Ludwig Feliciano mellett feküdt, kisebesedett, kérges kezei meleg, puha ujjakkal, komoly tekintete csillogó aranybarna szemekkel fonódott össze. A délelőtti Nap már délutánba hajolva sütött keresztül a hálószoba függönyének redőin, és fényvonalakat rajzolt az ágytakaróra. Feliciano gesztenyeszín haja aranylóan ragyogott a párnán. Ludwig képtelen volt levenni a tekintetét róla, és folyton csak a fiú felé nyújtotta kezeit, hogy megérintse, közelebb húzza magához. Lágyan az ujjai köré csavarta a makacs fürtöt, ami most sem volt hajlandó lelapulni, végighúzta ujját az ajkakon, melyek most is oly könnyen nyíltak mosolyra, és óvatosan, szinte áhítatosan végigsimított Feliciano vállán, és lefelé a mellkasán. Végre itt volt ő, akiért élt: az egyetlen ok, aki miatt életben maradt. Az egyetlen emlék, ami életben tartotta négy év fájdalma, iszonyata, és teljes reménytelensége alatt. Az ő derűs, becses, örök Feliciano-ja itt fekszik mellette, érzi testének melegét, leheletét, ahogy odaadó figyelemmel hallgatja Ludwigot, aki akadozó hangon próbál mesélni az elmúlt négy év borzalmáról.

Az elejét még elég könnyű volt elmondani: letartóztatta a katonai rendőrség hazaárulás vádjával, mivel segített kimenekíteni egy amerikai foglyot, a halálbüntetéstől megmenekült, de megaláztatásra ítélték minden hivatalos tárgyalás nélkül. A Keleti Frontra küldték, hogy egy vesztes csatában harcoljon, amiről mindenki tudta, hogy esélye sincs a győzelemnek, és hogy egy alig működő puskával a kezében várja a halált. Mivel a németek mindkét fronton területet vesztettek, az orosz hadjáratot már akkor elveszítették. Képtelenség volt sokáig visszavetni az ellenséget. Ludwig csak pár napot töltött az egységnél, mikor az elkerülhetetlen vereség bekövetkezett és orosz fogságba kerültek. És az igazi pokol akkor kezdődött el mikor hadifogoly lett.

Ludwig szünetet tartott, és lenézett Feliciano-éval összekulcsolódott kezükre. Soha senkinek nem beszélt ezekről a szörnyű évekről, még a nagyapjának is csak pár mondattöredéket sikerült kinyögnie. És most mégis elhatározta, hogy megosztja a legrosszabb emlékeit Feliciano-val.

-Rendben van, Ludwig. - Feliciano megszorította a német kezét. - Nem kell többet mondanod, nem bánom, ha, …

-Nem.- Ludwig megrázta a fejét, és mélyet sóhajtott. - El kell mondanom.- Igen, el kellett mondania, és most itt volt vele az egyetlen személy, akinek képes volt elmondania. De mikor Feliciano így mosolygott rá, és megértően bólintott, és olyan ártatlan szemekkel nézett rá, Ludwig tudta, hogy nem kell a fiúnak mindent hallania. Feliciano-nak nem kell tudnia, hogy a sebhelyeket a csuklóján a bilincsek okozták, amit addig a pár óráig kellett viselni, amíg nem dolgoztatták. Nem kell tudnia, hogy még mindig látja maga előtt a megfagyott holttesteket, a halottakat, akiket neki kellett elásni. Az arcán lévő sebhely egy verés emléke, amibe majdnem belehalt, és amit azért kapott, mert felsegített valakit, aki elesett. Feliciano-nak soha nem szabad megtudnia ilyen dolgokat. És ezeket átgondolva, Ludwig óvatosan beszélni kezdett.

-Dolgoztunk. Ez minden, ennyi az egész. Dolgoztunk éjjel és nappal, hidakat építettünk, jeges utakat köveztünk. Éheztünk: alig volt ennivaló, és az a kevés víz, amit kaptunk, piszkos volt. És fáztunk. Egy idő után csupa rongy lett a ruhánk.- Ludwig megborzongott az emlékre. A veréseket, az éhezést, a gyakori betegségeket valahogyan jobban el lehetett viselni, mint a gyötrelmes, csontig hatoló, elviselhetetlen hideget. - A fogvatartóink…- Itt Ludwig kénytelen volt rövid időre elhallgatni,mert nem talált szavakat. …vertek minket, kínoztak minket, nevettek, amíg mi véreztünk, szórakozásból lövöldöztek ránk... Ludwig ezeket nem mondta ki hangosan. - Azt mondták, hogy megérdemeljük a sorsunkat. Azt mondták, hogy a mi hadseregünk ennél is rosszabb dolgokat tett. Talán igen... Nem tudom. Én nem a Keleti fronton voltam. -

Ludwig szünetet tartott, hogy levegőt vegyen, és hogy emlékeztesse magát, hogy a szörnyűségek, amikről beszél, már elmúltak. Az őszi szellő befújdogált a nyitott ablakon, és meglengette a régi repülőmodelleket, amik még mindig a mennyezeten függtek. A csendben Feliciano az ajkaihoz emelte Ludwig kezét, és bársonyos arcát a durva, agyondolgozott bőrhöz szorította. Derűs, duzzadó meleghullám olvasztotta a fagyos hideget, és Ludwig keze enyhén megremegett Feliciano gyengéd érintésére. Ez volt, amiért életben maradt, amiért mindketten életben maradtak. Feliciano nem szólt semmit, de tekintetében fájdalom tükröződött, és Ludwig megértette. Kis hallgatás után folytatta.

- Minden nap kerestem a lehetőséget a szökésre. De nem volt. A halál volt az egyetlen mód a menekülésre. És annyian meghaltak. Akik nem voltak elég erősek; akik feladták.- Néha Ludwig azt gondolta, nekik van igazuk. Néha, a fagyos pokolban irigyelte őket. - De én tudtam, hogy nem adhatom fel. Volt egy okom rá, hogy ne tegyem. A végén mindent elvesztettem, mindent elfelejtettem, nem maradt más, csak egyetlenegy, ami miatt folytattam.-

- Micsoda?- kérdezte Feliciano, aki levegőt is elfelejtett venni. - Mi volt az?-

Ludwig csendben pislogott, majd kis híján elnevette magát. Csak Feliciano kérdezhet rá egy ennyire egyértelmű dologra. Egy engedetlen fürtöt Feliciano füle mögé simított. - Te, Feliciano. -

Feliciano halkan felsóhajtott, ajkai apró, szomorú mosolyra nyíltak.
-Oh.

- Nem halhattam meg, mivel tudtam, hogy életben vagy. Már korán meghoztam ezt a döntést. Aztán újra meghoztam sokszor, minden áldott nap. Négy éven át utasítottam vissza a halált. Addig a napig, mikor nem volt más választásom. - Ludwig lehajtotta a fejét, kezei enyhén megremegtek. Nem volt benne biztos, hogy vissza tud-e emlékezni anélkül, hogy lelke összetörjön. De aztán megérezte Feliciano simogató ujjait az arcán, és a hajában. Ludwig emlékeztette magát, hogy erősnek kell lennie. - Mikor már nem érkeztek új foglyok, és mi túl kevesen maradtunk a munkához, többé nem volt ránk szükség. Elvittek minket az erdőbe. És azt mondták, hogy menjünk. Akkor tudtam, hogy itt a vég. És így elindultam; nem tehettem mást. Tizenegy lépést tettem… vagy tizenkettőt?- Ludwig a homlokát ráncolta, szemei a távolba jártak. -Számoltam a lépéseket de… nem…- S jég a bakancsai alatt, a hó a szemében, a füleiben doboló vér, szeme előtt kavargó lélegzete… -Nem emlékszem.

-Nem számít.- Feliciano megcsókolta Ludwig vállát, visszahozva őt a napsütötte szobába. - Nem számít, hányat léptél.

-Nem.- Ludwig próbálta a szobára összpontosítani figyelmét: az ablakból beáradó fényre, Feliciano lélegzésére, és tiszta tekintetére. - De mindegyiknél emlékeztem. Rád emlékeztem. Minden szavadra, amit mondtál nekem, minden mosolyodra, a nevetésed hangjára... a könnyeidre. Nem tudtam imádkozni, nem tudtam remélni... - Minden lépésre a hóban, minden pisztolylövésre, mindenkire, aki holtan esett az erdő talajára - csak emlékezni tudtam. A hajad illatára.- Ludwig beleszagolt Feliciano hajába. - Bőröd érintésére.- Végigfuttatta ujjait Feliciano nedves arcán. - Minden érintésre. Minden pillanatra. Az egész életemből csak azokra a percekre tudtam emlékezni, amit veled töltöttem. És nem féltem a haláltól. - Feliciano reszketve felsóhajtott. Ludwig tekintete ismét kezdett elkalandozni. -Hallottam a lövést, de már azelőtt a földre estem, hogy éreztem volna.-

Ekkor Feliciano felzokogott, kezeivel szinte fájdalmasan kapaszkodott Ludwig karjába. Arcán a könnyek ragyogtak a délutáni napfényben. Ezt látva Ludwig szíve összeszorult, és gyengéden letörölte a fiú könnyeit.

- Ne haragudj. Ha gondolod, befejezem.

-Ne, folytasd csak.- Feliciano rázta meg határozottan a fejét, tágra nyílt szemeiben elszántság tükröződött. - Mondd el, Ludwig! Hallani akarom. És tudom, hogy fontos, hogy el kell mondanod nekem, mert csak akkor beszélsz, ha valami fontos mondanivalód van. -

Ludwig már tudta, hogy miért nem mondhatja el ezt másnak. Senki sem értené meg őt úgy, mint ez a kis olasz. Ludwig megcsókolta Feliciano homlokát, majd fojtatta. -Tudtam, hogy túl alacsonyan lőttek meg. Tudtam, hogy nem öl meg, legalábbis nem azonnal. De az oroszok nem lőttek többször, hanem elmentek. És én ott feküdtem a hóban, egyedül, várva a halált.

