- Elment az eszed?

-Lovino, hallgass végre rám…

- Tudtam, hogy nem szabad bíznom ezekben az amerikaiakban! Nem akarom elhinni, hogy ennyire felelőtlenek legyenek! Ilyen hülye ötletet ültetni a fejedbe…

- Egyáltalán nem hülye! Ez az egyetlen esélyem van, és nem tudom egyedül megcsinálni...

- Hogyan jutott egyáltalán eszedbe, hogy engem kérjél meg erre?

- Mert a testvérem vagy, és…

- Teljesen megőrültél, ha egy pillanatig is azt gondolod, hogy segíteni fogok neked ebben! Ha egyáltalán hagylak...

- Antonio-ért megtetted!-

- Az egészen más volt!

-Miért?

-Miért? Antonio szövetségesünk, akit megkínzott a Gestapo, hogy információkat adjon ki rólunk. Nem egy ellenség, akit az amerikaiak tartanak fogva!

Feliciano végül elhallgatott. Kezét maga elé tette a konyhaasztalra, próbálta lecsillapítani heves szívdobogását, gyors lélegzését, és megpróbált tisztán, logikusan gondolkodni. A délutáni nap elárasztotta a konyhát és a két testvér hangos kifakadásait nehéz csend követte. Feliciano tudta, hogy végül valószínűleg hiába próbálja meggyőzni a bátyját. De azt is tudta, hogy minden lehetőséget meg kell ragadnia. Mert látnia kell Ludwigot. Ha csak egyetlenegyszer is, de látnia kell. - Számít, hogy kik tartják fogva?

-Hát hogyne számítana!- Kiabált Lovino, tágra nyílt, vad szemekkel,dühös, felháborodott tekintettel. Feliciano tudta, hogy bátyja nem értette meg. Persze, hogy nem értette meg. - Az amerikaiak nem kínozzák a foglyaikat…

- Ezt meg honnan tudod olyan biztosan?- Feliciano lelkiismeretfurdalással mondta ki e szavakat, mert Lovino még mindig annyira letört volt amiatt, ami Antonio-val történt. De nem volt más esélye. - Az amerikaiak szövetségeseink, persze, hogy ezt mondják nekünk! És ha nem is kínozzák meg, nem érted, hogy fogolytáborba küldik, ahonnan talán soha nem szabadul? Ott tartják addig, amíg a háború zajlik, és az talán még egy örökkévalóság, és legjobb esetben is visszaküldik Németországba ha vége a háborúnak, és én soha többé nem fogom őt viszontlátni, és én ebbe belepusztulok Lovino, belepusztulok... nagyon szépen kérlek…- A könnyek, amiket Feliciano annyira vissza akart fojtani, majdnem kicsordultak. Összeszorította fogait, és mérgesen pislogott, hogy megállítsa őket. - Kérlek, segíts nekem!- Lovino úgy nézett rá, mintha öccse tényleg elvesztette volna az eszét.

- Csak hallgass el, és gondold át, hogy mire is kérsz engem. Arra, hogy segítsek egy ellenség kiszabadításában.

-De ő nem ellenség, Lovino, ő nem csak egy német, ő Ludwig, akit én szeretek, ő jó, rendes ember, aki megérdemel egy esélyt, jobbat érdemel, mint fogolytáborban raboskodni a elkövetkező 50 évben!

- Ha Nagypapa itt lenne…

- De nincs itt!- Róma nagypapa előző nap ment el, hogy híreket és információkat vigyen Antonio embereinek szerte az országban. Valakinek tájékoztatni kell az ellenállás többi csoportjait is arról, hogy mi történt.
- És nem is tér vissza pár hétig, szóval ne kerítheted elő, hogy megállíttass vele, és nem...

-Ez nem számít!- Lovino elvörösödött, szavai egyre hangosabbak lettek. - Tegyük fel, hogy minden logika, és ésszerűség ellenére sikerül kiszabadítanod az amerikaiak fogságából, és utána hogyan tovább? Mit fogsz csinálni? Meg van adva a helyszín. Ez minden! Nincs útvonalad, nem tudod, hogy mi módon őrzik, és fogalmad sincs, hogy mit csinálj, ha a német kiszabadul! Semmi terved nincs! -

Ez bizony igaz. Mindaz igaz, amit Lovino mondott. És mégis… -De biztosan van… kell lenni valami megoldásnak…-

Lovino a plafonra emelte szemeit, és dühösen hátat fordított. - Ezt én nem hallgatom tovább. Teljesen megbolondultál. - Lovino kinyitotta az előszobaajtót. Feliciano a nyomába.

- De Lovino, nem tudom, hogy mi mást tehetnék, és ha Ludwig…

-Ludwig.

Feliciano majdnem belerohant a bátyjába, ahogy Lovino hirtelen megtorpant. Feliciano félbehagyta a mondatot, és elfojtott egy kiáltást. Rémület bizsergett végig testén, és lába a földbegyökerezett. Lovino egy lépést sem mozdult, még akkor sem, mikor sikerült végre megszólalnia, halkan, és nyugodtan. - Antonio. Felébredtél.-

Antonio kifejezéstelen tekintettel, kikerekedett, sötét és üres szemekkel bámulta a falat. Bizonytalanul és zavartan álldogált a szoba közepén, összeroncsolt, törött karját szorongatva, ami nyakába volt kötve egy kendővel. Állva még soványabbnak tűnt. Három napja sikerült utoljára rávennie Lovino-nak, hogy egyen, szóra bírni még annál is régebben.
- Ludwig,- szólalt meg Antonio ismét, még mindig a falat bámulva. Hangja érdes és elmosódott. -Ludwig repülőgépeket reptet.

- Igen,- mondta Lovino lassan, és vigyázva közelebb óvakodott. -Ő Feliciano barátja.- Feliciano aggódva pislantott a bátyjára, de látta, hogy testvére arcán apró kis reménysugár csillan fel. Újabb óvatos lépést kockáztatott meg Antonio felé. - Antonio, akarsz valamit enni? Vagy kimenjünk a kertbe? Vagy…-

Antonio nem vett róla tudomást. - Adtam neki egy szürkét. Összerakta madzaggal és ragasztóval. Felakasztotta a szobája mennyezetére.- Mindenki elhallgatott. Antonio végül levette a tekintetét a falról és kifejezéstelen szemekkel körbenézett a szobában. Úgy tűnt, hogy elfelejtette, hogy hol van, és miért van itt. Tekintete végül megállapodott Lovino-n, szemeiben halvány figyelemmel. - Kiabáltál.

Lovino megrázta a fejét. -Nem, nincs semmi baj, Antonio,nincs semmi baj.- Még egy lépést tett a spanyol felé, kinyújtott, tenyérrel felfelé tartott kezekkel, tágranyílt, könyörgő szemekkel. - Gyere. Menjünk ki a kertbe.-

De Antonio szavai nem hagyták nyugodni Feliciano-t. Hirtelen ezernyi emlék rohanta meg. Amikor kihallgatta, hogy Antonio egy német barátjáról beszél, aki katona, és az öccse pilóta a közeli légibázison; Ludwig említette, hogy bátyjának, Gilbertnek volt egy spanyol barátja a háború előtt. Eszébe jutott Antonio döbbenete, és megkönnyebbült nevetése, mikor meghallotta Feliciano német barátjának a nevét, aki tudott arról, hogy ők tagjai az ellenállásnak. Feliciano egyre jobban gyanakodott, egyrészről ez talán nevetséges, de mégsem elképzelhetetlen, és ez az utolsó reménye. -Antonio,- szólalt meg Feliciano csendes, nyugodt hangon. -Antonio, ismered Ludwigot? Ludwig Beilschmidt? Német pilóta.-

Lovino figyelmeztetőleg nézett öccsére, de Feliciano nem törődött ezzel, csak hevesen dobogó szívvel várta Antonio válaszát. Antonio Lovino-ról a mennyezetre emelte a tekintetét. - Van egy bátyja, aki katona.

