Szóval megérkezett hosszú idő után a második fejezet. : ) Őszintén szólva nehezebb volt folytatni, mint gondoltam, hisz már évekkel ezelőtt írtam az első részt, de remélem, nem okoz csalódást a folytatás sem. : ) A történet továbbra is megőrizte ezt a töredékes jellegét, mert az alapgondolat még mindig az, hogy az anime eseményeit veszem alapul, és csak itt-ott kiegészítem. Jó olvasást!

A bátyám végre megint olyan volt, mint régen. Na, jó, ez sajnos még nem volt teljesen igaz. Korábban csak üres körvonala volt önmagának, és csak a váltó után kezdett megint megtelni színekkel. Szép lassan, de határozottan haladt előre. Őszintén szólva egy kicsit csalódott voltam, a közös váltójuk után valahogy azt hittem, hogy minden egyszeriben megoldódott. De amint elmúlt az a hihetetlen érzelmi löket, egyszerre visszazökkentünk a realitás talajára.

Rin rengeteg érzelmet hordozott magában, hosszú évek alatt hurcolta őket, és annyira frusztrálttá tették, hogy szinte mindenkit megbántott maga körül. Szerencsére mielőtt teljesen elsüllyedt volna, a fiúk segítségére siettek, és még idejében kihúzták a mélységből. Most már csak azon múlott, hogy menyi idő alatt és hogyan lesz képes feldolgozni a történteket. Ennyi seb sajnos nem fog eltűni nyomtalanul.

Nagyon szerettem volna neki segíteni, de nem igazán tudtam, hogyan. Hisz az elmúlt években sem jutottam semmire, ha közeledni akartam, azonnal bezárkózott. Meg hát fogalmam sem volt, hogy mi minden történt a fiúk között, főleg Haruka-senpai és közte. Itt volt nálunk a selejtező után, teljesen maga alatt volt, majd utána, mintha kicserélték volna. És a bátyámat is, még mélyebbre süllyedt, mint valaha. Nem tudtam az óta felhozni, mert Rin teljesen elhatárolta magát tőlem, Haruka-senpaitól meg nem mertem megkérdezni. De most talán itt a soha vissza nem térő lehetőség! Rin kezd megint önmaga lenni, több teret ad nekem az életében, és hétvégére is hazajött, hogy velem és anyuval legyen.

- Ugye most nem zavarlak, Onii-chan? – dugtam be óvatosan a fejemet a nyitott ajtón, de igazából meg sem várva a válaszát már bent is voltam. Hisz olyan jól ismertem ezt a szobát, mintha a sajátom lenne. Kiskorunkban szinte mindig itt lábatlankodtam, ha anya dolgozott, és miután Rin Ausztráliába ment, sokszor aludtam itt, hogy enyhítsek a magányomon. Ez a szoba számomra még mindig a múlt békéjét és biztonságát jelentette, Rin nem tudta megtölteni kétségekkel és gondokkal. Számomra legalábbis nem, de vele más volt a helyzet. Ha itthon volt, igyekezett a lehető legkevesebb időt itt töltetni, és egy új fura szokásra is szert tett: soha nem zárta be az ajtót, még éjszakára is csak behajtotta. Milyen múltbeli események szellemeivel nem akarja összezárni magát? Mi elől menekül még mindig?

- Mintha számítana – sóhajtott a nagytestvérek fáradtságával, de azért mosolygott. Azzal a régi, őszinte mosolyával, ami mindig megmelegítette a szívemet. Automatikusan viszonoztam.

- Segíthetnél nekem, ha már itt vagy – nézett rám kicsit tanácstalanul, és én azonnal felmértem a problémát. Az ágya tele volt pakolva, melegítők, az egyenruha, pizsamák, pólók és az egész szobát elöntötte a frissen mosott ruhák öblítő illata. Épp próbálta beletenni a cuccokat a táskájába, de amint hozzányúlt azokkal a nagy, ügyetlen kezeivel, hát nem egyből összegyűrődött a ruha? Hajtogatta erre-arra, de a végeredmény kész katasztrófa volt. Jobban járt volna, ha csak, úgy ahogy vannak, mindent besöpör a táskájába, kevesebb kárt okozott volna.

