/watch?v=2N8T4oIppS0
/watch?v=UH8-zY-3qiI
/watch?v=-i61AAOfNm4
/watch?v=BkoVnwzwLlU
/watch?v=nM9anzT81tM
.
/watch?v=M4COUwq9yzA
Auf wiedersehen, auf wiedersehen, we'll meet again, sweetheart…
1974 eleje
Olaszország
Napsütéses, gyönyörű nap volt ma a városkábanban, és nagy volt a nyüzsgés. Feliciano zsebre tett kézzel, fütyörészve sétálgatott az utcákon, néha, ha helyes lányok mentek el mellette a napfényben, megbillentette a kalapját, és megragyogtatta a mosolyát. Legtöbbjük jól ismerte Feliciano-t, és csak nevettek, vidáman mosolyogtak és integettek neki. De Feliciano meg volt lepődve, mennyi ismeretlen arcot lát errefelé mostanság. Ismeretlen egyenruhába öltözött idegenek töltötték meg a cantina-kat, minden sarkon angolul beszéltek, és még egy nagy emelvényt is felállítottak a vadonatúj kőemlékmű mellé. Feliciano hallott róla, hogy valamilyen ünnepség lesz, csak azt nem tudta, hogy mi közük van ehhez az amerikaiaknak. Azt hallotta, hogy a háborúval kapcsolatos lesz, úgyhogy nem is törte magát több információért. Feliciano nem szívesen emlékezett a háborúra. Ahogy elsétált egy csoport mellett, akik a szökőkút körül álldogáltak, észrevette, hogy sokan közülük túl fiatalok ahhoz, hogy emlékeik legyenek a háborúról. Vállat vont, és folytatta az útját, hogy találkozzon Ludwiggal a régi Cantina Rossa-ban ami tér közelében volt. Erre gondolva felderült a szíve.
Ahogy tovább ment a tér vége felé, Feliciano észrevett egy embert, aki külön állt a csoporttól, és zavartan nézegetett körbe. Tweedöltönyt viselt, és kicsit idősebbnek látszott Feliciano-nál, talán az ötvenes évei közepén járhatott, őszülő szőke haja volt, és a legvastagabb szemöldöke, amit Feliciano valaha is látott.
- Jó napot!- Köszönt Feliciano vidáman a zavarodott idegen elé lépve. Nem ismerte ki magát ezeken az amerikaiakon, de ez nem volt ok arra, hogy ne segítsen valamelyiküknek, ha tud. - Minden rendben van? Segíthetek önnek?-
A férfi kissé megrémült a köszönést hallva. -Non…a fene egye meg... Non Italiano…
-Oh, bocsánat, persze!- Váltott angolra Feliciano. -Ön amerikai.
- Hogyan mondta?- Most kissé sértődöttnek tűnt a hangja. - Szó sincs róla! Angol vagyok. -
Feliciano arca rögtön felderült. -Hát persze, hogy az! Tudnom kellett volna az öltönyről! Tweedöltöny ilyen hideg időben? Hát önök angolok csodálatosak! Fogadni mernék, hogy állandóan Shakespeare-t idéz. Eltévedt?
- Hogyan? Én…- Az angol zavartan ráncolta a homlokát, aztán körbenézett a téren, mintha keresne valamit. - Nem tévedtem el. Ő az, aki eltévedt. -
Feliciano próbálta követni az angol kutakodó tekintetét, aztán visszanézett rá. Mindig el volt bűvölve Angliától és az angoloktól, így csodás meglepetésként érte, hogy a főtéren belebotlik egybe. - Itt tölti a szabadságát? Nagyon sokan jönnek Olaszországba újabban. Hát, ez a városka is része az országnak.
- Egy ünnepség miatt vagyok itt, a uh, barátommal.- A férfi nyelve akadozott a szónál, aztán gyorsan magyarázkodni próbált. - Igen, a barátommal, egy régi barátommal. Itt harcolt a háború alatt.
