2. fejezet: Tom az Abszol úton

Tom úgy nézett a levélre, amit a Roxfortból küldtek Merope-nak, mintha az valami különösen ocsmány dolog lenne. Eszébe jutott, hogy egyszerűen széttépi, és a vízbe hajítja a darabkáit. De nagyon jól tudta, hogy semmit nem érne el egy efféle heveskedő akcióval – leszámítva, hogy magára haragítja a lányt. Különben is, levél ide vagy oda, Merope attól még ugyanúgy elmegy abba a nyomorult iskolába.

Üvölteni tudott volna tehetetlen dühében, ehelyett duzzogva csak annyit jegyzett meg: - Járhatnál iskolába Great Hangletonban is, mint én.

– Akkor se maradhatnánk együtt – emlékeztette Merope szelíden. – Ahova téged küldenek, oda csak fiúk mehetnek.

– Van ott iskola lányoknak is – morogta Tom. – És legalább egy városban lennénk. Minden második hétvégén láthatnálak, nemcsak karácsonykor, meg nyáron.

– Én nem igazán illenék egy mugli iskolába – hajtotta le a fejét Merope elszontyolodva. Bántotta, hogy Tom ennyire megnehezíti a dolgát, mikor ezidáig, bármiről volt is szó, megértette és támogatta – még akkor is, mikor fény derült rá, hogy boszorkány.

Tom sóhajtott. – Persze, én is tudom.

– Az egy dolog, hogy neked tetszik, ha varázsolok, de mások nem vennék ilyen könnyedén – pedig képtelen lennék nem varázsolni. És az emberek általában félnek a bűbájosságoktól, mert csupa rossz dolgot kapcsolnak hozzá, és…

– Mondom, hogy tudom. – Tom dohogott még valamit, de a lány hiába fülelt és hajolt közelebb, nem értette. – Csak… egy kicsit aggaszt, hogy ott, a Roxfortban – nyomta meg a szót utálkozva – mindenki olyan lesz, mint te, boszorkány meg varázsló. Találsz majd köztük új barátokat.

– Talán… remélem… de nem helyetted.

Tom csak megvonta a vállát. Abban, amit a lány mondott volt igazság. Ő sem hitte komolyan, hogy bárki átveheti a helyét Merope szívében, de az is épp eléggé zavarta, hogy más, kevésbé fontos helyeket át kell engednie holmi idegennek.

– Különben is, az hogy elmegyek, nem jelenti, hogy teljesen el kell szakadnunk egymástól próbált a lelkére beszélni Merope. – Levelezhetünk, és… és gondolj csak bele – végre talált valami igazán bíztatót – baglyokat kell majd használnunk, mert a rendes posta nem jár a Roxfortba. Mulatságos lesz, nem?

Tomot, bármennyire igyekezett is leplezni, egy kicsit felvidította a kilátás, hogy baglyok hordják majd a leveleiket. Egy kicsit… de nem eléggé.

Tom jókedve az elkövetkező napokban ritka volt, akár a hétszínű szivárvány, és ugyanolyan tünékeny is. Merope sokáig hasztalan törte a fejét, mivel kedveskedhetne neki – úgy érezte, bár nem követett el semmit, feltétlenül ki kell engesztelnie a fiút. Végül eszébe jutott a tökéletes megoldás, csakhogy hátravolt még a neheze: az apjával és a bátyjával is elfogadtatni az ötletet. Erre készült, ezért sündörgött körülöttük reggel óta.

– Nehogy már azt az idegesítő taknyost kelljen pesztrálnunk! – fanyalgott Morfin.

Merope mérgesen, csípőre tett kézzel nézett rá. – Tom egyáltalán nem idegesítő, és egyébként is annyi idős, mint én.

– Hoppá! Tényleg – vigyorodott el Morfin gonoszul.

– Elég ebből! – szólt közbe Rowle türelmetlenül. – A Denem-gyerek velünk jön az Abszol útra, és punktum.

Tom eddig udvarias, ellenséges közönnyel szemlélte a varázslók világát – hoppanálni túl gyomorforgató volt ahhoz, hogy értékelni tudja, kocsmában meg járt már, kétszer is (egyszer mert Mrs. Welling, aki vigyázott rá, be akart menni, hogy hazazavarja a saját fiát, Simont, és úgy gondolta, őt nem hagyhatja addig odakinn egyedül; másodszor pedig azért, mert Mrofin cukkolta, hogy úgysem meri megtenni), de az Abszol útra lépve nem bírta türtőztetni magát. Elvégre nyüzsgő volt, hangos, színes, ezerféle csalogató, édes illattal: épp, mint egy mugli vurstli.

