A tavasz fájdalommal és zavartsággal tele összevisszaságban telt el. Fehér ágynemű, hűvös kezek érintése, hideg vízzel átitatott ruha, ami gyorsan átmelegedett forró homlokán. Arcok, amik ködösen, homályosan lebegtek szemei előtt. - Lovino, Nagypapa, és furcsa emberek, akiket nem ismert. Víz, aminek fém íze volt, étel, amit képtelen volt lenyelni. Valaki imádkozott; valaki sírt. Virágok és fák tiszta, meleg illata a kert felől. És az álmok; mindig az álmok. Álmok Ludwigról, tölgyfákról és tűzhelyekről, téli délutánokról, amikről Feliciano nem tudta, hogy valóságosak-e. De most már semmiben nem lehet biztos.

Mikor Feliciano magához tért, már benne jártak a nyárban. Mivel a németek eltűntek a faluból, Nagypapa és Lovino ismét a földeken dolgoztak. Feliciano a kertben üldögélve töltötte napjait, néha olvasott, néha emlékezett. Antonio időnként csatlakozott hozzá. Feliciano örült a társaságnak, de a spanyol annyit köhögött, hogy nehezen tudtak beszélgetni. Általában órákon át az eget nézték csendesen, de Antonion mindig látszott, hogy fájdalmai vannak. Nagy ritkán, ha Feliciano jobban érezte magát, Lovino segített neki elsétálni a tölgyfához. De mikor öccse Ludwigról beszélt, Lovino elfordította a fejét.

Feliciano nem emlékezett a kórházra. Nem emlékezett arra, mikor kiszedték a testéből a golyót. Nem emlékezett arra sem, amikor félig eszméletlenül hazavitték. Csak Ludwig arcára emlékezett, karjainak ölelésére, hangjára, mikor az éles fájdalom Feliciano testébe hasított. Most csak azt tudta, hogy Ludwig elment. Nem próbált mást, mint nap nap után elnyomni aggodalmát, elhessegetni félelmét.

Róma nagypapa csak ősszel szánta rá magát, hogy leültesse Feliciano-t a konyhába, és próbálja vele megértetni a helyzetet.

- Feliciano. Légy szíves, figyelj rám. Legyél bátor, ugye, az leszel?-

Feliciano levette tekintetét Róma szomorú, aggódó szemeiről. Hallgatta a falióra ketyegését, mely szinte mennydörgésnek tűnt a ház csendjében, és az ablakon át nézte, amint az őszi falevelek lustán kóvályognak a kertben. - Nem hiszem, hogy hallani szeretném, amit mondani akarsz, nagypapa.

Feliciano hagyta, hogy Róma átnyúljon a meleg faasztalon, hogy megfogja a kezét. - Kérlek, Feli. Túl sokat vártam eddig is. Te is túl sokat vártál azzal, hogy meghallgass. - Feliciano nem felelt, de a szemét nem tudta levenni a kertben táncoló falevelekről. - Feliciano… emlékszel Alfredra? Az amerikai barátodra, a pilótára?

- Igen.- Feliciano nem törődött a szívét elöntő fájdalommal, és a felgyorsult, szabálytalan pulzusával. Nem akart semmit sem érezni. Hónap óta próbálkozik azzal, hogy ne érezzen semmit. Feliciano-nak már annyira elege volt az érzésekből.

- Ugye tudod, hogy nekem és Lovino-nak hogyan sikerült megmentenünk őt?

-L… Lud…- Feliciano szorosan lehunyta szemeit. Képtelen volt kimondani a nevét. Ha kimondaná, túl valós lenne, és túlságosan fájna. - Ő mondta meg neked.

- Igen,- mondta Róma halkan. -Gondoltam, hogy tudod.-

Persze, hogy tudta. Bár Róma és Lovino nem sokat beszéltek erről, mégsem volt nehéz Feliciano-nak összerakni a történteket. Az viszont igaz, hogy nem tudott mindent. Az alapján, amit mondtak neki, amit kihallgatott, és amit magától következtetett ki, Feliciano eleget tudott. Tudta, hogy Alfred fogságba esett, miután gépét lelőtték. Tudta, hogy Ludwig mondta el Rómának Alfred helyzetét és a szökést is ő tervezte meg. Tudta, hogy a nagyapja és Lovino vette fel Alfredot és vitte az amerikai támaszpontra. És azt is tudta, hogy ennél többet sem Nagypapa, sem a bátyja nem hajlandóak mondani.

Róma halkan beszélt, mintha félne, hogy megtöri a csendet, vagy valami mást. - Feli. Azon az éjszakán, mikor Ludwig elhozta hozzánk Alfredot… közvetlenül azután, hogy átadta Alfredot …- Róma mély levegőt vett, és a következő szavakat egyenletes, nyugodt hangon mondta. - Feli, amit Ludwig tett, nagyon nemes, bátor cselekedet volt. De ellenkezik a katonai törvényekkel. Azon az éjjelen, Ludwigot letartóztatta a Gestapo.-

A szavak újabb golyó gyanánt járták át Feliciano szívét. Most már képtelen volt érzelmeit, félelmeit, kétségbeesését visszafojtani, ahogy hónapokon át próbálta. Megint nem kapott levegőt, bőrét hideg verejték öntötte el, a szoba úgy forgott akár a levelek a kertben, és Feliciano nem tudott másra gondolni… -Gestapo… a Gestapo vitte el Antonio-t… oh Istenem…-

Róma hangosan, és erélyesen vágott közbe. -Nem! Feli, hallgass rám! Nem azt tették vele! -

Feliciano könnyeit nyelte, és könyörgő tekintettel pislogott a nagyapjára. Összeszorította fogait, és a fejét rázta. Ne mondd… ne mondd… -Ne.-

Róma megszorította az unokája kezét. - Nem is ölték meg. Ludwigot nagyon jól ismerik Németországban. A német hadsereg nem végezheti ki az egyik legünnepeltebb pilótáját ilyen kritikus időszakban – túl nagy lenne a morálvesztés.-

Feliciano lélegzete elakadt. Kezét oda tette, ahol bőrét átütötte a golyó. A jeges félelem kimerítette, és mellében a régi fájdalom előtört és kiélesedett. - Akkor mi történt?- kérdezte habozva. Nem akarta tudni, de mégis tudnia kellett, és Feliciano csak arra tudott gondolni, hogy szíve ismét összetörik. - Mi történt Lud- Ludwiggal?-

Róma felsóhajtott. - Csak annyit tudunk, hogy az orosz frontra küldték. Valószínűleg egy büntetőszázadban van.-

Feliciano értetlenül nézett nagyapjára. - Egy miben?