-Oh! Az én …- Feliciano előrehajolt és kacsintott egyet, -…barátom is itt harcolt a háború alatt. Az ön barátja az angol hadseregben szolgált?-
Az angol egészen meg volt ütközve. Feliciano szélesen mosolygott, míg végül a férfi is megkockáztatott egy halvány visszamosolygást. -Nem, ő amerikai. Vadászpilóta volt. -
Feliciano felkiáltott. -Na ne! Tényleg? Ludwig is az volt! Éppen most megyek hogy találkozzam vele, jöjjön, igyon velünk valamit! A cantina éppen ebben az utcában van, biztos vagyok benne, hogy az amerikai könnyebben megtalálja önt, ha egy helyen tartózkodik. Az én nevem Feliciano, önt hogy hívják?-
A férfi csatlakozott Feliciano-hoz, bár még kissé mindig zavarodottnak tűnt. -Uh… Arthur. Arthur Kirkland. Örülök, hogy találkoztunk.
-Arthur? Mint Arthur király?! Én mindig azt gondoltam, hogy az angol mondák a legjobbak. Ludwig német, az ő mondáik sötétek és furcsák, és jaj, remélem, nem lesz kellemetlen önnek a vele való találkozás, mert ha német is…
- A háború már évekkel ezelőtt befejeződött.- Arthur ismét Feliciano-ra mosolygott.
-Nem tudom, miért kell folyton felidézni. -
Feliciano megkönnyebbülten sóhajtott, aztán halkan felnevetett. - Ezt jó hallani! Rendes embernek tűnik, Arthur. Oh! Ludwig!-
Feliciano a cantina előtti asztalhoz sietett, ahol Ludwig ült egy kávéscsésze és két bögre társaságában. Ludwig felnézett, és elmosolyodott, szemei ugyanolyan kéken csillogtak, kalapját rátolta a kis kopasz foltra amit ő utált, de Feliciano aranyosnak tartott. - Feliciano.-
Feliciano szerette, ahogy Ludwig a nevét mondja azon a mély hangján, kiirthatatlan német akcentusával. Mindenki más Feli-nek hívta – de Ludwig nem. Neki ő mindig csak Feliciano volt, és az is marad.
- Nézd, Ludwig, Találtam egy angolt!-
Arthur-t láthatóan megdöbbentette a bemutatás. Ludwig udvariasan bólintott. - Jó napot. Remélem, hogy Feliciano nem ijesztette meg önt, néha hajlamos az ilyesmire.-
Arthur a fejét csóválta, és röviden felnevetett. - Jó napot. És biztosíthatom önt, hogy egyáltalán nem ijesztett meg az úr. -
Feliciano lehuppant Ludwig mellé, és mutatta Arthurnak, hogy foglaljon helyet velük szemben. -Arthurnak hívják Ludwig, hát nem különös? Arthur, ő az én barátom, Ludwig.- Feliciano ismét kacsintott, majd leintette a legközelebbi pincért. -Elnézést, fiatalember tudna nekünk teát hozni, kérem? Ő angol.- Ludwig valami olyat mormogott, ami gyanúsan mentegetőzéshez hasonlított. Arthuron látszott, hogy próbálja visszafojtani a nevetését.
-Na,- folytatta Feliciano vidáman visszafordulva a társágához. Mindig örült, ha új emberekkel találkozhat, pláne ha angolokkal. - Látott már ennyi embert egy helyen?- kérdezte körbemutatva a nyüzsgő cantina-n.
- Hát éppenséggel igen, de én londoni vagyok- - magyarázta Arthur, kezét könnyedén az asztalon pihentetve. Hol Feliciano-ra hol Ludwigra nézett, mintha óvatosan vizsgálgatni akarná őket.. -Biztosan mindenki az évfordulóra jött .
- Az évfordulóra?- Feliciano még mindig nem tudta biztosan, hogy mit is fognak ünnepelni.
Ludwig átnyújtott egy csésze kávét az olasznak. - Feliciano, nem tudod, ma milyen nap van?
- De tudom, kedd.
- Nem…
- De igen, Ludwig, kedd van, tudom, mert tegnap este bolognese-t vacsoráztunk, és mi mindig hétfőn eszünk bolognese-t tehát ma csakis…-
Ludwig gyorsan közbevágott. - Ma van a harmincadik évfordulója az amerikaiak partraszállásának.-
Feliciano döbbenten nézett. - Komolyan?
- Igen.