- De nem haltál meg.- Feliciano úgy mondta ezt, mintha magát biztatná. -Nem haltál meg, Ludwig, mert itt vagy velem.-

Ludwig érezte, hogy ajkai megrándulnak, és szívébe fájdalom hasít. -Nem, Feliciano. Nem haltam meg.

-Akkor hogyan? Hogyan jöttél vissza hozzám?

Ludwig a kezeire nézett. Az emlékek annyira valóságosak, olyan jéghidegek voltak. - Nem emlékszem, hogy mennyi ideig feküdtem ott. A végén már befedett a hó, és már nem fáztam. A képedet tartottam a kezemben, mert azt akartam... - Ludwig hangja elhalt, torka elszorult. - Azt akartam, hogy a mosolygó arcodat lássam utoljára. -

Feliciano szemei elsötétedtek, szája néma csodálkozásra nyílt. - Az én képemet…

- A bakancsomba rejtettem. A virágot, amit nekem adtál…- Ludwigot rosszullét fogta el, mikor eszébe jutott a pillanat, amikor egy orosz katona kitépte a kezéből a kis százszorszépet, és darabokra szaggatta. - Sajnálom, elveszítettem. - Ludwig nyelni próbált, de torka összeszorult. Majd gyorsan folytatta. - De a fényképedet megőriztem. És ahogyan ott feküdtem a hóban, a képedet, az arcodat nézve, amikor a világ kezdett elfehéredni körülöttem... hirtelen egy kesztyűs kéz nyúlt felém, és megfogta a kezem.-

Feliciano felkiáltott, szemei tágra nyíltak. - Ki volt az?

- Egy hölgy.- Válaszolta Ludwig hitetlenkedve, mert még most is nehéz volt elhinnie. - Egy kék ruhás hölgy rövid szőke hajjal és könnyes arccal, aki először oroszul szólt hozzám. Alig értettem, amit mond. Nem beszélt németül, de angolul igen, és azt mondta, hogy segít rajtam. Amit meg is tett. -

És Ludwig megint nem mondta el az egész történetet. De csak azért, mert nem sokra emlékezett. Arra azonban igen, hogy egy tágas szobában tért magához, ahol tűz ropogott, egy széles, puha ágyban, és évek óta először volt meleg helyen. Emlékezett arra, hogy próbált megmozdulni, és a gyötrő félelemre, mikor rájött, hogy nem érzi a lábait. Emlékezett, hogy kétségbeesetten kiabált, mindenáron tudni akarta, hogy hol van, és hogyan is tudna segíteni egy orosz egy németen. És emlékezett egy gyengéd kézre, mely átizzadt haját kisimította az arcából, a kedves kék szemekben bujkáló szomorúságra, a lágy, vigasztaló hangra, ami azt mondta, hogy biztonságban van, rendbe fog jönni, és hogy az öccsére emlékezteti, akit valaha réges-régen szeretett; még mielőtt a forradalom és a háború olyan valakit csinált belőle, akiben már nem ismer az egykori testvérére.

Feliciano hagyta, hogy Ludwig csendesen emlékezzen, majd megkérdezte. - Honnan jött?
- Egy régi gazdaságban lakott, közel a helyhez, ahol dolgoztunk, az ukrán határon. Szeretett az erdőben sétálni, így talált rám is.- Ludwig ismét felidézte a hölgy szavait, amit az ágyánál mondott neki, az orosz orvoscsoport újabb vizitje után, akiket persze jól megfizetett: Annyi mindenkinek tartozom az életemben. Az öcsémnek, a húgomnak, és az ártatlan életeknek, amiket ők ketten tönkretettek. És annyi évet vártam, hogy visszafizessem valamilyen módon. Bár úgy tűnt, hogy ez az ő részéről csak jóvátétel, de ameddig él, Ludwig soha nem felejti el megmentőjének kedves kék szemeit. - Kapcsolatba lépett a nagyapámmal, és mikor már elég jól voltam, kifizette a Berlinbe szállításom költségeit.

-Milyen kedves hölgy,- csak ennyit mondott Feliciano. Ludwig beszámolója összefoglalta a lényeget.

-Igen. Egy angyal.-

Feliciano elmosolyodott, és ujjaival köröket írt Ludwig karjára. - A te angyalod, ahogy Gilbert Roderiché volt, és Roderich az enyém; és Lovino Antonio-é, és te Alfredé. Ha mindenkinek volna egy ilyen angyala.- Feliciano megcsóválta a fejét, mosolya tovatűnt. Arca kissé kivörösödött, és még mindig nedves volt. -Hogy lehet az, hogy egyes emberek ilyen csodás dolgokat tesznek ezen a világon, míg mások olyan szörnyűeket? Ez érthetetlen, Ludwig. Én ezt nem értem.-

Ludwig felnézett, pislogott és figyelte a szellőben lengedező repülőmodelleket. Minden kétségen felül tudta, hogy soha senkit sem ismert, akinek ilyen csodaszép életfelfogása lett volna, mint Feliciano-nak. - A háború csak a gyűlöletről szól. Vadállatokká teszi az embereket. De a szeretet megtart minket embernek.-

Hosszasan hallgattak, a csendbe csak halk lélegzésük, és az ablakon túlról áradó madárdal keveredett. Feliciano-n látszott, hogy mondani akar valamit, szemeit lesütötte, és keze megmerevedett. -Annyira hiányoztál, Ludwig. -

-Tudom.- Annyira... Feliciano soha nem tudta, hogy mennyire. De ezen már túl van, és most együtt vannak, együtt lesznek örökké.

- Sajnálom.- Feliciano hangjába hirtelen bizonytalanság vegyült. - Azt szeretném... Úgy értem, én nem...-

Ludwig végigsimított a fiú hátán, és közelebb húzta. - Semmit sem kell mondanod, Feliciano. Köszönöm, hogy meghallgattál.

- Köszönöm, hogy hazajöttél.- Feliciano Ludwig mellkasához simult, és bár nem érezte, mégis tudta, hogy az olasz lábai összefonódnak az övével. De Feliciano meleg lélegzetét érezte a nyakán, ahogy lágyan suttogta. -Ich liebe dich, Ludwig.-

Ludwig ajkait Feliciano füleihez szorította, és visszasúgta. -Ti amo, Feliciano. Örökké.

.

Másnap reggel, életében először, Feliciano Ludwig karjaiban ébredt. A kertből madárdal áradt, a függönyökön napfény sejlett át, és Ludwig mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt Feliciano arcánál. A fénynek, melegségnek, csodának és a túláradó örömnek egy leírhatatlan, megfoghatatlan érzése uralta el lelkét. Olyan volt, mintha minden könnye elfelejtődött volna, minden szívfájdalma szertefoszlott volna. Feliciano kinyújtotta kezét, és megérintette Ludwig arcát, nézte, ahogy szemhéjai megremegnek, és azok a kék szemei kinyílnak. Ludwig pislogott párat, aztán szemei kedves mosoly kíséretében kinyíltak. -Feliciano.-

Feliciano szíve nagyot dobbant, és a reszketés hullámzott végig a bőrén. -Ludwig.- A gyomra megkordult. - Éhes vagyok. Van pasta-tok itt Németországban?

- Németországban?- Ludwig pár pillanatig döbbenten meredt a semmibe, majd körbenézett, mintha megbizonyosodna arról, hol is van. Végül megértően sóhajtott, ismét elmosolyodott, és végigfuttatta ujját Feliciano arcán. - Igen. De nem reggelire. Mondd csak, még mindig szereted a csokit? -

Feliciano hangosan felkiáltott, és felugrott. -Csoki reggelire? Igazán, Ludwig? Oh Istenem! Németország csodálatos!-

Feliciano egész nap úgy érezte, mintha repülne. Ahogyan Ludwiggal csokoládét és kávét ittak a napsütötte kis konyhában, össze-összenézve, semmiségekről beszélgetve, és időnként elfeledkezve arról, mit is csinálnak, csak nézték egymást. Ludwig elmagyarázta, hogyan működik a fényes fekete szék, majd megfordította a kerekeket, addig mozgatta a karfákat, amíg meg nem adták magukat, és hagyta, hogy Feliciano az ölébe üljön és így száguldottak végig a folyosón. Kigurultak a kertbe, és begördültek a kertbe, keresztül mentek a csodálatos, madarakkal teli kerti madárházon, amit még Gilbert épített évekkel ezelőtt. Csodálatos volt, hogy mennyire helyes, és lélegzetelállítóan tökéletes érzés volt ismét Ludwiggal lenni. Feliciano még soha életében nem érzett ilyen könnyed, magától értetődő boldogságot.

De most, ahogy a tágas, zöld hátsókertben a távolban meghúzódva figyelte, ahogy Ludwig három hatalmas ugató, ugráló kutya gyűrűjében ül, kissé bizonytalanul kezdte magát érezni. Ludwig Feliciano-ra nézett, majd ismét eldobott egy labdát, amit vidáman vettek üldözőbe az ebek.
- Barátságosak, Feliciano. Gyere és üdvözöld őket.-

Feliciano a veranda rácsozatába kapaszkodva megkockáztatott egy bátortalan integetést. -Sziasztok, kutyusok. Már bejöhetek? -

Ludwig röviden felnevetett. Ugyanaz a mély nevetés volt, ami olyan élénken élt Feliciano emlékezetében, de mégis valahogyan úgy tűnt, hogy Ludwig elszokott tőle. -Nem fognak bántani téged.-

Feliciano bizalmatlanul méregette a három kergetőző kutyát. Az egyik aranyszínű, a másik barna, a harmadik pedig fekete volt, és változatlanul ugráltak, ugattak és hatalmasak voltak. Az aranyszínű érte el a labdát először, a szájába kapta és büszkén futott vissza vele Ludwighoz. A többiek kissé lassabban követték.