- Ez olyasmi, mint egy katonai börtön. Harci egységek, amik bűnözőknek és árulóknak vannak létrehozva. Olyan feladatokat hajtanak végre, amiket túlságosan veszélyesnek tartanak a reguláris egységek számára, és…- Róma elhallgatott és sóhajtott. Feliciano várta a folytatást. - És ott senki sem marad sokáig életben.-

A konyha sötétbe borult – biztosan egy felhő takarta el a Napot. Feliciano csendben ült és azon tűnődött, hogy miért nem kiabál, miért nem esik a földre. Furcsa módon egyszerűen csak zsibbadtságot érzett. -Oh.- Feliciano ismét kinézett az ablakon, várta, hogy kivilágosodjon az ég. - Miért nem mondtátok el nekem?-

- Beteg voltál, Feli. És én úgy féltem, hogy nem éled túl. Ne haragudj.-

Feliciano bólintott. - De nem tudjátok. Nem tudjátok biztosan, hogy meghalt.-

-Nem. De… jaj Feli,annyira sajnálom, de... de az lenne a legjobb, ha elfelejtenéd őt.

Feliciano megdöbbentették a szavak. Nem volt biztos abban sem, hogy jól hallotta-e őket. Hátravette a fejét és hitetlenkedve nézett a nagyapjára. - Őt elfelejteni?-

Róma szinte bűntudatosnak tűnt. - Nem akarlak örökké ilyennek látni. Azelőtt nevettél és énekeltél.- Róma hunyorogva nézte az asztalt. - Mosolyogtál.- Megrázta a fejét, mintha gondolatait akarná kitisztítani, és határozott tekintettel nézett az unokájára. - Ludwig nem jön vissza, Feliciano. El kell felejtened őt...- vonta meg a vállát Róma. -Mást nem tudsz tenni.-

Feliciano nem akarta ezt elhinni. Még fel is nevetett. Elfelejteni Ludwigot – ennél lehetetlenebb ötletet sem hallott még. Elszánt tekintettel nézett Róma szemeibe. - Mi lenne, ha azt mondanám neked, hogy felejtsd el a Nagymamát. Hogy felejtsd el a Mamát. Képes lennél rá?-

Róma fájdalmasan hunyta le a szemét. -Feli…-

Feliciano pislogott, aztán érezte, hogy tekintete ismét elhomályosul. Tényleg ez volt? Tényleg ez volt az utolsó hír arról a személyről, aki többet jelent Feliciano-nak, mint bárki vagy bármi amit vagy akit valaha is ismert az életében? Minden túlságosan nyugodt. Túlságosan csendes. Földrengésnek kéne megráznia a világot; az égnek le kéne szakadnia. Hogyan lehet, hogy még mindig nem kiabál? A világ miért nem omlik össze? - Szóval soha nem fogom megtudni. - Feliciano-ban alig tudatosult, hogy hangosan ejtette ki a szavakat. - Soha nem fogom megtudni, hogy gyors halált halt-e. Hogy voltak-e fájdalmai, hogy egyedül volt-e. Soha nem fogom megtudni, hogy golyó, vagy a hideg vagy... -

- Hagyd abba, Feliciano!- Róma parancsoló szavai vágták el Feliciano gondolatait. - Nem gondolkozhatsz így, nem teheted, mert megbolondulsz!-

Feliciano élesen felsóhajtott. El kell kergetnie magától a borzalmas képet, ahogy Ludwig az orosz hóba zuhan. Ismét, kétségbeesetten próbált nem gondolkozni, nem érezni. - Nem akarom ezt többé hallani, Nagypapa.- Feliciano észrevette, hogy keze még mindig összefonódik Rómáéval, és hirtelen elrántotta. - Csak azt akarom, hogy elmenj.-

És ismét beköszöntött a tél. Egy év telt el azóta, hogy Feliciano egy német tiszttel találkozott az országúton, és ezzel megváltozott számára a világ. Egy év telt el azóta, hogy megtalálta az egyetlen dolgot, ami számított az életben. Feliciano alig vette észre, hogy ez az évszak is elszállt és újra kitavaszodik. Alig vette észre, hogy a háború még tart, más hadszíntereken, más falvakban harcolnak. Alig törődött a hírrel, hogy Németország letette a fegyvert, és pár hónapra rá Japán is megadta magát. A napok üresen szálltak el, a hónapok siváran követték egymást. Feliciano azt is alig vette észre, hogy a háború véget ért.

1947 ősze

.

Feliciano kezdte megszokni a lelkét uraló zsibbadtságot. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy túléljen, napról, napra. Nem mindig emlékezett tudatosan Ludwigra ezekben a napokban. Inkább úgy érezte, mintha állandóan egy árny, egy jelenlét kísérné, ami mindig mellette, és benne van. Majdnem négy év telt el azóta, hogy utoljára látta Ludwigot. A Resistenza politikai mozgalommá nőtte ki magát, amihez már Róma nagypapának semmi köze nem volt. Róma most a földeken dolgozott. Feliciano segített neki, amiben tudott, de néha még mindig kifulladt, és a mellkassebének fájdalma lehetetlenné tette, hogy sokat dolgozzon egyszerre. Lovino és Antonio elköltöztek a faluba, ahol közelebb volt az orvos. És miközben minden megváltozott, mégsem változott semmi. Feliciano nem tudta, hogy van-e még remény, és ha van, merre keresse. Nem tudta, hogy vár-e még, vagy mire vár. Csak azt tudta, hogy lelkének egy apró, kitartó makacs része nem akarta elengedni Ludwigot.

