3. fejezet: Tom a Roxfortban

– Virág. – Merope a napszítta fűben heverészett, lehunyt szemmel, és azt találgatta, Tom mikor mivel simít végig a bőrén. Magasan állt a nap, a csenevész szilvafa, ami alá letelepedtek, alig adott árnyékot. – Fűszál. Ha ezt csalánnal is meg mered csinálni, esküszöm, hogy békává változtatlak.

Tom halkan felnevetett.

– Madártoll. – Csiklandozta az arcát. – Hol találtad…? Levél. – Az érintést ezúttal nem az arcára kapta, hanem a szájára. – Csók… – suttogta, aztán a szemei felpattantak. – Megcsókoltál – ismételte riadtan.

– Igen – ismerte be Tom.

Merope sietve felült, és a fa törzséhez húzódott. Nem túl közel, mert előfordulhatott, hogy hangyák mászkálnak rajta. – Miért?

Tom nem volt sem félénk, sem pedig szégyenlős, de most elpirult. – Így tűnt helyesnek.

– Mert nincs más lány a közelben? – puhatolózott Merope.

– Van más lány is, elég sok – felelte Tom Great Hangletonra gondolva. – De ők nem ilyenek.

– Nem milyenek?

A fiú mély levegőt vett, és kitartóan bámulta az egyik árvacsalán szárán napozó feketehátú bogarat. – Tudod te azt… – Sóhajtott. – Te te vagy. Merope. – Úgy ejtette ki, mintha nem pusztán egy név lenne, hanem annál sokkal több, mintha magába foglalná mindazt, amit Tom valaha a lányról tudott és gondolt. – Nincs, aki versenyre kelhetne ezzel.

– De… Barátok vagyunk, az nem elég? – Merope rájött, hogy már számára sem tűnik olyan egyértelműnek a válasz, mint korábban.

Tom a fejét rázta. – Az iskola rendben van, oda muszáj járni, de nem szeretném, hogy utána még egyszer megszabja valaki, mikor lehetek veled, márpedig, ha nem én leszek a… szerelmed, ez fog történni.

A lány eddig nem töprengett az eshetőségen, de belátta, hogy ezt bizony meg kell fontolni. Tomtól elszakítva élni… Nem, az teljességgel elképzelhetetlen volt.

– M… megismételnéd? Már úgy értem, a csókot. Az előbb nem figyeltem igazán, és rövid ideig is tartott…

Tom először mondani akarta, hogy „nagyon szívesen" vagy „örömmel", de aztán jobban átgondolta a dolgot, és szavak helyett inkább megmutatta.

A tűzpiros mozdony kövér füstpamacsokat pöffentett a szürke szeptemberi égre, és csattanások sorozata hallatszott, ahogy egymás után zárták be a kocsik ajtaját. Merope még mindig Tomtól búcsúzkodott; Morfin nem akarta látni, pontosan miként is teszi ezt, ezért hátat fordított nekik, és magában szitkozódva a peron mennyezetének szerkezetét tanulmányozta.

Merope végül elköszönt, és mire Morfin kegyeskedett megfordulni, már felkapaszkodott a vonat lépcsőjére, onnan intett nekik még egyszer; később csak egy pillanatra bukkant fel az egyik ablakban, mikor az Expressz kigördült az állomásról.

Rowle eltüntette az arcáról a joviális mosolyt, és azzal az arckifejezéssel fordult a két fiú felé, amit külön Morfinnak – és újabban Tomnak – tartogatott. – Idehallgassatok! Elegem van abból, ahogy az orrotok húzva kerülgetitek egymást. Rendezzétek ezt le egyszer és mindenkorra, aztán többé egy fintort se lássak és egy dohogást se halljak.

Tom és Morfin meglepetten meredtek rá, és zavartan topogtak. (A közelükben lévők Rowle kirohanására felkapták a fejüket, és alaposan megnézték maguknak a két fiatalembert.)

