ouTube (/watch?v=b6Mx8G8EK_Y)
My heart is yours love, yours alone love
And should you wander, there I'll be.
For where you go, love, I will follow
My heart is yours love, and yours alone.
„Szívem a tiéd, csak a tiéd szerelmem
És oda kéne menned, ahol én leszek
Amerre mész, szerelmem, követni foglak
Szívem a tiéd, szerelmem, a tiéd egyedül."
YouTube (/watch?v=OHkvan-NFnM)
I have died every day waiting for you,
Darling don't be afraid,
I have loved you for a thousand years
I'll love you for a thousand more.
„Minden nap egy kicsit meghalok, míg rád várok.
Drágám, nem félj,
évezredek óta szeretlek téged,
és évezredekig szeretni foglak még."
Feliciano keresztülrohant a hosszú peronon, szabadkozva és nevetve furakodott át a várakozó utasok tömegén, akik döbbenten néztek utána. Hátrafordult megnézni, hogy Roderich még mindig látótávolságon belül van-e, és könnyen megtalálta a tömegben az elegáns, sötét öltönyt viselő, egyszerű, kicsi bőröndöt cipelő férfit. Odaintett Feliciano-nak, mire a fiú ismét elnevette magát, és megpördült, majd saját kis bőröndjét lóbálva a peron végére indult.
Mindenki olyan fontoskodónak tűnt, aki benépesítette a forgalmas állomást. Úgy néztek ki, mint akiknek halaszthatatlan feladatuk van, és ezért valami fontos helyre kell utazniuk. Feliciano úgy érezte, hogy közéjük tartozik, bár gyapjú kabátja, és jellegtelen barna sapkája közel sem volt olyan divatos, mint a férfiak fekete öltönyei és a nők szép ruhái. Mégis idetartozott, mivel ő is fontos helyre utazik. Feliciano keresztülfurakodott egy csoport elegáns úriemberen, véletlenül lesodorva újságjaikat, tucatnyi élénk színű ruhába öltözött vihogó lányon, akiknek meglegyintette a haját, mikor levette a sapkáját, és feléjük ragyogtatta a mosolyát.
Feliciano nem emlékezett, hogy volt-e valaha ilyen izgatott életében. Azóta biztosan nem, hogy Ludwig elment, és azóta már egy örökkévalóság telt el. A hideg levegő felfrissítette a szelet, és a tüdejét, a Nap melege arcát cirógatta. Intenzív, szinte már fájdalmas izgatottság pezsgett Feliciano szívében reggel óta, amióta hátrahagyta a kis házukat, a falut, és mindent, amit eddigi életében ismert. Mióta magához ölelte Lovino-t, megígérve neki, hogy egyszer közösen indulnak vonatútra, megpuszilta Antonio arcát, és megígérte neki, hogy hoz igazi német paradicsomos snapszot; hosszan csüngött Róma nagypapa karján, nevetve bizonygatta, hogy haza fog jönni. Még a hosszú autóút is izgalommal töltötte el Feliciano-t, növelte lelkesedését; autózni olyan utakon, városokon át, amiket soha nem látott, és tudni, hogy minden egyes kerékfordulat közelebb viszi őt Ludwighoz.
Feliciano elmélázott, hogy neki most félnie kellene-e. Hiszen megszokta ezt az érzést. Azonban most mégsem félt bár minden új volt neki, még a gondolat is, hogy mindent, amit addig ismert maga mögött hagy. Mert Ludwighoz megy. A boldogságához, a békességéhez, oda, ahova a szíve vezeti már hosszú évek óta. Ez a hely most nem a tölgyfánál van, de ez nem számít. Mert bárhol is legyen, Olaszországban, Németországban, vagy a Holdon, az ő helye Ludwig mellett van. Ludwighoz tartozik. Feliciano olyan helyre megy, ahova nem is álmodta, hogy valaha eljut, de mégis úgy érezte, hogy hazamegy.
Mire Feliciano a peron végére ért, már lökdösődő, hangoskodó, jegy után kotorászó utasok csoportja álldogált a sínek mellett. Feliciano szó szerint felugrott izgalmában, mikor egy hatalmas piros vonat gördült be az állomásra zakatolva, füstölve és sípolva. - Itt a vonatunk!- Kiáltotta vidáman – Roderich! Roderich! a vonatunk! itt van! Itt a vonatunk, Roderich!-
Végül Roderich is odaérkezett, fáradtan igazgatta a szemüvegét és mélyet sóhajtott. - Igen, igen, Feliciano. - S bár hangjából apró bosszankodást lehetett kihallani, mosolygott, és nem próbálta lecsendesíteni a fiút, mikor a várakozó tömeg rájuk bámult.
Mikor a vonat lelassított, hogy leálljon, Roderich karon fogta Feliciano-t, végigvezette a kocsik hosszú során, a gép eleje felé. Egy magas, polírozott ajtó előtt álltak meg, amire az volt írva, hogy Első osztály. Mindez újdonság volt a fiú számára, és mély érdeklődéssel nézte, ahogy Roderich felmutatta a jegyét az ajtó mellett álló embernek, aki bólintott, és intett, hogy bejöhetnek. Feliciano félretolta kísérőjét nagy sietségében, hogy minél előbb a kocsiba jusson, de mikor már ott volt, kissé elanyátlanodva álldogált. Feliciano ugyanis soha nem utazott vonaton, sőt, még képeken sem látott ilyen masinát, és a sok, piros szőnyeges folyosóra nyíló ajtó összezavarta. Roderich mosolyogva segítette ki. - Az első osztályon elszeparált fülkék vannak. Az ott a miénk, Feliciano. -
Feliciano bólintott, hóna alá csapta a táskáját és követte Roderichet a folyosó végén lévő fülkébe. Belül, sötétbarna bőrfotelek sorakoztak kétoldalt, a magas ablakok mellett. Oldalt fényes faasztal állt. A mélyvörös függönyöket hosszú, aranyszínű zsinórok rögzítették a falhoz, és süppedős, plüss szőnyeg fedte a padlót. A fülke nem volt nagyobb, mint otthon a fürdőszobájuk, de a berendezése olyan volt, amiket Feliciano csak elegáns londoni és New York-i éttermek, szállodák képén látott eddig. Feliciano döbbenten állt, és halkan füttyentett. -Nem gondoltam, hogy a vonatok ilyen elegánsak.-
Roderich megvonta a vállát, ahogyan a bőröndjét a poggyásztartóra tette. - Elég szép, de a Berlin-Bécs vonalon nagyobbak a fülkék. - Roderich elvette Feliciano táskáját és Feliciano lehuppant az ablak melletti nagy, kényelmes székbe, körbenézett, sajnálva, hogy nem hozta el a fényképezőgépet, hogy képeket csináljon Lovino-nak.