A napok, hónapok évek tehát lassan, bénultan teltek. A legtöbb nap elviselhető volt. A hónapok a normalitás egyfajta furcsa látszatában teltek el. De néha felülkerekedett lelkén a régi fájdalom. Ezt akár a legapróbb dolog is kiválthatta - a rozmaring illata, fáról lehulló piros virág, egy ismerős, régi dallam foszlányai. És akkor Feliciano-nak eszébe jutott Ludwig mély nevetése, ajkainak érintése; zubbonyának illata, és szemeinek kéksége. Ilyenkor szinte hallotta Ludwig hangját, szinte kezében érezte Ludwig nagy kezeit. És Feliciano annyira akarta Ludwigot, hogy kedve lett volna ordítani, földhöz vágni magát, vagy valamit, bármit a falhoz vágni. Ez az érzés túl sok volt lelkének, és a fájdalom addig marcangolta szívét, amíg szinte úgy érezte, hogy meg akar halni.

Ilyen napokon Feliciano nem tehetett egyebet, mint kisétált a tölgyfához. Nézte, amint az ég sötétbe borul, és figyelte az egyre hidegebben fújó szelet. És átadta magát emlékeinek. Próbált felidézni minden szót, amit Ludwig mondott neki. Halkan énekelte a „Bella Ciao" és az „Auf Wiedersehen, Sweetheart"-t. Virágot szedett, és felidézte, ahogy Ludwig erős kezeiben tartja a piros százszorszépet, Ludwig hangját, amint azt mondja, hogy ez a virág a kabalája. Eltűnődött, hogy Ludwig őrzi-e még a virágot, vagy kezében tartotta-e, mikor szíve utolsót dobbant. Keresztülszaladt a füvön, és eszébe jutott, milyen érzés volt nevetve belezuhanni a fiú mellé, akinek a legkékebb szemei, és a legkedvesebb mosolya volt, amit Feliciano valaha is látott .

Ilyen napokon Feliciano a dombok felé nézett, és felidézte, mikor felsétáltak oda Ludwiggal, és leültek a régi templom romjaira. Az alatta elterülő, felhőbe burkolózó tájra, és a falura nézett, és eszébe jutott, amikor a leveleket tépkedte a fáról, és fényképezett. Már nem volt szüksége Ludwig képére. Persze mindig a szíve felett hordta. De már nem kellett ránéznie ahhoz, hogy lássa, úgy beleégett a szívébe és az emlékezetébe. És mégis, néha, ha feltekintett a dombra, ahova magától már ne tudott felmenni, Feliciano kivette a kis képet a zsebéből. Végigfuttatta ujjait Ludwig arcán, és a hátoldalra írt szavakon. Auf wiedersehen, sweetheart. És emlékeibe merült.

Ilyen napokon, Feliciano hagyta, hogy szemei a régi pajta felé kalandozzanak, és lelkét elöntötték életének leglélegzetelállítóbb éjszakájának emlékei. Ludwig zavarát a tűzhelynél, és hangtalan meglepődését, mikor Feliciano levette a ruháit. Ludwig gyengéd kezeit, forró bőrét; egyre sötétedő szemeit és szapora lélegzését. Ludwig szívének dobogását, erős, biztonságot nyújtó karjait, amik úgy ölelték őt, mintha soha, de soha nem akarnák elengedni.

A mai nap ilyen nap volt. A Nap égőnarancsszínben pompázott a felhőtlen, déli égbolton, ahogy Feliciano a jól ismert helyen üldögélt a fa árnyékában, hátánál a fa törzse szinte simára csiszolódott az évek alatt. Egy levelet sodorgatott szórakozottan az ujjai között, magában dudorászott, és érezte, ahogy a hely szelleme lassacskán magával ragadja. Feliciano-nak ez a hely jelentette a „valahol máshol" érzését. Ez volt emlékeinek központja, lelke itt talált megnyugvásra, és szíve békére.

A nap lassan, nyugodtan, és könnyedén telt el, de az ég fokozatosan sötétedni kezdett. Gyors szélroham rázta le a törékeny leveleket a közeli fáról, és Feliciano szemeibe hordta. Szinte abban a pillanatban a egész testén borzongás futott végig. Felállt hátán a szőr. Különös bizsergés futott végig vállain. Feliciano-ban csak pár perc múlva tudatosult, hogy valaki figyeli őt. Rémület futott át agyán, majd gerincén, és rögtön felugrott.

A férfi lassan közelebb jött, járása elegáns, de elszánt volt. Feliciano hevesen dobogó szívvel húzódott a fa törzséhez. Errefelé soha nem járnak idegenek. Senki idegen nem jön földekre és a mezőkre, mióta a háborúnak vége van. Ki lehet ez az ember, aki ilyen elszántan tart feléje? Ahogyan a férfi közelebb ért, Feliciano meglepett kiáltással konstatálta, hogy milyen hihetetlenül szép. Úgy tűnt, hogy húszas évei végén jár, testhez simuló öltönyt, és vékony fémkeretes szemüveget viselt. Sötétbarna haja gyönyörű arcába hullott, arckifejezése ünnepélyes, de barátságos. Feliciano zavartan várakozott. Ez az ember senkire sem hasonlít a falubeliek közül. Azonban, furcsa módon már nem félt, és kissé előrelépett. A férfi megállt pár lépésre tőle, és megkérdezte: - Feliciano Vargas?-

Feliciano érezte, ahogy szája tátva marad, és szemei tágra nyílnak. Döbbenetében és zavarában csak dadogni tudott. - De ki... mit… honnan tudja a nevemet?-

A férfi kissé lehajtotta a fejét. - Elnézését kérem. - Ismerős akcentussal beszélt angolul. - Nem értek olaszul. Azt mondták, hogy ön beszéli az angol nyelvet?-

