Csak egy fekete csuklyát látsz, ami eltakarja az arcom. Csak ennyit.. mert én nem akarom, hogy megtudd ki vagyok. El sem tudod képzelni hányszor és hányszor sértették fel fekete karmok a lelkemet. Hányszor és hányszor tapostak végig az érzéseimen a fekete cipők. Hányszor és hányszor gúnyoltak megvetően fekete ajkak.
És én ezek után egy fekete köpeny mögé rejtőzöm... ironikus.
Az iskola sem más. A napfény ragyogása itt is ugyanúgy bánt, a boldogság ugyanúgy sért, s te ugyanúgy messze vagy. Mégha mellettem állsz is, mégha meg is fogod a kezemet, ujjaidat az ujjaim közé fonva, akkor sem kerülsz közelebb hozzám.
Nem a te hibád. Én zártam be az ajtót, ami a szívemhez vezet.
És te ezek után mégis azt akarod, mutassam meg ki is az a Gregory Violet.
Hát rendben! Fordítsd el a tekinteted az arcomról és vess egy kósza pillantást a rajzaimra. Látod őket? Érzed őket? Hallod őket?
Azok ott a lelkem darabjai...