- Te biztosan nagyon gazdag vagy, ugye, Roderich?- Roderich csak felnevetett, előhúzott egy újságot a zsebéből, az asztalra tette, és leült a szemközi helyre. Feliciano vigyorogva fordult felé. - Mennyi idő amíg Berlinbe érünk?
Roderich összeharapta az ajkait, próbálva visszafojtani nevetését. - Két nap alatt, Feliciano. De ez egy olasz vonat, szóval…- Roderich bűntudatosan tárta szét kezeit. -Talán több .-
Feliciano szíve elszorult. Nem számított rá, hogy ilyen sokáig tart az út. Hogyan tud ennyi időt várni? -Oh.-
Roderich ismét kedvesen mosolygott. - De hoztam pár könyvet. És az étkezőkocsiban nagyszerű ételeket szolgálnak fel.-
Feliciano arca rögtön felderült. -Pastát is?
Roderich elnevette magát. -Mondtam már, hogy ez egy olasz vonat .-
.
A délután olyan tempóban telt el, ahogyan Feliciano gondolta – túl lassan. Feliciano minden tőle telhetőt megtett, hogy elterelje figyelmét a várakozásról. Hosszan sétálgatott a vonaton, benézett az övékénél sötétebb, és kopottasabb kocsikba, és próbálta kitalálni az utasok nemzetiségét három nyelven való karattyolás alapján. Megszeretgette egy salzburgi kislány szőrmók kölyökkutyáját a másodosztályon, a harmadosztályon pedig nagyon érdekes beszélgetésbe bonyolódott egy kedves római hölggyel a gombokról. A visszautat az első osztályon lévő fülkéjükig futva tette meg, útközben köszönt a személyzetnek, és korlátozott némettudását is bevetette, mikor odakiáltotta egy mellette elsétáló osztrák házaspárnak, hogy, -Hallo! Ich bin italienisch!- azok azonban csak a szemüket forgatták, és bólogattak, mivel azt hitték, hogy ezzel a mondattal csak mentegetőzni akar a fiú.
Ahogy esteledett, Feliciano belenézett Roderich könyveibe, amik a német nyelvről és kultúráról szóltak, és csalódottan állapította meg, hogy nincsenek benne képek. Kinézett az ablakon, és próbálta kitalálni, hogy a gyönyörű olasz vidék mely táján járhatnak. Kiment az étkezőfülkébe, beszélgetett a pincérekkel, narancsokat csent az ételes ládákból, és egy angol kisfiúval üveggolyózott a padlón, aki állandóan azt mondogatta neki, hogy „furcsán beszél". Roderichet kérdezgette Berlinről és Ludwig falujáról, arról, hogy milyen Ludwig nagyapja, és mikor érkeznek meg már végre, mert ez a végeérhetetlen nap úgy tűnik, hogy örökké fog tartani. És mikor megszólalt a vacsorára hívó csengő, Feliciano felugrott, és az ebédlőbe szaladt, örülve az újabb figyelemelterelő eseménynek.
Az első osztály étkezőkocsija volt talán a legelegánsabb az egész vonaton, és Feliciano örült, mikor megbizonyosodott, hogy Roderichnek igaza volt a konyhával kapcsolatban. Feliciano olyan gyorsan fejezte be a fettuccine pesto adagját, hogy Roderich a saját részét is neki adta, azzal a magyarázattal, hogy ő már nem szokott annyit enni. Mire visszaérkeztek a fülkébe, a kinti tájra már sötétség borult. Az aranyozott lámpák fényesen világítottak, és Feliciano vérében még mindig az az örvénylő, nyugtalan izgatottság pezsgett. Egyszerűen nem tudta, hogy mit kezdjen magával. Hogyan tudna még két napig a helyén ülni csendesen és nyugodtan? Hogyis tudna aludni, lélegezni, gondolatait leállítani akár csak egy pillanatra is, mikor Ludwig olyan közel van? Nem, ez lehetetlen, mozognia kell. Beszélnie kell. Feliciano szinte belevetette magát a fotelbe. -Roderich, mit gondolsz, merre lehetünk? Még Olaszországban? Vagy már beléptünk Ausztriába… Roderich, milyen Ausztria? Milyen az otthonod? Olyan …-
- Bécs a legszebb a világon.- Szólt közbe Roderich halkan, miközben leült Feliciano-val szemben, és behúzta a függönyöket. - Kissé hömpölygött a háború óta, de bármerre megy az ember, mindig zenélnek valahol. Vasárnaponként az emberek kimennek a legszebb ruhájukban a parkba, és egész délután keringőznek a zenekar játékára. Télen, kis kórusok énekelnek karácsonyi dalokat az utcasarkokon, a hóban. És néha...
Feliciano a fal melletti párnára hajtotta a fejét, úgy hallgatta Roderich lágy, nyugtató, szinte hipnotizáló hangját. Bécs igazán tetszett neki. Feliciano el is határozta, hogy elmegy oda Ludwiggal. Ahogyan elmennek Berlinbe is, Párizsba, és Londonba, és egyszer talán még Amerikába is. Ő és Ludwig elmehetnek bárhová, most már együtt. Feliciano lehunyta a szemét, ahogy elképzelte. A hegyek között nem visszhangoznak bombák. A fejük felett nincsenek ellenséges repülők. Naplementekor sem kell Ludwignak elbúcsúznia, és elmennie. Az egész világon csak ketten vannak, Feliciano és Ludwig.