– Eszedbe ne jusson nélküle hazaállítani! – figyelmeztette Rowle a fiát, aztán mielőtt akár ő, akár Tom tiltakozhatott volna – mindkettejüknek akadt erre mondanivalója bőséggel – faképnél hagyta őket.

Rowle számítása nem vált be. Tom tudta, miről kellene beszélniük, tudta, mit mondana Morfin és ő mit válaszolna rá, és tudta mindezt a másik fiú is. Nem volt hát értelme belekezdeni, ebben egyetértettek, és makacsul hallgattak mindketten.

Mikor a peronon megfogyatkozott a tömeg, Morfin is a kijárat felé indult, Tom pedig követte. Keresztülvágtak Londonon – időnként meg-megállva, ha Tom szemügyre akart venni egy kirakatot – egészen az Abszol útig, ahol aztán Morfin járta végig a neki tetsző üzleteket, és Tom volt az, aki némán bámészkodott.

Végül szürkületkor Morfin erőt vett magán, és felszólította Tomot, hogy jöjjön, menjenek haza. Aztán karon ragadta a másik fiút és megpördült a sarkán. Néhány szempillantással később már Denemék háza előtt álltak, a nappali egyik széles ablakán kiömlő halvány fényben.

– Megbeszéltük?

– Meg – bólintott Tom komolyan.

– Érthető voltam?

– Teljesen.

– Te úgyszintén – felelte Morfin, aztán hátat fordított, és zsebre vágott kézzel hazafelé indult a sötétedő ég alatt a réten át.

Két nap volt még karácsonyig. Little Hangletonra ennek megfelelően – mintha csak rendelésre érkezett volna – szikrázó hópaplan borult egyik éjjel: reggelre fehérek voltak a dombok, a tövükben kanyargó országút, a fenyvesek, a máskor piros és barna háztetők…

Tom a karosszékben ülve olvasott, kellemes távolságban a kandalló fojtó melegétől, és úgy fordulva, hogy az ablakon át látta a ház homlokzatával szemben nyíló mezőket. Így vette észre – mikor egyszer minden különösebb ok nélkül felnézett – a dombon bukdácsolva közeledő alakot.

Merope volt, hát persze. Ki más rohant volna ilyen lélekszakadva a házuk felé?

Felpattant, a könyvet az ágyra dobta, és kiviharzott a szobából, le a lépcsőn, keresztül az előtéren. Valaki utána kiabált, de csak foszlányokat értett meg belőle, nagyjából annyit, hogy „Tom úrfi" meg „legalább kabátot". Nem törődött vele, nem ért rá. Természetesen várhatott volna, míg Merope megérkezik – azzal a tempóval nem került volna sok időbe –, de ebbe nem gondolt bele, mert nem ért rá erre sem.

Ott találkoztak, ahol nyaranta Mrs. Denem liliomai virítottak. Tom felkapta Merope-ot, mire ezüstösen villanó hószemcsék repültek körülöttük a levegőbe.

A lány persze tisztességesen fel volt öltözve – másképp ki se tehette volna a lábát otthonról –: a kabátja állig begombolva, a nyakában vastag sál, a kezén kesztyű – amit épp igyekezett lecibálni –, a fején sapka – kicsit már félrecsúszva. Tom elbűvölőnek találta.

Merope is szemügyre vette őt, és közel sem volt olyan elégedett, a vizsgálat végeztével szigorúan összevonta a szemöldökét. – Hogy nézel ki? Meg akarsz betegedni?

– Boldog karácsonyt, Denem!

Tom már azon is meglepődött, hogy Morfin személyesen adja át neki az ajándékát – nem volt szokása –, azon meg főleg, hogy aztán nem ment el, hanem leült a másik fotel karfájára, és várakozóan figyelte, ahogy ő kibontja a csomagot. Ennek ellenére gyanakodott. Nagyon is el tudta képzelni például, hogy a szögletes, kemény valami – könyvre emlékeztetett –, ami a barnás papírban rejtőzött, hirtelen ólomsúlyúvá változik, és a lábára zuhan.