- Már öregek,- mondta Ludwig, ahogy elvette a labdát az aranyszőrű kutyától, és megsimogatta a bundáját. Hirtelen szomorúnak látszott. - Olyan hosszú ideig voltam távol, hogy az életük nagy részéből kimaradtam. De még mindig van pár évük hátra.- Ludwig a kutya hosszú füleit cirógatta és németül beszélt hozzá.

Feliciano szívét melegség töltötte el. Az ő csodálatos, kedves Ludwigja olyan gyengéd és jó ahogyan mindig is emlékezett rá. Feliciano nézte, ahogy a kutyák lihegve és farkukat csóválva vették körül Ludwigot, alig véve tudomást Feliciano-ról. Talán mégsem olyan ijesztőek. És ha ilyen mosolyt csalnak Ludwig arcára… -Aranyosak,- szólalt meg Feliciano eltűnődve. - Az az aranyszínű aranyosnak néz ki.-

Ludwig rámosolygott, és Feliciano szíve nagyot dobbant. Bármit megér ez a mosoly. - Ő Aster. Még csak kölyök volt, mikor elmentem hazulról. Nagyon barátságos. Mindig csak játszani akar.-

Feliciano megkockáztatott egy óvatos lépést a füvön, idegesen méregetve a közelében lévő hatalmas fekete kutyát. - Jól van, megcirógatom Aster-t. Aster nem néz ki olyan rosszindulatúnak mint az a szőrmók barna vagy az a nagy fekete.

- A szőrmók barna Blackie. - Blackie próbálta leszorítani az útról Astert, és Ludwig játékosan visszalökte a kutyát. - És nem rosszindulatú. Csak néha kicsit féltékeny. -

Feliciano még közelebb merészkedett, és az ajkát harapdálta, mikor Blackie felugrott, és tekintélyes mellső mancsait Ludwig mellkasára tette. - Miért hívják a barna kutyust Blackie-nek?

- Egy régi, elhagyatott üzemben találtam olyan tizennyolc éves koromban.- Ludwig határozott mozdulattal tette vissza Blackie lábait a földre. - Annyira aprócska volt, a kéményben bújt el, és teljesen fekete volt a koromtól. Így neveztem el Blackie-nek, és hazahoztam.-

Feliciano elszörnyedve kiáltott fel, és ismét közelebb sétált. - A kéménybe? Szegény kicsi Blackie! Jól van, Blackie-t megszeretgetem. De az a nagy fekete tényleg ijesztőnek néz ki.-

- Ő Berlitz.- Mondta Ludwig, mikor a fekete kutya elért hozzá. Neki sok időbe tellett végigfutni a füvön. - Egyáltalán nem ijesztő. Tényleg nagy, és hangosan ugat, és kicsit bizalmatlan az idegenekkel. De olyan hűséges, és ragaszkodó, és soha nem bántana senkit. Most már nagyon öreg, és megsüketült a bombázásokban. -

Feliciano a szívéhez kapott és érezte, hogy ajkai megremegnek. Nem csoda, hogy szegény Berlitz ilyen lassú… -Süket? Oh, szegény kutyuska! Azt hiszem, meg fogom cirógatni Berlitzet.-

Ludwig ismét felnevetett, és Feliciano szíve megremegett a hangra. Kinyújtotta a kezét, és kissé oldalra billentette a fejét. - Akkor gyere. -

Feliciano Ludwig kinyújtott karjára, mosolygó arcára nézett, majd derűsen felnevetett. Hogyan félhetett ilyesmitől? Odasietett Ludwighoz, az ölébe ült, és a három kutya rögtön köréje csoportosult. Feliciano Berlitz felé nyújtotta a kezét, aki óvatosan szaglászni kezdte a fiú tenyerét nedves és bozontos orrával.

Ludwig átkarolta Feliciano derekát és közel húzta magához. - Kedvelnek téged. - Hangjában elégedettség bujkált.

Feliciano boldogan bólintott, ostoba félelme már teljesen eltűnt. Ahogy szétnézett a három szőrmók kutyán, akik kíváncsian szagolgatták és vidáman csóválták a farkukat, Feliciano el nem tudta képzelni, hogy valaha is félt volna tőlük. Kivette a labdát Ludwig kezéből, és eldobta. Aster és Blackie utána vetette magát, de Berlitz Feliciano térdére tette a fejét.

Ludwig keze összekulcsolódott Feliciano-éval. -Mondtam, hogy nem kell tőlük félni.-

Feliciano boldogan felsóhajtott, és megpuszilta Ludwig fejét. - Kéne vennünk egy cicát.

Ludwig csak nevetett.

.

Feliciano és Ludwig az őszt Németországban töltötték. A kis erdő-határolta falu tényleg teljesen olyan volt, amilyennek egykor Ludwig mesélt róla Olaszországban, a dombtetőn a templom romokon ülve. Meleg, barátságos és igazán otthonos volt. Többnyire kint töltötték a napjaikat, vagy a falu utcáin, vagy a környező mezőkön, a friss levegőn, és a langyos napfényben. Ludwig általában mindenáron maga akarta hajtani a kerekesszékét, de néha hagyta, hogy Feliciano tolja őt lassan andalogva a macskaköves utcákon, kedves kis boltok, sátortetős házak és szép, gondozott kertek mellett. Néha megfordult Feliciano fejében a gondolat, hogy jó lenne felmenni a nagy, fehér kastélyhoz, de rengeteg sok lépcső vezetett oda, és nem akart Ludwig nélkül menni, és biztosan nem is olyan érdekes az egész.

És így, egy szempillantás alatt tovarepültek az őszi napok, mintha álmodta volna őket. De nem az a bénult, nyomott rémálom volt, amit annyira megszokott Feliciano. Ez az álom gyönyörűséges volt, és ő soha nem akart felébredni belőle. Az olasz fiú le volt nyűgözve, hogy milyen gyorsan beleszokott ebbe a különös, új németországi életbe. Ludwig nagyapja komoly, de kedves volt. Egyáltalán nem volt olyan ijesztő, amilyennek először látszott. Megmutatta Feliciano-nak a régi háborús kitüntetéseit, néha segített a német tanulásban is, és még azt is megengedte, hogy Feliciano Opa (1) Aldrich-nak hívja, bár először azért kissé meglepődött ezen a megszólításon. Feliciano nagy örömére Roderich velük maradt egész ősszel. Esténként, mikor Feliciano és Ludwig megérkeztek a hosszú sétákból, fűszeres bort ittak, amit gluehwein-nek hívnak errefelé, és közben Roderich zongorázott a társaságnak. Sok csodás dalt tanított Feliciano-nak álmokról, holnapokról, lámpafényről,(2) de Feliciano legszívesebben az Auf Wiedersehen-t énekelte, ami Ludwiggal a kedvenc számuk volt. Ez a nagyszerű ősz végeérhetetlen boldogságban és csodákban telt el, és mielőtt az olasz fiú felocsúdott volna, már majdnem tél volt.

Mielőtt Feliciano és Ludwig Olaszországba utazott volna, az utolsó nap délutánját a helyi sörözőben töltötték. Feliciano már jó párszor járt itt, de még mindig meglepődött, hogy mennyire különbözik ez a hely az otthoni cantina-któl. Hosszú fapadok húzódtak a nehéz, faragott faragott asztalok mellett, színes üvegablakok díszítették a régi téglafalakat, és még egy nagy jávorszarvasfej is díszlett a kandalló felett, bár Ludwig megnyugtatta Feliciano-t, hogy nem igazi. Copfos pincérlányok csinos ruhában tucatnyi söröskorsót hordoztak az asztalok körül, és a sarokban felállított dobogón egy banda játszott, a zenészek nadrágtartót, furcsa kalapot viseltek és nagy, fénylő hangszereken játszottak.

A hellyel kapcsolatban csupán egyetlen dolog zavarta Feliciano-t, mégpedig az, hogy nem szerette a sört. De hát ez egy söröző volt, és Ludwig, Roderich éa Opa Aldrich is mindig azt rendeltek, és ők már félig kiitták a saját korsójukat, ezért Feliciano óvatosan belekóstolt az övébe, és rögtön el is fintorodott. Ludwigon látszott, hogy próbálja elfojtani a mosolygását. - Valami mást kellene rendelned, Feliciano. -

Feliciano oldalról a németre pislantott. - De hát ez egy söröző.-

Ludwig félig lehunyta a szemét, és összeszorított kezét a szája elé kapta.
- Igen az, de már mondtam neked, hogy nem muszáj sört innod.

-De…- Feliciano alaposabban körbenézett a teremen. Ők négyen a falnál ültek a hosszú asztal végén, hogy Ludwig széke elférjen. Innen nézve a sörivás kötelezőnek látszott. Mindenki, aki a látóterébe került, a habzó, borostyánszínű italt itta nehéz söröskorsókból. - Biztos vagy benne?-

Ludwig bólintott. - Egészen biztos. Van almabor, schnapps, vagy bor…

- Oh, nem tudom, hogy illik-e bort inni egy sörözőben, Ludwig. Ez nem lenne illendő. Egyébként is, Lovino azt mondja, hogy igen idegesítő tudok lenni, ha bort iszom, mert általában énekelni kezdek, és nem tudom, mit szólnának ehhez azok a furcsa kalapos zenészek.- Feliciano előrehajolt és ezt súgta Ludwignak: - Valaki megmondhatná nekik, hogy mosolyogva szokás zenélni. Ooh!- Feliciano visszahuppant a helyére, és odaszólt a pincérnőnek, aki egy széles, étellel telepakolt tálcát cipelt. -Bretzels! Danke, Fräulein. (3) Hiányozni fognak ezek az ételek otthon Olaszországban, de legalább ismét rendes pastát fogok enni. Ti németek soha nem csináljátok meg jól a szószt, és tényleg nem kéne mindenhez káposztát ennetek. De alig várom, hogy elmondjam Lovino-nak, hogy csokoládét reggeliztem, valószínűleg el sem fogja hinni… ooh, amerikai mogyoró...-

Roderich egy derült pillantást vetített Ludwig felé halkan nevetve, ahogyan Feliciano az elképedt pincérnő táljáról felmarkolta az ennivalót. - Nagyon furcsa lesz nélküled, Feli.-

Aldrich megcsóválta a fejét úgy, ahogy mindig szokta, ha meglepő, de mulatságos dolgot tapasztal. -Hát, biztosan... csendesebb lesz.- Odabólintott a távozó pincérnőnek, aki ragyogó mosollyal válaszolt. Opa Aldrich olyan népszerű volt a helyi lányok között, mint Róma nagypapa otthon.