Evett már varázslóételeket, elsősorban édességeket persze, ám így, egy kupacon látni őket, nagy halomban… hiába reggelizett bőségesen, és érezte úgy, hogy egyetlen árva falatot sem bírna leerőltetni a torkán, most mégis összefutott a nyál a szájában. Merope is hasonlóképpen érezhetett, Rowle Gomold pedig, ha kettejük sóvár pillantásait nem is vette észre, elég jól ismerte a gyerekeket ahhoz, hogy különösebb fontolgatás nélkül, rögtön az egyik árus felé az irányt.

Tom unottan üldögélt egy zsámolyon Madam Malkin talárszabászatában. Egy ideig vicces volt nézni, ahogy a mérőszalagok Merope körül táncikálnak, de ezt leszámítva az egész egy szokványos ruhaigazítás volt, és a fenébe is, volt már része számtalan ilyen procedúrában. Azt a nézetet pedig, hogy az egyik fekete szövet szerinte épp ugyanolyan, mint a másik, meg az azelőtti, meg az azelőtti, csak azért nem fejtette ki, mert ez azt jelentette volna, hogy egyetért Morfin Gomolddal. (De hát büszkeség is van a világon!)

Rowle és Merope viszont láthatóan másként vélekedtek erről, és mivel a kislány választott, a férfi meg fizetett, a Madam is bőszen az ő pártjukat fogta.

Tom nehezen állta meg, hogy tüntetően fel ne lélegezzen, mikor végre-valahára újra az utcán voltak, de ő mégiscsak afféle vendég volt itt, és ennek megfelelően kellett viselkednie.

– Megyek, vennem kell ezt-azt a házkörüli teendőkhöz – jelentette be Rowle. – Te addig figyelj rájuk!

Morfin ellenségesen bámult a két gyerekre. – Apa, nem lehetne, hogy én is veled…

– Nem! – rivallt rá Rowle. – Hagynád egyedül csatangolni a húgodat meg a kis szájtátit?

– Az egyiket minden további nélkül – vicsorogta Morfin, de többet nem vitatkozott.

Mikor Rowle eltűnt az egyik homályos mellékutcába vezető leágazásnál, Morfin megállította őket, és mint valami utasítást osztó parancsnok közölte velük: – Most szépen elkísértek a kviddicsüzlethez. Szükségem van egy új ütőre, mert a régi megrepedt a tavalyi utolsó meccsünkön, a roxforti meg vacak, nem vagyok hajlandó azt használni. – Azzal sarkon fordult és utat törve maguknak a hömpölygő sokaságban, keresztülmasírozott a macskakővel kirakott széles utcán.

A tulajdonos nem volt ott, Tom messziről kiszúrta a „Rögtön jövök" táblát. Mások is vártak már a bolt előtt; Merope meg ő előrefurakodtak, hogy megnézzék a kirakatot, mert Tom még soha nem látott versenyseprűt, és hajtotta a kíváncsiság. Morfinnak volt ugyan efféle repülőalkalmatossága, de elzárva tartotta, mert otthon amúgy sem használhatta volna, a jó szemű és szenzációra (meg szörnyülködnivalóra) éhes falubeliek miatt, akik biztos egyből sápítozni kezdtek volna, és pletykálni, meg kígyót-békát kiabálni Gomoldékra… A nyakukra hozva a Minisztérium embereit – óriási galiba, ami senkinek sem hiányzott.

Tom szinte az üveghez nyomta az orrát, hogy minden apró részletet megfigyelhessen. Kicsit szebb, alaposabban megmunkált seprű volt, mint a közönséges, seprésre való társai, mégsem tűnt úgy, hogy valaha is a levegőbe bírna emelkedni. Tom természetesen tudta, hogy varázslattal igen is lehetséges ilyesmi, de akkor sem látszott biztonságosnak… egyáltalán nem látszott annak. – Szeretnél repülni? – pillantott aggodalmasan Merope-ra.

– Nem kedv kérdése – sóhajtotta Merope nem túl lelkesen.

– Igaza van – erősítette meg Morfin fensőbbségesen, aztán nem foglalkozott velük tovább, mert ekkor odalépett hozzá egy roxforti ismerőse.

Merope említette már, hogy a Roxfortban az elsősök órarendjében a repülés is kötelezően szerepel, de Tom igazán sosem gondolt bele, hogy ez nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy Merope, akárcsak a társai, részt vesz majd benne, és hogy egy ilyen ingatag holmi segítségével teszi. Most megpróbálta elképzelni Merope-ot seprűn nyargalva. Nem ment.

– Ti is idén lesztek elsősök? – fordult hozzájuk egy szőke, fitos orrú kisfiú.

