Miért a macskák?
- Hé, Sebastian…
- Ejnye, Bocchan, így kezdeni valamit, még ha a szolgájához is szól… ez igazán…
- Nem kértem a véleményedet! – mordult fel a fiú.
- Elnézést – szabadkozott azonnal nyugodt, már-már vidám hangon.
- Kérdezni akarok valamit – folytatta elgondolkodva a félbeszakított mondatát.
- Hallgatom – válaszolta készségesen.
- Miért pont a macskák? – tudakolta hirtelen, mintha csak úgy bukott volna ki belőle a kérdés. – Úgy értem, annyi másféle állat van, és te mégis csak akkor bolondulsz meg, ha valami macskaféle vetődik eléd… Ez egészen emberi tulajdonságod… mert nem csak játszod, ugye?
- Nem… - hangzott a válasz, majd pár pillanat csend következett. – Ez egy hosszú történet, Bocchan, és pihennie kellene – tért ki végül az egyenes válaszadás elől.
- Nem akarod elmondani – jelentette ki a fiú kereken. A férfi egy pillanatig meglepődve nézett rá.
- Nem vagyok biztos benne, hogy jót tenne…
- Nem érdekel a köntörfalazásod – vágott közbe sértetten. – Akkor ne mondd el – vágta oda, és helyezkedve kicsit lehunyta szemeit. Nem számított válaszra, ám Sebastian mégis megszólalt.
- Régen volt… Bocchan el sem tudja képzelni, mennyire, már én is csak homályosan emlékszem. Ma már nem létezik a nép, akikhez vetődtem, talán nyomaik sincsenek… volt ott egy furcsa ember, rengeteg macskával… aztán kiderült, hogy nem is ember, hanem démon, csak ott él az emberek közt… Nem értettem, miért jó ez neki, akkortájt éppen nem foglalkoztatott más, csak az, hogy fiatal démoni vérem megnyugvást találjon. És ő, az a különös macskadémon képes volt megnyugtatni…
- Szerelmes voltál belé? – kérdezte halkan Ciel.
- Nem tudom már, az emléke elhalványult. De valamiért megkedveltem a macskákat, míg együtt voltunk.
- Szentimentális történet – jegyezte meg a fiú, és ásítva mélyebbre fúrta fejét a párnába.
- Meg aztán… - szólt elgondolkodó, mosolygó hangon a komornyik, – Bocchan is hasonlít a macskákra – jelentette ki, mire a fiú rávillantotta felamásszín szemeit.
- Ezt meg hogy érted? – követelte a választ azonnal felé fordulva.
- Pont olyan harcias, mint egy büszke kölyökmacska, aki addig fúj a hozzáérőre, míg rá nem jön, hogy dorombolni is képes – felelte, s hogy bizonyítsa, gyengéden végigsimított a karjaiban fekvő fiún, aki erre pont úgy reagált, ahogy számított rá: egy pillanatra felsóhajtott, majd észrevéve magát rögtön támadásba lendült.
- Még mit nem! – tiltakozott határozottan. – És hagyd ezt abba! – elkapta az őt érintő kezet, és megállította. Tudta, hogy Sebastian szándékosan engedte, hogy lefogja a karját, ha akarja, képes lenne azt tenni vele, amihez csak kedve van.
Ciel rabul ejtette a férfi karját, körülfonta sajátjaival, szinte magához ölelte, aztán arcát a kézfején lévő pecsétre simította. Sebastian kellemes, bizsergető érzésként élte meg, hogy a fiú pecsétje ilyen közel van a sajátjához, muszáj volt másik karjával átölelnie a törékeny gyermektestet, hogy minél közelebb lehessen hozzá.
- Remélem, nem a macskákról képzelődsz… - mormolta.
- Dehogy is – suttogta válaszul. – Most épp önre gondoltam – tette hozzá.
Ciel morgott valamit válaszképpen, aztán ahogy volt, a karját ölelve, arcát a kézfején nyugtatva elaludt.
Sebastian elmosolyodva figyelte.
- Akár egy szeretethiányos kismacska…
2012. 05. 12.