-Igen,- mondta Feliciano elfúló hangon, szinte félt elhinni, amit hallott. -Igen, Gilbert!

- Feli...- szólt Lovino fenyegetően.

- Gilbert.- Antonio lehunyta a szemét, arca megremegett, ahogy fájdalmas, zavaró emlékek rohanták meg. - Vitatkoztunk. Ő elment. Mondtam neki, hogy ne csatlakozzon a hadsereghez… elmondtam neki az igazat… nem hallgatott rám… soha nem hallgatott rám...-

Lovino csitító hangon beszélt a spanyolhoz, bár vad, dühös szemmel nézett öccsére. - Antonio, nincs semmi baj, ez már nem számít.-

De Feliciano alig vett tudomást erről. Szívében remény ébredt. Antonio ismerte Ludwigot… Antonio tud neki segíteni… ha még egy kicsit nyugodt, és éber marad, csak annyi ideig, hogy pár kérdésre válaszoljon... - Szóval ismered! Ismered Ludwigot! Tudod, hogy rendes ember, mondd neki Lovino, mondd csak!

- Feliciano, hagyd abba!

Feliciano-nak azonban folytatnia kellett a kérdezősködést, nem volt más választása... - Elfogták az amerikaiak, Antonio. Ha tudsz valamit, bármit…- Feliciano-t Lovino szakította félbe, ahogy durván megragadta a karját, és ezt sziszegte dühösen a fülébe:

- Ne merészeld felzaklatni! Ne MERÉSZELD, Feliciano! NE…

- Az amerikaiak jók a foglyaikhoz,- mondta Antonio vontatott hangon. - Az amerikaiak jók, ők nem… nem kínoznak …- Szemöldökét összeráncolva pislogott. Feliciano szavai elhaltak, és Lovino erősebben szorította öccse karját. Antonio lélegzete gyorsabbá vált. - Ne törd el a karom… ne fojtogass…- Hirtelen Antonio-t vad remegés fogta el, majd ahogy elgyötörten abbahagyta a reszketést, összeroncsolt karját szorongatta remegő kezével. Zihálva kapkodott levegőért, majd összegörnyedt, ahogy heves köhögőroham fogta el. Lovino elkezdett szitkozódni, és a spanyolhoz rohant.

- Nincs semmi baj, Antonio, nincs ...

- Nem kapok levegőt... nem…

-De kapsz levegőt, csak egyenesedj ki.

Antonio elbotorkált Lovino-tól, fejéhez emelte reszkető kezét; és elfúló hangon préselte ki száján a szavakat, ahogy köhögése engedte. - Nem kapok… nem… megfulladok…

- Nem fulladsz meg.- Lovino előrenyúlt és megragadta Antonio kezét, és kezei közé vette. Gyengéden a kanapéhoz vezette a férfit, leültette, majd mellé ült, s közben a haját simogatta és nyugodt, halk hangon beszélt hozzá. - Biztonságban vagy, velem vagy. Kapsz levegőt, és nincs semmi baj. - Antonio lélegzete kezdett lecsillapodni, de arca még mindig falfehér volt, szemei továbbra is sötétlőek és rémültek. Mélyen, zihálva vette a levegőt és ismét megpróbálta a karját szorongatni, de Lovino gyengéden eltolta Antonio kezét.

- Nem, ne… - Feliciano a szája elé kapta a kezét, el volt szörnyedve, hogy Antonio miatta kezdett el emlékezni. Amit mindketten próbáltak elkerülni. - Ne törd…- Antonio most már suttogott. - Ne fojtogass…- Vállai lesüllyedtek, keze petyhüdtté vált Lovino szorításában. Úgy tűnt, hogy az egész teste lelassul és megáll.

- Ne, Antonio, ne!- Lovino hangja telve volt félelemmel, de próbált nyugodtan beszélni. - Nézz rám, Antonio. Nem ott vagy, hallasz engem? Itt vagy, otthon vagy, biztonságban vagy. - Antonio lassan elfordult, ezért Lovino megfogta a fejét, és visszafordította, hangján érződött, hogy kezd pánikba esni. -Ne! Nézz rám, kérlek, ne menj el! ne…- Antonio végül teljesen mozdulatlanná vált, kifejezéstelen szemei a semmibe révedtek. Lovino visszafojtotta feltörni készülő zokogását, kezeit Antonio arcához nyomta, és kétségbeesetten kérlelte a férfit. - Maradj velem Antonio, kérlek, maradj…- De Antonio szemei üresek, arca kifejezéstelen, teste dermedt maradt. Már máshol járt.

Lovino pár súlyos pillanatig Antonio-t nézte, a szobában csend volt, csak a fiú zaklatott lélegzését lehetett hallani. Feliciano viszont levegőt is alig mert venni. Végül Lovino lehunyta a szemét, fogait összeszorította, kezei ökölbe szorultak. Majd az öccsére nézett fénylő, nedves, lángoló szemekkel, és ezt morogta: - És te egy pillanatig is azt gondoltad, hogy segítek neked kiszabadítani ezt a németet.

Szörnyű, leírhatatlan bűntudat kerítette hatalmába Feliciano-t. Hogyan lehetett ilyen önző? Hogyan mehetett ilyen messzire? Hogyan faggathatta Antonio-t, amikor a héten most először kelt fel a ágyból? Feliciano olyan rettenetesen szégyellte magát, hogy ordítani lett volna kedve. De mégis suttogva szabadkozott. - Nagyon sajnálom.

Lovino mérgesen törölgette a szemeit, és tekintetét az öccséről Antonio-ra fordította. Aztán gyengéden kisimította Antonio haját a homlokából, és a spanyol ép kezét összekulcsolta a sajátjával, majd visszatelepedett mellé a kanapéra. - Menj el, Feliciano.

.

Feliciano a tölgyfánál ült, a vidék ismerős és elhagyatott, a fű túl világos, és rikító színű, a Nap sem derítette jókedvre. Soha életében nem érzett még ilyen fájdalmas magányt, mint most, a fa alatt. És mégis ez volt az egyetlen hely, ahova mehetett. Mindennap eljött ide, a világba, mely csak az övé és Ludwigé. Minden egyes nap ugyanazok a gondolatok, félelmek, és ugyanaz az elviselhetetlenül erős vágyakozás. Hogy lehet a sors ennyire igazságtalan? Hogy hozhatott ez a szörnyű háború annyi boldogságot neki és Lovino-nak, hogy aztán el is vegye tőlük? Ilyen az élet? Ennek nincs értelme, egyáltalán nincs, és most már semmi sem egyszerű, mint amikor Ludwig a szemébe nézett és átölelte. Mikor Ludwig itt volt vele, minden egyszerű volt.

Feliciano maga elé tartotta Ludwig fényképét. Annyit nézte, hogy már beleivódott az emlékezetébe. Ludwig a romos templomfalon ül, vaskereszt a nyakában, komoly tekintettel néz a kamerába, egyenes, szőke haját lágyan fújja a szél, és csinos arca szinte ragyog. Aztán Feliciano megfordította a képet, és a hátuljára írt szavakat olvasta. Auf wiedersehen, sweetheart… Tényleg képes elbúcsúzni? El tudja engedni Ludwigot? Annyira nehéz volt elfogadni, hogy egész életére csak pár gyönyörű téli nap marad emlékezni, varázslatos reggelek, viharos éjszakák. Csak pár nap egy egész életre. Hogyan lehetett pár nap elegendő arra, hogy a sors felépítsen egy álmot, majd lerombolja, hogy mindent megadjon, és mindentől megfosszon?