-Oh.- Feliciano angolra váltott. - Igen. Bocsánat, azon tűnődtem, ki…-

- Roderich Edelsteinnek hívnak. Egy olyan valaki nevében vagyok itt, aki nem jöhetett személyesen.-

És aztán Feliciano füle zúgni kezdett. Feje ködben úszott. Érezte, hogy kezeivel akaratlanul az arcához kapkod, és a mögötte lévő fa törzséhez dönti hátát támasztékul. Mellkasa összeszorul, és ismerős, fenyegető pánik lángol keresztül testén. Megrázta fejét, de sem látni, sem gondolkodni nem volt képes, és amikor lélegzetet próbált venni, csak egy fojtott kiáltás tellett tőle. Nem akarta hallani… nem akarta tudni… Roderich csak egy egyre homályosuló ködön sejlett át, különös lila szemei tágak az aggodalomtól. Hangja valahonnan messziről jött.

- Feliciano, kérem. Hallgasson rám. Engem Ludwig Beilschmidt küldött. Azért jöttem, hogy elvigyem önt hozzá, ha önnek is szándékában áll velem tartania.

Ludwig… Feliciano hirtelen megértette. Levegő áramlott tüdejébe, a délutáni napfény ismét visszatért, és mindent beragyogott fénylő, tiszta, gyönyörű értelemmel. Hát persze! Nem értette, hogyan, vagy miért, vagy mikor történt. De nem érzett sem bánatot, sem döbbenetet; sőt, túláradó boldogság töltötte el egész valóját. Az egész világ semmibe foszlott, majd ragyogóan, frissen született újjá. - Jaj, Istenem! Észre sem vettem, hogy meghaltam!-

Roderich néhány pillanatig csendben pislogott, zavarában a szemöldökét ráncolva. - Hogy mondta, kérem? Meghalt?-

Feliciano újra elnevette magát. - Hát persze, természetesen. És maga egy angyal. Biztosan angyal, mert maga annyira gyönyörű, és Ludwighoz visz, és ez nem jelenthet mást, mint hogy meghaltam. És maga német angyal, mert olyan a beszéde, mint Ludwigé volt, csak nem olyan mély, szégyenlős és elbűvölő. És egyáltalán hogyan haltam meg? Oh, de ez nem számít, abszolút nem számít, magával mehetek most? Elvinne hozzá? Kérem! -

Roderich teljesen zavarodottnak tűnt, majd nevetésben tört ki, és a fejét csóválta. - Említette, hogy ön különös egy valaki. Nem, Feliciano, nem vagyok angyal. Ön nem halt meg, ahogy Ludwig sem.

- Nem haltam meg?- Feliciano szünetet tartott, hogy elgondolkodjon a körülmények változásán. Minden lelassult, és megfordult körülötte. A hirtelen feltámadó szél, a lenyugvó Nap. Ezeknek csak akkor van értelmük, ha ő nem halott. Így meg tudja érteni. Így el tudja fogadni. Ez túl sok volt neki. - Akkor ő… akkor Ludwig…

- Életben van. Németországban.- Roderich ismét halkan nevetett. - És semmi más nem jár a fejében, csak ön.

Feliciano mozdulni sem tudott. Képtelen volt megérteni, képtelen volt teljesen felfogni. Túlságosan lélegzetelállító volt, túlságosan különös, és olyan hirtelen történt. És ha kezdené elhinni, biztosan nem tudna magán uralkodni. Így csak mély lélegzeteket vett, kezét szívére tette, hogy úrrá legyen a jól ismert, mindent elborító érzésen. Ludwig… -Nem.- Feliciano ismét megrázta a fejét. - Álmodom. Vagy képzelődöm, vagy… biztos abban, hogy nem haltam meg?

- Roderich bólintott. - Egészen biztos vagyok ebben.

Feliciano dermedtsége lassacskán oldódni kezdett. Homlokát izzadság lepte el, szíve vadul kalapált. - Hát csak, én… én már olyan régóta vártam, és mindenki azt mondta, hogy Ludwig… meghalt, vagy nyoma veszett, és hogy nekem el kell őt felejtenem, és így azt gondoltam, hogy soha többé nem fogom látni őt. Biztos voltam benne, hogy csak akkor fogom ismét látni, amikor meghalok, de... de ha él, akkor... Maga ezt nem értheti, ez túl sok, és annyira sokáig tartott, és én nem tudom...

- Lélegezzen, Feliciano. -

Amint Roderich kimondta a szavakat, Feliciano tudatára ébredt, hogy reszket és ki van fulladva. Kezeit a térdére téve lehajolt, és mély, ziháló lélegzeteket vett. A kétség még mindig ott bujkált lelkében. Ez nem lehet igaz, itt biztosan valami tévedés van... - Miért nem Ludwig jött személyesen?-

Roderich kis ideig hallgatott, majd egyszerűen így szólt, - Próbálta.-

Feliciano szemei égtek, torka összeszorult ahogyan a mindent elárasztó érzés, amit évekig próbált elfojtani, eluralkodott lelkén. -És maga, hogyan… ki…-

Roderich hangja nyugodt, és határozott maradt. - Ludwig bátyjának vagyok a barátja. Gilberté. -

Feliciano szédült, még mindig nem akarta elhinni. Roderich tudja a nevét, ismeri Ludwigot és Gilbertet, de mégis… - De én honnan tudjam…-

Roderich még azelőtt válaszolt, hogy Feliciano befejezhette volna a kérdést. - Van egy fényképe önről. Éveken át őrizte. Ön mosolyog rajta, és egy zubbonyt visel. Két szót írtak a hátuljára – bella ciao.

Könnyei előtörtek. Pár perccel ezelőtt még csak egy átlagos délutánt töltött a tölgyfánál. Most úgy érezte, hogy élete megáll, és újrakezdődik. Ludwig. Ludwig életben van. Ludwig ott van valahol a világon, és ő ismét látni fogja. Feliciano úgy érezte, mindjárt nevet, kiabál, és a földre esik örömében és hálájában. De végül felemelte tekintetét, kihúzta magát, és könnyeit törölgetve bólintott. - Indulhatunk?-

Roderich válaszul kedvesen mosolygott. -Biztos vagyok abban, hogy a nagyapja el szeretne öntől búcsúzni.-

.