– Ez meg mi? – szaladt ki a száján, mikor a lefejtett csomagolópapírból előbukkant két kicsi, dísztelen tükör. Arra gondolt, talán otromba tréfa az egész, amivel Morfin a hiúságára akart célozni. Csakhogy a fiú viccei általában nem voltak ilyen kifinomultak.

Többnyire állatokkal lepte meg Tomot és a családját – döglöttekkel és élőkkel vegyesen. Egyik évben például egy kígyót rejtett a doboz, amit a Denem-házban hagyott, egy nyári tréfa mementójaként. Történt ugyanis, hogy Merope felfedezett egy bűbájt, aminek a segítségével százszorta élesebbé lehetett tenni az ember hallását, és ki is akarta próbálni. Tom pedig lelkesen jelentkezett a kísérleti alany szerepére, mint ahogy bármit őszinte odaadással csinált volna, amire a lány megkéri, így, sok hónapnyi kényszerű távollét után. A varázslat és némi furfang bevetésével tehát elhitették Morfinnal, hogy Tom megtanulta a párszaszót.

Tom ezek után nagyon is jól értette az ajándék miértjét, így díjazni is tudta Morfin leleményességét, Mrs. Denemnek azonban már kevésbé tetszett, hogy egy kipreparált kígyótetemet talált a karácsonyfája alatt.

Aztán ott volt Agatha néni kövér, rusnya macskája – aki a gazdájával együtt december közepétől egészen farsangig vendégeskedett Deneméknél 1921 telén. Tomot idegesítette a kandúr. Nem lehetett játszani vele, ráadásul valahogy mindig megtalálta a kedvenc helyeit és kitúrta őt onnan. Tom gyakran mondogatta, hogy a lusta, tohonya dög talán még egeret se látott életében. Morfin jószívűen úgy döntött, elintézi, hogy a kisfiú mutathasson neki egyet – vagyis egész pontosan hármat, ugyanis a felállított csapdák meglepően jól működtek.

Az efféle esetekből okulva Tom mélységes és sosem szűnő gyanakvással viseltetett minden iránt, ami Morfintól származott, beleértve a két tükröt is. Jobbnak látta, ha egyelőre nem néz bele egyikbe se.

– Ikertükrök – magyarázta Morfin, tőle szokatlanul teljesen komoly és közönyös hangon. – Az egyiket odaadhatod Merope-nak. Úgy működik, mint a mugli telefon, sőt, még jobb is annál, mert láthatod, akivel beszélsz.

– Kö… köszönöm. – Tomot teljesen letaglózta a figyelmesség.

– Ugyan, csak arról van szó, tudod, hogy nagy bagolybarát vagyok, és tieitek – ha így folytatjátok – lassan belepusztulnak a kimerültségbe. Ezt pedig mégsem engedhetem.

Little Hangleton népét annak idején nem lepte meg különösképpen, mikor hírét vették, hogy Denemék is beszereztek egyet a különös, szelídített baglyok közül. Hiszen – vonogatták a vállukat –amennyi időt a kis Tom együtt töltött Merope Gomolddal, semmi csodálnivaló nincs azon, hogy a lány bagoly-bolondériája rá is átragadt.

A bagolyra egyébiránt teljesen praktikus okokból volt szükség.

Merope és Tom a tizennégyet töltötték épp be abban az évben. Rowle Gomold elfogadott egy jóformán egész nyárra szóló meghívást a családjuk francia ágától, és nem tűrt semmiféle ellenvetést, siránkozást vagy cselszövést a tervvel szemben.

Athéné, Merope baglya viszont – aki néha már a Roxfort-Little Hangleton-fordulók ellen is lázadozott – nem bírta volna az állandó repdesést Anglia és a kontinens közt, így megszületett a döntés: szüksége van egy váltótársra a fáradságos munkában. Rowle pedig tettekre váltva az elképzelést Denemék megbízásából beszerzett egy baglyot Tomank az Abszol úti kereskedésben.