Feliciano felemelte a tekintetét, és végignézett a szélfútta réten, és egy pillanatig biztos volt, hogy Ludwig körvonalait látja a távolban, ahogy a fiú elsétál. Nem. Feliciano megrázta a fejét, és megfordította a képet, ujjait lágyan végigfuttatva Ludwig arcán. Feliciano megteszi, bármit is jelentsen az. És ha senki sem segít neki, megteszi egyedül. Vissza kell kapnia Ludwigot. Nem volt más választása; attól a pillanattól fogva, hogy Ludwig ránézett azokkal az égszínkék szemeivel, nincs más választása. Lovino megtette Antonio-ért. És te egy pillanatig is azt gondoltad, hogy segítek neked kiszabadítani ezt a németet. Alfred megtenné Arthurért. Ha róla lenne szó, egymagamban szembeszállnék az egész német hadsereggel.ÉsFeliciano tudta, hogy Ludwig is megtenné ezt érte. Érted hagynám felégetni!Tehát Feliciano meg fogja tenni Ludwigért. Akár sikerrel jár, akár elbukik, és akkor is, ha ez lesz az utolsó cselekedete. Olyan könnyű volt elhatározásra jutnia, mint hónapokkal ezelőtt, mikor rájött, milyen veszélyes Ludwigot szeretnie. És véleményét soha ne változtatta meg. Ha Ludwig nem éri meg a kockázatot, semmi sem éri meg.

Sötét, és csendes volt a ház, mikor Feliciano besétált az ajtón. Nem nézett be a hálószobákba. Antonio valószínűleg alszik, és Lovino egész biztosan ott ül mellette. Feliciano-t ismét elfogta a bűntudat, és eltűnődött, hogy mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a bátyja ismét szóba álljon vele. Feliciano nem hibáztathatná akkor sem, ha soha többé nem szólna hozzá. Elindult a konyhába, hogy vacsorát készítsen- talán Lovino ma este hajlandó lesz valamit enni. Újabban majdnem olyan keveset eszik, mint Antonio. Felkapcsolta a lámpákat, és egy kis zacskót vett észre, mellette vastag borítékkal. Pár sort írtak rá. Feliciano gyorsan megragadta, és felkiáltott, mikor felismerte Antonio írását.

Írd le, hol tartják fogva Ludwigot és tedd ebbe a borítékba. Az információ, amit beletettem, gondoskodni fog a többiről. Vidd a Cantina Rossa-ba. Keresd a Törököt.

Feliciano legalább harmincszor olvasta végig az üzenetet. Képtelen volt felfogni, - képtelen volt elhinni. Persze tudta, hogy Antonio-nak vannak világos pillanatai- rövid időszakok, mikor feleszmél az éber kómából, és összefüggően beszél, tudja, hol van, szinte olyan, mint azelőtt, – de Feliciano mégis meg volt döbbenve. Antonio jóval többet hallhat és érthet, mint amit ő gondolt. Feliciano gyorsan kivette a lapokat a borítékból, és még jobban megdöbbent, ahogy gyorsan átfutotta a tartalmukat. Német összekötőt kérni... A díjazásról tárgyalni...Valami arról, hogy szükség van egy tervre... Feliciano alig tudta elhinni, hogy Antonio azután is segít neki, amit a németek tettek vele… A konyhaajtó megnyikordult, és Feliciano megfordult.

-Nélkülem is megcsinálod, igaz?- Lovino szemei tágra nyíltak, karjait összefonta. A papírra nézett, amit Feliciano a kezeiben tartott, és rögtön látszott, hogy ismeri a tartalmát.

- Igen,- felelte Feliciano. - igen, megcsinálom.

-Akár meg is ölhetnek, Feliciano. Meg is halhatsz emiatt a német miatt.

-Lovino, te is meghalhattál volna mikor Antonio-t kimentetted. És ez mégsem tartott vissza.-

Szótlanul nézték egymást, de a levegő vibrált körülöttük. Feliciano könyörgő tekintettel kérte bátyja megértését. Úgy gondolta, hogy hiába... és mégis, a Lovino biztosan jobban megérti, mint bárki más. Lovino végül bólintott, és lemondóan sóhajtott. - Veled megyek, Feli. De csakis miattad teszem. Nem miatta.

Feliciano szívéről nagy kő esett le, és ajkai széles, felszabadult mosolyra nyíltak. Aztán elnevette magát és magához ölelte a bátyját. - Szeretlek, Lovino!-

Lovino félszegen paskolta meg öccse hátát. -Igen, igen, tudom.- Hagyta, hogy Feliciano még egy kicsit átölelje, mielőtt elhúzódott, ajkain halvány mosollyal. -Na.- Nézett Lovino a levélre. - Te tartsd magadnál ezt a levelet, rendben? Nem akarom, hogy több közöm legyen ehhez, mint amennyi muszáj.

- Jól van, rendben van, nem bánom!- Hónapok óta először, érezte Feliciano, hogy szíve könnyű lesz a reménytől. Még akkor sem érzett így, mikor Alfred elárulta neki, hogy hol tartják fogva Ludwigot. Ez talán sikerül. Ez talán azt jelenti, hogy hamarosan viszontláthatja Ludwigot.

.

Feliciano idegesen dobolt ujjaival az asztalon, másik kezének pedig a körmeit rágta, ahogy körbekémlelt a zsúfolt Cantina Rossa-n. Furcsa volt, hogy német katonák helyett amerikaiak csoportosultak az asztaloknál és a teraszon, ahol Feliciano ült. Az olasz fiú türelmetlenül forgatta a fejét. Odaadta a borítékot a pultosnak, kérte, hogy küldjék hozzá a Törököt, és azt mondták neki, hogy várjon. De már reggel óta itt ül ennél az asztalnál, és a Nap most már lemenőben van. Az sem használt az idegeinek, hogy emlékezett, hogy éppen ennél az asztalnál ült hónapokkal ezelőtt, mikor váratlanul összefutott Ludwiggal és a német fiú elrángatta őt, hogy ne lássa a téren a kivégzést. Ludwig emléke lengte körül. A lélegzetelállító gondolat, hogy ismét láthatja, átölelheti, érezheti és csókolhatja, elveszhet szemei kékségében... Szíve megtelt aggodalmas, reményteli, boldogság várakozással... és mennyi ideig kell még várnia?

De amikor Feliciano már azon gondolkozott, hogy visszamegy kérdezősködni, valaki kihúzta a vele szembeni széket és leült az asztalhoz. Az olasz fiú felkiáltott, ahogy megismerte. Ugyanaz a sötét bőr, ugyanaz a sötét haj keretezte arc, ugyanaz a piros fez… ő volt az az ember, aki átadta neki a borítékot, mikor itt volt. Tehát ő lehet a Török. Rávigyorgott Feliciano-ra, ahogy leült. - Szerbusz kicsi Resistenza, ismét találkozunk? Remélem, most emlékszel a jelszóra.

Feliciano szemei tágra nyíltak. - Nem adtak jelszót. Kellett volna? Jaj ne… tényleg én vagyok az, igazán, én…

- Csillapodj le, kölyök,csak vicceltem. Na,- a Török elővett pár papírt egy nyitott borítékból, aztán kiterítette az asztalra. - Van itt pár dolog, amivel foglalkozni kell. Nagyon bizalmas.

- Nagyon ... micsoda?

-Titkos. Csendesebben.

- Ó, gondoltam. Én igazán nem tudom…-

A Török a levélre nézett. - Szükséged van egy összekötőre. A német hadsereg egy kis csoportjára, hogy átvegyenek egy Luftwaffe hadnagyot akit nem sokkal ezelőtt szabadítottak ki illegálisan amerikai fogságból. Igaz?