-Oh, de nem örökké maradunk távol- mondta Feliciano őszinte hangon. Ludwiggal eldöntötték, hogy Olaszország és Németország között fognak ingázni. Itt egyszerűen kezdett túl hideg lenni, és Ludwig meggyűlölte a hideget. - Nyáron vissza fogunk jönni, ugye, Ludwig?-

Ludwig nem felelt, de bólintott, és keze Feliciano-ét kereste az asztal alatt. Feliciano megfogta a férfi kezét, és bretzel-t kínált neki a szabad kezével. Ludwig megcsóválta a fejét, csendben visszautasítva, de mély kék szemeiből nevetés áradt. Mostanában gyakran volt szótlan, de ez nem számított, mert Ludwignak nem kell beszélnie ahhoz, hogy Feliciano tudja, hogy egyetért vele.

- Olyanok vagytok, akár két kismadár,- mondta Roderich kedvesen mosolyogva, és szemüvegét tisztogatva. - Télen délre repültök.

- Nem úgy mint te, Roderich,- felelte rá Aldrich, miközben előrehajolt, hogy megtöltse korsóját az asztal közepén álló nagy söröskancsóból. - Itt Németországban a tél közel sem lesz olyan hideg, mint ott, ahova mész. Igazán nem értem, hogy miért nem vársz tavaszig. - Feliciano tudta, hogy Aldrich nem örül annak, hogy ismét egyedül marad. Már mondta, hogy csalódott, hogy Ludwig Olaszországba megy, és nyilvánvaló volt, hogy Roderichet és Feliciano-t is unokájaként szereti. Feliciano csak remélni merte, hogy egyszer Róma nagypapa is ugyanígy érez majd Ludwiggal kapcsolatban.

Roderich mentegetőzve rándította meg a vállát. Így is sokat vártam ezzel a dologgal. Már hónapokkal ezelőtt el kellett volna utaznom.

- Meglátogatsz minket Olaszországban, ha végeztél?- Kérdezte Feliciano lelkesen. - És hozol majd valami ajándékot nekem? Egyébként mi érdekeset tudsz hozni Finnországból?

-Vodkát?- Vetette fel halkan Aldrich.

Feliciano elfintorodott. - Jaj, ne hozz nekem vodkát, Roderich! Azt hiszem, még a sört is inkább megiszom, mint azt. -

Roderich mosolyogva tette fel a szemüvegét. - Biztosan találok majd valamit, Feli. És szívesen meglátogatlak benneteket. Akár el is kísérhetnél, Aldrich. -

Feliciano Aldrich felé fordult, és könyörgő tekinteteket vetített rá. - Jaj, igen! És akkor találkozhatnál Róma nagypapával, Lovino-val, és Antonio-val...

-Antonio...- Ismételte a nevet eltűnődve Aldrich, a söröskancsóját ütögetve. - Ő Gilbert spanyol barátja, igaz? Aki annyit nevetett. Mindig repülőgépmodelleket küldözgetett neked, Ludwig. -

Ludwig bólintott. - Igen. Örülök, hogy ismét találkozhatok vele. -

Feliciano felemelte a kezét és nevetett. - Hát persze! Elfelejtettem, hogy te már ismered őt. Hát nem furcsa, hogy úgy tűnik, hogy mindenki ismer mindenkit? Kicsi a világ, ahogy Róma nagypapa szokta mondani. Azt hiszem, hogy jó barátok lennétek a nagypapámmal, Opa Aldrich. Voltál már Olaszországban?-

Aldrich a sörére nézett, furcsán elgondolkodva. - Már jó régen jártam ott, Feliciano. Északkeleten harcoltam, az Isonzónál a nagy háború alatt.

- Isonzo?- Feliciano az asztalra csapott, és előrehajolt meglepetésében. Sokszor hallotta már ezt a nevet, Róma nagypapa csodálóitól, és a nagyapjának háborús történeteiből egyaránt. Hiszen ő volt Maggiore Vargas, az Isonzo hőse. - Az én nagypapám harcolt az Isonzo-nál! Tudod, ő volt a legfiatalabb őrnagy az olasz hadseregben. - Feliciano felkiáltott, szemei tágra nyíltak. Róma nagypapa az olasz hadseregben volt; Opa Aldrich a német hadseregben. Ellenségek voltak. -Oh Istenem…gondolod, hogy harcoltál ellene?-

Aldrich megkövülten hallgatott, ujjai elfehéredtek, olyan szorosan markolta a söröskancsót. Rövid szünet után szólalt csak meg a hitetlenkedéstől akadozó hangon. Vargas őrnagy. Csak nem a nagyapád... Augustus Vargas?-

Feliciano érezte, hogy Ludwig megszorítja kezét az asztal alatt. - Tehát ismered őt! Ez igen! Tényleg kicsi a világ! De már senki sem hívja őt Augustusnak, az utolsó embert, aki így hívta, pofonvágta.-

Roderich legalább annyira megdöbbentnek látszott, mint Aldrich. - Te biztosan az ellenséges csapatokat vezetted a csatában. - szólalt meg hitetlenkedve. - Milyen különös! -

Aldrich nem felelt, még mindig szótlanul bámult a semmibe. A többiek csendben vártak, mígnem halkan megszólította. -Grosvater?-

Aldrich megrázta a fejét, meghúzta a söröskancsóját, hogy erőt gyűjtsön. - Csak kicsit ismertem, Feliciano. Inkább azt mondanám, hogy tudok róla. Elszánt ellenség volt, de a legtiszteletreméltóbb aki ellen valaha is harcoltam. - Aldrich Ludwigra, majd Feliciano-ra nézett, és rekedten felnevetett. Vargas őrnagy unokája. Mein Gott, Szükségem van még egy sörre.-

.

Feliciano szíve sebesen vert, és lelke szinte szárnyalt az örömtől, hogy a német zimankóból visszatér Olaszország derűs, kék ege alá. Ludwiggal sokkal kellemesebb volt a vonatút, mint az az előző végeérhetetlen utazás nélküle, de Feliciano mégis örült, hogy ismét a szabad ég alatt lehet a délutáni napsütésben, a kopott falusi úton, ahol ismerős látvány, illat, és trillázó madárdal vette körül. Ludwignak körülményesebb volt az út a faluba vezető ösvényen, de jó volt lassan menni. Feliciano azonban nem tudta magát fékezni: ide-oda rohangált a réten kitárt karokkal, nevetve a lágy szellőbe. Németország csodálatos, de annyira jó megint itthon lenni.

Ahogy lejjebb értek az úton, a régi kilőtt tanknál Ludwig megállt egy pillanatra, hogy kinyújtóztathassa a karjait. - Nézd, Ludwig!- Kiáltotta Feliciano, ahogy visszaért a német férfihez. -A levendula még virágzik!

- Az jó,- felelte Ludwig, arcán elmerengő mosollyal. - azt jelenti, hogy rövid lesz a tél.- Halkan sóhajtott, körbenézett, és csodálkozva csóválta meg a fejét. - Hihetetlen,- mondta halkan. -Pontosan, ahogy emlékszem rá. Még ez a tank is itt van.-

A nagy vasszörnyeteget már teljesen belepte a rozsda, magas fű, hosszú indák és színes gyomok kandikáltak ki az oldalán. Már olyan régóta állt az útszélén, hogy Feliciano már alig vette észre. - Azt hiszem, hogy elfelejtkeztek róla. A háború eleje óta itt van, és senki sem jött vissza érte.

- Egy Panzer 1, a 1937-es modell.

-Oh. Tényleg?- Feliciano semmit nem tudott erről. A összegabalyodott színes növényekre mutatott, amik a tankon nőttek. - Nézd! - Virágok vannak rajta. Így sokkal szebb, nem gondolod? És jé!- A növények összevisszaságában Feliciano rábökött egy világospiros százszorszépre. Előrenyúlt, és óvatosan leszedte, leporolta, és Ludwig kezébe nyomta. - Tessék, Ludwig, fogadd el ahelyett, amit elveszítettél Oroszországban.-

Ludwig csendben nézte a virágot. Majd elfordította tekintetét, és gyorsan pislogott. - Köszönöm,- mondta végül, ismét Feliciano-ra nézve. Gondolatai kifürkészhetetlenek szemei mögött, melyek olyanok, akár a tiszta, felhőtlen ég. Feliciano érezte, hogy torkán akad a lélegzete; ennyi idő után is pontosan ugyanolyan volt. És majdnem ugyanott voltak, ahol Feliciano először veszett el ezekben a szemekben.