A fiú nem tépelődött sokat a néven, Fülesnek keresztelte, mivelhogy fülesbagoly volt. Morfin, mikor meghallotta, megvetően kijelentette, hogy Tomnak egyáltalán nincs fantáziája, mire Füles odareppent hozzá, és sértődötten a karjába csípett. Tom attól a pillanattól fogva biztos volt benne, hogy a bagoly meg ő nagyon jó barátok lesznek.

Kegyetlenül hideg nap volt, Tom és Merope mégis úgy döntöttek, elzarándokolnak a folyóhoz, nem utolsósorban azért, hogy kiderítsék, elég vastag-e már a jég egy kis korcsolyázáshoz. A hóköntösbe dermedt erdőn átjutni azonban igencsak emberpróbáló és időigényes feladatnak bizonyult. Bukdácsolva, lassan haladtak előre, a fák törzsébe kapaszkodtak és alaposan megfontolták valamennyi mozdulatukat – nem lehetett tudni, hol rejtőzik gödör, vagy kiszögellő szikla a szikrázó, fehér hótakaró mélyén, ami minden újabb lépésnél ropogva szakadt be a csizmáik alatt.

Merope az egyik magas tölgy törzsének dőlt, és kimerülten kapott levegő után. – Ez talán mégsem volt olyan nagyszerű ötlet.

– Nem, határozottan nem volt az – hagyta rá Tom mosolyogva.

A lányt erre elfutotta a méreg. – Akkor minek helyeseltél?

– Olyan elszánt voltál, és gondoltam, ha sikerül elvergődnünk odáig, jó móka lehet belőle.

– Móka! – szusszantott Merope bosszankodva. – Nincs értelme továbbmennünk – tette hozzá néhány pillanattal később, miközben felmérte az előttük álló gyötrelmesen hosszú utat. – De persze, ha ragaszkodsz hozzá…

– Akkor elolvasztod a kedvemért a havat?

– Nem, itt hagylak – felelte a lány szenvtelenül. – Pálca nélkül különben se menne, nem úgy, mint gyerekkoromban.

Tom mosolyogva nézte Merope-ot, de ő észre se vette ezt, oldalra döntötte fejét és csalódottan kémlelte az ellenséges erdőt. – Menjünk haza! – adta ki a parancsot végül sóhajtva.

El is indult volna rögtön, azonban Tom megfogta a karját és visszatartotta: - Várj még!

Merope kíváncsian pillantott fel rá; a hangja valahogy furcsán szólt, egészen szokatlanul, mintha izgatott, elfogódott lett volna… Merope nem értette. A fiú még sosem beszélt így hozzá, azon a délutánon sem, amikor először csókolóztak. Leginkább talán arra a tónusra hasonlított, amivel régen a terveit adta elő, kissé idegesen attól, ő vajon mit mond majd rájuk, csak most komoly volt, felnőttes, nem illett az ódon emlékekhez – sem Tomhoz, igazából.

– Szeretnéd tanulmányozni, hogyan fagyok hozzá a fához? – Ráharapott a nyelvére, és azt kívánta, bár meg se mukkant volna. Mindennél jobban szerette volna tudni, mit akarhat a fiú, de fennállt a veszély, hogy az óvatlan csipkelődéssel elriasztja tőle – ám egyáltalán nem tűnt úgy, hogy Tomnak inába szállt volna a bátorsága, vagy vissza készülne vágni; mosolygott tovább rendületlenül. Tulajdonképpen ezt is különös módon tette: kicsit mulatva a lányon, kicsit úgy, mint aki tényleg örömmel megvárná, hogyan ejti foglyul Merope-ot a fa törzsére kúszó, áttetsző jégháló.

– Az ajándékodról van szó.