Feliciano kapkodva vette a levegőt, gyomra idegesen szorult össze. -Igen,- suttogta. Meglepődve és megnyugodva konstatálta, hogy Antonio milyen összeszedetten fogalmazott meg mindent a levélben. - Igen, pontosan erre van szükségem

-És még egy tervre is, hogyan szökteted meg ezt a Luftwaffe hadnagyot.-

- Jé, tényleg?-

A Török döbbenten nézett. - Hát persze, azt gondoltad, hogy csak odasétálsz, és megkéred szépen az amerikaiakat, hogy engedjék el? Fenébe, te gyerek, azt hittem, hogy az ellenállás tagja vagy.-

Feliciano-t a döbbenet mellett egy csipetnyi bosszúság is elfogta. - Soha nem engedték, hogy részt vegyek küldetésekben, vagy hasonlókban. A bátyámnak Lovino-nak inkább, és ő is velem fog jönni, szóval ő majd tudja, mit kell tenni…

-Ő a kocsiba marad.

- Ó.- Feliciano gyomra összeszorult. -A kocsiba marad?

- Persze. A kocsinak járnia kell, hogy rögtön elhúzhassatok onnan. És túlságosan gyanús lenne, ha ketten mennétek be az amerikai bázisra. -

Feliciano nyelt egyet, nyugtalansága gyorsan félelemmé változott. Azt hitte, hogy legalább Lovino vele lesz… ezért kérlelte. Az, hogy a bátyja nem lesz végig mellette, meg sem fordult a fejében. - Tehát… um… akkor mit kell tennem? -

A török felhúzta a szemöldökét. - Talán előbb a fizetségről kéne beszélnünk, mielőtt belemennénk a dolgokba. - Feliciano bólintott. Nem tudta, miért adott neki Antonio régi aranypénzeket bankjegyek helyett, de sietősen előhúzta a zacskót a zsebéből, és az asztalra tette. A török rögtön felkapta, nehogy bárki is meglássa, és gyorsan körbenézett a termen.
- A francba, kölyök, nem lehetnél egy kicsit óvatosabb?

- Bocsánat,- dadogta Feliciano. Tudta, hogy elővigyázatosabbnak kellett volna lennie, de össze volt zavarodva és megtépázott idegeitől ennyire tellett. De most itt van, Ludwigról van szó, arról, hogyan szabadítsák ki az amerikai támaszpontról. Egy őrült, de csodálatos dolog volt, és a legijesztőbb, amivel Feliciano valaha is szembetalálta magát. Hogyan várhatnák el tőle, hogy uralkodjon magán, hogy tudja, miként kell viselkednie. Jaj Istenem, nemsokára ismét látni fogja Ludwigot, és ez igazán valóra fog válni… A török gyorsan átvizsgálta az érméket az asztal alatt, majd elégedetten bólintott.

-Rendben. Köszönetet kell mondanom, hogy nem aláztál meg egy vacak papírdarabbal. Na.- Sötét, nehéz pillantással nézett Feliciano-ra. A fiú alig tudott nyugodtan ülni székében. - Szerencséd van. A bázis, ahol ezt a németet fogva tartják, nem nagy, és jelenleg ő az egyedüli foglyuk, aki arra vár, hogy fogolytáborba vigyék. Főleg katonai rendőrök vannak ott, akikről úgy gondolnánk, hogy nehezebb célpontok. De ezeknek az amerikaiaknak van egy nagy gyengéjük.

- Á! Csinos lányok.

A Török kis ideig szótlanul pislogott. -Hogy micsoda?

- Róma nagypapa azt mondja, hogy minden amerikainak tetszenek a csinos lányok, tehát biztos ez a gyengéjük, azt is mondja, hogy ezek a hízelkedő gazfickók folyton olasz nőket akarnak elcsábítani, és jaj ne, ugye nem akar lánynak öltöztetni? Csak azért, mert nem hinném, hogy ez beválik, mert az amerikai, akivel találkoztam, nem volt éppenséggel odáig a csinos lányokért

- Fogd be a szád, kölyök. Én az italról beszélek.

- Esküdni mernék, hogy italozás csinos lányokkal.

-Rendben, jól van, talán igen. Most idehallgatnál?-

Feliciano magába fojtotta a választ, és csak bólintott.

- Rendben. Akkor. Kedd éjszakánként az amerikaiak a szomszédos faluba mennek inni. Ezen a héten csak egy csekély számú katonai őrséget hagynak a bázison.

- Miért?- kérdezte nyugtalanul Feliciano.

- Ezzel el tudok bánni.- Vigyorgott a török. - Ezért fizettél nekem, kölyök. A te …- A török ismét belenézett a levélbe. - bátyád, a… keleti úton fog várakozni.

- Keleti út,- ismételte Feliciano. Már most kezdett aggódni, hogy nem tud lépést tartani a törökkel.

- Bemész a foglyoknak fenntartott részbe. Ott csak egy ember lesz a kapunál. Na, ezt fogod mondani. Figyelsz?

-Igen!- felelte lelkesen Feliciano, aki szinte majdnem kiesett a székből. A török kétkedve nézett rá, majd megdörzsölte a homlokát, és mormogott valamit a bajusza alatt. Feliciano nem értette, hogy mit, de a török hangosan folytatta.

Azt fogod neki mondani, hogy incidens történt a városban, hogy az amerikaiak randalíroznak. Mondd, hogy verekednek, fel vannak fegyverezve, és a lakosok dühösek, félnek, és nem tudják, hogy mit csináljanak. Az amerikaiaknak más se hiányzik, mint egy diplomáciai baki, most, hogy végre megvetették itt a lábukat. Tehát erre a támaszponton maradt őrök többsége a faluba rohan. Na, ugye van fegyvered?

Feliciano vére megfagyott az ereiben, ahogy az egész ügy kezdett értelmet nyerni. Ő nem teheti ezt. Jaj Istenem, hogyan is tehetné ezt... - Nekem... nekem nincs... nekem... de mi van, ha nem mennek el? Mi van, ha nem hisznek nekem?

- Már miért ne hinnének neked? Neked, aki az ártatlanság mintaképe vagy? És már csak azért is hinni fognak neked, mert ez az eset amit mondani fogsz, már kétszer megtörtént.

- Tényleg?

- Keddig meg fog történni. - A török Feliciano-ra kacsintott, aki értetlenkedve nézett vissza rá. - Ezért fizettél nekem, emlékszel? Na, akkor, amikor az amerikaiak többsége elhagyta a bázist, hogy elrendezzék a falubeli helyzetet, neked már valószínűleg csak egy vagy két őr marad. A meglepetés erejével ezekkel már biztosan elbírsz.

Feliciano el volt szörnyedve. - De én nem akarom bántani őket! Nincs valami más módja ennek?

A török derülve és kissé hitetlenkedve hallgatta az olasz fiút. -Kölyök, a játék, amit játszatsz kissé túlmegy a határaidon. - Röviden felnevetett ahogyan előhúzott valamit a zsebéből, egy kis csomagot, és az asztal alatt átadta Feliciano-nak.
- Öntsd az italukba – egy üveg whiskybe, hogy tudd. Mondd nekik, hogy ajándék a többi amerikaitól, akik a faluban vannak.
- Vigyorgott a török. - Kárpótlásul, hogy kimaradtak a sok jó mókából.

Feliciano elgondolkozva harapdálta ajkait, ahogy megforgatta a kis zacskót az ujjai között. -De ugye nem árt nekik?

- Ugyan már, kölyök, teljesen kiüti őket, és gyönyörű álmaik lesznek tőle.

-Ez egy gyógyszer azoknak, akik nem tudnak aludni? Róma nagypapa néha ilyesfajta orvosságot szokott csinálni macskagyökérből és levendulából, ami a kertünkben nyílik.

A török halkan kuncogott. - Ez egy kicsit erősebb, mint a levendula. Egyesek kész vagyont fizetnek érte. Okosan használd, hé!-

Feliciano bólintott és a zsebébe gyömöszölte a csomagot. - És... aztán mit tegyek?