Észre sem vette, hogy a fülke elcsendesedett, és Feliciano ráébredt, hogy Roderich régen elhallgatott. Felrázta magát ábrándozásából, Roderichre nézett, és kissé kábultan megkérdezte: -Hány óra van?-
Roderich letette a könyvet, amibe belekezdett, előhúzta zsebóráját a mellényzsebéből, és meglepetten pislogott, mikor kinyitotta. - 9:55 .- Tekintete meglágyult, felnevetett, mintha eszébe jutott volna valami.
Feliciano zavartan billentette oldalra a fejét. - Ez miért olyan vicces?-
Roderich megcsóválta a fejét. - Ne törődj vele, Feliciano. De azt hiszem, hogy ideje lefeküdni.-
A szó puszta említésére összeszorult Feliciano gyomra. Nyelt egyet, és maga elé meredt, végigsimított a haján, ujjait csavargatta, aztán felugrott, mikor megérezte kezein Roderich kezét, aki próbálta lecsillapítani. Mikor felemelte fejét, meglepetten látta, hogy Roderich kissé aggódóan nézi őt. - Nyugodj meg, Feliciano. Mi a baj?-
Feliciano mélyet sóhajtott. Erős izgatottsága kicsit mérséklődött, és most inkább úgy érezte, hogy gyomrát enyhe idegesség rántja össze. - Attól félek, hogyha én most lefekszem, holnap a saját ágyamban fogok ébredni és kiderül, hogy ezt az egészet csak álmodtam, és akkor soha nem fogom látni Ludwigot, és én annyira akarom őt látni, még akkor is, ha ez csak egy álom, akkor is, ha három napig ébren kell maradnom, hogy ne kerüljek vissza a saját ágyamba.
Roderich pár pillanatig döbbenten nézett Feliciano-ra, próbálta megérteni sebesen pörgő szavait. Aztán kedvesen elmosolyodott. - Biztosíthatlak, Feliciano, nem álmodsz. Tényleg itt vagy. Tényleg Németországba utazunk, és tényleg látni fogod Ludwigot, mégpedig hamarosan.
Feliciano érezte, hogy Roderich halk, nyugodt szavai megnyugtatták. Az egész mozgalmas délután ránehezedett, szemhéjai elnehezedtek, majd azon kapta magát, hogy vaksin pislog a teljes sötétségbe. Mikor rájött, hogy elaludhatott, rögtön kiverte a hideg veríték. Nem, az nem lehet... Mi van, ha otthon találja magát? Ha ennek az egésznek vége szakadt? Feliciano feltápászkodott, és oldalra nézett, szinte látta Lovino ágyát a szoba túloldalán. Ehelyett azonban Roderich ült vele szemben, kezével a függöny szélét fogva bámult kis az apró résen, ibolyaszín szemei ragyogtak a hajnali holdfényben.
Feliciano megdörzsölte szemeit, és csendes, megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait. - Nem tudsz aludni?
Roderich kissé megrezzenve nézett rá, aztán megvonta a vállát. - Csak gondolkozom.
- Gilbertről? - Roderich megdermedt, és Feliciano arca megvonaglott. Egész nap próbálta kerülni ezt a témát, és most, a sötét, csendes hajnali órákban gondolkodás nélkül kottyantotta ki.- Bocsánat, Nem kellett volna ezt kérdeznem, igaz?-
- Nem történt semmi. Csak elgondolkoztam…- Roderich elhallgatott és halkan, reszketve felsóhajtott. - Hát azt hiszem, bizonyos tekintetben, igen. Úgy hiszem, hogy tulajdonképpen mindig rá gondolok.
- Megértem. Néha el szoktam tűnődni, hogy mi történhetett Ludwiggal. Azt hihetnéd, hogy mindig ezen járt az eszem, de nem, mert túlságosan fájt nekem ez a téma. De ha nem is gondoltam közvetlenül rá, bizonyos értelemben mégis ő járt a fejemben. Tudod? - Feliciano elhallgatott, és azon gondolkozott, hogy segít-e azzal, ha felemlegeti a témát, vagy csak ront az egészen. Soha nem tudta igazán, hogy mit mondjon ilyen helyzetekben. Követte Roderich tekintetét az ablakon túlra, és a telehold fényében jól látszottak a magas, hófödte hegyek a távolban. Könnyebb volt így elhinni, hogy merre tartanak, és mi történik ebben a korai holdfényes mozdulatlanságban. - Ugye örülni fog, hogy viszontlát engem?
-Feliciano, Ludwig azért él, hogy viszontlásson téged.-
Feliciano bólintott, és e szavakat hallva hirtelen melegség öntötte el szívét. - Köszönöm, hogy eljöttél Olaszországba. Hogy elhoztál. Úgy értem, hogy olyan messze kellett jönnöd, és én tudom, hogy szereted Ludwig bátyját és biztosan kedveled Ludwigot is, mivel én biztosan kedvelném Gilbertet, ha találkoznék vele, de... jaj ne, ezt nem kellett volna mondanom, igaz? Vagyis... hát... - Feliciano elhallgatott, és próbálta rendbe szedni kusza gondolatait. -Miért jöttél el ilyen messzire? Miért csinálod ezt az egészet?-
Csend; még a vonat zakatolása is lehalkult. Feliciano tudta, hogy nem kellett volna ennyit kérdeznie. De Roderich mégis válaszolt, bár beletellett neki egy kis időbe. - Igazad van. Gilbert szereti az öccsét, és én mindent Gilbertnek köszönhetek. Tehát az természetes, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek Ludwigon. - Roderich ismét elhallgatott, nézte a mellettük elsuhanó tájat, ami még mozdulatlannak, és másviláginak tűnt a fogyó hold ragyogásában és az égen szétszórt csillámló csillagok fényében. Feliciano várta a folytatást. Még mindig nem tudott sokat erről a kecses osztrákról, aki olyan váratlanul toppant be az életébe, de már most teljesen megbízott benne, és elhitte minden szavát. Volt valami abban a nyugodt, kedves, őszinte beszédben, ami erre késztette az olaszt. - Sokféle szeretet létezik a világon, Feliciano. Némelyik csendes, és kényelmes, és lassan hamvad el. Van olyan, amelyik lángolva ég és gyorsan elalszik. De olyan is van, és ez igen ritka, amelyik örökké lángol. Apró, tűnődő mosoly jelent meg Roderich ajkain. -Ez mindent megváltoztat, amit eddig magadról hittél, és mégis sokkal inkább saját magaddá leszel általa, mint egyedül, magadtól valaha is lettél volna. Nem mindenki talál rá. Igaz, hogy nem is mindenki keresi. De ha megtaláltad, vagy megtalál téged megváltozik körülötted az egész világ, és ráébredsz, hogy létezésed igazi célja az, hogy annak a bizonyos személy életének a része legyél. Azt hiszem, igazam van, ha azt mondom, hogy te megérted ezt.