- Azt hiszem, hogy a leglehetetlenebbül viselkedni egy nyáron láttam láttam Gilbertet Csehszlovákiában. - Antonio előredőlt a díványon, zöld szemei ragyogtak, arca sugárzott, és mosolygott. - és amikor azt mondom, hogy a leglehetetlenebbül láttam őt viselkedni, hát azt szó szerint értettem.-

Roderich a mennyezetre emelte szemeit. - Oh, elhiszem. De nekem az a határozott véleményem, hogy jó pár történetem van, ami versenyezne az önével. - Roderich megcsóválta a fejét, és hitetlenkedve nevetett fel. -Még mindig nem hiszem el, hogy itt, Olaszországban Gilbert egyik barátjával fogok összefutni! - Roderich óvatosan a fotelje melletti asztalra tette a borospoharat. Feliciano észrevette, hogy a férfi mindent kifinomultan, elegánsan csinál. Nehéz volt elhinni, hogy a hadseregben szolgált.

Antonio és Roderich már több mint egy órája adomáztak, és el voltak ragadtatva, hogy mennyi mindent tudtak meg Gilbert Beilschmidtről. Feliciano meg volt döbbenve, amikor megtudta, hogy Antonio évekig Ludwig bátyjának volt jóbarátja, bár ez a tény megmagyarázott pár dolgot. Antonio nevetve felelt Roderich kérdéseire. Nem köhögött, és a mellkasát sem markolászta fájdalmában. Antonio mentális állapota rendkívül sokat javult az utóbbi pár évben, de így látni még mindig szokatlan volt; Feliciano nem látta őt ilyennek a háború óta. Szinte olyan volt, mint a régi önmaga. - Én már régen rájöttem, hogy a világ pont akkor nyújtja a legkülönösebb dolgokat, amikor a legkevésbé számít rá az ember. - Antonio rávigyorgott Lovino-ra, aki válaszul a szemeit forgatta, és elfordította a fejét.

Feliciano alig tudott nyugton ülni az Antonio-éval szemközti kanapén. A csodálatos, álomszerű, fékezhetetlen boldogság száguldó áradatként öntötte el testét, átrepült a szívén, keresztülszaladt a fején, és a világot káprázatosan ragyogó színekbe vonta. Az elmúlt négy év minden lehetetlen álma itt volt előtte, benne és körülötte lángolt; négy év bizonytalansága homályosult el, és tűnt a semmibe. Róma nagypapa mellette ült, barátságosan mosolyogva, és lelkesen töltögetve a bort. Lovino Antonio mellett ült,és boldogságtól sugárzó arccal figyelte, ahogyan a spanyol felidézi régi emlékeit Ludwig bátyjáról, Gilbertről. De még most is, hogy mindenki vidáman iszogatott és beszélgetett, Feliciano esze csak az utazáson járt, azon, hogy Ludwighoz megy, látni fogja őt, át fogja ölelni és biztos lehet benne, hogy ezúttal már örökké együtt lesznek. A holnap túl messze van.

- Tehát mi történt Gilberttel Csehszlovákiában? - kérdezte Lovino, ajkaihoz emelte a borospoharat, és lehajtotta a fejét. Feliciano halkan vihogott, látva, hogy Lovino mindenáron próbálta eltakarni a mosolyát.

Antonio letette a poharát, hogy tudjon gesztikulálni a jobb karjával; az összeroncsolt bal karját az előző évben amputálni kellett. - Na, akkor. Próbáltátok már az abszintot?

Mindenki a fejét rázta, de Róma felsóhajtott, és így szólt, - Egyszer, Egyiptomban. A lány gyönyörű volt. A zöld nektárt ittuk, és aranyozott, díszes vízipipából szívtuk az édes-illatú füstöt. Még mindig nem tudom biztosan, hogy a kígyók tényleg ott voltak-e.

Feliciano és Roderich nevetett, Lovino felháborodottan kiáltott fel, - De Nagypapa!- , Antonio pedig vigyorgott, és ismét előredőlt.

-Ah, de biztosítalak, Signore, hogy az az egyiptomi vízipipa semmi a cseh abszinthoz képest. Az tényleg erős anyag. Gilbert, Francis és én egy kis cseh kocsmában időztünk, mikor Gilbert elhatározta, hogy kipróbálja ezt az italt. Mert természetesen, Gilbertnek az ilyesmi meg sem kottyan.- Roderich halkan nevetett ezen. -Szóval, kiállt a kocsma közepére, és elkezdte kiabálni: „Egy németnek ez a cseh húgy olyan, mint a limonádé!" aztán a fél üveget leöntötte a torkán.-

Roderich mosolyogva forgatta a szemeit, Feliciano pedig hangosan felkiáltott. -Na ne!

- Esküszöm, hogy így történt. A szemei rögvest kidülledtek, és végighengeredett a földön!

- És aztán mit csinált?- kérdezte Lovino, oldalvást Antonio-ra pislogva.

Antonio nevetve válaszolt. - Gilbert… megbolondult. Azt kezdte kiabálni, hogy rögtön vissza kell mennie Németországba. Kifutott az utcára, galléron ragadott egy szegény arrajárót, és azt üvöltötte a fülébe, 'WIE KOMME ICH NACH BERLIN?'-

-Oh, oh!- vágott közbe izgatottan Feliciano, amíg a többiek hangosan nevettek. A háború vége óta tanul németül. Büszke volt, hogy megértette Antonio utolsó mondatát. - "Hogyan jutok Berlinbe?" Ugye azt jelenti?