- Bemész a cellába, összeszeded a németedet, és rohantok a kocsihoz.
- A török egy kis kulcscsomót dobott Feliciano-nak, aki ügyetlenül bár, de elkapta. - A németed az összekötői ezen a helyen fogják várni, kedden, éjjel 1 órakor.- A török pár ív papírt adott át az asztal alatt, és Feliciano gondosan összehajtotta őket, mielőtt a zsebébe tette volna a kulcscsomó, és a kis zacskó mellé. - Vigyétek a németet oda, abban az időben, és ez nagyon fontos. Ne menjetek egyenesen az találkozó ponthoz. Álljatok meg biztonságos távolságban, az utolsó pár mérföldet egyedül kell megtennie.

Feliciano bólintott, összpontosítani próbált, és meggyőzni magát, hogy képes ezt véghezvinni. Egyik sem sikerült neki valami jól. -Én… ó. De… de… de hogyan…-

A török arckifejezése kissé megenyhült. - Tudod kölyök, mikor benne leszel, meg fogsz lepődni, milyen gyorsan fog menni minden. Ne aggódj annyit.

Feliciano már mindent elfelejtett, amit a török mondott. Szavai

összevissza kavarogtak a fejében. -De nem tudom...

- Olvasd el a papírokat, amit adtam neked. Minden, amit tudnod kell, le van írva. És valamit ne felejts el.-

Feliciano nagyot sóhajtott, és próbálta megállítani kezének remegését.

- Micsodát?

- Ha nem éri meg a kockázatot, nem kell megcsinálnod.- A török ismét kacsintott. - És Carriedo-nak sem kellett volna megírni ezt a levelet, hogy a segítségemet kérje. - A török hátratolta a székét, mint aki indulni készül, de aztán megállt, és elgondolkozva nézett az asztalra.
- Egyébként hogy van a spanyol?

-Ó.- Feliciano elgondolkodott, hogyan válaszoljon. Túlságosan is nehéz kérdés volt. - Hát, többnyire alszik. Néha úgy tűnik, hogy ébren van, de csak a falat bámulja. Róma nagypapa azt mondja, hogy nyitott szemmel alszik. És amikor ébren van, általában értelmetlen dolgokat beszél össze. De néha – tényleg ritkán- tényleg magánál van. Ez nem szokott sokáig tartani, de Lovino szerint kezd jobban lenni. - Feliciano megvonta a vállát. Nem tudta, hogy igazat adjon-e ebben a bátyjának.

-Hmm.- A török megcsóválta a fejét. - Amiket hallottam, szerencsés, hogy egyáltalán életben van. Vagy talán mégsem. Attól függ, honnan nézzük.- Majd élénk figyelemmel nézett az olasz fiú szemébe. -Lovino... ő a testvéred, ugye? Ő volt, aki kimentette?-

-Igen.-

A török elismerően füttyentett. - Hallottam, hogy mit csinált. Bátor kis fickó.

Feliciano elmosolyodott. - Igen

-És most ugyanebben segít neked. Egy német miatt.

Feliciano kényelmetlenül fészkelődött a székén. - Igen.- A török ismét megcsóválta a fejét.

- Miért? Miért éri meg kockáztatnod?

Feliciano azonnal, gondolkodás nélkül vágta rá a választ. - Mert szeretem.-

A török kissé lenyűgözötten nézte a fiút. - Ennek a háborúnak már nincs semmi értelme. De hát az arany ugyanannyit ér, bármelyik oldalról is kapja az ember. - A török felállt, hogy induljon.

- És maga?- kérdezte Feliciano hirtelen, nem is tudva, miért. - Magának miért éri meg? Csak az arany számít, amit bezsebel? - Feliciano-t hirtelen félelem fogta el, de a Török csak önelégült mosollyal nézett le rá. Egyik sötét szemöldökét derűsen húzta fel. Feliciano belesüppedt a székébe.

-Ez az egyetlen, ami megmaradt, kicsi Resistenza. Hamarosan te is rájössz .-

Feliciano nem hitt neki. Vannak az aranynál értékesebb dolgok is. Olyanok, amik tovább tartanak. Mint a virágok, téli délutánok, és fényképek búcsúszavakkal a hátoldalukon. - A szerelem, ami megmarad.

- Szép gondolat, kölyök.- És egy röpke pillanatra úgy tűnt keserű emlék suhanna át a török arcán, mintha tudná, mire céloz Feliciano, mintha megértette volna. De tovatűnt, mielőtt Feliciano megbizonyosodhatott volna, hogy jól látta. - De nem igaz. De azért. Sok szerencsét kicsi olasz.- A török nevetve sétált el. - Szükséged lesz rá, fiam.

.

Feliciano nem gondolta volna, hogy ilyen könnyen véghez viszi a tervet. Miután Lovino-t kissé vonakodva az autóban hagyta, amit a török szerzett nekik, Feliciano befordult az amerikai támaszponthoz vezető kis ösvényen. Nem egy vaskalitka volt, ahogyan gondolta, hanem épületek csoportja sok fával, és szögesdróttal körülvéve. Valahogy a töröknek sikerült a terve, mert csak pár katonai őr őgyelgett a területen, és Feliciano megkönnyebbülésére a kapunál álló őr, rögtön elhitte a meséjét. Végigvezették az olasz fiút a bázison, elhaladtak a kis épületek, teherautók, és a fák mellett, és egy rácsos kaput is látott, amiről nyomban tudta, hogy az a börtön. És most egy kis szobában ült, szemben a bázis parancsnokával, és az egyik ottmaradt őrrel. Szédült, a tenyere izzadt, a szíve hevesen kalapált, és küszködött, hogy ne veszítse el az önuralmát. Minden olyan valószínűtlennek, álomszerűnek tűnt, és annyira nehéz volt elhinnie, hogy végigcsinálja ezt a tervet, és hogy beválik. A parancsnok hátradőlt a székében, és figyelmesen nézte Feliciano-t az íróasztala mögül.

- Tehát akkor mi a is pontosan a helyzet, olasz?-

Feliciano biztatta magát, hogy ne legyen ideges, nincs semmi baj, nem sejtenek semmit, nem tudnak semmit, jaj Istenem, Ludwig pont a szomszéd ajtó mögötti cellában van... Feliciano próbálta előadni, amit már számtalanszor elolvasott, hogy megjegyezze. - Hát, uram, az a helyzet, hogy a katonái a faluban vannak, túl sokat ittak, durváskodtak, és flörtöltek a csinos lányokkal, és most azt mondják, hogy mind nagyon feldühödtek, törnek-zúznak, és ez már a harmadik eset ezen a héten, és az emberek nagyon aggódnak és idegesek, nem tudjuk, mit tegyünk, hogy állítsuk meg őket, és a németek soha nem csináltak ilyet, amikor a faluban voltak, uram.-

A parancsnok csalódottan hümmögött a bajusza alatt, majd az őrre nézett. -Már százszor mondtam nekik, hogy ne hergeljék fel a helyieket. Pont amikor próbáljuk elérni, hogy bízzanak bennünk.

- Úgy tűnik, mindig ez van, ha létszám alatt vagyunk.-

Amíg a két amerikai egymással beszélt, Feliciano próbált úrrá lenni a félelmén, próbálta megállítani a testének reszketését. Soha nem hitte volna, hogy valaha is ilyen helyzetbe kerül. Ez olyasmi volt, amit Róma nagypapa, Antonio és néha talán Lovino is megtett, de túlságosan is sok volt Feliciano-nak, akinek most arra kellett rávennie az amerikaiakat, hogy megigyák a drogozott whiskyt, de hogyan csinálja? A fegyver, amit az amerikaiak az oldalukon viseltek, mágnesként vonzotta az olasz fiú tekintetét. Mi van akkor, ha nem isszák meg? Akkor mit fog csinálni? Hogy lesz képes úgy elmenni, hogy tudja, hogy Ludwig itt van, olyan közel, hogy már érzi a jelenlétét... - Oh!- kiáltott fel hirtelen, szinte akaratán kívül. Az amerikaiak kíváncsian néztek rá, ahogy Feliciano belenyúlt a zakójába, és előhúzott egy üveget. Csak tedd meg... tedd meg és menj Ludwig-hoz... - A barátai adták ezt nekem.- Biztosan nem veszik be... ez annyira átlátszó... miért nem hozott fegyvert magával...