Feliciano óvatosan lélegzett a sötétben. Félt megtörni a csendet. Szeme Roderich karjára tévedt, aki még mindig a függöny szélét fogta, és az a szám, amit durván a karjába metszettek, tisztán és élesen látszott a halvány, sápadt fényben. 354471. Feliciano ismét előbb kérdezett, mint gondolkodott, - Az a szám. Valójában miért van a karodon?
- Mert egyszer nem voltam egyéb, mint az a szám.- Roderich a megjelölt karját szorongatta, szemei a távolba meredtek. - Az emberek borzalmas dolgokat csinálnak ezen a világon, Feliciano. Olyanokat, amiket soha nem fogok elfelejteni és soha nem fogok megérteni. És ezért kell a szép dolgokhoz ragaszkodnunk.
Feliciano nem akarta tudni, hogy mik azok a borzalmas dolgok, amikre Roderich utalt. De tudta, hogy túlságosan fájdalmas, és felkavaró ahhoz, hogy beszéljenek róla. Így ehelyett inkább szép dolgokról kérdezgette. - Ez az oka, hogy értem jöttél?
Roderich végül elfordította a fejét, ibolyaszín szemei egyenesen Feliciano-ra függesztette. Tekintete mély, szomorú volt, és idősebbnek látszott, mint maga a férfi. Az olasz fiú hirtelen elgondolkodott, hogy Roderich miken mehetett keresztül a háború alatt; és milyen borzalmakat láthatott. - Túl sok összetört életet láttam. - Roderich hirtelen elmosolyodott, és valamiképpen úgy tűnt, hogy ez a csendes öröme olyan mély, mint a bánata. -Hogyan ne akarnám, hogy egyet felépítsek?
Feliciano boldogságot, bánatot, és végtelen hálát érzett. Lehunyta szemét és egyszerűen így szólt, -Danke, Roderich.- Ajkain apró mosoly játszadozott. - Bizonyos tekintetben olyan vagy, mintha a testvérem lennél, igaz?-
Roderich felnevetett, majd hűvös ujjaival végigsimított Feliciano kezein.
- Igen, Feliciano. Most aludj még egy kicsit.-
Úgy tűnt, hogy a vonatút sohasem ér véget. Feliciano néha aludt, néha képtelen volt rá. Mikor ébren volt, a folyosón sétálgatott fel és alá, vagy az Alpok változatos tájait nézte a vonatablakon át, de gondolatai végig Ludwignál jártak. Egy kis izgatottság még mindig ott bujkált lelkében, de egyre csökkent, míg kétségbeesett sóvárgása nőttön nőtt. Takaros kis falvak, keskeny hegyi utak és apró osztrák városok váltakoztak, ahogy a vonat átrobogott a zöld völgyeken, és kékvízű patakokon, és sárga gabonaföldeken. Ez a kép kísérte útjukat egészen addig, amíg a vidék sötétebb nem lett, és Roderich azt mondta, hogy nemsokára Németországba érnek. E szavakat hallva Feliciano érezte, hogy szíve gyorsabban ver, aztán orrát az ablaküveghez szorította, mindent látni akart belőle.
Itt a széles, sötét, parlagon hagyott szántőföldeket vad, árnyas erdők vették körül. Fehér sziklás dombok magasodtak a fákkal borított völgyek fölé. Masszív, magányos várkastélyok őrizték a hegyeket, és vadsodrású folyók vágtak rajtuk keresztül. Az útjukba eső városok romosak voltak, a hosszú, kopár utcákat törmelék borította. Ezt látva tompa, sajgó fájdalom költözött Feliciano szívébe. Annyi minden elpusztult itt, annyi mindent leromboltak. De Ludwig országa volt. Ez volt az ország, amit szeretett, védett, és amiért harcolt. Ludwig otthona volt, és még ilyen romos állapotban is szép.
.
Végül három napig tartott az utazás. A vonat késő délelőtt ért a berlini állomásra, és Feliciano nem is volt különösen meglepődve, hogy Roderichet már egy nagy, fényes fekete autó várta sofőröstől. Feliciano szótlanul szállt be az autóba, kimerült, elcsigázott volt, és olyan ideges, hogy gyomrát a torkába érezte. Bár túl sok gondolat, érzés és aggodalom foglalta le, Feliciano megpróbált a mellettük elsuhanó tájra figyelni, mikor kiértek a városból, és nyugatra fordulva a mezők felé vették az irányt. A zöld, erdővel határolt szántőföldek, és a távolban magasodó hegyek képe órákig változatlan maradt, de Feliciano aggodalma minden perccel egyre nagyobb lett. Roderich időnként röviden mesélt egy távolban feltűnő kastélyról, vagy egy képes oldalt mutatott az újságjából a fiúnak, vagy azt tanácsolta neki, hogy próbáljon egy kicsit aludni. Feliciano válaszolni is alig tudott.