- Jé!- Harminc év. Feliciano úgy emlékezett a partraszállásra, mintha csak tegnap történt volna, nem harminc évvel ezelőtt. Ő beszélt róla Ludwignak azon a szörnyű téli reggelen a zuhogó esőben, ezzel elárulva a Resistenza-t. A partraszállás elvette tőle Ludwigot. Ezt ünnepli ez a rengeteg ember? Feliciano hirtelen elég rosszul érezte magát. Mielőtt elgondolkodhatott volna azon, hogy mit is mondjon, harsány hang szakította meg a csendet.
-Arthur!- Feliciano felnézett, és egy szemüveges szőke férfit látott katonai egyenruhában, aprócska sapkában az asztalukhoz rohanni, majd kifulladva markolta meg egy szék hátulját. - Azt hittem, hogy eltévedtél!-
Arthurnak sikerült egyszerre mogorvának és megkönnyebbültnek látszani. - Te tévedtél el, te agyatlan.
- Tehetek én róla? Annyi minden megváltozott, mióta itt jártam!- A férfi Feliciano-hoz és Ludwig-hoz fordult és szélesen vigyorogva integetett. -Hello! Á, bocsánat, úgy értem...- Elővett egy kis könyvet a zsebéből, kinyitotta az első oldalon, és így kiáltott, -BUON GIORNO! (1) Arthur, kik ezek az alakok?-
Feliciano vihogott, míg Arthur halkan szabadkozott. -Alfred, az ég szerelmére, ők beszélnek angolul. Ő Feliciano és Lud... wig...- Arthur lassan betűzte a nevet, míg arcán felismerés kezdett derengeni.
Ekkor furcsa nyugalom telepedett a társaságra. Alfred mosolya is elbizonytalanodott mikor Ludwigra meredt, szeme elkerekedett, arca elsápadt. Feliciano egyszer Alfred döbbent arcára nézett, máskor Arthur hitetlenkedő tekintetére, majd Ludwigra, aki a meglepetéstől még pislantani sem volt képes. Kis időbe beletellett, amíg Feliciano fejében összeállt a kép. Alfred, amerikai vadászpilótaként itt harcolt a háború alatt... Arthur, vastagszemöldökű angol… „Ha róla lenne szó, egymagamban szembeszállnék az egész német hadsereggel... „
-Jé!- Feliciano vére fellángolt az emlékre, és nem tudta megállni, hogy fel ne kiáltson, mikor mindent megértett.
Súlyos csend telepedett közéjük, míg végül megszólalt Ludwig, határozott, megfontolt hangon. - Örülök a találkozásnak, Alfred.-
Alfred Ludwigról Feliciano-ra nézett, aztán hitetlenkedve nevetett fel. Szőke haja már szürkével keveredett, és az egyenruha is jobban feszült rajta, főleg a hasa körül, de Feliciano ugyanazt a vidám amerikai pilótát látta, mint évekkel ezelőtt. Az amerikait, aki őt Ludwighoz vezette, és akinek éltét Ludwig viszonzásul megmentette. Alfred hitetlenkedését öröm váltotta fel, és széles vigyorral ült le Arthur mellé. -Hát persze, hogy jó veletek találkozni! És klassz lesz a helyiekkel beszélgetni, inkább mint azokkal az alakokkal a seregből, akik mindenfelé el akarnak rángatni. Bocs, pincér, BUON GIORNO! Coffee, per favore... COF – FEE!- (2)
Aztán gyorsan vidám, könnyed beszélgetésbe kezdtek, amiben persze Feliciano és Alfred vitte a hangot. Nem esett szó a múltról, nem kellett magyarázkodni. Megértettek mindent, és ez elég volt. Feliciano segített Alfrednak az olasz szavak kiejtésben, és elmesélte, mennyire várják Ludwiggal a labdarúgó világbajnokságot, amit idén Németországban tartanak. Arthur Londonról mesélt, a nyüzsgő utcákról, krikett pályákról és a kis zeneklubokról. Alfred és Ludwig hosszasan elbeszélgettek a negyedik generációs sugárhajtású vadászgépekről, ebből bizony nem sokat értett Feliciano, viszont megtudta, hogy Arthurnak van egy pubja, Alfred pedig katonai repülőoktató volt, és hogy gyakran ingáznak Amerika és Anglia között.
- De Amerika nagyon messze van Angliától, nem?- kérdezte Feliciano, akit minden elbűvölt, amit ezekről a különös, távoli országokról megtudott. Ő és Ludwig soha nem utaztak Németországnál messzebbre. Amerika szinte egy másik bolygónak tűnt előtte.