– Már kaptam ajándékot. Elfelejtetted? – Kinyújtotta a kezét és gyengéden megkocogtatta Tom homlokát.

– Na igen, de ez más. A karácsonyi meglepetést el kell fogadni, nincs mese, most viszont választhatsz… nem akarom rád erőltetni semmilyen módon.

Merope kérdőn vonta fel a szemöldökét.

Tom lerángatta a kesztyűt a jobb kezéről, aztán a kabátja zsebében kezdett kotorászni. Merope igyekezett közönyösen figyelni, nem gondolkodni, nem spekulálni, inkább elképzelte, hogyan dörzsöl majd életet a fiú hamarosan óhatatlanul elgémberedő ujjaiba. Tom marokra zárva húzta elő a kezét, a lány elé tartotta, és csak aztán mutatta meg, mi fekszik a tenyerében.

Keskeny aranykarika volt – elöl indákra ágazott, amik aztán újraegyesültek, bezárva a kört; szövedékükbe apró ékköveket foglaltak –, egy gyűrű, ránézésre épp Merope ujjára való.

– Ez… ó. – És mivel okosabb nem jutott az eszébe, megismételte: – Ó! Ugye, nem arra szántad, hogy… – Zavartan elhallgatott, mert nem volt mersze kimondani, amire gondolt.

–… megkérjem a kezed? De. Talán baj?

– Nem is tudom. Én… Szerintem ez… ezt még nem szabadna… – dadogta Merope szerencsétlenül, és elszántan kerülte Tom tekintetét, aki még mindig azzal az idegesítő mosollyal nézett rá. – Nem…

– Nem? Ez a válaszod? – érdeklődött Tom kedvesen.

– Nem!

– Hát akkor?

Merope legszívesebben istenesen megrázta volna. – Hát akkor: igen, te sültbolond.

Kifulladva ért a házhoz, az arca vöröslött, de hogy a hidegtől, a futástól, a boldogságtól vagy az idegességtől-e azt nem tudta volna megmondani. Leginkább talán az utolsó kettő lehetett a ludas.

Az apja a kandalló előtt ült, újsággal a kezében, Morfin pedig nem messze tőle, az ölében különböző jelekkel, nyilakkal és szaggatott vonalakkal telerajzolt pergamennel; mellette a széken tartaléktoll és tintatartó várakozott. Merope arra tippelt, kviddics-stratégiák kiagyalásán fáradozik.

Nem is foglalkoztak a betoppanásával, nem is vették észre, milyen izgatott. De majd nemsokára… hisz' hogyan is tarthatta volna magában a történteket?

– Tom feleségül akar venni! – jelentette be egyszerűen, és ahogy kimondta, érezte, hogy elszédül az örömtől. Sokkal jobb volt beszélni róla, mint csak gondolni rá, valahogy valóságosabb lett tőle az egész.

– Na és, mi ebben az újdonság? – kérdezte Morfin unottan, fel se nézve a munkájából. – Már négyévesen is azt akarta.

Merope döbbenten pislogott. Neki egyáltalán nem rémlett ilyesmi, bár meg kell hagyni, abból az időből elég kevés emléke maradt – ahogy a gyerekeknek általában. És miért is pont erre emlékezett volna? Mikor egészen a legutóbbi időkig nem volt jelentősége.

Most azonban megpróbálta elképzelni a kicsi-Tomot amint a házassági szándékait bizonygatja, ám az ábrándkép szertefoszlott, mikor a bátyja továbbfűzte a történetet:

– Igaz, hogy előtte pár hónappal még azt mondta, az anyját veszi el. Nem igazán lehetett komolyan venni.

– Hát most már komolyan lehet – jelentette ki Merope dölyfösen.

– Tényleeeg? – Morfin csúfolódva elnyújtotta a szót. – Én nem vettem észre, hogy olyan sokat változott volna. – Tűnődve biggyesztette a száját. – Csak talán magasabb lett.