Pár óra elmúltával lassan elszórt házak tűntek fel, és egy fallal körülvett falucskába hajtottak be. A fal egy része hiányzott, mivel bedöntötte egy robbanás, és így jól látszottak a keskeny, kanyargós utcák a színes, hegyes tetejű házakkal, amik úgy néztek ki, mintha mézeskalácsból készültek volna. Egy soktornyú, ragyogóan fehér kastély tűnt fel az erdővel borított dombon, és figyelte a festői falut. Feliciano szemei nagyra nyíltak,és szíve nagyot dobbant, ahogyan a lenyűgöző, de egyben félelmetes tájat csodálta. Olyan volt, akár egy tündérmesében. Teljesen olyan volt, amilyennek Ludwig egy réges-régi téli délután mesélt róla az olasz réten: –Bensőséges és barátságos. Olyan csodálatos. Az otthon.
Ez az emlék hirtelen ráébresztette Feliciano, hogy mi történik, hol van, és hova megy. Alig volt képes érezni, remélni, minden fájdalmasan valóságos és meghatóan álomszerű volt egyszerre. Zsibbadt, lüktető, szinte ijesztő aggodalom lett úrrá rajta, és a régi sebét markolászta, megpróbált gondolkodni, és megpróbált lélegezni a valóság elképesztő súlya alatt, amit az elmúlt pár napban nehezedett rá. Az autó megállíthatatlanul vitte Feliciano-t a végcélja, vágya, és életének értelme felé, „valahova máshova".
Az autó lassan befordult egy keskeny, takaros, macskaköves utcába. Mikor végre megálltak egy kis sátortetős, faháznál, aminek ablakaiban virágok nyíltak, Feliciano biztos volt, hogy el fog ájulni. A szíve vadul kalapált, zihálva lélegzett, és mellkasába belenyilallt a régi fájdalom.
- Megérkeztünk, Feliciano.- Roderich kinyitotta a kocsi ajtaját, kisegítette a fiút, aki remegő lábakkal szállt kis belőle. Nem tudott megszólalni. Egyre növekvő izgatottsága már szinte fájt, és szívét, fejét, vérét eluralta, testét elzsibbasztotta és gondolatait ködbe burkolta. Roderichnek nem kellett végigkísérnie a sövényekkel beültetett ösvényen, mely a házhoz vezetett. Feliciano egyszerűen meglátta az ajtót, és úgy érezte, mintha egy erő odahúzná, bár bizonytalan volt, hogyan tegye egyik lábát a másik után. Kopogtatnia sem kellett, az ajtó szinte abban a másodpercben nyílt ki, ahogy a küszöbre ért. Feliciano felnézett, lélegzete elállt, szíve nagyot dobbant, mikor szembetalálkozott valakivel, akinek olyan volt az arca, mint Ludwignak, csak idősebb volt nála; komoly, és szigorú és derékig érő fehér haj keretezte. Ludwig nagyapja. Tanácstalanul nézett Feliciano-ra, felhúzta szemöldökét, félszemmel Roderichre nézett, majd ismét vissza rá. Feliciano csak bámult.
- Kérem, uram, én…- Feliciano elhallgatott, mikor rájött, hogy olaszul beszél. Kétségbeesetten kutakodott az agyában, de minden szó, amit németül, és angolul tudott, hirtelen kiszállt a fejéből. Még abban sem volt biztos, hogy az olaszt is jól használná-e. Egy pillanatig szinte megdermedt kétségbeesésében, majd egyszerűen ezt mondta: -Ludwig.
A szigorú német tekintete kissé megenyhült, és így szólt angolul. - A kis olasz, úgy gondolom.
-Feliciano.- Suttogta halkan a fiú.
-Feliciano.- A magas német acélkék szemeivel szemügyre vette Feliciano-t, majd határozott mozdulattal hátralépett, és a háta mögötti folyosó felé intett a fejével. - Az utolsó ajtó.-
Feliciano döbbenten bámult. Megértette a szavakat, de valahogyan, még mindig nem tudta elfogadni őket. … Az utolsó ajtó... Ennyi év után, tényleg ilyen egyszerű lenne? Ludwig nagyapja nem ismételte el mégegyszer, és Feliciano erőt vett magán és megtette a hosszú, lassú, jelentős lépést a küszöbön át.
Feliciano az elmúlt három napban rohant, futott, mindenáron mozogni akart, alig tudott nyugton maradni. De itt, és most, az út végén, mikor Ludwig a folyosó végén várja, alig tudott megmozdulni. Egyszerre érezte valósnak és álomszerűnek ezt a pillanatot, ahogy lassan, szinte önkívületben átsétált a folyosón. Képek suhantak el szemei előtt: festmények, fényképek a fehér falakon, a nyitott ajtókon kiáradó fény négyszögeket rajzol a sötétzöld szőnyegre. Hangok áradtak könnyeden a lüktető csendben: padló nyikorgása, madarak éneke a kertben. Egyszerre tompán és élesen rohantak keresztül érzékein, de szinte alig vett róla tudomást. Tekintete az utolsó ajtóra szegeződött; úgy érezte, hogy szinte egy erő húzza a folyosó vége felé.
Mert végül is az egész útja ide vezetett. Az autó elvitte a falujából, az egyetlen helyről, amit addig ismert, a vonat olyan helyeken vezette át, amikről korábban csak álmodott; az úton parkoló fényes fekete kocsi hozta végül őt ide, a világ legfontosabb helyére. Ehhez a házhoz, ehhez a folyosóhoz, és ennek a folyosónak a végéhez.
De ez az út hosszabb volt ennél. Ez az út négy évvel ezelőtt kezdődött egy enyhe téli délután, mikor egy kedves, égszínkék szemű német tiszt először nézett rá a napfényben. Ezt az utat már annyiszor végigjárta gondolatban, hogy szinte hihetetlennek tűnt. Beszélgetések a repülésről, levenduláról, és a hűségről; túl dallamosan ejtett német, és túl erősen ejtett olasz szavak. Lopott pillantások, dalok az ellenállásról, nyelvleckék , és focimeccsek a göcsörtös öreg tölgyfa árnyékában. Feliciano Ludwig katonai zubbonyába rejti arcát, mikor a sikátor lövésektől visszahangzik, ugyanaz a zubbony zöld levelekkel, rozmaringgal teletűzdelve egy békés, nyugodt, gyönyörű sétán a dombokon keresztül. Minden várakozásban eltöltött nap, minden bizonytalanságban töltött óra, és minden pillanat, amit a számára legfontosabb személy nélkül töltött el, mind ide vezetett. Minden, amit az elmúlt négy évben tett, idevezette Feliciano-t.