-Sehr gut, Feli!- mosolygott Antonio, és Feliciano érezte, amint bizsergés fut végig a gerincén e szavakat hallva. Ha csak arra gondol, hogy ismét Ludwigtól hallja őket… hamarosan… Antonio ismét gesztikulálva folytatta a mondandóját. - A halálra rémült járókelő ezt kiabálta vissza, „Vlak! Vlak!" Erre Gilbert futásnak eredt, és mindenkinek, aki elment mellette, odakiáltotta, „ Vlakot keresek. Maga Vlak?"

- És ti mit csináltatok?- Próbálta kérdezni Lovino, bár a nevetéstől nehezen ment neki. - Nem próbáltátok megállítani?-

Antonio szemei kikerekedtek a hitetlenkedéstől. - Viccelsz? Irtó jól szórakoztunk! Pár lépésnyi távolságra követtük őt Francis-al, és hisztérikusan röhögtünk, amint Gilbert össze-vissza rohangált Prága utcáin, azt kiabálva, hogy „Vlak-ra van szükségem, hogy hazamenjek Berlinbe!" -

Roderich furcsamód nem látszott meglepődöttnek. - Aztán talált egy Vlak-ot, igaz?-

Antonio sokat sejtetően elmosolyodott. -Oh, hát persze. Egy Jakub Vlak, nevű rendőrfelügyelőt, aki őrizetbe vette a nagyon is készséges, és lelkes Gilbertet. Mi odarohantunk hozzá, és próbáltunk magyarázkodni, de Gilbert nagyon elégedettnek látszott a helyzetével, és örült, hogy ez a Vlak úr vissza fogja őt vinni Berlinbe.-

Roderich a homlokára tette a kezét. Ajkain halvány, töprengő mosoly játszadozott, de arcán fájdalom futott át. -Mein Gott, Gilbert…-

- Francis és én az egész délutánt azzal töltöttük, hogy, a rendőrségen kilenc nyelven hadoválva; - mivel egyikünk sem tudott csehül, - győzködtük a rendőröket, hogy ne küldjék Gilbertet a bolondokházába. Szerencsére ez idő alatt azért annyi kijózanodott, hogy kiderüljön, hogy nem egészen őrült, csak holtrészeg, és a végén elengedtek bennünket.

- Csak úgy?- kérdezte Róma kétkedéssel a hangjában.

Antonio szemei felcsillantak. -Nem, kaptunk tőlük egy térképet, hogy megtaláljuk a legközelebbi vasútállomást, és magyarázták, hogy merre induljunk. Szóval kirángattuk Gilbertet a rendőrkapitányságról, kinyitottuk a térképet, és mit látunk a vasútállomás mellé írva?

Lovino felkiáltott, ahogy rájött a válaszra. - Csak nem?

- De igen! „Vlak."- Antonio hátradőlt és az italáért nyúlt. - Így hívják csehül a vonatot.-

Erre ismét nevetés tört ki. Roderich a fejét csóválta, arcán sóvárgással, melyet egy keserédes emlék felidézése okozhatott. - Hát igen, ez Gilbert...-

Antonio megértően mosolygott. -Hát, néha elég akaratos tud lenni. De vicces egy alak. És jó ember.

Roderich arcán ismét fájdalom futott át. - Ő a legjobb ember, akit valaha is ismertem.- Feliciano elgondolkodva oldalra billentette a fejét, ahogy közelebbről szemügyre vette Roderichet. Eddig csak annyit tudott, hogy Roderich és Gilbert együtt harcoltak az orosz fronton. Nem volt nehéz rájönni, hogy nagyon szerette Gilbertet. Roderich halkan sóhajtott, a borospoharáért nyúlt, és Feliciano a nyakát nyújtogatta, mikor észrevett egy furcsa jelet az osztrák csuklója fölött.

-Roderich, miért van az a szám a karján?-

Roderich megdermedt. Súlyos csend ült a szobára. Feliciano rögtön zavarba jött. Lovino és Antonio mindketten Roderich csuklójára sandítottak, majd gyorsan félrenéztek. Feliciano elkezdett aggódni, hogy valami rosszat tett.

- Ne légy tapintatlan, Feli.- szólt halkan Lovino.

Feliciano érezte, ahogy szemöldökei ráncba húzódnak. Mi abban a tapintatlan, ha Roderich karján lévő számok felől kérdezősködik? - De, én csak…

-Nincs semmi baj.- Mosolygott Roderich, de ráhúzta az inge ujját a csuklójára. Aztán oldalról rápislantott Feliciano-ra, jelentőségteljesen húzta fel a szemöldökét. - Az van ráírva, hogy hány oroszt öltem meg a fronton.-

Feliciano elképedten kiáltott fel. Az a szám legalább hatjegyű. - Hűha!-

- Biztosan kitűnő lövész,- állapította meg Antonio, de halkan, szomorúan, mondta, halvány, együttérző mosollyal az ajkán.

Feliciano-nak az volt az érzése, hogy valamiről lemaradt. Bizonytalan hangon kérdezte meg; - Tényleg ennyi oroszt ölt meg, Roderich?-

Roderichből furcsa, szomorúsággal vegyes szórakozott sóhaj tört elő. -Nem Feliciano, ennyit nem.- Maga elé nézett, mosolya lehervadt az arcáról, szemei elsötétedtek. - Csak egyet.-

Feliciano nem tudta, hogy mit gondoljon az egészről. Az újabb csend csak pár pillanatig tartott, majd Lovino odaintett Feliciano-nak. - Feli. Nagypapa a konyhában van. Lehet, hogy beszélni szeretne veled.-

Feliciano döbbenten nézett a mellette lévő üres helyre. Észre sem vette, hogy Róma elment. Hirtelen aggodalom fogta el, hogy mit is gondolhat Nagypapa arról, hogy ő holnap elutazik. Feliciano gyorsan elnézést kért, és a konyha felé vette az irányt.

.~*~.

Róma a konyhaablaknál állt, és az esti szellőben lengedező őszi levelek táncát nézte. Szinte nevetett magában. Hát persze – ősz van. Miért van az, hogy mindenki, akit szeret, ősszel hagyja itt?