- Engedd el azt a pólót, és lépj hátrébb az ágytól! – parancsoltam rá komolyságot tettetve, de nem tudtam elnyelni egy újabb mosolyt, ahogy megkönnyebbülve levetette magát földre törökülésben és várakozóan nézett fel rám. Az én ügyes és a mozdulatokhoz szokott ujjaim egyből munkához is láttak, és hihetetlen gyorsasággal haladtak.

- Áh, köszönöm Gou! – somolygott rám fel, és egy pillanatra a szívem is kihagyott, mert meg mertem volna rá esküdni, hogy a régi Rint látom magam előtt. Most kellett meg próbálnom, soha nem lesz ennél jobb lehetőségem! Bár nem szabadna hagynom, hogy az aggodalmam eluralkodjon rajtam, azzal csak feleslegesen felidegesítem Rint. Arról persze fogalmam se volt, hogy ezt hogyan fogom végrehajtani, amikor a kezeim olyan erős remegtek már csak a gondolatra is, hogy abba is hagytam a hajtogatást.

- Rin... Mi történt, amikor Haruka-senpai átjött hozzánk? – fordultam felé, és sajnos nem tudtam elnyelni a nyugtalanságot, mélyen átjárta a szavaimat. A bátyám reakciója pedig csak még jobban növelte a félelmemet, és most már teljesen biztos voltam, hogy tényleg történt valami fontos, nem csak beképzelem.

Rin ahelyett, hogy dühbe gurult volna, összerezzent, mintha valami sokk érte volna. Igazi páni félelem ült ki az arcára, a kezei ökölbe szorultak. Nem minta tudatosan csinálta volna, hisz a szemei a semmibe meredtek, és úgy tetszett, mintha levegőt is elfelejtett volna venni ebben a pillanatban. Összeszorult a szívem, hogy a bátyám számára valami fájdalmas emlékbe tapostam bele páros lábbal. De muszáj volt tudnom. Segíteni akartam neki, mert egyértelmű volt, hogy még egyáltalán nincs túl a történteken. A feszültség fullasztó ködként lengte körül, és én nem engedhettem, hogy a félelmei megint elragadják tőlem. A felszínen akartam tartani.

- Nekem nyugodtan elmondhatod – tettem félre a pólót a kezemből, és lassan leültem mellé a földre. Persze csak óvatosan és bizonyos távolságot tartva, nehogy elriasszam. Annyira azonban nem messze, hogy a kezemmel ne érjem el a vállát. Ha kiskoromban valami bántott, mindig ezzel a bizalmas mozdulattal hallgatott végig és vigasztalt. Úgy gondoltam, az emlék még benne is elevenen él, így ez a gesztus többet kelljen, hogy mondjon neki, mint az üres szavak. Elsősorban bizalmat, hogy nyugodtan megoszthatja velem a gondjait, rám bízhatja a titkait.

Az érintésemre valóban reagált, lassan és szaggatottan kifújta a levegőt, ami az előbb benne rekedt, a vállait is leeresztette. Bár ez inkább egy erőltetett mozdulat volt, mint valódi megnyugvás. Ahogy kimérten felém fordította az arcát és mélyen a szemembe nézett azzal a riadt, barna tekintetével, tisztán látható volt, hogy túlcsordultak a nyugtalanságtól.

Soha nem vizsgáltam még meg ilyen közelről a bátyám szemeit. Pedig gyönyörűek voltak, ha nevetett, vagy valamiért lelkesedett, a barna íriszekben mintha arany pöttyök szikráztak volna fel. Valamiért öntudatlanul is Haruka-senpai szemeit juttatta az eszembe, habár az összehasonlítás szinte nevetséges volt. Az ő szemei olyan kékek és tiszták voltak, mint egy hegyi patak. Ha a napsugarak megvilágították, bár gyönyörűen csillogott, de mindvégig jéghideg maradt. Olyan különböző volt ez a két tekintet, mégis vonzották egymást, pedig igazán soha nem fértek meg egymás mellett. Egy óvatlan mozdulat az egyik oldalról, és a másik máris darabokra tört.

- Esetleg veszekedtetek? – erőltettem tovább rendíthetetlenül, hátha a nyomás alatt összetörik az bizonyos gát, és egyszerre szabad utat kapnak az érzései. És ha még csak egy kicsit erős vagyok, ez valóban bekövetkezhet. Rin ajkai már szólásra nyíltak volna. Az arcán valami hihetetlen érzelmi kavalkád játszott le félelem, harag, szégyen, fájdalom egyvelege, és még valami, amit nem tudtam meghatározni. Mindenesetre a szemei elsötétedtek tőle, most nyomai sem voltak az aranyló pontoknak.