- Gyere, Ludwig! - Feliciano kényszerítette magát, hogy megszólaljon, de úgy érezte, hogy ezzel megtöri a varázst. - Gyere ide fel!-

Mindketten tudták, hova mennek: nem kellett mondani. Kissé lejjebb az úton, ahol az ösvény kicsit kanyarodik, a jól ismert zöld-arany tengerként tündöklő mezőn, magas, erős, örökkévaló hegyek ölelésében állt a tölgyfájuk, az ő külön világuk. Feliciano szíve megdobbant, testén tűz futott át, és ismét előrerohant, a valamikor élénksárga fű alig súrolta a bokáját. Éveken át magányosan várakozott alatta, és most végre Ludwiggal van itt. Nevetés tört elő szívéből, és feje könnyű lett. Ez túl tökéletesen csodálatos ahhoz, hogy igaz legyen. Mikor Feliciano a fához ért, megpördült, hogy kiáltson, de mégis csendben maradt, a szavak elhaltak ajkán. Ludwig nem követte. Csak mozdulatlanul nézett, tekintetét az olaszra szegezte, és ajka apró, elgondolkozó mosolyra húzódott.

Hirtelen feltámadt szellő suhogtatta meg a leveleket a fejük felett, és emléktöredékek vonultak el Feliciano szemei előtt. Ludwig a jól szabott, szürke tiszti egyenruhájában, felemelt fejjel, egyenes vállakkal, büszkén ment keresztül a mezőn, a lenyugvó Nap sugaraiban. A kép olyan hirtelen tűnt el, ahogyan megjelent. De ami maradt, az annyira lélegzetelállítóan tökéletes volt, hogy Feliciano érezte, hogy szíve belesajog és lélegzete eláll. Soha nem Ludwig szép egyenruhája, csinos arca, vagy magas, erős, elegáns termete bűvölte el, hanem kedvessége, hűsége, ahogy elfogadta őt, becsülte és biztonságot adott neki. Ezért szerette Feliciano. És ezért szinte alig vette észre a fényes fekete kerekesszéket. Mert soha sem Ludwig külseje és képességei varázsolták el. Még akkor is, ha ez megváltozott, ugyanaz a Ludwig volt, mint az a tiszti egyenruhás pilóta, és ez a hely most is az ő külön világuk, és Feliciano soha nem szerette őt jobban, mint most. Zihálva, lúdbőrözve, állt és várt, ahogy Ludwig lassan megindult a mező felé. Mikor végre odaért az olasz fiúhoz, Ludwig megfogta Feliciano és elmosolyodott. -Buon giorno, bello.- (2)

E szavakat hallva Feliciano térdei megremegtek. A szél összekuszálta a haját, és derűsen, vidáman, önfeledten nevetett. -Guten Tag, sweetheart!- Feliciano Ludwig ölébe huppant, kezeivel átölelte a nyakát, és érezte, ahogy a német erős, biztonságot nyújtó karjai teste köré fonódnak. Ajkaik könnyen, és tökéletesen találtak egymásra a mámorosan boldog kacagások között. Itt már soha nem fognak elbúcsúzni egymástól.

Feliciano ötször csókolta meg Ludwigot ezen a réten. És minden kétséget kizáróan tudta, hogy még jóval többször is meg fogja csókolni. De azt is tudta Feliciano, hogy soha nem lesz olyan csodálatos, felszabadító, és gyönyörűségesen tökéletes érzés, mint ez az egyszerű üdvözlő csókjuk ezen a szép olasz téli délutánon, az ő külön világukban, a tölgyfájuk alatt.

.

Későre járt már, mire rátértek a kis házhoz vezető útra. Feliciano ezerszer is megjárta már ezt az utat a lenyugvó Nap, és az égen lassacskán gyülekező csillagok fényében. De most, Ludwiggal az oldalán érezte először igazán azt, hogy hazamegy, és a halványuló fényben azt is kivette, hogy a bátyja már a küszöbön áll.

-Lovino!- Feliciano végigszaladta a hátralevő utat, és nevetve borult testvére karjaiba.

- Lassabban, Feli!- Lovino magához szorította Feliciano-t, ölelése meleg, ismerős, és otthonos volt. - Még a végén elesel és megütöd magad.

-Nem, dehogy, ne butáskodj. Sokat vártatok? Hol van Antonio? Hol van Nagypapa?- Feliciano széles mosollyal hátralépett. -Oh, alig várom, hogy elmondjak nektek mindent, és remélem, hogy senki sem dühös, hogy ilyen későn érkeztünk, de olyan szép volt a délután, hogy sétáltunk egyet, és hát Ludwig…- Feliciano rögtön elhallgatott. Lelkiismeretfurdalás járta át, ahogy eszébe jutott, hogy a rövid levelekben, amiket hazaírt, elfelejtette megemlíteni Ludwig kerekesszékét. - Én, um…- Lovino döbbenten bámult, és Feliciano megfordulva látta, hogy Ludwig a küszöbhöz közeledik.

- Szerbusz, Lovino.-

Lovino az ajkát harapdálva, összefont karokkal bámult a lába elé. Úgy tűnt, hogy nem tudta, hogy mit mondjon, dehát Lovino gyakran nem tudta, hogy mit mondjon. Feliciano azon tűnődött, hogy a bátyját, vagy Ludwigot bátorítsa-e, de mielőtt túl kényelmetlen lett volna a csend, szerencsére egy felharsant ismerős hang.

-Na, kit hallok a küszöbön?- Antonio-nak beletellett egy kis időbe, amíg a küszöbhöz ért. Mostanában lassan járt. Mikor észrevette Ludwig székét, hirtelen elfordította a fejét, és arcán fájdalom suhant át. Vett egy mély lélegzetet, mint aki megértette, és elfogadta. Aztán szélesen elmosolyodott. - A kis Ludwig. De régen is volt.-

Ludwig majdnem hátrahőkölt, mikor észrevette, hogy Antonio egyik karja hiányzik. Feliciano ismét bosszankodott magában: ezt is elfelejtette megemlíteni. De Ludwig olyan gyorsan szedte magát össze, mint Antonio, és látszott, hogy örül, hogy viszontlátja a bátyja régi barátját. - Azt hiszem tíz év, vagy inkább több. Jó ismét látni téged, Antonio. -

Antonio lehajolt, és kedvesen megölelte Ludwigot. - Ti Beilschmidtek elpusztíthatatlanok vagytok-

Ludwig kissé rekedt hangon válaszolt, karjai Antonio vállait ölelték. -Bárcsak úgy lenne.-

Antonio megszorította Ludwig vállát, felegyenesedett, és egy ideig csendben nézték egymást Ludwiggal. Feliciano szinte látta a szemük előtt elvonuló emlékeket. Aztán Antonio felnevetett. - De te Jóisten! Kis Ludwig, milyen nagy lettél!- és sűrűn pislogva Feliciano felé fordult. - És Feli! Ölelj meg! Úha, azt hiszem, hogy meghizlalt a német konyha…-

Feliciano felháborodottan kiáltott fel, ahogy Antonio a válla köré kanyarította a karját. - Nem az én hibám! Csokit reggeliznek!-

Ez Lovino figyelmét is felkeltette. - Csokit reggelire ?

- Hát persze!- kiáltott fel Antonio. - A német reggeli nem teljes egy tábla csoki, egy hordó sör, és egy egész sült malac nélkül!

- De csak különleges alkalmakkor,- mondta Ludwig, és ajkai apró mosolyra húzódtak .

Antonio a szívéhez kapott és hangosan felkiáltott. - Ez vicc volt, Ludwig Beilschmidt?! Jóságos egek, mit tett veled Feli?- Antonio nevetett és elképedve rázta a fejét. -De annyi mindent szeretnék még kérdezni! Hogy van a nagyapád ? És Roderich? Már persze találkoztál az én Lovino-mmal. Elnézést, ha tiszteletlennek tűnt, nem gondolta komolyan...

-Ne kérj bocsánatot a nevemben, te idióta!-

Antonio vihogott. -Ezt sem gondolta komolyan.-

Feliciano-nak vissza kellett fojtani egy kiáltást, amit a lelkét elborító érzést váltott ki belőle. Soha nem merte elképzelni sem, pláne nem remélni, hogy egy napon Ludwiggal áll majd otthonának kapujában; hogy együtt érkeznek haza. Antonio annyira boldog és elfogadó volt, és Lovino is meg fogja tanulni ezt. Egyedül csak Róma nagypapa reakciója aggasztotta Feliciano-t. Mi van, ha még mindig haragszik rá? Mi van, ha nem hajlandó szóba állni Ludwiggal? Mi van, ha egyenesen azt mondja neki, hogy menjen el? Feliciano gondolatai villámgyorsan cikáztak. Az igaz, hogy Róma nagypapa elengedte Németországba, de mi van, ha azóta meggondolta magát? Ha választania kell Ludwig és a családja között? Már egyszer megtette ezt, és még egyszer már nem viselné el a fájdalmat. De mi van, ha...

-Ah, végre megérkeztetek!-

Feliciano majdnem felugrott, szíve a torkában dobogott, ahogy észrevette, hogy Róma nagypapa áll a küszöbön. Antonio félreállt az útból, Ludwig udvariasan bólintott, bár kezei erősen markolták a karfát. - Vargas őrnagy.

- Beilschmidt hadnagy.- Róma nagypapa egyenesen állt, merev, kifürkészhetetlen tekintetettel. Egy csendes, örökkévalóságnak tűnő pillanatig a két férfi csak némán nézte egymást. Végül, Róma lesütötte a szemét, és lehajtotta a fejét. - De itt ne használjuk ezeket a régi katonai rangokat. - Aztán, Feliciano teljes megdöbbenésére Róma nagypapa lehajolt, és megölelte Ludwigot. - Üdvözöllek otthon, Ludwig. -

A német férfi teljesen meg volt döbbenve. De azért félszegen megpaskolta Róma vállát. -Uh... Grazie, Signore.- (3)

Feliciano azonnal könnyekben tört ki.

.