Merope rosszallóan csóválta a fejét, ennél több figyelmet azonban nem vesztegetett Morfinra. Az apja ítéletét várta lélegzetvisszafojtva.

– Erről majd elbeszélgetünk – szólalt meg Rowle nagy' sokára –, ha befejeztétek az iskolát.

Merope bólintott. Ennél jobbat vagy többet aligha remélhetett. Természetes, hogy sem az apja, sem a bátyja nem ujjong a hírtől, de elfogadták, mert hát Rowle szavai ezt is jelentették: „addig is megfelel így, ahogy most van".

Mrs. Denem feldúltan masírozott fel-alá a kanapé előtt és a fiát vallatta.

– Belegondoltál már, hogy ez a döntés egész életedre szól?

Már vagy tucatnyi ehhez hasonló kérdést tett fel, Tom pedig gépiesen válaszolgatott.

– Igen.

– Abba is, hogy a gyerekeitek valószínűleg olyanok lesznek, mint ő?

– Igen. - Szívesen hozzátette volna azt is, hogy „És szerintem ez csodálatos", de nem akart kiesni a szerepéből.

– És hogy meg kell majd tanulnod boldogulni az ő világában is?

– Igen.

– Akkor jó – sóhajtotta Mrs. Denem örömmel dobva félre a szigorú anya álarcát, és leült Tom mellé. – Sejtettem, hogy ez egyszer be fog következni.

– De nem ilyen hamar, jól mondom?

Mrs. Denem legyintett. – Az eljegyzés nem is vészes dolog… végső soron. A többivel meg nem kell rohanni.

– Nem – sietett megnyugtatni Tom.

– Na látod. – Az asszony megveregette a fiú kezét, aztán gondolt egyet, és inkább a két tenyere közé fogva hevesen megszorította. – Nagyon helyes. Ebben Mr. Gomold is egyet fog érteni velem, meg persze az apád… Várj, várj, ugye, neki se szóltál előre? – Tom megrázta a fejét. – Szerencséd… Nem bocsátottam volna meg, hogy én értesülök utoljára. De azért… igazán említhetted volna, csak hogy készen álljak. Mert így, ilyen hirtelen – folytatta méltatlankodva –, nem vetted észre, hogy elfehéredek? Azt hittem, menten elájulok!

Ezernyi gyertya fénye világította meg a roxforti Nagytermet, ahol a bűvös mennyezet csillagai alatt muglik és varázsnépek nyüzsögtek, a végzősöket ünnepelve. Tom nem szeretett táncolni, és nem is ment neki túl jól, ezért megkönnyebbült, mikor Merope, kézen fogta, és a terem bejárata felé vezette.

– Megmutatom neked a híres-neves Roxfortot – mondta.

A folyosókon nem járt senki rajtuk kívül. A vendégek többsége inkább a parkba ment, ha ideig-óráig otthagyta a mulatozókat. Csendnek kellett volna tehát lennie, mégsem volt az: a festmények alakjai sutyorogtak, átsétáltak egyik keretből a másikba – egy népesebb csoport a Nagyterem felé törtetett, ahol jobban hallatszott a zene –, sokan őket bámultak, de úgy, mintha ki tudnák dugni a fejüket a kép síkjából.

Tom megborzongott, és közelebb húzódott Merope-hoz. – Óó… tényleg mozognak – állapította meg bizalmatlanul.

– Máris inadba szállt a bátorságod?

– Nekem? Soha.

– Ne mondd már! – Merope játékosan belecsípett a karjába. – És amikor belopóztunk a régi Backeman-tanyára?

– Azt ne hánytorgasd fel, légy szíves! – Tom sértődött képet vágott. – Nem a ház ijesztett meg, hanem az a szóbeszéd aggasztott, hogy egy kóbor kutya mászkál arrafelé, a szomszéd faluból való. Volt, aki azt állította, támad emberre is.