Aztán valahogy mégis úrrá lett az érzelmein. A felhők hihetetlen gyorsasággal vonultak el, nem tört ki semmilyen vihar. Kudarcot vallottam.

- Ja, az – vont vállat hanyagul, ezzel a kezemet is lesöpörve a róla. – Igen, Haru tényleg itt volt.

Elkeseredetten álltam fel, és fordultam vissza a ruhákhoz. Ismertem annyira a bátyámat, hogy tudjam, nem fog semmit se elárulni. Pedig jobban aggódtam érte, mint valaha. Ez a valami nagyon mélyen gyökeret vert a lelkében, és attól, hogy nem vesz róla tudomást, még nem fog magától eltűnni. És mivel nem hajlandó foglalkozni vele, akármikor szóba fog kerülni, ilyen hihetetlen erővel fogja letarolni.

- Tényleg semmiség az egész – szólalt meg hirtelen, mert látta rajtam, hogy még mindig nyugtalan vagyok. Nagyon komoly volt a hangja, és bár talán magát sikerült meggyőzni, engem annál kevésbé.

- Haruval megint barátok vagyunk.

Igen, barátok.

Kissé csalódottan néztem, ahogy a hirtelen jött eső elmossa Haruka-senpai gondosan kidolgozott tervét. Egy medencényi cseresznyefavirág… Elsőre talán hihetetlen és igazi őrültségnek tűnt, nem is csodálkozok, hogy eredetileg a bátyámtól származott. De azt el kellett ismerni, hogy valóban lenyűgöző látványt nyújtottak az apró, csillogó szirmok a tiszta kék víz felszínén úszva. Ennél ragyogóbb már csak Rin tekintete volt, ahogy a kezdeti gyanakvás után szembesült a meglepetéssel. Az arany pöttyök fényesebben voltak, mint valaha, és ez egyedül Haruka-senpainak volt köszönhető.

Ő volt az, aki ennyi éven át megőrizte ezt az álmodozva elmormogott kívánságot, ami annyira abszurd volt, hogy az ember nem igazán tudta a fejében tartani. Én se emlékeztem már rá, mikor mondta Rin, hogy szívesen úszna a sziromtengerben. Így az elején kicsit kételkedtem, hogy biztosan jó ötlet-e ez az egész, meg nagyon halványan bosszantott is, hogy nem én találtam ki. De Haruka-senpai biztosított róla, hogy minden rendben lesz, és hát Rin arca, amiről a kétség ráncait végre elmosta ez a tiszta és sugárzó öröm, mindent megért számomra. Bár a többiek segítségére is szükség volt, de Haruka-senpai azért egyértelművé tette a számára, hogy ő áll az egész hátterében. És ennek a gesztusnak most már elégnek kellett lennie, hogy átívelje a kettejük közötti szakadékot, ami miatt még mindig nem érték el egymást újra.

Akármit is mondott Rin korábban, nem volt minden rendben köztük. Ez a télen a közös edzések alkalmával tökéletesen látszott. Persze beszéltek egymással, rivalizáltak, de az egész olyan erőltetett és mű volt. Ezeket a szavakat kellett mondaniuk, ezeket a mozdulatokat tenniük, hisz elvileg barátok voltak, de minden gondosan kigondolt és élettelen volt, mindenből csak annyi, ami feltétlen szükséges. És ami a legfeltűnőbb volt, hogy alig néztek a másik szemébe. Ez az állapot tarthatatlan volt!

A bátyámmal úgy éreztem, nem fogok tovább jutni, így összeszedtem a bátorságomat, és Haruka-senpait kerestem meg. Nem mintha ő kevésbé rejtené el az érzéseit, mint Rin, sőt, sokkal rosszabb volt nála. De nekem nem volt veszíteni valóm, így megpróbáltam. És a legnagyobb meglepetésemre azonnal és őszintén válaszolt a kérdésemre.

- Igen, Rin még neheztel rám – válaszolt teljesen nyugalommal, de láttam, hogy a kék szemei olyan sötétek lesznek közben, mint az óceán mélye. – De nem akart beszélni róla. Ezért azt gondoltam, hogy én is úgy teszek, mintha meg sem történt volna.