Következő reggel hidegebb volt, a szellő fagyos levegőt hozott, és Feliciano a frissen felszántott földeken sétált Ludwiggal. Még kora volt, a Nap alig kandikált ki a hegyek mögül, és a füvön harmat csillogott. De Róma nagypapa azt mondta, hogy a liliomok virágoznak az északabbra lévő réteken, és hajnal a legjobb időpont a virágszedésre, és egyébként is, túl szép ez a reggel ahhoz, hogy elvesztegessék. Feliciano először aggódott, hogy nem lesz-e az út túl köves Ludwig székének, de Ludwig nagyon könnyedén kezelte, és erős karjaival könnyen át tudta hajtani a széket az akadályokon. Feliciano nézte, ahogy a Nap felkel, narancsszínbe borítva a látóhatárt. - El nem hiszem, hogy Nagypapa, Lovino és Antonio inkább alszanak, minthogy ezt a gyönyörű eget csodálják.-

Ludwig halkan zsörtölődött. -Hát, csak három órája feküdtünk le.-

Feliciano vállat vont. - Ez nem kifogás, Ludwig. Te és én itt vagyunk, igaz?

-Igaz, de jobb így, hogy csak te és én vagyunk itt.-

Furcsa, hogy ilyen egyszerű szavak, ha Ludwig mondja őket, még mindig megdobogtatják Feliciano szívét, és elakasztják lélegzetét. Lesimította szélfútta haját, és egy követ kezdett rugdalni a füvön. - Szerintem is, Ludwig. De ugye jó volt az éjszaka is, igaz?-

Ludwig bólintott, bár arcán hitetlenkedés látszott. - Meglepően jó. Kedves, és… különös.-

Hát tényleg kedves, különös, szinte valószerűtlen, és mégis tökéletesen szép estéjük volt. A kályhában pattogott a tűz, kávéillat lengedezett a levegőben, és ők öten vonatokról, Ludwig falujáról, zenéről, Shakespeare-ről, és minden egyébről beszéltek, aminek nincs köze a háborúhoz. Antonio régi történeteket mesélt Gilbertről és Ludwigról, amiken mindenki nevetett, még Lovino is. Végül Feliciano boldogan és elégedetten aludt el Ludwig vállán. Tetszett neki Ludwig faluja, de olyan jó volt itthon lenni a családja körében. Az olasz családja körében. Mert Feliciano úgy gondolta, hogy már két családja van.

- Azt hiszem, hogy Róma nagypapa nagyon örült, amikor megtudta, hogy Opa Aldrich unokája vagy, még az italát is összevissza köpködte. De azon azért nevettem, mikor azt mondta, hogy pontosan úgy nézel ki, mint ő. Egyáltalán nem úgy nézel ki! Hiszen sokkal rövidebb a hajad.- Feliciano leszakított egy zöld levelet az útjukba eső fa ágáról, és sodorgatni kezdte az ujjai között. - És többet mosolyogsz.

- Tényleg?- Úgy tűnt, hogy Ludwigot eléggé meglepi ez a kijelentés.

- Persze. Opa Aldrich sohasem mosolyog, mindig olyan meglepődötten néz.-

Ludwig mélyen, röviden felsóhajtott. - Csak ha ott vagy körülötte.-

Feliciano kíváncsian hajtotta félre a fejét. - Olyan meglepő vagyok?

- Te folyton az vagy, Feliciano. - De Ludwig ezt kedvesen mondta, és így Feliciano tudta, hogy jó értelembe mondta. Feliciano újabb levél után nyúlt, ahogy a következő fához értek.

- Hát, akkor úgy gondolom, hogy nincs semmi baj. A dolgok engem mindig meglepnek. Most is meg vagyok lepődve. Ugyanis Róma nagypapa azt mondta, hogy a mező északi részén virágoznak a liliomok, de én egyáltalán nem látok liliomokat, csak ezeket a fákat, a füvet, néhány százszorszépet, és azt a házat ott…- Feliciano hirtelen elhallgatott, a szemöldökét ráncolta, és kezét a szemei fölé téve kémlelte a láthatárt. Ott, a mezőnek azon a szélén, állt a régi fészer, ami édesen és búsan élt Feliciano emlékeiben. Csak más volt. Jóval szélesebb, és kerítéssel körbevett tarka kert terült el körülötte. Széles ablakai és élénkzöld kapuja volt. Többé már nem fészer, hanem egy kis házacska volt. Feliciano még mindig állt, a levelek elfeledve hullottak ki ujjai közül. Teljesen el volt képedve. - Mi… mi történt?

-Ez…- Ludwig megállt, megfordította a fejét, körbenézett, és megdöbbenten sóhajtott. -Mikor lett belőle ház?-

Feliciano meghökkenten, zavartan rázta meg a fejét. - Nem tudom. Talán valaki megvette, vagy… Nem tudom.

- Nem ilyen volt, mielőtt Németországba indultál?

-Nem! Csak egy fészer volt. Vagyis, akarom mondani nem csak egy fészer, … én…- Feliciano ismét elhallgatott, fejét elöntötték azok az édes-bús emlékek, arról a a háborúalatti éjszakáról Ludwiggal a szénában a tűznél, míg a tetőn az eső kopogott. Az a forró éjszaka, ahol megismerte a közelséget, a gyönyört és a teljességet. Akkor egyszer Feliciano teljesen eggyé vált Ludwiggal. A döbbeneten és a zavaron át, amit az épület teljes megváltozása váltott ki belőle, Feliciano hirtelen ráébredt, hogy ismét mennyire akarja ezt. -Ludwig, emlékszel…-

Ludwig még azelőtt válaszolt, hogy Feliciano befejezte volna a kérdést.
- Igen.-

A hideg szél erősen fújt, és Feliciano tincseit az arcába seperte. A fiú az ujjait csavargatta, vett egy mély lélegzetet, majd így szólt – Gondolod, hogy valamikor majd újra tudjuk majd csinálni?-

Ez alkalommal Ludwignak tellett sok idejébe a válasz. Elfordította a fejét, és így szólt. - Nem tudom.-

Feliciano bólintott, sóhajtott egyet, és elmosolyodott. - Na, nézzük csak meg közelebbről! - Feliciano előrefutott, Ludwig pedig követte. Mikor elért a mezőt szegélyező örökzöldekhez, Feliciano befordult egy keskeny kerítéssel határolt utacskára, ami az élénkzöld kapuhoz vezetett. Szíve megremegett, mikor látta, hogy egy kis papír van rátűzve. - Ludwig!- kiáltotta, majd letépte a papírt a kapuról. - Van itt valami…-

Már felnőtt férfi vagy, Feli. Nem élhetsz örökké a nagyapáddal.

Feliciano biztos volt abban, hogy a szívverése is elállt, ahogy Róma nagypapa ismerős betűit olvasta. Először meg sem értette, aztán azt hitte, hogy rosszul olvassa, aztán egészen biztos lett abban, hogy álmodik. A szavak elmosódtak a papíron, és ő lassan megfordult, és a döbbenettől szótlanul nézte, ahogy Ludwig begördül a széles, kert határolta utacskán. - Feliciano?- Ludwig lassan közelebb jött, arcán zavartság és aggodalom tükröződött. - Mi az? -

Feliciano csak a fejét csóválta, alig merte elhinni, hogy igaz. - A miénk. -

Ludwig megállt, hitetlenkedve ráncolta a homlokát. - Hogy micsoda?-

Feliciano nevetett. És ha egyszer elkezdte, nem tudta abbahagyni. - A miénk!- kiáltotta ismét, a kis fehér papírt lobogtatva szaladt le az úton. A hatalmas öröm teljesen eluralkodott rajta, és csak nevetni, hüledezni, kiabálni tudott, és karjaival átölelte Ludwigot és az ölébe vetette magát. Ludwig a kezébe vette a lapot, elolvasta, aztán egyszerűen magához szorította Feliciano-t.

Feliciano azelőtt elképzelni sem tudta, hogy ekkora boldogság létezhet egyáltalán, mint ahogy azt sem, hogyan érdemelhette ezt meg. Egyszerűen nem tudta, hogyan viselhet el ekkora örömöt.

Ez az a hely, ahol Ludwiggal éni fognak. Itt, az aranyló olasz mezőkön, itt a hegyek ölelésében, a tölgyfájukhoz közelében. Itt végül mégis van hely kettőjük számára.

Az olasz tél olyan gyorsan és vidáman telt el, akár a német ősz. Feliciano délelőtt a kis kertjükben dolgozott, fehér liliomokat, piros százszorszépeket, bazsalikomot, és rozmaringot ültetett. Ludwig általában csendben figyelte, és hallgatta, ahogy Feliciano fecseg vagy dalol a délutáni napfényben. Délután be szoktak menni a faluba, a piacra, vagy beugrottak Antonio-val és Lovino-val a cantina-ba kávézni, de általában mindig a tölgyfánál kötöttek ki, ahol beszélgettek, virágot szedtek, és Feliciano néha énekelt is. Csodálatos, gyönyörű életük volt, és Feliciano tudta, hogy megérdemelték. Igaz, hogy a falusiak kezdetben nem örültek, hogy egy volt német tiszt él közöttük, de tavaszra már a többségük elfogadta ezt. Hiszen elég dicstelen egy kerekesszékessel szemben csatát veszíteni.

.

A délutáni vihar hirtelen tört ki, teljesen váratlanul kapta el Feliciano-t és Ludwigot mikor hazafelé tartottak a piacról. Mire vizesen, reszketve és kifulladva beestek az ajtón, már teljesen eláztak. Ludwig kirázta a vizet a hajából, és a hálószoba kandallójához sietett. - Soha nem fogom megszokni ezt az olasz telet.(6) - mormogta. Feliciano, aki követte őt az előszobán át, válaszul csak nevetett.