-Most tényleg küldtek?-

Feliciano kis bátorítást nyert látva az amerikai érdeklődését a fémflaska iránt. -Igen,- folytatta Feliciano. - Azt mondták, hogy adjam maguknak, mint egy ajándékot a faluból, mivel nem lehetnek ott, és mondták, hogy maguknakk is kell ital, valami furcsa amerikai ital, azt hiszem, whiskey-nek hívják...-

A parancsnok csak nézett pár idegpróbáló, szívdobogtató, végtelennek tűnő pillanatig. Aztán elmosolyodott. - Hát mondhatom, már rég nem ittam egy jót. -

…..

Feliciano igazánnem akarta elhinni, hogy ilyen simán menjen a minden. Az alvó parancsnokról az eszméletlen őrre nézett; nyakán, hátán izzadság folyt végig, szíve olyan hevesen vert, hogy szédült. Várt pár zaklatott percet, hogy megbizonyosodjék, hogy az amerikaiak tényleg teljesen ki vannak-e ütve, még lélegzetet is alig mert venni, félve, hogy bármelyik pillanatban magukhoz térhetnek. Mikor ez nem történt meg, és Feliciano-nak végre sikerült meggyőződnie a terv sikerességéről, feltápászkodott, és olyan gyorsan sietett ki az ajtón, ahogy csak a lába bírta. Ludwig olyan közel van hozzá.

Feliciano visszarohant a cellákhoz, ide-oda kapkodva a fejét. De a bázis üres volt – az őrök mind a faluba mentek, hogy kezükbe vegyék a helyzetet. Feliciano kitárta a börtön nyitva hagyott kapuját, majd hirtelen megtorpant. Hosszú, keskeny, csendes folyosó terült el előtte, hat ajtó vezetett hat apró börtöncellába, mindkét oldalon három-három. Igen gyéren volt megvilágítva, inkább a kicsiny ablakokon beszűrődő hold fénye segített a tájékozódásban. Feliciano tett pár óvatos lépést, és úgy érezte magát, mintha egy furcsa álomban lenne. Lábai mennydörgésként visszhangoztak a hideg cementpadlón. Szíve a torkában dobogott, nyelt egyet, majd próbált megszólalni, de csak suttogni volt képes. - Ludwig?- Semmi válasz. Ismét próbálkozott, ezúttal kissé hangosabban, de hangja kissé megbicsaklott, bár egyetlen szót mondott csak. - Ludwig?-

Kétségbeesett lépések visszhangoztak a kőfalak között, és a folyosóra hosszú árnyék vetült. És akkor, a baloldali folyosó utolsó cellájának rácsa mögött állva ott volt Ő. Egyenruhája most is kifogástalan, arcán ragyogott a holdfény, és döbbent, kábult, hitetlenkedő tekintettel nézte a Feliciano-t. Az olasz fiú megrázta a fejét, mintha nem lenne képes elhinni.

-Ludwig…- Suttogta lassan, és halkan. Hirtelen minden lelassult, és elcsendesedett. A hold megállt az égen; a padló sem forgott már a lába alatt. Feliciano lassan, nyugodtan lélegzett fel, és az egész világ megállt, megfordult, és átalakult körülötte. Mert Ő itt volt. Ludwig...

-Nem.-

Ez az egyetlen, hangos tagadószó elég volt ahhoz, hogy Feliciano feleszméljen. Futásnak eredt. Mikor elért az utolsó cellához, Ludwig átdugta a kezét a rácson, és megragadta az olasz fiúét. Feliciano felkiáltott, tüdeje szinte erőszakkal préselte ki a bennrekedt levegőt, ahogy egyik kezével Ludwig-ba kapaszkodott, a másikkal pedig a kulcsokkal ügyetlenkedett kétségbeesetten. - Ludwig, el kell mennünk, el kell…-

-Nem! NEM! Mit csinálsz? Hogy… hogy kerültél ide?- A holdsugár átderengett a rácsokon, és rásütött a német fiú szép arcára. Ludwig döbbenten, elképedten szorította Feliciano kezét, és keresztülnyúlt a rácson, hogy megérinthesse a fiú arcát. Feliciano felkiáltott, szinte felzokogott az érintésre, és próbálta az egyik kulcsot a zárba illeszteni. Miért nem illik bele, és miért remeg folyton a keze?

- Valakitől információkat kaptam, de ez most nem számít. Én…- Ez a kulcs se jó. Feliciano majdnem felkiáltott elkeseredésében.

-Ki kell innen menned! El kell menned! Hát nem tudod, mit tennének veled? hát nem látod... ez egyáltalán…- Ludwig németül kezdett beszélni, amit Feliciano nem értett. De ahogy mondta a szavakat, sápadtan, és zavarodottan, hitetlenkedve rázva a fejét, elvette a kulcsokat Feliciano-tól, és egyet csaknem biztos kezekkel illesztett a zárba. Az olasz fiú átnyúlt a rácsokon, és megragadta Ludwig karjait, megérintette az arcát, hogy meggyőződjön róla, a német fiú tényleg itt van.

- Egy összekötő vár rád. Van autónk. Oda fogunk vinni. Az őrök alszanak, de sietnünk kell... el kell... - A kulcs beleillett a zárba, és megfordult.

- Micsoda bolondság… Mein Gott, Feliciano, ez olyan butaság volt…- Ludwig gyorsan, zihálva lélegzett.

Annyira közel volt, túl közel. Feliciano egész teste remegett a türelmetlen vágyakozástól. A zár felpattant, és mindketten felkiáltottak, és Feliciano-nak rövid időre el kellett engedni Ludwig kezét, ahogy az ajtó kinyílott. De aztán Ludwig vad szenvedéllyel megragadta, és magához szorította a fiút, és Feliciano megölelte, hozzásimult; és ajkaik lélegzetelállító, leírhatatlan, elszánt hevességgel találtak egymásra. És megint megállt a világ. A komor cella eltűnt, helyét széles mező, aranyló fű, virágok, és derűs kék égen ragyogó napfény vette át végtelen délutánokkal, és egy magányosan álló, öreg, göcsörtös tölgyfával. Valahol máshol voltak, és ott nem volt más, csak ők ketten, és ez volt, amire Feliciano várt, ez volt, ami számított, ez volt az ok, amiért véghezvitte ezt az egészet, amiért mindent kockára tett, amiért élt. Ludwig-nak ugyanolyan volt az illata, ugyanolyan érzés volt hozzábújni, és Feliciano szíve ugyanúgy remegett, és először érezte magát teljesnek azóta a réges-régi éjszaka óta, mikor elaludt a szénaágyon, miközben a tetőn kopogtak az esőcseppek. Lelkének összetört darabjai ismét egyesültek, és úgy érezte, boldogan halna meg itt, Ludwig karjaiban. De a csók túl rövid volt, és mikor Ludwig elhúzódott, tűzben égő szemekkel nézett a fiúra. - Nem tudom, hogyan kerültél ide. De el kell menned.- De még mindig szorosan ölelte Feliciano-t.

Feliciano határozottan megrázta a fejét, elszántan, de reszkető karokkal kapaszkodva Ludwig karjaiba. -Nélküled nem megyek sehova.-

Ludwig lemondóan hunyta be szemeit. - Akkor rögtön induljunk.- Elengedte Feliciano derekát, és megfogta a kezét. Majd megragadta a kis asztalon heverő zakót, és kivezette Feliciano-t a cellából a folyosóra.

