Sebastian egykedvűen díszítette a tortát, aminek egy szelete arra ítéltetett, hogy az ifjú Ciel Phantomhive teája mellé szolgálják fel, a többi pedig a kétbalkezes szolgák falánkságának kiszolgálására született.
A komornyik nem élvezte túlságosan ezt a fajta munkát, lévén, hogy értetlenül állt az emberek étkezése előtt, kissé feleslegesnek tartotta. Mégis...
Valamiért az az érzése támadt, hogyha Ifjú Gazdájáért kell elviselnie ezt az unalmat és a tudatot, hogy az emberek az ilyen dolgokat finomnak tartják, nos, akkor már nem is tűnt olyan nagy tehernek a süteménykészítés. Sőt!
Különös elégedettséget jelentett számára, hogy a gazdáját, mégha csak pár pillanatig is, de boldoggá teszi az az édesség, amit ő készített.
Sebastian nem igazán volt hozzászokva ahhoz, hogy alkosson valamit. Pusztítani? Miért ne? Lemásolni, amit más hozott létre? Mi sem egyszerűbb!
De alkotni...
A démon gyakorlott mozdulatokkal vágott le egy szeletet a tortából és egy tányérra téve, ruganyos léptekkel indult mestere dolgozószobája felé.
„ Miért is fektetek ennyi energiát az édességkészítésbe? Egyszerűbb sütemények is tökéletesen megfelelnének."
Valósággal még fel sem tette a kérdést magában, már pontosan tudta rá a választ.
- Bocchan, itt az ötórai tea ideje.
A fiatal nemes fáradtan nézett az eléje tett csészére és a szelet tejszínhabos tortára. Egyértelműen látszott, hogy melyik gyakorolta rá a nagyobb hatást.
Egy korty tea után kíváncsian vett szájába egy falat tortát. Királykék tekintete elbűvölve csillant fel...
Igen, Sebastian ezért a hirtelen előtűnő, majd azonnal elenyésző csillogásért dolgozott olyan keményen. Ezért keresett egyre nehezebb és nehezebb recepteket és ezért töltött órákat a díszítéssel. Tudta, hogy dícséretet nem fog kapni és mégis...
- Bocchan, óhajt még egy szeletet?