De annyi várakozás után, az út utolsó lépései túlságosan is hosszúnak tűntek. Szívét aggodalom szorította össze; torka elszorult a hirtelen rátörő pániktól. Mi van akkor, ha Ludwig megváltozott? Mi van, ha elment? Feliciano-t hirtelen szédülés fogta el… oh Istenem, jaj Istenem, mi van ha Ludwig elfelejtette őt? Feliciano feje ködben úszott, és szívének dobogását a fülében érezte. Pár napja még úgy várta ezt a pillanatot, akkor most miért fogja el ez a bénító félelem? Nyilván képtelenségek aggasztják, és biztos nevetségesek, amiket gondol. De ez a helyzet olyan különös, és annyira valóságos, hogy neki túl sok elviselni.
Az örökkévalóság mély, sötét percei után, Feliciano végre-valahára elérte a folyosó végét. Reszkető kezét óvatosan a sötét, sima, súlyos faajtóra tette, aztán remegve lenyomta a fényes kilincset, és szinte gyötrelmes tétovázással tárta ki az ajtót. Csaknem bénultságot érzett, úgy tűnt, mintha ezt az egészet távolról figyelné. Nem hallotta szívének heves kalapálását, nem érezte a homlokán gyöngyöző izzadságot; de még a padlót sem a lába alatt. Feliciano idegesen, óvatosan, kétségbeesetten lépett ki az ajtón, és egy kis zöld udvarba ért. A levendula és a rozmaring meleg, biztatóan ismerős, és vigasztaló illata lebegett a friss, hűvös levegőben. Napfény sütött keresztül a tetőzet kusza rácsain, beragyogva a világos, nyitott teret, a virágágyásokat, a virágcserepeket, és a sötét fabútorokat. És ott, a sarokban...
Feliciano ledermedt. Lélegzete elakadt, csontjai megkövültek. De ez csak egy rövid, mozdulatlan, döbbent percig tartott, majd a fiú mélyet sóhajtva a szemei elé tette a kezét. - Álmodom. - A szavak önkéntelenül és erőtlenül hagyták el ajkait, és azt sem tudta, hogy olaszul vagy angolul mondta-e őket. Oda sem mert nézni. Biztosan álmodik… mert hogyan is lehetne Ő itt? Hogyan másképpen lehetne Ludwig itt? Feliciano kezei megremegtek az arca előtt; hallotta saját gyors, ziháló lélegzetét. Ezerszer is elképzelte ezt a találkozást, újra és újra végigpörgette agyában, és most, hogy megtörténik, nem tudta, hogy mitévő legyen. Túlságosan is csodás, hogy igaz legyen, és ő félt odanézni, és oh Istenem, mi van, ha ez az egész…
- Feliciano.
Ludwig halk suttogása törte meg a mozdulatlan, száguldó, lüktető csendet. Áthatolt Feliciano fülein, fején, szívén, és a lelke évek óta törött darabjait egybeolvasztotta. Egy rövid, fekete, csendes pillanatig a világ véget ért. Aztán visszaáramlott, és Feliciano meglepődve vette észre, hogy még mindig áll. Elemelte a kezeit, kinyitotta a szemét, és Ludwig még mindig ott volt. Még mindig ott ült az ablak mellett, még mindig csendesen nézett vissza rá, még mindig olyan nyugodt és tökéletes volt, mint amilyen Feliciano emlékeiben és álmaiban. De ezúttal, végre Feliciano nem ébredt fel. Azon imádkozva, hogy lábai ne adják fel, az olasz fiú átvágott az aprócska udvaron. Térdre esett, és karjait Ludwig válla köré fonta, és hagyta kitörni a könyörtelen könnyeket, amik már oly régóta fojtogatták. - Ludwig…
Ludwig felkiáltott és megölelte Feliciano-t, kétségbeesetten fogta át erős karjaival, szinte felemelte a földről, eszeveszett ölelésében. Az olasz fiú nem tudta visszafojtani a megkönnyebbülés könnycseppjeit. Visszakerült oda, ahova tartozott. Arcát Ludwig mellkasába rejtette, belekapaszkodott az ingébe, simogatta, érezte, belélegezte illatát. Ludwig szaggatottan, zihálva lélegzett; mellkasa gyorsan emelkedett süllyedt Feliciano arcánál. Ebben a pillanatban eltűnt a külvilág. Feliciano homályos elméje kitisztult, és a világ addig szűkült, amíg nem létezett más a világon, csak Ludwig ölelése. Alig tudott megszólalni, csak reszkető szavakat suttogott Ludwig mellkasához.
- Ludwig, kérlek… kérlek, mondd…
- Itt vagyok, Feliciano. – Súgta Ludwig Feliciano hajába fojtott, rekedt hangon. – Itt vagyok veled.-
Vad, túláradó boldogság öntötte el Feliciano szívét. Ludwig szavait hallva ismét egésznek érezte magát, és csak nevetni tudott a határtalan megkönnyebbüléstől. Nem tudott mást tenni, mint Ludwighoz simulni, beleolvadni ölelésébe és érezni az egész valóját. Ludwig bőrét, haját, szívének dobbanását; ezt a még mindig oly ismerős illatot, azt az erős, kedves melegséget. Meleg ujjak törölték le arcáról a könnyeket, és mikor Feliciano végre felemelte fejét, Ludwig úgy nézett vissza rá, mintha rajta kívül senki sem létezne vagy számítana a világon.