– Igen – mosolygott rá Merope.

– Szintén, csak nem a Roxfortban – felelte Tom. – Tudod, én mugli vagyok…

A fiúcska erre elfintorodott, láthatóan már megbánta, hogy megszólította őket.

– Mit húzod az orrod? – vakkantotta Morfin, aki mostanra befejezte az udvariasság diktálta társalgást az évfolyamtársával. – Nem neveltek jómodorra? Megállj csak, ha mardekáros leszel, majd tőlem megtanulod!

A fiú behúzott nyakkal somfordált arrébb. Tom nem csodálta, ő is tartott Morfintól, hiába ismerte jóformán mióta az eszét tudta.

A tulajdonos közben visszatért, kinyitotta az ajtót, és a tömeg betódult utána. Morfin a két gyerekre morrant, valami olyasmit, hogy „Gyertek!", és Merope követte is engedelmesen.

Tom azonban nem moccant. – Baj az, hogy mugli vagyok? – kérdezte bizonytalanul. Korábban soha fel se merült benne, hogy ez számítana.

– Francokat! – vágta rá Morfin dühösen, és úgy tűnt, ezzel lezártnak tekinti a beszélgetést. Elindult befelé a boltba, de a lépcsőn megtorpant, visszafordult, és Tomra ripakodott: – Az a baj, hogy álladóan jártatod a szádat! – Azzal becsörtetett az üzletbe.

Tom Merope-ra pillantott, de a lány csak tanácstalanul vonogatta a vállát, jelezve, hogy ő sem tudja mire vélni a bátyja kirohanását.

Merope büszke vigyorral, egy hatalmas kalitkát cipelve lépett ki az állatkereskedésből. Tom nem mehetett be, a vásárlók már így is alig fértek el a dobozok, akváriumok és terráriumok rengetegében. Kint kellett várnia Morfinnal.

Sosem szeretett huzamosabb időt tölteni a fiú közelében. Túlzás lett volna azt állítani, hogy félt tőle, ahogy a kóbor kutyáktól vagy a vadaktól az erdőben… csak hát… Morfin gyakran ugratta-gúnyolta, és űzött tréfákat a kárára – ezekbe persze Tomot se volt túlságosan nehéz belevinni –, és neki általában nem volt mivel visszavágni, ami rettenetesen bosszantotta. (Más kérdés, hogy ha akadt volna ötlete, talál-e hozzá bátorságot, hogy kimondja, vagy megtegye, ami eszébe jut.)

– Tom, mutatkozz be Athénének! Ő fogja hordani a leveleinket.

Rowle ezt meghallva felmordult, és dörmögött az orra alatt valamit, amiből Tom mindössze annyit értett meg, hogy a férfi elfeledkezett valamiről.

Két napra rá kiderült, mi ment ki Mr. Gomold fejéből. Áthívta magukhoz Deneméket, és mikor a jóízűen elköltött uzsonna után átvonultak a nappaliba, előadta ugyanazt, mint évekkel korábban Tomnak, csak jóval körülményesebben és tapintatosabban. Amit pedig nem volt muszáj, azt egyelőre nem bízta a Denem-házaspár képzeletére, és igyekezett megnyugtatni őket, hogy Tomnak semmiféle kára nem származhat a Merope-pal való barátságból.

Mrs. Denem kis híján elájult. Bár ő egyébként is aránylag gyakran szokott kis híján vagy egészen elájulni. Aztán persze rögtön gyakorlati oldalról közelítette meg a kérdést, mikor így kiáltott fel: – De hiszen akkor maga igazi Krőzus lehetne, Mr. Gomold, vagy legalábbis miniszterelnök! Mit keres mégis Little Hangletonban? – Hiába, amellett, hogy praktikusan gondolkodó nő volt, munkált benne jó adag nagyravágyás, és komoly ábrándozó hajlam.

Rowle szerénykedő nevetéssel elutasította az ötletet, és újfent biztosította a házaspárt, hogy nem kell tőlük tartaniuk, és Tomot sem kell félteniük a társaságuktól.

Mr. Denem pedig azt felelte, a maga lassú, brummogós beszédével, hogy ez csak természetes, hiszen Gomoldék eddig is mágusnépek voltak, és ők eddig sem találtak okot, hogy eltiltsák a gyerekeket egymástól.

Aztán Mrs. Denem kedvesen érdeklődött Morfin tanulmányai felől. Morfin kifejezetten utálta, ha kedvesen érdeklődnek nála valamiről, mert kénytelen volt olyan stílusban válaszolni, ami mérhetetlenül távol állt a személyiségétől. Ezúttal mégis erőt vett magát.