– Volt, aki meg azt, hogy nem is létezik.

– Jó, de mit lehet tudni? – makacskodott Tom. – És akkoriban még fogalmam se volt róla, hogy ha úgy adódik, te akár el is varázsolhatod.

Merope, bár annak idején ő sem vette ennyire a könnyedén a dolgot, nem hagyta annyiban, tovább vitatkozott a fiúval.

Pompásan érezte magát, szépnek és boldognak. Eszébe jutott, milyen izgatottan készülődött, mennyire várta, hogy lássa, mit szól Tom a Roxforthoz, és hogy milyennek találja majd őt ma este, ezen a jelentős a napon. Odáig merészkedett, hogy a frizurájáról még Morfin véleményét is kikérte; mire a testvére, elunva, hogy azt nézze, ahogy ő idegesen forgolódik a tükör előtt, mogorván, kelletlenül közölte, hogy csinálhat a hajával, amit akar, Tomnak úgyis tetszeni fog. Persze igaza volt, ezt Merope maga is tudta, de jólesett hallani.

– Malazár forog a sírjában – jegyezte meg kajánul, mikor beléptek a Mardekár klubhelyiségébe.

– És… emiatt most aggódnom kéne?

A lány kuncogott. – Nem, viszont azt hiszem, Morfinnak se tetszene, hogy itt vagy.

– Még jobb – mosolyodott el Tom fanyarul. Lehuppant a hideg kandalló előtti széles kanapéra, és felbámult a mennyezetre, ahol fekete víz hullámzott, és apró halak úszkáltak. – Ez illúzió, vagy a tó, amit befelé jövet láttunk?

– A tó. Ha elég sokáig maradnál itt, az óriáspolip is bekukucskálna.

– Milyen sokáig?

Merope letelepedett mellé. – Attól tartok, tovább, mint nélkülözni akarnálak.

– Kár, szívesen megnéztem volna egy óriáspolipot. Tényleg olyan, amilyennek a kalózokról szóló könyvekben rajzolják? – Merope egyszer régen, még az első beszámolói egyikében azokhoz az ábrázolásokhoz hasonlította.

A lány eltöprengett. – Nagyjából.

– Szóval itt töltötted az elmúlt hét évet – mélázott Tom.

– Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik.

– Nem mondtam, hogy rossznak látszik.

– De?

Tom csak megvonta a vállát.

– Tudom, kicsit sötét így elsőre – próbálkozott Merope.

– Inkább kicsit… morfinos. – A fiú végre megtalálta a jelzőt, amit keresett. – Őt jobban el tudom itt képzelni, mint téged. És… nos, elismerem, hiányoznak az ablakok, nem tehetek róla.

Merope hirtelen felnevetett. – Nem csoda, hogy nem tetszik. Ez is bizonyítja, hogy szinte kizárt, hogy a mardekáros lettél volna, ha netán, véletlenül van varázserőd.

– Ki szerint kizárt?

Merope szája még mindig fülig ért. – A bátyám szerint, de szerintem is.

– Szép – grimaszolt a fiú. – Ha már ilyen gondosan kielemeztetek… áruld el, melyik házba tartozhatnék?

– Griffendél – vágta rá Merope. – Esetleg Hugrabug.

– És a Hollóhát?

– Annál te lustább vagy.

Tom eltűnődött ezen, végül elégedetten bólintott. – Kíváncsi vagyok, vajon… – kezdte, aztán meggondolta magát, elhallgatott.

– Igen? – nógatta a lány.

– Majd elmondom, ha eljön az ideje.

– Ami mikor lesz?

– Sokára.

– De…

– Majd elmondom – ismételte Tom.

– Miért nem most?

– Most éppenséggel más dolgom van.

Merope kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Miféle dolgod?

A fiú elvigyorodott. – Úgy döntöttem, megcsókollak. Nem érdekel, mit szólna hozzá Malazár vagy Morfin.

VÉGE :-)