Feliciano követte Ludwigot, ahogy végigvezette a szűk fogházon, lépéseik géppuskaropogásszerűen visszhangoztak a padlón, ahova a rácsok árnyékai vetültek és kiértek a nyugodt, csendes, mozdulatlan éjszakába. Ez az egész olyan gyorsan történt, hogy Feliciano észre sem vette szívének heves dobogását, és a megnyugtató érzést, mikor Ludwig kezét fogta.

- Az őrök?- Kérdezte Ludwig röviden, éberen körbehordozva tekintetét az üres támaszponton.

- Csak kettő van, de alszanak.

-Alszanak...- Ludwig megcsóválta a fejét. -Nem számít. Merre menjünk?-

Feliciano átvette az irányítást, és elvezette Ludwigot az épületek, teherautók és a szögesdrótok mellett a főkapu felé. - Gyere. Kövess. Lovino vár aminket … jaj, Ludwig!- Feliciano megfordult és vidáman mosolygott a fiúra, a holdfény megvilágította arcukat, és a meleg, csendes éjszaka körülölelte őket. - Ludwig, találkozol Lovino-val!-

Ludwig kifürkészhetetlen tekintete meglágyult, ahogy forró csókot nyomott Feliciano kezére. Kifutottak a főkapun, a fák övezte keskeny útra, és befordultak a sarkon, ahol Lovino várakozott a kocsiban.

-Lovino,- mondta Feliciano kifulladva ahogy kitárta az ajtót, és belehuppant az autóba. Ludwig bemászott az ülésre a fiú mellé, akinek kezét most sem engedte el. - Ő Ludwig.-

Lovino szemei dühösen villantak, ahogy gyorsan végigmérte a németet. Aztán tekintetét ismét az út felé fordította, és felkapcsolta a lámpákat.

- Egy szót se, német, hallasz engem? - mondta Lovino dühösen angolul, majd úgy beletaposott a gázba, hogy csikorogtak a gumik a poros úton. - Egy szót se szólj hozzám.-

A kocsi biztonságában, Feliciano kimerülten, szédelegve bújt Ludwighoz. El sem hitte, hogy sikerrel jártak, hogy megcsinálta, és hisztérikus, boldog megkönnyebbülés szaladt át testén. Nem tudott mást, csak nevetni, és sírni, és levegő után kapkodni; és Ludwig szorosan ölelte, végigsimított a haján, gyengéden ringatta, megpuszilta a fejét és édes semmiségeket suttogott a fülébe. Feliciano a mellére borulva szívta be az illatát. Ludwig zakójának illata, és erős karjainak ölelése gyorsan lecsillapította túlterhelt idegrendszerét. És úgy érezte, hogy csak előző nap váltak el, mert minden újra a régi volt: a jól ismert boldogság, az érzés, hogy most minden rendben van. Ezekre az olasz fiú jól emlékezett.

Végre tudott tisztán gondolkodni, rendesen lélegezni. Feliciano végigfuttatta kezeit Ludwig karjain és mellkasán, és félszegen megcsókolta a vállát. - Bántottak?- suttogta.

Ludwig kezei továbbra is csitítóan simogatták Feliciano haját. -Nem, Feliciano. Nem.-

Feliciano megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Annyira örülök neki. Mindenki mondja, hogy az amerikaiak jók a foglyaikhoz, de én aggódtam, jaj Ludwig, úgy aggódtam, annyira féltem, hogy te...

- Nincs semmi baj. Jól vagyok, ép vagyok, és már nincs semmi baj.-

Feliciano bólintott és megtörölte a szemét. - Az összekötőid várni fognak a saroknál, amikor megállunk. Menj egyenesen hozzájuk, és ők elvisznek a legközelebbi német bázisra.

-Hogyan is… oh, Feliciano. Nem kellett volna ezt tenned. Ez túl veszélyes volt, túl vakmerő, nem érte meg…-

Feliciano felemelte a fejét, és belenézett Ludwig kék szemeibe. Aggodalom csillogott bennük. - De megérte, Ludwig, miattad megérte. Most vissza kell menned az egységedhez, és életben kell maradnod miattam. Kérlek. És mikor ennek az egésznek vége lesz, vissza kell jönnöd hozzám, ahogy ígérted, hogy visszajössz, mert ha nem, én megyek utánad. Rendben?-

Ludwig halványan elmosolyodott, szemei lassacskán ellágyultak. -Igen, Feliciano. -

Feliciano lehunyta a szemét, érezte, hogy Ludwig hangja minden félelmét elkergeti, és szívét melegséggel tölti el. -Én csak azt nem akarom elhinni, hogy újra veled vagyok, nem akarom elhinni, hogy te…-

- Itt vagyok, Feliciano. - Ludwig csókot nyomott a fiú feje búbjára. Az olasz fiú elmosolyodott az ismerős szavakat hallva, amiket mindig elmondott Ludwig, ha Feliciano-nak szüksége volt rájuk. -Itt vagyok veled.-

Feliciano Ludwig mellkasára hajtotta fejét, érezte lélegzését, és hallgatta a motor búgását ahogy kibámult az kocsi ablakán a csillagos éjszakába. Nem járt más autó az északi faluba vezető keskeny úton, és Feliciano eltűnődött, hogy ne kérje-e meg Lovino-t, hogy vigye őket Svájcba. Szinte nevetett, mikor arra gondolt, hogy mit mondana erre a bátyja. De ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy meg kell köszönnie Lovino-nak, hogy vezetés alatt csendben maradt. Biztos nem kis erőfeszítésébe került.

Feliciano Ludwig karját simogatta. Nem akarta, hogy vége legyen az útnak. A gondolat, hogy hamarosan elérik a célállomásukat, és Ludwig megint elmegy, beárnyékolta a boldog perceket. Feliciano persze azt akarta, hogy minden a tervek szerint haladjon, még mindig szívesen szökött volna el valahova, ahol gond nélkül lehetnének együtt, bár tudta jól, hogy ez lehetetlen. A háború folytatódik, és Feliciano-nak haza kell térnie, Ludwig-nak pedig oda kell mennie, ahol biztonságban van. De Feliciano tudta azt is, hogy a háborúnak egy napon vége lesz, és akkor ismét együtt lesznek. - Hallottam, hogy lezuhant a géped.

- Igen.

- Greta jól van?-

Feliciano érezte, hogy Ludwig mellkasa felemelkedik. -Nem. Nincs jól.

-Ó.- Feliciano ismét megcsókolta Ludwig vállát. - Sajnálom, Ludwig. Lesz új géped? Hogyan fogod hívni?-

Ludwig eltűnődve hümmögött, kezével Feliciano hajában matatott. -Azt hiszem … Bella.-

Feliciano mosolyogva csóválta a fejét, boldog volt, nevetett, és egy csepp bosszúságot nem érzett. - Bello, Ludwig. -

Ludwig mellkasa ismét megmozdult, ahogy halkan felnevetett. - Nagyon helyes. Bello.-

Feliciano olyan szorosan simult Ludwighoz, ahogy csak tudott; ez, bár nem volt elég, mégis a mindent jelentette. Ez a pár perc a legcsodálatosabb élménye hónapok óta. De az út rövid volt, és a gyönyörű percek gyorsan elszálltak. Az autó megállt, és Feliciano úgy érezte, hogy a szíve is megáll vele együtt. Kényszeredett mozdulatokkal vette elő az összehajtogatott papírt a zsebéből, és átadta Ludwignak. - Az összekötőid pár méterrel odébb várnak rád, a faluhoz közelebbi részen, a kanyarnál. A pontos hely ide van írva. - Ludwig a papírra nézett, és a zsebébe tette, majd Feliciano-ra nézett kétségbeesett, elkeseredett szemekkel. Ismét Feliciano kezeibe kapaszkodott.

-Hogyan tudnálak megint elhagyni téged?

- Csak egy kis időre, Ludwig.- Feliciano olyan biztatóan mosolygott, ahogyan csak tellett tőle. -És aztán már örökké együtt leszünk .