- Nagyjából 10 óra a kereskedelmi járatokon.- válaszolta Arthur, miközben cukrot szórt a teájába. - Bár inkább napokig utaznék egy óceánjárón, ott legalább nem kéne Alfred miatt bosszankodnom, aki berohan a pilótafülkébe, és a próbálja rávenni a pilótákat, hogy hagyják, hadd vezesse ő azt az átkozott repülőt.
- Az amerikai pilóták engedik is,- vágott vissza Alfred. - A fene egye az angol légitársaságot a hülye „szabályaival" együtt.
- Nyáron gyakran megyünk New York-ba. - Folytatta Arthur ügyet sem vetve Alfredre.
-New York! Azta! Mi Németországba megyünk nyáron, igaz, Ludwig? Mert akkor nincs ott hideg. Néha hazafelé megállunk Bécsben.
-Jé?- Arthur nagyon udvarias volt, még akkor is, ha Feliciano észrevette, hogy néha belerúg Alfred lábába az asztal alatt. - Most Francis és Matthew Bécsben vannak, ugye, Alfred?-
- Hát persze. Kitűnő kifogás Mattnak, hogy egyedül hagyjon ezen az egész ünnepségen. - Morgolódott Alfred hátradőlve a székén. -Francis és Matt barátaink,- magyarázta. -Esküdni mernék, hogy már mindenfelé jártak.-
Feliciano eltűnődött, hogy Alfred nem-e Matthew Williams-ről, a pilótatársáról beszél, arról a rokonszenves kanadairól a jegesmedvével. - A Holdon is jártak már?-
Ludwig szinte hangtalanul sóhajtott fel. - Feliciano, mondtam már neked, hogy azért, mert egy ember odajutott, nem jelenti azt, hogy mindenki mehet.
- A hadseregnél megkértek, hogy menjek a Holdra,- mondta büszkén Alfred.
Arthur a homlokához kapott. -Alfred, mondtam már, hogy ironikusan mondták, ne vedd bóknak.
- Mi Ludwiggal a Holdra-szállást itt a faluban néztük a televízióban, de a bátyám, Lovino azt mondja, hogy nem is történt meg, az egész átverés volt.
Ez a kijelentés rögtön felkeltette Alfred érdeklődését, lelkesen húzta ki magát a székében. -Nem, nem, a Holdra mentek, de ez figyelemelterelés volt.
- Figyelemelterelés?- kérdezte Feliciano, aki hirtelen nagyon kíváncsi lett. - Miről kellett elterelni a figyelmet?
- A Marsról. - Felelte elszánt tekintettel Alfred.
Feliciano egyszerre összezavarta és elkápráztatta a válasz. - Miért a Marsról?-
Alfred élénken gesztikulálva dőlt előre a székén. - Az idegenek.-
Feliciano csak hüledezett. - Hát persze!-
Ludwig és Arthur nem értették az egészet, és lemondóan néztek össze.
Már a második kávéjuknál tartottak, mikor a cantina vendégserege fogyatkozni kezdett, és mindenki a zsúfolt főtérre igyekezett. - Úgy tűnik, hogy hamarosan elkezdődik az ünnepség,- szólt Arthur, diszkréten megszorítva Alfred karját. - Talán indulnunk kéne.-
Alfred nem örült a felszólításnak, de sóhajtva vállat vont, és hátratolta a székét. - Sajnos hív a kötelesség.-
Feliciano kicsit elszomorodott, hogy elmennek a vendégeik. Eltűnődött, hogy mikor láthatja őket ismét. - Mi történik az ünnepségen?-
Alfrednak kis idejébe tellett a válasz, és mielőtt megszólalt Ludwigra nézett. - Hát, kiállítanak az emelvényre, hogy ott mosolyogjak és büszkén nézzek, mialatt valaki megrázza a kezemet, köszönetet mond nekem, és talán ad egy újabb kitüntetést. -
Feliciano elgondolkodott, hogy miért mondja ezt olyan kelletlenül Alfred.
- Hát, ez jól hangzik!-
Alfred mosolya kissé erőltetettnek tűnt, és Arthur gyorsan másra terelte a szót. - Ha valamikor Londonba jártok, nézzetek be a pubba, amit Emerald Lion (3)-nak hívnak. Nagyon szívesen látunk benneteket.