Ludwig arca idősebbnek, vékonyabbnak tűnt. Hosszú, mély sebhely húzódott a szeme alatt, végig az arcán. Az olasz fiú szíve összeszorult, kezét kinyújtotta és ujját gyengéden végighúzta a domború, vörös forradáson, mintha le akarná törölni. Mi okozhatta ezt? Mit tettek vele? Feliciano kezének érintésére a német behunyta a szemét, és elfordította a fejét. Az olasz megkövült e mozdulatra. Csak nem azt gondolja Ludwig, hogy undorodik tőle? Hogy szörnyülködik? Feliciano még a gondolatát sem viselte el annak, hogy Ludwig ilyeneket képzeljen, így gyorsan, gondolkodás nélkül előrehajolt, és ajkait a sebhelyre szorította. Ludwig lélegzete elakadt és viszonzásul megpuszilta az olasz arcát. Lélegzete a fiú fülét csiklandozta, hogy ezt súgta, - Feliciano… -
Feliciano szíve megremegett. Mert ezt a forradás nem jelentette számára semmit. Mert Ludwig lélegzetelállítóan, tökéletesen szép volt, és szemeinél kékebbet soha nem látott Feliciano. - Ludwig. Te…-Feliciano végre elhitte. Végigsimított Ludwig arcán, ajkain, és kapkodnia kellett a levegőt, mert kifulladt a nevetéstől és sírástól.
- Itt vagy. Ludwig, hiányoztál. Annyira hiányoztál, és én nem tudtam, hogy te…
- Tudom, Feliciano. - Ludwig kezének érintése meleg és súlyos volt az olasz arcán. Végigsimított Feliciano szemének sarkán.
– Feliciano-m…- Ludwig idősebb volt, megváltozott, de mégiscsak olyan volt, ahogy Feliciano emlékezett rá. A fiú úgy érezte, hogy annyi év didergése után végre felmelegszik. Úgy érezte, a dolgok rendben mennek, annyi rossz után. Végre magára talált miután hosszú évekig elveszettnek érezte magát. Ez mindent felülmúló, csodálatos, tökéletes, felvillanyozó, gyönyörű, ragyogó érzés volt, bár ezek a szavak sem tudják pontosan visszaadni azt, amit a fiú érzett, mert nincsenek szavak, melyek azt le tudnák írni.
Feliciano megfogta Ludwig kezét, ujjaik összefonódtak. Száguldó vére ujjai között lüktetett. – Azt mondtam, hogy el fogok jönni, emlékszel, Ludwig? Azt mondtam, hogy el fogok jönni hozzád, ha te … ha te nem jössz el hozzám.
Ludwig szemein árnyék futott át, mintha nem tudna, hogy sírjon-e vagy nevessen. – Igen, emlékszem. – suttogta.
Feliciano még szorosabban simult Ludwighoz, végigsimított az arcán, karjain, haján … - És én vártam. Annyi ideig vártam, de emlékszel, hogy azt mondtam, hogy tudok várni, örökké tudok várni…
Ludwig keze alig érezhetően megremegett. – Minden rendben van. - Ludwig szorosan, erősen ölelte. Hiszen mindig Ludwig volt az erős kettejük közül. Feliciano tudta, hogy Ludwig tudja lelkét megóvni a széteséstől. – Minden rendben van, Feliciano…-
Ludwig csitítóan végigsimított a fiú haján, de ő csak beszélt gondolkodás nélkül, mintha a szívében dúló érzésektől akarna megszabadulni. Nem számított a pillanat világrengető voltára. - … és… és én aggódtam. Aggódtam, és mikor Roderich jött el hozzám helyetted, azt hittem, valami baj van, ugye milyen butaság? - Feliciano nevetett, de Ludwig lesütötte a szemeit. - Oh, Ludwig, úgy meglepődtem, mikor felbukkant Roderich és…- Feliciano nem tudta, hogyan tartsa kordában a lelkében dúló érzéseket. Ez túl sok volt neki. - Oh, Ludwig, itt van Roderich is! Gyere, üdvözöld! -
Feliciano örökké Ludwiggal akart maradni. Azt akarta, hogy úgy legyen, mint mindig, mikor az egész világ elenyészik, és rajtuk kívül nem létezik senki. De a bensőjében kavargó érzelmek szinte már fájdalmasan erősek, és annyira furcsák voltak; és lélegzetre volt szüksége, levegőre, megállásra, és arra, hogy mélyebbre sodródjon. … Feliciano kirántotta kezét Ludwigéból, feltápászkodott és megfordult, mert csak így tudta lelkét egészben tartani. Nem hallotta, hogy mögötte Ludwig megmozdult volna, és mikor visszanézett rá, még mindig ült.
Feliciano-nak nem jutott egyéb az eszébe, mint noszogatni a németet.
Gyere, Ludwig! -
Ludwig Feliciano-t nézte egy végtelen pillanaton át, kék szemeiben különös üresség és reménytelenség. Úgy tűnt, hogy pillantása órákig tart. Ám végül Ludwig mélyet sóhajtva hajtotta le a fejét. Ettől a mozdulattól Feliciano ereiben megfagyott a vér. Mozdulatlanná merevedett; képtelen volt megmozdulni, pislantani. Képtelen volt gondolkodni.
-Ludwig? – suttogta válaszra nem várva. - Ludwig, állj fel.-
Ludwig nem felelt. Feliciano szíve nehéz lett, és gerincén égő hideg szaladt végig. Elhallgattatta az előtörő gondolatait, emlékeit. - Egy olyan valaki nevében vagyok itt, aki nem jöhetett személyesen…
Feliciano kikergette Roderich szavait a fejéből. Biztos túlzások… biztos félremagyarázta… Ezúttal Feliciano szavai határozottak, kétségbeesettek voltak, hangjából pánik hallatszott ki. - Ludwig! Állj fel, Ludwig! - Ludwig lassan, szótlanul behunyta sötétlő, kék szemeit, a lenyugvó Nap rácson átderengő sugaraiban. Majd hosszú, hosszú hallgatás után megszólalt halk, megtört hangon. - Nem tudok. -
Feliciano egy pillanatra elhallgatott. Képtelen volt megérteni a szavakat. Megállt, hogy gondolkozzon, felejtsen, semmibe vegye amit hallott. Aztán határozottan megrázta a fejét. Egy szót tudott kipréselni magából a fojtogató könnyek megállíthatatlan záporán át. - Miért?