- De hát… - elakadtak a szavaim a bennem feltoluló, forrongó érzéstől, ami a legnagyobb meglepetésemre düh volt. Iszonyatosan mérges voltam erre a két mamlaszra. A bátyám megint csak elnyomja a gondjait, Haruka-senpai meg újfent teljesen félreérthetően reagál rá. A legjobb szándékkal, mégis a legrosszabb módszerrel. És persze az egész katyvasz elkerülhető lenne, ha az egyik végre kinyitná a száját.

- Csinálnod kell valamit! – fakadtam ki végül hangosan is. – Ha így folytatjátok, megint elvesztitek egymást!

Teljesen elvörösödtem, ahogy realizáltam, hogy tulajdonképpen most leordítottam Haruka-senpai fejét. Gyorsan odavettem egy lenézést, majd menekülőre fogtam a dolgot. Zavarban voltam, hogy így beleártottam magam a kettejük dolgába, de nem tudtam uralkodni magamon. Mit gondolnak, mennyi csapást, félreértést és sérelmet képes elviselni még a barátságuk? Lassan, de határozottan haladtak ahhoz a ponthoz, ahonnan már nem lesz visszaút.

Amikor másnap Haruka-senpai megkeresett, még mindig szégyelltem magam a kirohanásomért. Ő viszont mintha fel se vette volna – és hát a bátyámon edződött, aki sokkal hevesebb, mint én -, teljesen szenvtelen arccal közölte, hogy kitalálta, mit fog csinálni. De arra még várni kell egy darabig, legyek türelemmel. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira váratlanul értek a szavai, így csak bólintottam, és megpróbáltam visszafojtani a könnyeimet.

Aztán végre csak eljött ez a nap is, és most első kézből láthatom, hogy vajon az eső elmossa-e a köztük lévő feszültséget. Féltem, hogy nem így lesz. A kezdeti meleg érzés a szívemben, amit a bátyám könnybe lábadó szemei után fogott el, kezdett kihunyni az esőben. A cafatokra szakadt szirmok sem volt már gyönyörűek, sokkal inkább baljóslatúan vöröslöttek a vízben, mint a vér. De legalább végre nem esett már olyan erősen. A pillanatnyi nyugalmat kihasználva a többiek gyorsan elköszöntek. Rint is láttam korábban bemenni a cuccaiért, így utána indultam. Gondolkodás nélkül nyitottam be az öltözőbe, és az ajtó nyikorgása hirtelen minden zajt elnyelt, úgy csapott le a szobára, mint a villámlás.

Ebben a pillanatban mintha megállt volna az idő is. Én csak álltam ott tehetetlenül az ajtóban, reszketve a félelemtől. Rin ugyanolyan sokkal viszonozta a pillantásomat Haruka-senpai válla fölött. Ő háttal állt nekem, de amikor beléptem, automatikusan felém fordult. Hihetetlen szégyelltem magam, hisz nyilvánvaló volt, hogy most akar beszélni a bátyámmal, és én erre beletrappolok a közepébe. Be se tudta fejezni a mondandóját, az ajkai ugyan már szólásra nyíltak, de amint rájuk törtem, nem jöttek elő többé a szavak. Majd ez a végtelenig nyúló pillantott a bátyám törte meg, ahogy azt tette, amihez a legjobban értett: menekülőre fogta dolgot.

- Késő van, ideje mennünk – iszkolt ki gyorsan a szobából, úgy folyt ki Haruka utána kapó ujjai közül, mint a víz.

- Beszéljetek nyugodtan, megvárom – mentegetőztem erőtlen hangon, de felesleges volt, Rinnek már nyoma sem volt a folyosóm. Félve pillantottam Haruka-senpaira, és ahogy szembesültem a dühös kék szemek sugarával, mintha mélyről jövő mennydörgés rázta volna meg az öltözőt. Hevesebb vihar tombolt közöttük, mint valaha.