- Emerald Lion – jól hangzik! Tényleg van oroszlánotok?-
Arthur halkan nevetett, és ismét furcsán együttérző pillantással nézett Ludwigra. -Nem, de békáink vannak a hátsókertben. -
Alfred Ludwigra kacsintott. - Nem mérgezőek ám!- Ludwig ezen kis híján elnevette magát. Alfred felállt, kezet nyújtott Ludwignak, és Feliciano most először vette észre, hogy két ujja hiányzik. - Jó volt veletek találkozni.- Az amerikai nyugodtan, csendesen várakozott, míg végül Arthur szólalt meg, nagyon halk hangon.
-Alfred.-
Ludwig rápillantott a székére, aztán ismét Alfredre. Alfred ahogy hirtelen megértette, ökölbe szorította a kezét, és félrenézett, fájdalmasan döbbent, szinte mérges tekintettel. Megcsóválta a fejét, lehunyta a szemét, és magában átkozódni kezdett. De Ludwig gyorsan megszólalt. - Hálás vagyok, hogy ismét találkozhattunk hadnagy, vagy talán most már százados? És örülök, hogy látom, hogy jól vagy és boldog, akárcsak én.
Most először a délután folyamán tettek említést arról, hogy azelőtt már találkoztak. Feliciano sohasem gondolta volna, hogy valaha is viszontlátja az amerikai vadászpilótát, és meg sem fordult a fejében, hogy találkozik az angollal, akinek a képét annyi évvel ezelőtt mutatta neki Alfred. Bizonyos értelemben felszabadító érzés volt látni, hogy boldogan élnek együtt. Igazolta, hogy Ludwig áldozata nem volt hiábavaló.
Alfred elgondolkozva mosolygott, hol Feliciano-ra, hol Ludwigra fordítva a tekintetét. Még mindig kissé szomorúnak tűnt, de arcán azért megkönnyebbült mosoly is feltűnt. Bólintott, közelebb lépett Ludwighoz, és a kezét nyújtotta felé, amit ez alkalommal el is ért a német.
- Megérdemelnéd, hogy te állj ott fenn ma, hadnagy. Te vagy az igazi hős.-
Ludwig határozottan megszorította Alfred kezét. -Sok szerencsét az ünnepséghez.-
Aztán Alfred felé fordult, és Feliciano érezte, hogy szívét régi érzések, és hála tölti el. Harminc évvel ezelőtt ez az ember mondta el neki hol tartják Ludwigot az amerikai támaszponton. Ez volt a legbátrabb, legönzetlenebb dolog, amit egy idegen valaha is megtett neki. Kézfogás helyett Feliciano szorosan megölelte Alfredot. Ekkor Arthur megszorította Ludwig kezét, és hosszan nézett a szemébe mély, kifürkészhetetlen tekintettel. Végül egy szót mondott kissé akadozó nyelvvel. - Köszönöm.- Ludwig bólintott Arthurra nézve, míg Alfred vidáman nevetve paskolta Feliciano hátát. Amint útjaik végül mégis elváltak, az olasz hosszan integetett utánuk, ahogy Arthur és Alfred keresztülnyomakodott a téren nyüzsgő tömegen. -Auf wiedersehen!- Kiabálta vidáman.
Arthur mosolyogva fordult vissza. -We'll meet again!- (4)
Később, ahogy Feliciano Ludwig székét tologatta a téren, rengeteg ismerős dal foszlányával találkoztak.
Una mattina mi son svegliato,
o bella, ciao, bella, ciao, bella, ciao, ciao, ciao!
Una mattina mi son svegliato,
e ho trovato l'invasor.(5)
Feliciano lelassított és megállt, ahogy a tömeg mögé került, és végignézett az olasz és amerikai zászlók tengerén. Leleplezték az új kőemlékművet, amit hálából emeltek amerikai légierőnek, hogy felszabadította a várost. Egy régebbi emlékmű mellett állítottak fel, amire a meggyilkolt olasz ellenállók nevét vésték fel. Alfred az éneklő tömeg előtt állt, egy sor csillogó kitüntetéssel a mellén, mellette öltönyös, hivatalos külsejű emberek álltak, és egy helyi lakos a nagy mikrofonnal babrált az állványon. Feliciano alig vette ki az oldalt nézelődő Arthurt. Alfred ott állt, és várta, hogy hősként ünnepeljék; Ludwig hátul ült, észrevétlenül. De ők négyen tudták, ők négyen megértették.