„Hála Istennek!" – Tom kifújta a régóta visszatartott levegőt.

„Épp ideje volt" – súgta meg neki Merope. Aztán hozzátette, hogy már attól félt, Tom egyszer csak szétpukkad.

Tom rém büszke volt magára, amiért sikerült elslisszolnia az anyja elől, és így megúsznia az átöltözést misére járó, szép ruhából közönséges, játékhoz való viseletbe.

Még a templom kertjében ácsorogtak beszélgetve, mikor bejelentette, hogy inkább egyből Gomoldékkal tartana, ahelyett, hogy hazamenne, Mrs. Denem pedig előbb harapta volna le a nyelvét, minthogy mások előtt vitába szálljon vele, így kénytelen volt jóváhagyni az ötletet.

Tom tehát pöffeszkedve ücsörgött a Gomold-ház nappalijában, és várt.

Mert az viszont természetes volt, hogy Merope-nak át kell öltöznie, mivel – ahogy rendszerint az ünnepi alkalmakkor – ezen a vasárnapon is úgy festett, akár valami drága porcelánbaba. Mrs. Denem szerint Rowle Gomold azért ajnározta ennyire a lányát, és halmozta el mindenfélével, akár szükség volt arra, akár nem, mert Merope egyrészt a halott feleségére emlékeztette, másrészt a férfi így igyekezett valamennyire pótolni az anyai gondoskodást.

Tom nem értett ehhez, ezek felnőtt dolgok voltak; ő megelégedett annyival, hogy van egyszer a fürtös, angyalszerű Merope, akit megérinteni sem szabad, nehogy az ember kárt tegyen a ruhájában, és van a másik Merope, akivel legurulhatnak a dombon, ha úgy tartja kedvük, föld- meg fűfoltokkal maszatolva össze magukat, de senkinek egy szava sem lesz miatta.

A lány élvezte mindkét szerepet, és Tom így fogadta el. Az egyik Merope-ot nézni szerette, a másiknak jó volt a közelében lenni.

„Csak jönne már!" – pislogott hátra az emeletre vezető lépcső irányába.

Először csendben ücsörgött, csak a tenyerével dobolt a lábain, aztán halkan fütyörészni kezdett, hogy elfoglalja magát valamivel, de amikor felbukkant Morfin egy vastag könyvvel a kezében, és levetve magát a szomszédos fotelba olvasásba merült, udvariasságból abbahagyta.

Mivel a csend túlontúl hosszúra nyúlt, a falióra pedig idegesítően élesen kattogott – Tom szerint –, a fiú összeszedte a bátorságát, és megkérdezte: – Az valami varázskönyv?

Morfin lassan nézett fel, és a hatást fokozta, hogy az arcán, ha akarta, ha nem, ádáz és számító kifejezés ült. – Bájitaltan. Ebből tanuljuk meg, hogyan kell elkészíteni a különböző főzeteket. – A szeme gonoszul megvillant. – A nyelvsorvasztó szirupot például.

Tom szemei elkerekedtek a rémülettől, és a kisfiú sietve visszahúzódott a fotel oltalmába. Morfin elégedetten vigyorodott el, és zajosan lapozott a könyvben.

Az folyosó felől ütemes koppanások hallatszottak: Merope szökdécselt le a lépcsőn, aztán beszaladt a szobába, egyenesen Tomhoz. Vetett egy gyors, méricskélő pillantást előbb rá, majd Morfinra, végül bosszúsan összeráncolta a szemöldökét és a fejét csóválta.

– Indulhatunk? – Választ sem várva kézen fogta Tomot, és felrángatta a fotelből.

Kedves Tom!

Mivel is kezdhetném… Mardekáros lettem. Most meglepődtél, mi?

Én sem.

A Süveg sem. Szerintem inkább bosszankodott. Morfin azt állítja, neki annak idején úgy mondta a beosztást: „Mardekár, hogy az ördög vinné el!" Nem tudom, elhiggyem-e neki. Te elhiszed?

Az útról nincs mit mesélnem. Te is ültél már vonaton elégszer.

Tudod, levelet írni igazán nehéz. Rájössz te is, ha kipróbálod. De majd belejövünk.

Annyi dolgot szeretnék neked leírni, de amint a pennát a pergamenhez érintem, a gondolatok sitty-sutty kiszállnak a fejemből.

Szeretettel ölel:

Merope

Elképzelte, ahogy tényleg megöleli Tomot, először lágyan, kedvesen, majd bensőségesen, mint például az apját a pályaudvaron búcsúzásnál, végül aztán úgy igazán, ádázul, csontropogtatóan – és muszáj volt mosolyognia.