- Nagypapa? Jól… jól vagy ?- Róma megfordult, és úgy érezte, hogy megszakad a szíve a látványra, ahogy unokája a konyhaajtóban áll, kicsinyen, és bizonytalanul. A hangja is olyan határozatlan. Róma elmosolyodott, felsóhajtott és megvonta a vállát.

- Azt hiszem, csak egy kicsit szomorú vagyok, Feli.-

Feliciano felkiáltott, és besétált a konyhába, szemöldökét aggodalmasan ráncolva össze. - Jaj, ne! Kérlek, ne legyél szomorú! Ne legyél szomorú amikor én olyan boldog vagyok!

- Most boldog vagy, ugye?- Amikor kicsi volt, Feliciano nagyon mosolygós és derűs volt. Róma nem ismert nála vidámabb gyereket a lányán, Renaissa-n kívül. Szívfájdító volt Felit csendesnek, lehangoltnak látni, bár az utóbbi pár évben szinte mindig ilyen volt. Róma csak védelmezni akarta az unokáit. Biztonságba akarta őket tudni. Távol akarta tartani őket a veszélytől. Róma mindent megtenne az unokáiért.

De Feliciano már nem volt többé az a vidám kisgyerek. Már nem volt szüksége arra, hogy Róma megvédje. Róma nem tudta többé tettetni azt sem, hogy elfogadja a tényt, hogy mindkét unokája egy másik férfiba szeretett bele. De Róma olyan közel járt ahhoz, hogy mindkettőjüket elveszítse, és nem lesz bolond hagyni, hogy ilyenek szakítsák el tőlük. És az, hogy Róma nem fogadta el, nem változtat azon, hogy Feliciano szereti azt a németet. Ma látta először évek óta igazán mosolyogni a fiút. Róma elfogadta, mert Feliciano csak így lehet újra teljesen boldog. És Róma ráébredt, hogy elsősorban azt akarja, hogy az unokái boldogok legyenek.

- Nem tudom, hogyan és miért, de azt hiszem, hogy neked olyan ez a német, mint nekem Helena.- Mosolygott Róma szomorúan. Mióta elvesztette őt, egy nap sem telt el úgy, hogy ne jutott volna eszébe a szépséges Helena. Hogy ne idézte volna fel magában mosolyát, nevetését, ironikus vicceit. Hogy ne álmodott volna róla. Hogy ne gondolt volna arra, hogy milyen büszke lenne elragadó lányára, és erős, kedves, bátor unokáira. - Feli,- szólt halkan Róma. - Soha nem leszel boldog enélkül a német nélkül.-

Feliciano bólintott, bár kissé zaklatottnak tűnt. Tágra nyílt, aggodalmas szemekkel nézett a nagyapjára. - Nagypapa…Ludwignak hívják.-

Róma összeszorította a fogait, és próbált nem hátrálni. Az az ember német, életfontosságú információkat kapott Feliciano-tól, és átadta azokat a megszálló hadseregnek. Ő volt az oka, hogy Feliciano-t lelőtték és a fiú majdnem meghalt. De még a Gestapo-val is dacolt, hogy megmentse egy ellenségét, és mindenekelőtt ő az, akit Feliciano szeret. Róma mélyet sóhajtott, majd bólintott. -Feliciano, Ludwig jelenti számodra a boldogságot. És én mindig azt akartam, hogy boldog legyél.- Róma felnevetett. - Csak sohasem gondoltam volna, hogy Németországba kell menned érte.-

Feliciano arcát ragyogó mosoly öntötte el; olyan, ami az egész helyiséget jókedvre deríti. Olyan, amit azelőtt annyira gyakran lehetett tőle látni. Róma szíve megsajdult a látványra. - Nem próbálsz meg visszatartani?-

Róma elnevette magát. - Azt hiszed, hogy képes lennék rá?

-Nem.- Feliciano vele együtt nevetett, és Róma arra gondolt, hogy bármilyen áldozat megéri, hogy újra hallhassa ezt a hangot.

- Én is így vélem. Na. Beszéltem Roderichel. - Róma csak röviden beszélt z osztrákkal, de rögtön látta, hogy rendes, őszinte ember. - Kicsit gyengének néz ki, de az alapján amin keresztülment… amit túlélt, sokkal erősebb, mint amilyennek kinéz. Maradj mellette. -

Feliciano bólintott. -Mellette maradok, Nagypapa.-

Róma csendben nézte Feliciano-t. Nem tudta volna megmondani, hogy mikor vette észre, hogy a fiú mennyire felnőtt. Huszonhárom éves, és Róma még mindig gyerekként gondol Felire. Talán, bizonyos szempontból mindig is így is lesz; tekintet nélkül arra, hogy ez milyen messzire van az igazságtól. - Annyira büszke vagyok rád, Feli.

- Tényleg?-

Fájt Rómának látni, hogy Feliciano-t így meglepték ezek a szavak.

-Emlékszel, egyszer azt mondtam neked, hogy te mindig a szívedet követed. A boldogságod után mész. Feli, te vagy a legbátrabb, akit valaha is ismertem.- Róma végigsimított a haján, és felsóhajtott. Miért érzi úgy, hogy búcsúzkodik?

-Vissza fogok jönni, Nagypapa,- mondta Feliciano őszintén.

Róma pislogott, és visszakozott. - A fenébe is, hát persze, hogy vissza fogsz jönni. Ki mondta, hogy nem jössz vissza? Istenemre, visszajössz.-

Feliciano nevetve emelte fel a kezét. - Tudom, tudom!- Róma sokatmondóan nézett az unokájára, mosolygott, majd a karjaiba vonta. Feliciano szorosan átölelte nagyapját. - Szeretlek, Nagyapa.