- De legalább ezek a tavaszi viharok nem olyan ijesztőek mint a téliek! - Hirtelen mennydörgés rázta meg az ablakokat, és Feliciano felkiáltott, lépései felgyorsultak, majd Ludwig érezte a fiú karjait a nyaka körül. Megállt, beletörődően sóhajtott, aztán megfordította a székét, és az ölébe húzta Feliciano-t. Feliciano félelme először meglepetéssé, majd boldog elégedettséggé változott, ahogy szerelmesen Ludwig vállára hajtotta a fejét. Ludwig a szemét forgatva folytatta útját a hálószoba felé. Ez már tényleg nevetséges volt; Feliciano majdnem annyi időt tölt a székben, mint maga Ludwig.

- Mit mondtam neked a mennydörgésről, Feliciano?-

- A mennydörgés hangját a villámok idézik elő, és nem a hegyekben háborúzó régi istenek. - Mondta fel kötelességtudóan a fiú.

- Pontosan. Semmi ijesztő nincs benne.- Ludwig átmanőverezett a tágas hálószobán, a tompa délutáni napfény beszűrődött a függönyökön, és árnyékokat rajzolt a szőnyegekkel borított padlóra. Ludwig fürgén megdörzsölte Feliciano hideg karjait, majd gyengéden oldalba bökve letessékelte a fiút az öléből. - Öltözz át! teljesen átfagytál. Befűtök. -

A régi fészer kandallója volt most a hálószoba központi helye. A szekrénnyel és az ággyal szemben volt, díszes párkánnyal körbevéve, a tetején pedig színes virágvázák, bekeretezett képek és egy egyszerű kis fadoboz állt, melyben a két felbecsülhetetlen értékű fényképet őrizték. Ludwig nekilátott a tűz meggyújtásának, Feliciano pedig mögötte csacsogott.

- Ha a mennydörgést a villámlás okozza, miért a villámlást látjuk először?

-Mert a fény gyorsabb a hangnál. - Magyarázta türelmesen Ludwig miközben aprófát tett a tűzre.

- Ez olyan furcsán hangzik, Ludwig, de biztos vagyok, hogy te többet tudsz erről, mint én. És már nem tartom annyira ijesztőnek a mennydörgést, csak akkor, ha nem számítok rá, de erről nem tehetek. Vissza kell holnap mennünk a piacra, mert útközben elejtettem a paradicsomokat az esőben, és meg kell csinálnom azt a gyümölcskosárkát (7), amíg még a bazsalikom friss. Jaj ne! Gondolod, hogy a vihar tönkreteszi a veteményeimet? Most ültettem újakat! -

Ludwig rázárta a rostélyt a ropogó tűzre, és megfordította a székét, hogy megnyugtassa Feliciano-t, hogy a veteményeinek nem lesz semmi baja. Azonban a szavak rögtön elhaltak az ajkain. Feliciano az ablaknál állt meztelen felsőtesttel, és a függönyt félrehajtva kikukucskált az előkertbe. Nedves haja a nyakához tapadt, de az az egyetlen engedetlen tincséből patakocskák folytak végig a tűz fényében aranylóan ragyogó bőrén. Gyönyörű volt. Ludwig nyelni próbált, de torka összeszűkült, és lélegzete szaporábbá vált. Forróság futott végig a gerincén, megbizsergette az alsó csigolyáinak tájékát, és továbbterjedt olyan helyek felé, amik eddig érzéketlenek voltak. Feliciano megpördült meztelen talpain, letörölte a vizet homlokáról, és elmosolyodva fordult meg.

- Azt hiszem, hogy nem lesz velük gond, legfeljebb újraültetem őket, ha… Ludwig?-

- Feliciano. - Ludwig egyszerűen a fiú felé nyújtotta a kezét, szüksége volt az érintésére, és arra, hogy megértse, mit is akar. Feliciano pár másodpercig csak döbbeneten nézett. Aranyló szemei elsötétedtek, puha ajkai kinyíltak, és halkan, reszketve sóhajtott fel. -Oh.- Aztán ismét elmosolyodott, gyönyörűen, nyugodtan és biztatóan, és Ludwig szíve megremegett, és gyorsan, erősen dobban meg, mikor Feliciano a karjaiba szaladt. Hát persze, hogy megértette.

Az eső még jobban megeredt, hangosan kopogva a tetőn, és a lobogó tűz halvány aranyfénybe burkolta Feliciano bőrét. A széles, alacsony ágyon feküdtek, Ludwig felnézett Feliciano-ra, aki terpeszben ült a derekán. Végigfuttatta kezeit a sima, reszkető combokon és a meleg, erős csípőkön. Feliciano tekintete nem hagyta el Ludwigét, kezei könnyű köröket rajzoltak a német mellkasára. Ludwig tudta, hogy bizonyos értelemben mindketten tartanak a próbálkozástól. Hiszen a tél óta már próbálták párszor, és csak részsikereket értek el. De azt is tudta, hogy bízik Feliciano-ban, és halálosan szereti a fiút. Ludwig legalább annyira az imádott kis olasz miatt akarta ezt, mint saját maga miatt.

- Rendben van, Feliciano. - Ludwig előrenyújtotta kezét, és megsimogatta a fiú arcát, majd hagyta, hogy ujjai lassan a bizonytalan ajkak, és törékeny vállak felé kalandozzanak, végigsimított a golyó okozta fehér sebhelyen is, melynek látványára még mindig fájdalom hasított a német szívébe. -Nem sietjük el.-

Hosszú mennydörgés zaja hasított a szoba csendjébe. Feliciano megszorította Ludwig kezét, de aztán elmosolyodott. - Az első alkalmunkkor is mennydörgött, emlékszel?-

Ludwig visszamosolygott. Hát hogyne emlékezett volna. Válaszul csak bólintott, és egyszerűen így szólt, -Baciami.-

Feliciano szeme felcsillant, előrehajolt, és forró csókban forrt össze a némettel. Közben lassan felemelte a csípőjét, és Ludwigra ült. Ludwig meglepetésében élesen lélegzett fel, mivel tompa, egyre szűkülő nyomást érzett, ami egyre növekedett. Feliciano halkan felnyögött, és Ludwig ismét megcsókolta, kezeit a sima, feszes combokon nyugtatva, így időt adva a fiúnak is az alkalmazkodásra. -Oh,- suttogta Feliciano, a boldog, szinte meglepődött hangot hallva hullámokban futott végig a forróság Ludwig nyakát. -Oh, Ludwig…-

Ludwig kezei Feliciano combjairól a derekára siklottak, majd könnyedén megemelte, és mozgatta a fiút. Más volt ez így, kicsit furcsa is, érezni az ösztönös vágyat, hogy mozgassa a csípőjét, bár képtelen volt rá. De mást is érzett. Feliciano csípőjének egyre gyorsabb ütemű mozgását, halk sóhajait, szemeinek elsötétedő pillantását. Forróság öntötte el Ludwig vérét, a csípője alá kígyózott, egyfajta gyönyörérzést okozva. Csodálatos volt együtt lenni Feliciano-val olyan szorosan, ahogyan a testük engedi, nézni, ahogy aranybarna szemei elsötétednek a vágytól és hallani a sóhajait.

Feliciano széttárta combjait, közelebb húzódott, és halkan kérdezte.
- Érzel engem, Ludwig?

-Ja, Feliciano. - Ludwig még erősebben szorította a fiú csípőjét, ismét felemelte és visszaengedte Feliciano-t. - Érezlek.-

Feliciano arcáról a végtelen boldogság és megkönnyebbülés letörölte a kételkedés utolsó nyomait is. Mert Ludwig érezte őt. Nem olyan volt, mint azon az első viharos éjszakán itt a tűznél, és talán soha nem lesz olyan. És mégis tisztábbnak, és valósabbnak tűnt. Minden forró pillantás, minden érintés egyre mélyebb érzéseket okozott Ludwig sebzett testében. Végigsimított Feliciano arcán, nyakán, végigfuttatta ujjait gerincének lágy hajlatán, majd keze a fiú combjai közé siklott. Feliciano felkiáltott, és teste ívben hátrahajlott az érintés nyomán. Ludwig érezte, hogy elakad a lélegzete a gyönyörű, aranyló test láttán. Szinte elveszett egyesülésük ritmusában, és a végén már azt sem tudta, hol végződik a saját teste, és hol kezdődik Feliciano-é.

Mostanra már Ludwig megszokta Feliciano zajongását, nevetését, éneklését, és az állandó karattyolását. És mégis, az ilyen, ritka pillanatokban Feliciano csendben volt, nem lehetett mást hallani csak ziháló lélegzetvételét és egyre gyakoribb sóhajait, melyek apró, reszkető nyögésekké változtak. Ludwig szerette Feliciano zajongását, és szerette a hallgatását. Szerette szeleburdiságát és vidámságát. És mikor Feliciano megremegett, arca elvörösödött, és tágra nyílt szemeivel az ő szemébe nézett, Ludwig örült, hogy ő az oka a fiú ziháló gyönyörének.

Úgy érezte, hogy ez a pillanat egyszerre tart egy örökkévalóságig és egy szempillantásig. Ludwig idegei lángoltak az erős, bár beteljesületlen gyönyörtől. Feliciano kapkodó lélegzete lassan egyenletesé vált, és reszkető kezét Ludwig mellkasára tette. Ludwig átfogta Feliciano tarkóját, és mély, forró csókba vonta, szorosan ölelve a meleg, álmos testet. Feliciano ajkai lassúak és lusták voltak, míg végül egy rövid, halk nevetéssel megtörte a csókot. -Oh, Ludwig, um… én, uh, oh.-

Ludwig nem tehetett róla, de önelégültséggel vegyes boldogsággal gondolt arra, hogy miatta érez így Feliciano, hogy ő az oka a ziháló lélegzésének és a fáradtságának. Olyan hosszú ideig kételkedett benne Ludwig hogy ez az egyesülés létrejöhet-e ismét, és most őszinte, tiszta megkönnyebbülés töltötte el egész valóját. Megkönnyebbülés, hogy mégis meg tudja ezt tenni Feliciano-nak. Hogy ez még mindig itt van kettőjüknek, itt vannak egymásnak, és így mindenük megvan.