Nem volt képem többet Haruka-senpaijal beszélni erről a témáról, Rinnel meg nem jutottam semmire. Ha csak úgy érezte, hogy erről akarok kérdezni, már előre menekülőre fogta, mielőtt bármit is kinyöghettem volna. Így nem tehettem mást, beletörődtem, hogy nem tehetek semmit, és ez a két lökött úgy szúrja el a barátságát, ahogy akarja. Persze még reménykedtem, hogy Haruka-senpai újra megpróbálja kiengesztelni a bátyámat, vagy ő esetleg megváltoztatja ezt a hihetetlen makacs hozzáállást, de igazából nem nagyon bíztam benne.

Azon is elgondolkoztam, hogy talán így lesz a legjobb. Vannak olyan sérelmek, amiken nem lehet túllépni, és Rin ezzel a „fejét a homokba dugja" viselkedéssel épp ezt akarta elkerülni. Lehet, az tenné tönkre a barátságukat, ha újra felhánytorgatnák, és most mentik meg azzal, hogy tudomást sem vesznek róla, és hagyják, hogy az idő eltompítsa a sebeket. Hiszen most már lassan egy év telt el az óta rejtélyes látogatás óta, és a dolgok valóban sokkal jobbak voltak.

Egészen pontosan a kettejük kapcsolata ugyanolyan káosz volt, mint előtte, csak hirtelen fordult a kocka. Rin kezdett megnyugodni, mintha teljesen visszacserélték volna, és tényleg a háta mögött hagyta volna azt a törést, amit Ausztráliában szenvedett el. Ehhez képest Haruka-senpai a szokásosnál is jobban bezárkózott, és nem a szokásos sztoikus nyugalmával reagált mindenre. Persze továbbra is nemtörődöm maradt, de higgadtnak nem volt mondható, csak úgy izzott körülötte a feszültség. Bár arról fogalmam sem volt, hogy nála mi váltotta ki ezt a hirtelen változást, a bátyámról azonban már annál több sejtésem volt. Sousuke-kun… A felbukkanásával, mintha egyszerre visszarepültünk volna az időben, és Rin megint az a felszabadult és vidám gyerek volt, mint régen.

Most is Rin maga kérdezte meg, hogy nem jöhetne-e át hozzánk Sousuke vacsorára, pedig régebben még ő is csak nagy ritkán látogatott haza. Mintha csak egy múltbeli emléket játszottunk volna újra, mindenki nevetett, a fiúk civódtak, versenyeztek, hogy ki végez hamarabb, közben persze anya rosszallóan rázta a fejét, hogy milyen gyerekesen viselkednek. Az egész annyira megnyugtató és biztonságos volt, végre nem kellett azon agyalnom, hogy mi nyomja a bátyám szívét. Sousuke elfeledtette vele minden baját, vagy egyszerűen csak előtte teljesen önmaga mert lennie, és nem kellett görcsösen arra törekednie, hogy megőrizze a látszatot.

Ahogy őket figyeltem az asztal túloldaláról, a megkönnyebbülés és a gyorsan magával ragadott jókedvem hirtelen borússá vált. Ilyennek kellett volna lennie egy barátságnak. A legjobbat hozza ki az ember a másikból, támogatják egymást, törődnek a másikkal, talán jobban is, mint saját magukkal. De ha ezt összehasonlítottam a bátyám és Haruka-senpai kapcsolatával, nem barátságot láttam. Hol húzták előre a másikat, és egyszerűen megtriplázták a másik erejét; de ugyanilyen hirtelen egy rosszul elejtett, elhallgatott vagy félreértett mondat képes volt a földig rombolni az egészet egy pillanat alatt. Amennyire erősítették, ugyanannyira, ha nem százszor jobban voltak képesek hátráltatni a másikat, és ha az egyik lezuhant, a másikat is húzta magával a mélybe.

Tulajdonképpen a megismerkedésük óta a szakadék szélén egyensúlyoztak, és most Haruka-senpai állt közelebb a zuhanáshoz. De én… én nem akartam, hogy Rin megint elbizonytalanodjon. Azt akartam, hogy maradjon ilyen vidám és magabiztos, haladjon előre a célja felé eltántoríthatatlanul. Én… szégyelltem magam, de nem tudtam elnyomni ezt az érzést. Persze aggódtam Haruka miatt is, azonban azt se akartam, hogy az ő kilátástalansága megmérgezze a bátyám boldogságát. És egyébként is, neki ott volt Makoto-senpai. Számára ő az a barát, aki mindig mellette áll, hogy a földön tartsa. Nem Rin…

Idegesen tettem félre a tollamat a kezemből, és a füzetemet is összecsaptam. Felesleges volt tovább görnyednem felette, úgyse haladtam semmire. Túlságosan szégyelltem magam az önzőségem miatt, mintha elárulnám Haruka-senpait. Pedig én kértem, hogy beszéljen Rinnel, én beszéltem rá arra a nagy gesztusra a virágokkal meg a medencével, és nyitottam rájuk, ezzel tönkre is vágva az esélyüket a békülésre. Most meg, hogy a bátyám valóban túllépni látszott a dolgon, hátrahagytam volna.

