Biztonság II.
Fáradtan érezte magát, de nem tudott aludni. A nyomozás szempontjából elégedettnek kellett volna lennie, hiszen ismét elég közel volt ahhoz, hogy fényt derítsen az eltűnt diák hollétére, de mégsem volt nyugta. Lelökte magáról a paplant, és a hálóingén keresztül dörzsölte meg egy kicsit érintésre még mindig sajgó mellkasát.
Fújt egyet, felült, majd csendesen kiugrott az ágyból. Szemfedőjét a helyére csúsztatta, és kilopakodott a helyiségből. A folyosó végén volt Seba… Michaelis professzor szobája, ahová kopogás nélkül nyitott be.
Egyetlen gyertya világította meg a helyiséget, a tanárrá és hálókörlet felügyelővé avanzsált démoni komornyik az asztalnál ülve olvasgatott valamit, ám az ajtó csukódására felé fordult.
- Nem számítottam ma önre, Bocchan – szólalt meg nyugodtan, ám hangában mégis ott volt a kérdés: ezúttal mit akar tőle?
Ciel még csak nem is válaszolt neki.
- Neked van itt valahol ágyad, igaz? – kérdezett rá.
- Azaz ajtó vezet a hálószobámba – válaszolt készségesen.
- Ébressz fel reggel időben – vetette oda, és már az ajtónál is volt. A szoba egyszerű, hűvös, makulátlan. Sebastian valójában egyszer sem használta. Ciel letette a szemfedőt, az ajtót félig nyitva hagyta, úgy feküdt be az ágyba.
- Bocchan…
- Nem tudok odabent aludni – válaszolt a kimondatlan kérdésre.
- Talán felkavarták a ma történtek? – érdeklődte megállva az ajtóban.
- Nem… csak nem tudok aludni – mondta.
- Értem – hagyta rá. – Akkor jó éjszakát, Bocchan. Itt biztonságban van.
Ciel hagyta, hogy ez az egyetlen mondat végigvisszhangozzon rajta, kimossa belőle az idegességet. Még ha nem is igaz a biztonságérzet, néha annyira jó volt elhinni, egy egészen kicsit bízni benne. Csak egy éjszakára, míg alszik.