-Búcsúajándék az oroszoktól. - Ludwig hangja még mindig halk és megtört volt. Szemeit lassan kinyitotta és a földet nézte. – Golyót kaptam a gerincembe.-
Hosszú csend következett. -… oh. - Feliciano nem volt biztos abban, hogy nem értette meg, vagy nem akarta megérteni azt, amit hallott.
Ismét sok idő telt el, mire Ludwig erőt vett magán, hogy folytassa. – Nem tudok felállni, Feliciano. Nem tudok… nem tudok járni. Soha nem fogok tudni. - Ludwig elhallgatott, és zokogás rázta meg. Feliciano még mindig nem tudott megmozdulni. Még mindig nem értette. – Ezért vagyok itt. – folytatta tekintetét a földre szegezve Ludwig. Kezei az ölében nyugodtak. Úgy tűnt, mint aki szabadkozik. – Azt hiszed, hogy itt ülnék ebben a kertben, ebben a házban, Németországban, ha tudnék járni? Tényleg azt hiszed, hogy nem tettem volna meg mindent, bármit, hogy eljöjjek hozzád, hogy… -Ludwig ismét elhallgatott. Kinézett a mellette lévő ablakon, behunyta, majd kinyitotta szemeit, mélyet sóhajtott, aztán befejezte a mondatot. - … hogy idehozzalak? –
Feliciano mozdulni sem tudott a döbbenettől. Nem számított arra, hogy az erős, bátor Ludwigot valaha is ilyen reményvesztettnek, összetörtnek lássa. Mert első találkozásuk óta Ludwig volt az erős kettőjük közül. Ő volt, aki vigasztalta, nyugtatgatta, bátorította Feliciano-t, és megértéséről biztosította. Az elmúlt évek alatt, mikor semmit sem tudott arról, hol van Ludwig és mi történik vele, a német fiú adott erőt számára. Erőt, melybe kétségbeesetten kapaszkodott Feliciano, mikor világa szétesett körülötte. De most, hogy Ludwigot ennyire bizonytalannak látta, rájött, hogy ezúttal neki kell erősnek lennie. Elég erős volt ahhoz, hogy elfogadja ezt a helyzetet, és ahhoz, hogy megóvja Ludwigot az összeomlástól.
Feliciano még egy röpke pillanatig nyugodtan állt. – Ne sírj, Ludwig.- Lassan odasétált hozzá. Ismét letérdelt, és végigsimított Ludwig' arcán. Ludwig karjait Feliciano felé nyújtotta, arcán kétségbeesés tükröződött, és ismét ölelésébe vonta az olasz fiút. Feliciano Ludwig nyakához simult, beszívta a négy év után is oly ismerős illatát. Könnyes szemmel suttogta
-Ne sírj, Ludwig, mert minden rendben van. – Feliciano lelkén ismerős, vigasztaló érzések suhantak át, és elfogatta ezt a helyzetet. Mert minden rendben van. Mert itt van Ludwig, és Feliciano meg tudja ezt tenni érte, bármit meg tudna tenni érte.
Feliciano érezte az arcánál, hogy Ludwig nedves szemhéja megreszketett. Mély hangjából fájdalom és elkeseredettség hallatszott ki. .. – Sajnálom, hogy idejöttél, és …
-Nem – Szólt Feliciano határozott hangon. Hátradőlt, és ujjait Ludwig puha ajkaira tette. Határozottan megrázta a fejét. – Soha ne mentegetőzzél! Ne gondold, hogy én olyan vagyok, Ludwig! Ne gondold, hogy ilyesmi valamit is számít nekem. - Ludwig lassan bólintott. -Tudom…- Elmosolyodott, ahogyan rájött, hogy mit jelentenek a fiú szavai. – Persze hogy tudom. – Elnevette magát, és ez volt a legeslegszebb hang, Feliciano valaha is hallott. - Feliciano…
-Ludwig…- Feliciano visszamosolygott, szívét boldogság öntötte el, és úgy tűnt, hogy minden érzés, minden öröm, vágy és boldogság egyszerre fogja el. Ismét úgy érezte, hogy elveszik azokban a kék szemekben, és ez is azok közé a csodás, boldog pillanatok közé tartozott, amikor kettesben van Ludwiggal. Ismerős, örökké tartó, egy új kezdet hajnala. Már korábban is érezte ezt, de most senki sem választhatja őket szét. Mindez egy boldog tudatosságban csúcsosodott ki, amit Feliciano azelőtt még el sem tudott volna képzelni. Fényrobbanásként száguldott keresztül tudatán, fején, testén, és felkiáltott. – Itt vagyok, veled! - Ludwig nevetett, szorosan magához ölelte Feliciano-t, karjaik egymást ölelték, könnyeik összekeveredtek. Ludwig végül ajkait Feliciano ajkaira szorította. Ekkor minden a helyére került, teljessé lett. ajkait. Ludwig ajkainak érintése puha és erős volt, Ludwig karjai határozottan ölelték át, és ez tökéletes volt. Mert Ludwig volt. És még sérülten is gyönyörű volt. Feliciano egész élete nem szolgált másra, mint hogy ide vezesse, ehhez a perchez, Ludwighoz, Ludwig karjaiba. Ugyanazt érezte mint első csókjuknál a tölgyfa alatt, mint annál a csodálatos csóknál az esőben, mint annál a szívremegtető csóknál a tűznél, a fészerben, mint annál a kétségbeesett ölelésnél a csendes olasz országúton. Ugyanazt az örömöt, ugyanazt a teljességérzést, tökéletességet, boldogságot egyszerre.
De most nem kell elbúcsúzniuk egymástól.
...
Bevallom én is le voltam döbbenve, és lett volna pár szavam az íróhoz, hogy hogyan jutott ilyesmi az eszébe. Azt gondoltam először, hogy Ludwig politikai okokból nem hagyhatja el az országot. De ez meg sem fordult a fejembe. Úgyhogy bocs a sokkhatásért. Nekem is az volt…
Folyt.köv…