Feliciano és Ludwig pár percig nézték az ünnepséget, mire egy olasz hivatalnok elkezdte a beszédét az ellenállás hőseiről, a város áldozatvállalásáról, és arról, hogy mindenki mennyire hálás az amerikai hadseregnek, hogy legyőzték a megszálló német haderőt. A beszéd alatt több emlék átfutott Feliciano agyán: az a harminc évvel ezelőtti perc, mikor kis híján két ellenálló kivégzésének szemtanúja lett ugyanezen a téren. Eszébe jutott Róma nagypapa rendíthetetlen elszántsága, ahogy a szabad Olaszországért harcolt; az évekig tartó szenvedés és fájdalom, amin keresztülment Antonio, miután a Gestapo kivallatta. Aztán végigsimított Ludwig vállán. Ő a megszálló német hadsereg tagja volt, de nélküle Alfred ma nem állhatna itt az emelvényen. Feliciano eltűnődött azon, hogy van-e bármi fogalma az itt összegyűlt tömegnek arról, hogy mennyire bonyolult ez az egész helyzet. A háborúban nincs fekete-fehér, nincsenek jófiúk és rossz fiúk, mint a történelemkönyvekben.
Feliciano ismét Alfredre és a kitüntetéseire nézett, meg az őt csodáló tömegre. - Ludwig, neked is vannak ilyen csillogó kitüntetéseid?-
Ludwig csak rövid hallgatás után válaszolt. - Egyszer, régen sok volt, Feliciano. De a hazáért harcolni nem mindig ugyanaz, mint az igazságért harcolni.-
Feliciano megértette, de még mindig nehezére esett elfogadni. Ludwig jó volt és nemeslelkű, és annyi évvel ezelőtt német tisztként csak azt akarta tenni, amit helyesnek tartott. De Ludwig a vesztes oldalon állt, így soha nem válhatott belőle hős.
Megfordultak, elmentek a térről, maguk mögött hagyva az ünnepséget, átmentek a városkán, majd rátértek az országútra. Jól esett nekik a csend a sok lárma és nyüzsgés után. Házak épültek mindenfelé az elmúlt években, és úgy tűnt, hogy az országút egyre rövidebb lesz. De kint a mezőn még mindig csend volt, és béke. A magas fű lágyan hullámzott, a levegőt virágok, növények ismerős illata töltötte be. Csendben sétáltak, Ludwig megengedte, hogy Feliciano tolja a székét a keskeny földúton, és az olasz megállt a régi tanknál, amit már teljesen körbefontak a növények, hogy egy szál vadrozmaringot szedjen az oldaláról.
A régi mező nem változott semmit az évek alatt, bár a tölgyfához hosszú kitaposott ösvény vezetett a füvön keresztül. Feliciano-t egy régi érzés fogta el, ahogy lassan végigtolta Ludwig székét az ösvényen. Ugyanazt a könnyed harmóniát, nyugodt mozdulatlanságot érezte, mintha ők lennének a világon az egyedüli emberek. Mintha valahol máshol lennének. Bár most már kissé több időbe tellett, amíg elértek a tölgyfához, és Feliciano térdei is ropogtak, ahogy megállt, és a fűre sem tudott olyan hirtelen lehuppanni. Leült Ludwig széke mellé, és a férfi térdeire hajtotta a fejét, miközben a rozmaringszállal játszadozott. - Majd ráteszem az emlékműre. Mikor már nem lesz ott akkora tömeg.-
Ludwig végigsimított Feliciano haján. -Rosmarino, az emlékezetre .- (6)
Feliciano nem szívesen emlékezett azokra az évekre, bár emlékezetébe belevésődtek az események, akárcsak Ludwigéba. Az életük már több volt, mint az a pár nap, amikor elkezdődött ez az egész. Az életük az olasz mezőkön eltöltött napos délutánokból állt, napokból, mikor besétáltak a városba, vagy csak a felhőket figyelték. Délelőttökből, mikor a kis kertjükbe dolgoztak, virágokat, fűszernövényeket ültettek, amit eladtak a piacon. Hosszú, meleg nyarakból Németországban, de mióta az a nagy fal megépült Berlinben, Münchenbe kellett vonatozniuk. Feliciano úgy vélte, hogy azok, akik a siker alapján ítélnek, nincsenek nagy véleménnyel az életéről. Ő nem ír nagy szimfóniákat mint Roderich, vagy kitűnő könyveket, mint Lovino. Soha nem volt nemzeti hős, mint Róma nagypapa vagy Antonio. Még a földeken sem tudott úgy dolgozni, mint egykor a nagyapja, mivel fájt a mellkasa. De szeretni tudott. Ludwiggal töltötte a napjait, gondoskodott róla, és ez volt minden, amire vágyott. Feliciano életében ez volt, ami számított.