Róma magához szorította a fiút, és egyszerűbb időkre gondolt; mikor Feliciano semmit sem tudott a szenvedélyről, szerelemről, mikor elég kicsi volt ahhoz, hogy a nagyapja megvédhesse. Róma rémülten gondolt arra, hogy Feliciano milyen messzire fog utazni, még ha egy rövid időre is. Hiszen Róma mindig biztonságban akarta tudni az unokáit. De eleget látta Feliciano-t nyomorúságos állapotban az otthon biztonságában, és látta túláradó boldogságát, ami német pilóta puszta említésére úrrá lett rajta. Róma-nak túl sok idő kellett, hogy rájöjjön az igazságra: soha nem lehet boldog, ha az unokái nem azok.

Róma elhúzódott, és lágyan Feliciano mellkasára tette a tenyerét. A fiú sebét ing takarta, de Róma pontosan tudta, hol van. A kép, ahogy kiveszik a golyót Feliciano testéből, beleégett Róma emlékezetébe. - Bocsánat, hogy nem vagyok elég erős, hogy megvédjelek, Feli.

- Ugyan, Nagypapa. Senki sem elég erős ahhoz, hogy képes legyen mindent irányítani.- Feliciano mosolygott, szinte úgy tűnt, hogy emlékezik valamire. -És senki sem védhet meg a szerelemtől.-

.

Egy kis falu Németországban …

.

Aldrich Beilschmidt megfordult, lehunyta szemét, és végigsimított hosszú, fehér haján. Ludwig már hetek óta alig mozdult el az ablak mellől. Azóta nem szólalt meg, mióta Roderich Olaszországba utazott. És most ismét visszautasította az ételt, amit hozott neki. Aldrich az asztalra tette a tányért az unokája mellé, de Ludwig nem vette le szemeit a hulló levelekről.

Aldrich mindig tisztességes embernek tartotta magát. Megtette a kötelességét, amivel hazájának tartozott. Becsülettel harcolt a nagy háborúban*, és az őrnagyi rangig vitte. Szorgalmasan dolgozott, mint órás, amíg a műhelyét bombatalálat nem érte. Tisztességes volt és lojális. De Aldrich életének legnagyobb büszkeségei az unokái voltak. Fia és menye halála után Aldrich mindent megtett, hogy a fiúkat tisztességes, rendes emberekké nevelje. Mindenét eladta, hogy Ludwigot pilótaiskolába tudja küldeni. És mindent megtett, hogy Gilbert, a fene egy meg, legalább kívül maradjon a börtönkapun. Aldrich soha nem akart mást, mint támogatni az unokáit, kiállni értük. Azt akarta, hogy sikeresek legyenek, hogy tiszteljék őket. Aldrich mindent, ami számít ezen a világon, az unokáinak akarta.

De mikor a háború kitört, az ország maga ellen fordult; a rosszat dicsőítették és a jót elhallgatták. Ezért Aldrich elszigetelődött, és a háború még az unokáit is elvette tőle. Aldrich éveken át egyedül figyelte az évszakok változását. Nézte, ahogy ezt a nagyszerű, gyönyörű országot térdre kényszerítették. Látta, hogy Ludwig neve eltűnik a propaganda írásokból, és feledésbe merül. Látta, hogy az orosz fronton elesettek száma egyre csak növekszik, és Gilbert felől semmi hír. Aldrich reményvesztetté vált. Elvesztette a hitét. Mindent elveszített. Megtört szívű, keserű ember lett belőle, lelkében harag dúlt. Mert végül is mi értelme volt az egésznek? Az éveknek, amiket arra áldozott, hogy a fiúkat nevelje, tanítsa, irányítsa, és szeresse őket. Az a sok öröm és fájdalom, erőfeszítés, hogy a fiúkat férfiakká nevelje. Mi értelme volt az egésznek, ha rajtuk kívül álló események olyan könnyen romba dönthetik hosszú évek munkálkodását.

De mikor ez a különös, valószínűtlen, ijesztő ősz tovatűnt, Aldrich visszakapott pár elveszettnek hitt dolgot. Egy fiatal, csendes, kifinomult osztrák híreket hozott Gilbertről, és elismeréssel, hálával beszélt róla. Aldrich igazán büszke volt idősebb unokájára. És pár hete, mióta Ludwig végre hazakerült, Aldrichot évek óta először töltötte el remény. Ludwig elveszett, összetört, kiüresedett volt. Nem mosolygott, nem nevetett. Alig szólalt meg, és ha mégis, mindig ugyanarról a helyről, és személyről beszélt. Egy olasz faluról, tölgyfáról és piros virágról, dalokról, amik a szerelemről és az ellenállásról szóltak. Hosszú, sárga fűről, szakadó esőről, és tiszta, langyos éjszakában visszhangzó pisztolylövésekről. Egy ragyogó szemű, és még ragyogóbb mosolyú fiatalemberről, akinek szakadt, vérfoltos fényképéhez úgy ragaszkodott Ludwig, mintha az lenne az egyetlen dolog a világon, ami meg tudná menteni.

Aldrich azt akarta, hogy unokái sikeresek legyenek. De látta Ludwigot, mint a Harmadik Birodalom ünnepelt és elismert pilótáját, és látta, ahogyan hazahozták összetörve, elhagyottan, elfeledve. Ekkor már tudta Aldrich, hogy leginkább boldognak akarja látni az unokáit. Azt akarta, hogy Ludwig boldog legyen. És furcsa módon úgy tűnt, hogy nem hozhat Ludwignak semmi más boldogságot, csak egy olasz fiatalember, akit évekkel ezelőtt pár napig látott.

Aldrich azt hitte, hogy elveszítette mindkét unokáját. Minden számítása ellenére, egyikük mégis hazajött. De az életerő csak pislákol benne. Aldrich nem akarja ismét elveszíteni. Ha ez a rejtélyes kis olasz tudja teljesen visszahozni Ludwigot, akkor Aldrich imádkozni fog azért, hogy minél hamarabb ideérjen, és visszaadja a hitét, amit már oly régen elveszített.

Aldrich visszanézett unokájára, és látta, hogy Ludwig üres szemekkel bámul ki az ablakon, és nem lát mást, mint régen tovatűnt téli napokat az olasz mezőkön.

És reménykedett, hogy nem késett el.


Folyt. köv…


* I. világháborút hívták így.