Megoldás

Ciel később nem emlékezett pontosan, hogyan került arra a tisztásra. Először a mély csendből arra következtetett, hogy talán Sebastian a legbiztosabb helyre vitte, ami bármikor elérhető – a saját világába. Ám felpillantva megtapasztalta, hogy ez bizony nincs így, s amit csendnek vélt, az csupán a pillanatnyi szünet, amíg tudata újra képes befogadni a neszező erdőt maga körül.
- Magához tért? – hallotta a hangot, majd összerezzenve észrevette a helyzetét is: nem a fűben ül, hanem a komornyik ölében.
- Nem, káprázol – morogta az orra alatt, és próbált mozdulni, de Sebastian nem hagyta, karjai erősen fogták, esélye sem volt, hogy felkeljen. Értette a jelzést, inkább ellazult és visszadőlt a férfi mellkasának. – Mi történt? – kérdezte egy kis csend után.
- Úgy érti, mi történt, miután majdnem elvétette azt az ugrást? – kérdezett vissza gúnyosan, mire Ciel felmordult.
- Nem kértem, hogy gúnyolódj! – folytatta volna, ám lélegzete ennyitől is kifulladt, így vett pár mély levegőt, és önmagában zúdított szitokáradatot a szemtelenségért.
- Elnézést – hangzott a válasz, ám már csak megszokott formája volt, semmi több. – Elkaptam, és gyorsan végeztem a támadókkal – felelte meg a kérdést.
- Megölted őket?
- Arra nem volt időm.
- Értem – biccentett aprót, és ahogy maga elé nézett, megpróbálta elképzelni, milyen a rózsák illata, a tenger sós aromája… Sebastian annyival is képes volt megzavarni a kísérletét, hogy a szemeire simította egyik tenyerét, ezzel arra késztetve, hogy behunyja őket.
- Talán most nem kellene ezzel próbálkoznia – jegyezte meg halkan. – Mással azonban…
- Nem – vágott közbe határozottan, és elhúzta arcától a kezét. – Inkább alszom egy keveset…
- Bocchan. – Sebastian hangjában benne volt minden: a megfeddés a gyerekes viselkedése miatt; a figyelmeztetés, hogy nem gondolhatja komolyan; és talán csipetnyi fáradtság, amiért megint itt tartanak. – Nem tartanak sokáig az időleges megoldások. El kell fogadnia, hogy most merítette ki a tartalékait. Nincs túl sok választása…
- Nem – ismételte. – Jól vagyok, csak…
- A makacssága meg fogja ölni – jelentette ki kereken, közbevágva. – Önmagától nem tudom megvédeni.
Ciel mélyet sóhajtott. Nem akarta ezt a helyzetet, magában már százszor elátkozta Alois Trancyt amiért belekeverte, amiért nem hagyta, hogy csak úgy meghaljon, ahogyan kellett volna. Az elején még jónak tűnt, aztán, mikor először kezdte marni az éhség… Egészen addig nem gondolt bele a nyilvánvaló ténybe: a démonok emberi lelkekkel táplálkoznak. Beleremegett a gondolatba, s kivételesen nem érdekelte, hogy ezt Sebastian is észrevette. Nem… ártatlan lelkeket megenni… nem lett volna képes rá. Az, aki szerződést köt egy démonnal, az megérdemli, de mást… nem. Ám ahelyett, hogy a komornyik hagyta volna, hogy csak úgy éhen haljon – és akkor legalább ő szabad lett volna – megtalálta a megfelelő megoldást a helyzetre.
- Jól van – adta meg magát. Tudta, hogy nem nyerné vissza az erejét a pihenéstől. Oldalra fordult, lábait kinyújtotta a fűben, felnézett a nyugodt, már-már vidám mosolyú férfira. A vörös tekintetből nem olvasott ki semmi olyat, ami miatt megszólalhatott volna, így csak a vállára csúsztatta az egyik kezét, hogy kicsit lejjebb húzhassa magához. Sebastian engedelmesen mozdult, hogy ő kényelmesen elérhesse a nyakát. Tudta, hogy csak a gondolat a kellemetlen, hogy csak az első borzalmas, ám egy pillanatig így is tétovázott, míg fel nem sértette fogaival a fehér bőrt.