- Mit csinálunk holnap, Ludwig?-
- Kimehetünk a borospincébe. Ha megígéred, hogy nem úgy vezetsz, mintha egy autóversenyen lennél. -
Feliciano nevetett. - Szerintem pont jó ahogy vezetek, Ludwig.
- Igen. Egy autóversenyen megfelelne.-
Feliciano figyelmen kívül hagyta a választ. - A borospince jó ötlet. Hozunk egy kis bort, mire Lovino visszatér. Hát nem hihetetlen, hogy Bécsben fog gitározni? És Roderich azt mondta, hogy a zenekara játszani fogja a dalunkat! Van ott egy híres szoprán, ő fogja énekelni. De most nem jut eszembe a neve... -
Ludwig megsimogatta Feliciano arcát hideg ujjaival. - Nekem sokkal jobban tetszik, ha te énekeled, Feliciano.-
Feliciano mosolyogva nézett fel rá. Ritkán gondolt azokra a napokra, de néha fontos volt az emlékezés. Most más harminc éve, hogy egymásra találtak. Harminc év és bármelyik együtt töltött percük. Mert ezek az érzések sohasem változnak. Feliciano énekelni kezdett, hogy emlékezzen, a rozmaringszálat tekergetve az ujjai között, a szél megrázta a leveleket a fejük felett, és a Nap lenyugodni készült a távolban.
-This lovely day, has flown away.
The time has come to part.
We'll kiss again, like this again.
Don't let the teardrops start.
With love that's true, I'll wait for you…- (7)
De Feliciano nem énekelte az utolsó sort. Csak a dallamot dúdolta, közben Ludwig kezét érezte a hajában, és testének erős, bátorító melegségét a háta mögött. Igen, néha szükség van az emlékezésre. De arra már soha nem lesz szükség, hogy a dal utolsó sorát ismét elénekeljék.
Auf wiedersehen, sweetheart.
VÉGE
Buon giorno: Jó napot olaszul (ezt már tudjátok, de azért biztos ami biztos:-)
Coffee, per favore: Kávét, kérem szépen (olasz)
Emerald Lion: Smaragd Oroszlán. Arthur pubja, Alfredet is itt ismerte meg a háború alatt. A We`ll meet again-ben olvashattok róla.
Auf wiedersehen/We'll meet again: Viszontlátásra/ Még viszontlátjuk egymást Nem fordítottam le, a fanfic-címek miatt.
„Egy reggel felébredtem,
o bella, ciao, bella, ciao, bella, ciao, ciao, ciao!
Egy reggel felébredtem
és itt találtam a megszállókat.
Rosmarino: Rozmaring olaszul
„Itt egy rozmaringszál az emlékezetre" Shakespeare: Hamlet-ből idézettöredék. Arany János fordítása.
Auf Wiedersehen, Auf Wiedersehen, találkozunk még édesem…
Elszállt ez a szép nap
Eljött a búcsú ideje
Majd ismét megcsókoljuk egymást, úgy mint most
Ne hagyd, hogy a szemedbe könnyek szökjenek
Igaz szerelemmel foglak várni
Köszönöm, hogy ennyien olvastátok a történetet, köszönöm a review-eket, és az e-maileket, a biztatásaitokat, és a tanácsokat.
Úgy tervezem, hogy egy másik De Valiert fanficet is lefordítok, a Bésame Mucho-t, ami nagyon hasonlít erre a történetre, csak Antonio-ról és Lovino-ról szól, ezért sok lesz a párhuzam. Úgyhogy nem fogtok olyan könnyen megszabadulni tőlem!:-)
