, de aztán sóhajtva a zsebébe nyúlt, és egy kis fényképet húzott elő. Feliciano szívverése kissé felgyorsult, ahogy elvette. Egy világos hajú, csinos arcú, vastag szemöldökű fiatal fiú nézett mérgesen a fényképezőgépbe. Öltönyt viselt, és egy szekrény előtt állt, ami tele volt palackokkal és poharakkal. Feliciano kíváncsian nézett Alfredra, aki csillogó tekintettel ránézett, és így szólt. - Ha róla lenne szó, egymagamban szembeszállnék az egész német hadsereggel.-

Ohhh. Hát akkor Alfred megértette... Feliciano kissé megnyugodott, zavara oldódott, és érdeklődve nézegette a képet. - Mérgesnek tűnik.

- Nem akarta, hogy lefényképezzem. Azt mondtam neki, hogy nincs a gépben film.

- Hogy hívják?

-Arthur.- Mondta Alfred elmosolyodva.

Feliciano még egyszer megnézte a képet, mielőtt visszaadta volna. - Ő angol? Öltönyt visel, így azt gondolom, hogy talán angol.

- Igen, angol.

-Fogadni mernék, hogy sokat tud a költészetről.

-Ő mindenről sokat tud. Nagyon okos.

-Általában azok, az angolok.

-Na.- Alfred visszatette a képet a zsebébe és határozottan Feliciano szemeibe nézett. Feliciano testén reszketés futott végig, ahogy a lehetetlen hirtelen valahogyan elérhetővé vált. - Nem tőlem hallottad ezt az információt, és nem használod semmi durva dologra, igaz? -

Feliciano nem felelt, de szemei tágra nyíltak, és szíve nyugtalan reménnyel telt meg. Eltűnődött, hogy Alfred mennyi whiskyt ivott, és hogy később meg fogja-e bánni amit tett. De Feliciano csendben maradt, várta, hogy Alfred mit fog neki mondani, várt arra, ami az utolsó reménye, egyetlen esélye arra, hogy lássa Ludwigot. Alfred hirtelen bólintott.

- Én ezt nemleges válasznak veszem. Most hallgass ide.


Folyt. Köv...

Lieutenant = hadnagy (Ezt megtartottam eredetiben, mert magyarul nem lehetne értelmesen lefordítani, mivel a hadnagy van a végén
.

Akik nem olvasták a „We meet again"-t: A kendőt Arthur -ki más;-) hímezte Alfrednek saját kezűleg, és persze titokban. A szélén piros- kék minta van, a sarkában pedig két bíborszínű „A" betű kapcsolódik össze.

Meghagytam itt is az eredetit, a Hetaliában is így volt, és megadja az alaphangulatot:-)

Ezt sem fordítom le. Igen ötletes kis zsó, és nagyon illik ide:-)

Feli megadja magát:-)

+ Ezzel a tegezéssel, magázással mindig bajban vagyok, mert ugyebár angolban nincsen, a többi nyelvű fordítások meg még nem értek el idáig * most büszkélkedem:-) * . Nem szívesen írok magázást, csak akkor magázódnak, amikor Feli összeakad Alfreddel és Matt-el, akkor is csak az első mondatokban. Valahogy magázódva hülyén hangzanak a párbeszédek...