- Nem foglak sokáig váratni. Vissza fogok jönni hozzád.-

Feliciano határozottan bólintott. -Tudom.-

Ludwig Feliciano arcát simogatta, letörölte könnyeit, aztán lehajolt, és megcsókolta a fiút. Nem szóltak semmit, mert már mindent elmondtak, és feleslegesek is a szavak egy ilyen pillanatban. Most csak emlékek, és a kétségbeesett, szinte fájdalmas remény élt szívükben, hogy egy napon több is jut nekik. És számít is, hogy addig egy hét, egy hónap, egy év vagy egy évszázad telik el? Mert Feliciano örökké tudna várni. Van más választása?

-Feliciano, az isten szerelmére, csipkedd már magad!- Lovino mérges hangja szakította félbe Feliciano merengését.

Lassan, kelletlenül hagyták abba a csókot. Nem volt már több idejük. Ludwig egyik kezével végigsimított Feliciano arcán, a másikkal az ajtót nyitotta vonakodva, aztán egy utolsó csókot nyomott az olasz fiú buksijára, majd kiszállt az autóból. De alighogy elszakadt Ludwig-tól, Feliciano szívét kínzó, elviselhetetlen fájdalom szorította össze. Rögtön kimászott a kocsiból, hogy a német után induljon, és botladozva lépett a hepehupás földútra.

-Feliciano!- kiáltott Lovino. -Azonnal ülj vissza a kocsiba!-

Feliciano nem törődött vele. Átölelte Ludwigot, és izgatottan nevetett, ahogy a fiú karjaiba zárta. - Elfelejtettem elbúcsúzni!- Az éjszaka csendes volt az autóból kiszállva, az ég tiszta és hátborzongatóan végtelen. Langyos, illatos szellő zizegtette a fák leveleit, a kis földút felfelé kanyargott a messzeségbe, és minden sötét volt körülöttük, csak a hold sugarai és az autó lámpái világítottak.

- Bolond olasz.- Mosolygott Ludwig szomorúan, és megcsókolta Feliciano homlokát, arcát, és ajkait. És a lesújtó bánt ellenére is tudta Feliciano, hogy ismét látni fogja Ludwigot, mert ugyanaz a remény ébredt szívében, mint legutóbbi elválásukkor. Maga sem tudta, hogy mi okból, de biztosan érezte, hogy csak rövid időre szakadnak el egymástól. Ludwig ajkai lágyan cirógatták az övéit, majd végül Ludwig reszkető sóhajjal törte meg a csókot, és sajnálkozva nézett le rá. -Bello, ciao.-

És ahogy Feliciano Ludwigra nézett, hogy ismét elbúcsúzzon tőle, csak ők, ketten léteztek, mert valahányszor ezekbe a csodás kék szemekbe nézett, mindig valahol máshol volt. És minden rendben volt, mert az összekötő elviszi Ludwigot a német bázisra, és Feliciano hazamegy, és vár, és nemsokára ennek az egésznek vége lesz, és Ludwig visszatér hozzá. De most el kell mennie. Feliciano elmosolyodott, és lágyan levette kezeit Ludwig mellkasáról, majd hátralépett, kibontakozva a karjai közül.

-Auf wiedersehen, sweetheart.-

Hirtelen lövés dördült bele a csendességbe, és megreszkettette a nyugodt, tiszta éjszakát. Feliciano megrázkódott a fülsiketítő hangra, és majdnem felkiáltott döbbenetében. De valamiért nem tudott levegőt venni. Megtántorodott, és csodálkozott hogy, miért. Aztán azt sem tudta mire vélni, miért mered Ludwig a mellkasára döbbent, megkövült, rémült tekintettel. Feliciano kíváncsian lenézett, követve a német fiú elborzadt szemeit. Párszor pislantott, és homályos, valószínűtlen döbbenet futott át lényén. Az ingén vörös folt virított. -Ludwig…-

Válaszul suttogást hallott. -Nein…- (1)

Másodpercek teltek el, mire a fájdalom kivirult mellkasában. De akkor már tűzként terjedt szét egész testében, amíg levegőhöz sem jutott tőle. Feliciano lábai elgyengültek, és föld gyorsan emelkedni kezdett, hogy magához vonzza. Erős, biztos karok kapták el, fektették a fűre, és Ludwig fájdalmas, fojtott kiáltásai visszhangoztak a fülébe. -NEIN… nein, nein…-

Feliciano próbált valamit mondani. Meg akarta kérdezni, mi történt. De metsző fájdalom tépte ketté mellkasát, és ő alig látott, alig hallott, gondolkozni is csak homályosan tudott…

- Feliciano, nézz rám, nyisd ki a szemedet…- kérlelte Ludwig kétségbeesett, rémült hangon. Aztán Lovino kiáltása hasított Feliciano fülébe.

-FELI!

- Nyisd ki a szemed, Feliciano! - Kiabálta Ludwig, mintha parancsot adna ki. - Maradj ébren! Figyelj rám!-

Feliciano pislogott, próbálta szemeit nyitva tartani. Köhögött, de túl fájdalmas volt. Levegőt próbált venni, de mellkasa nem emelkedett meg. Ludwig arcára próbált figyelni, aminek a sötét ég és milliónyi fényes csillag adott keretet; próbálta tekintetét Ludwig kétségbeesettségtől sötétlő szemein tartani. De minden túlságosan fájdalmas volt, és bár próbált küzdeni ellene, Feliciano nem tudta megakadályozni, hogy szeme becsukódjon. Így könnyebb volt. Érezte, hogy Ludwig megérintette az arcát, és végigsimított rajta.

-Nein, NEIN, Feliciano... Gott, bitte...-(2)

Újabb lövés. Lovino ismét felkiáltott. - Ki a fene lövöldöz?-

Ludwig németül kiabált valamit kétségbeesett hangon. Harsány, meglepett hangok válaszoltak neki. Fehér fény robbant Feliciano szemhéjai mögött.

- O mio Dio… mio Dio…(3)- Lovino pánikba esett. Minden olyan messziről jött.

- Nem lesz semmi baj…nem lesz semmi baj… kérlek, Feliciano, KÉRLEK! nyisd ki a szemed! -

Feliciano engedelmeskedni próbált, majd szabadkozni, hogy nem képes megtenni, amit kérnek tőle. Minden olyan össze-vissza történik. Miért kiabál mindenki? Miért van olyan hideg, mikor nemrég még meleg volt az éjszaka? Miért nem érez többé fájdalmat?

Aztán már nem is próbálkozott többé. A világ homályba kezdett borulni körülötte, és hirtelen belehasított a felismerés. Feliciano azelőtt el-eltűnődött azon, hogy vajon Olaszország szabadságáért fog-e meghalni. Ehelyett egy németért adja az életét. És mégis, nem ez számít... soha nem is számított. Ha Feliciano-nak lett volna ereje, nevetett volna. De csak azt érezte, hogy mellkasa összeszűkül, ahogy a fájdalom elerőtlenedik, a fény elhalványodik, és csupán egy halk csilingelés visszhangzott fülében.

De még mindig érezte Ludwigot. Ludwig karját a hátán, kezét az arcán. Még mindig érezte érintését, illatát, jelenlétét, és ha Feliciano választhatna, hol szeretne lenni, ő éppen ezt választaná, ahol most van; Ludwig karjaiban. Próbált belekapaszkodni az érzésbe, Ludwig hangjába, de végül Feliciano tehetetlenül belesodródott a sötétségbe. Egy utolsó kép villant szemei előtt – Ludwig virágot tart a kezében, kék szemei ragyognak, mosolyog, és körülötte narancsszínű napsugarak melengetik a hosszú, zöld füvet. És mielőtt teljesen elnyelte volna a sötétség, egy utolsó gondolat futott át Feliciano-n.

A végén minden megéri a kockázatot


Folyt köv…

nem (német)

Kérlek,Istenem (német)

Istenem (olasz)