Az eső és a mennydörgés rég elfeledett hangjai ismét betöltötték a hálószobát. Feliciano Ludwig mellett feküdt, karjával átölelve a német mellkasát, lélegzetével a nyakát csiklandozva. Ludwig a takarókért nyúlt, és próbálta viszonylag észrevétlenül eligazgatni a lábait alattuk. Feliciano csak mosolygott mellette. -Ludwig?-

-Mm?-

- Én most annyira boldog vagyok.-

Ludwig ismét a karjaiba zárta Feliciano-t és megcsókolta a homlokát.

- Én is, Feliciano. - és tényleg boldog volt. Ludwig egészen biztos volt abban, hogy soha nem volt még ilyen boldog. Feliciano lecsillapította sötét gondolatait, és enyhítette éles fájdalmait, reményt, és értelmet adott az életének. Ő volt az ártatlanság egy bűnös világban, fényszikra a sötétségben, és a zavarodottságban. Feliciano furcsa volt, féktelen és Ludwig jól tudta, hogy ha még ötven évig élnek is együtt, az sem lesz elég arra, hogy kiismerje őt. De érezve, ahogy Feliciano ujjai a mellkasán táncoltak, és hallva, hogy lélegzetvételének hangját halk dúdolgatás váltja fel, Ludwig ráébredt, hogy miért éri ez meg neki. Mert szerette őt, szüksége volt rá, és mindig figyelni fogja őt. És ez biztosan elég válasz a kérdésére.

Ludwig valószínűleg elszunyókált, vagy félálomban feküdt az ágyon, elmerülve a csodálatos érzésben, hogy karjai között tartja Feliciano-t. Hirtelen arra riadt fel, hogy a fiú felült és dereka köré lepedőt csavarva kiugrott az ágyból. Ludwig zavarodottan, álmosan pislogva nézett utána.
- Hova mész?

- Van egy ötletem!-

Ludwig rájött, hogy nem érdemes tovább kérdezősködnie. Már tudta, hogy teljesen lehetetlen vállalkozás volna lebeszélni Feliciano-t, bármilyen bolond ötlet is jutott az eszébe. Ehelyett Ludwig inkább arra összpontosított, hogy ne nevesse el magát látva ahogy Feliciano a bokái körül tekeredő lepedőbe végigbotladozott a szobán, a kandallóig.
-Le kéne venned azt a lepedőt, Feliciano.

-De akkor meztelen leszek!

-Ahogy mondod.-

Feliciano olyan hangot adott ki, mely egyszerre hangzott nevetésnek, és méltatlankodó kiáltásnak. -Ludwig! Ne légy ilyen durva! Na, itt van.- Ludwig a homlokát ráncolta, mikor rájött, mit vesz le Feliciano a kandalló párkányáról. Nem mást, mint a kis fadobozt. Ügyetlenül visszavitte az ágyhoz, aztán lehuppant, és Ludwig félig felült, nekidőlve az ágy támlájának.

-Feliciano?- Ludwig nem tudta, mit is kérdezhetne.

Feliciano kettejük közé tette a kis dobozt, és komoly, őszinte szemekkel nézett a németre. -Ludwig, mondtad, hogy emlékszel arra, hogy vihar volt, mikor először szeretkeztünk. Arra is emlékszel, hogy megkértelek, hogy ne búcsúzzál el? -

Ludwig lassan bólintott, torka hirtelen elszorult, ahogy eszébe jutott az emlék. Soha nem fogja elfelejteni.

- Igen, emlékszem rá.

Mindig annyira fáj, ha elbúcsúzom tőled.- Feliciano tekintete szomorúvá és bizonytalanná vált, ahogy ránézett a dobozkára. - Mindig, amikor elbúcsúztam tőled, soha nem tudtam, hogy látlak-e még valaha, és ...és még most sem szeretek elbúcsúzni tőled, mert erről mindig eszembe jut...- Feliciano az ajkába harapott, és a szemei vörösleni kezdtek. - És ezekre a képekre itt a búcsúnkat írtuk rá, és... még mindig rajta vannak... -

Ludwig felsóhajtott amint megértette, mit akar a fiú. Ludwig csitítóan megszorította Feliciano kezét, nehogy túlságosan felzaklassa magát. - Add ide az ingemet.-

Feliciano felnézett, és bár kicsit értetlennek látszott, az ágy melletti asztalra nyúlt Ludwig ingéért. Ludwig egy tollat vett elő az ing zsebéből, és ezt látva Feliciano rögtön elnevette magát. - Még mindig tollat hordasz az ingzsebedben, Ludwig!-

Ludwig elmosolyodott. - Soha nem lehet tudni, mikor lesz rá szükség. - Kinyitotta a dobozt, és óvatosan kivette a gyűrött, vérfoltos képet, amin Feliciano mosolyog vidáman a fényképezőgépbe. Feliciano emlékének ez az értékes darabja annyi mindent idézett fel Ludwigban, hogy szinte nehezére esett ránézni. Gyorsan felemelte fejét, és ránézett a fénykép eredetijére, gyönyörű mosolyára, majd megfordította a képet, a combjára tette, és egy vonallal áthúzta az odaírt szavakat: bella ciao. Ehelyett ezt írta rá, buon giorno bello.

Feliciano könnyektől csillogó szemmel bámult a szavakra. Ludwig ismét a dobozba nyúlt a másik képért, aztán csendben gondolkodva nézte a képet kezében a tollal. Feliciano lassan megfogta mind a kettőt, és reszkető kezét végigfuttatta a képen, majd megfordította. Áthúzta az odafirkantott auf wiedersehen, sweetheart-t, aztán a jól ismert mondat mellé gondosan a következőt írta: guten tag, sweetheart.

- Kész.- Mondta Ludwig könnyedén, majd kinyújtotta kezét, és végighúzta ujjait Feliciano arcán. - Többé már nem kell elbúcsúznunk egymástól.-

Feliciano elnevette magát és megtörölte a szemét. Vett egy mély lélegzetet, aztán lassan kiengedte, a beleegyezés és megkönnyebbülés fellélegzéseként. Ludwig megértette. Mikor utoljára feküdtek az eső áztatta tető alatt, búcsút kellett mondaniuk egymásnak. Feliciano emlékezete nagyon mély volt, de Ludwig mindig elszántan próbálta megnyugtatni.

-Így ni!- Ludwig visszarakta a képeket, és letette a dobozkát az ágy melletti asztalra, és ismét karjaiba ölelte Feliciano-t.
- Megteszel nekem valamit?-

-Igen,- Vágta rá azonnal Feliciano.

Ludwig halkan nevetett. - Ígérd meg, hogy minden reggel mellettem fogsz ébredni – és soha nem hagysz el.-

Ludwig érezte, hogy Feliciano ajkai mosolyra húzódnak, mielőtt egy meleg csókot nyomott a mellkasára.
- Megígérem, Ludwig.-

- Jó. Akkor aludjunk.

- Rendben, Ludwig.-

Ludwig szíve boldogan dobbant meg, látva a karjaiba fekvő boldogan mosolygó Feliciano-t. Ludwig még mindig nem tudta felfogni, hogy a hazája iránti kötelesség milyen furcsa helyzetbe hozta. Találkozott egy különös, meglepő és gyönyörű kis olasszal, aki fenekestől felfordította körülötte a világot, és mindent megváltozott. Egy olyan élethez vezetett ez a találkozás, ami különbözik mindattól, amit valaha magának elképzelt, és csodálatosabb, mint amit valaha is álmodni mert. Ludwig csak azt tudta, hogy az összes akadály, a pokoli évek, a sérülések és a fájdalom ellenére semmit sem változtatna meg a múltból. Ludwig soha nem fogja megbánni, hogy évekkel korábban annyit kockáztatott. Mert mind megérte.

Ludwig az ágy mellett heverő képekre nézett. Azok a régi, fájdalmas búcsúszók át vannak húzva, és helyettük üdvözleteket írtak. Itt az idő elfelejteni a múltat – és elkezdeni a jövőnek élni. Itt az idő, hogy kiderüljön, hogy mit tartogat számukra ez a különös, csodálatos, nem várt élet. Ludwig csak egy dologban volt biztos, ahogy magához ölelte Feliciano-t, és hallgatta az álomba merülő fiú lélegzetét. Abban, hogy ezt együtt fogják megtapasztalni. Mert soha nem fognak többé búcsút mondani egymásnak.

Vége

.

(majdnem…)

1. Opa: nagypapa (német)

2, Ez utalás George deValiert másik „vera verse" történetére, a „Lily of the lamplight"-ra, (A cím a Lili Marlen angolul.) A Vera verse ficjei egymással összefüggenek, és mindegyik egy dal címét viseli, amit a világháború alatt Vera Lynn énekelt, ilyen az „Auf Wiedersehen Sweetheart" is. A Lily of the lamplight pedig Roderich és Gilbert történetét meséli el.

Danke, Fräulein: Köszönöm kisasszony (német)

Buon giorno/Guten tag: Jó napot(olaszul, németül) de szerintem ezt ti úgyis tudjátok:-)

5. Grazie, Signore: Köszönöm, uram (olasz)- Szerintem ezt is tudjátok, de ideírom:-)

6. Kis logikai bukfenc, de hát szöveghű vagyok:-)

7. Furcsa gyümölcskosárkát csinál ez a Feli... A paradicsom zöldség, a bazsalikom fűszer, de a „flan" szóra ezt írta a szótár...:-)

Lesz még egy Epilógus, igyekszem minél hamarabb feltenni, szóval türelem:-)