Ostoba, groteszk gondolatok ömlöttek a tudatába, inkább lehunyta a szemeit, és figyelte a reakciókat: Sebastian még nyugodt testét, az érzést, ahogy a férfi elhúzza egyik kezét, hogy hátul megtámaszkodhasson, a hirtelen meglóduló szívverésének hangját, mely azt jelentette, hogy teste érzékeli a változást: szíve őrült iramban ver, hogy vérét a semmibe pumpálja; mélyebben vett, bár nyugodt lélegzetét, erővel tartott nyugalmát.
Keze továbbra is a vállán nyugodott, ahogy lassan engedte, hogy a férfi kihúzza magát, feje azonban mellkasára bukott. Mély levegőket vett, s közben igyekezett Sebastian dübörgő szívverésére koncentrálni, hogy ne kelljen máson gondolkodnia.
- Jobban van? – hangzott a nyugodt, mégis kicsit fakó kérdés.
- Igen – válaszolt egyszerűen, és saját világa gyorsan, könnyedén váltotta fel környezetüket.
Először csak a fekete-fehér rózsák illatmintája érződött, aztán jött a tenger moraja és a só aromája. A csendben Ciel finoman kezdte tolni a férfi vállát, hogy az hátradőljön a fűbe, ő maga mozdult vele, a mellkasára feküdt. Percekig hallgatta az átlagosnál gyorsabb lélegzeteket, a dörömbölő szívverést, míg felemelkedett, s megtámaszkodott mellette. Sebastian felnézett rá.
- Jól leszel… ugye? – Halovány mosoly futott keresztül a sápadt arcon.
- Persze, nem kell aggódnia – biztosította nyugodtan. Ciel elhúzta a száját az utolsó szóra, aztán visszaereszkedett.
- Akkor jó – válaszolt végül. – Aludj egy kicsit – mondta még.
- És addig ön itt marad? – érdeklődte, s mellkasa megrázkódott az elfojtott kuncogástól.
- Miért, szerinted mit csináljak? Sakkozzak magammal? – kérdezte ingerülten.
- Igaza van, maradjon itt – hagyta rá, s mozdultak a karjai, egyik tenyerét a fiú derekára, a másikat a lapockái alatt, a hátára simította. – Legalább nem kerül bajba.
- Aludj már, félholtan semmi hasznod nem veszem – morogta a zakóba.
- Nem is tudom, ki szívja a vérem – jegyezte meg játékosan élcelődve. Tudta, hogy most lehet, most megteheti.
- Nagyon viccesnek hiszed magad, igaz? – méltatlankodott, míg karjaira támaszkodva felemelkedett, hogy lássa a féri arcát.
- Ha ön viccként értelmezi… - kezdte, ám Ciel sóhajtva borult vissza a mellkasára, így nem mondta végig.
- Borzalmas a humorod – jelentette ki. – És nem, ne válaszolj.
Sebastian kuncogott, de megállta, hogy szóljon.
- Örülj, hogy nem a lelked kóstolgatom! – mordult fel, ám szinte azonnal megbánta, ahogy kicsúszott a száján a mondat. Ebből most megint kiadós szócsata fog keveredni, ami valamelyikük sértődésével fog végződni. Hiába, túl jól ismerték már egymást.
A hosszúra nyúlt némaságot Sebastian egy kívánsággal törte meg:
- Bárcsak megtehetném. – Ciel értette. Hogyne értette volna!
- Bárcsak megtehetnéd – visszhangozta csendesen, mire a férfi mellkasa megint megrázkódott az elfojtott nevetéstől. – Aludj, hallod? Ne kelljen még egyszer mondanom! – kelt ki magából dühösen.
- Ahogy óhajtja – hangzott az engedelmes, ám mégis kicsit gúnyos felhangú válasz, s behunyta szemeit.
Ciel hosszan sóhajtott, és sokáig csak a csendet hallgatta maga körül. Meg persze a nyugodt légzést és szívdobogást. Ki gondolta volna, hogy a démonok szívének hangja annyira hasonlít az emberekére? Vagy talán csak a teste miatt van?
- Ostoba… - mormolta maga elé. – Mit kezdünk magunkkal újabb hetven évig?
Választ nem kapott, de érezte, hogy az ölelés kicsit szorosabbá vált körülötte.

2012. május 25. – június 4.