Nem akartam tovább ezzel foglalkozni, kezdett már hasogatnia a fejem, hogy Rin miatt aggódom, igyekszem megfejteni és megoldást találni problémáira. Amikor hiába tettem bármit is, minden csak rosszabb lett. Ha igazán szeretne továbblépni, végül ő maga is fog találni valamilyen kiutat. És én sajnos nem tudom lerövidíteni az utat addig, sem megspórolni a fájdalmas kerülőket.

Nem akartam tovább szorongani egyedül, így céltudatosan elindultam a bátyám szobája felé, hogy kissé alkalmatlankodjak, még mielőtt vissza kell menniük a kollégiumba. Ez is egy amolyan megszokott, bensőséges dolog volt hármunk között, kiskoromban is mindig átosontam hozzájuk. Ezt akartam, ezt a régi boldogságot, hogy megint magával ragadjon, mint vacsora közben, és messzire elűzze a gondjaimat.

Ahogy közeledtem a nyitott ajtó felé, hirtelen telefoncsörgés ütötte meg a fülemet. Egy pillanatra megtorpantam, és mérlegeltem, hogy talán öt perccel később is visszajöhetek, de mielőtt hátraarcot csináltam volna, már fel is vették.

- Matsuoka Rin telefonja – csendült fel Sousuke hangja meglehetősen bosszúsan, én pedig kővé dermedtem. Tudtam, hogy azonnal el kéne tűnnöm, de egyszerűen nem engedelmeskedtek a lábaim. Miért veszi fel Sousuke Rin telefonját? És egyáltalán hol a bátyám?

- Nincs itt – válaszolt kurtán és meglehetősen irritáltan Sousuke a vonal másik végén lévő személynek. Ki lehet az, akivel ilyen hangon beszél? Mi köze van neki a bátyám ismerőseihez?

- Hagyd békén őt, Nanase! – szólalt meg újra, ezúttal szinte fenyegetően. – Többet nem ismétlem meg.

És ezzel letette, én pedig tudtam, hogy eljött az időm a menekülésre. Úgy rohantam vissza a szobámban, mint aki kísértete látott, majd magamra csaptam az ajtót. Az előbbi percekben a szívem is kihagyott pár ütemet, így most eszeveszett tempóban vert és csak úgy kapkodtam a levegő után. Meg is szédültem kissé, így hagytam, hogy a hátamat az ajtónak vetve lassan térde ereszkedjek, hátha így hamarabb megáll a világ ebben az eszeveszett forgásban. Amint újra normálisan kaptam levegőt, valóban a szoba se pörgött tovább, de a helyzet ettől sajnos nem lett tisztább. Sőt, nagyobb volt a káosz, mint valaha. Miért tette ezt Sousuke? Mi értelme ennek az egésznek, hogy Rin megint önmaga, ha csak hazugságokra épül az egész? Tényleg csak úgy tudja megvédeni, ha eltaszítja a közeléből Haruka-senpait? Szólnom kéne Rinnek?

Csak úgy zúgott a fejem a kérdésektől, de egyikre sem találtam a választ. Amit igaznak hittem, arról kiderült, hogy csak illúzió, és már semminek nem volt értelme. Így a legegyszerűbb utat választottam: úgy tettem, mintha nem tudnék semmit, és semmi sem történt volna. Bár egyáltalán nem voltam magamra büszke, egy valami mégis halvány, örömnélküli mosolyt csalt az arcomra: jobban hasonlítottam a bátyámra, mint gondoltam volna.

Meglepő szemszög volt, erre biztos nem számítottatok. ^.^ Nem véletlenül, ez amolyan átvezető volt az első és a második évad között, és a harmadik befejező fejezetben ismét szemszögváltás lesz. : ) Hogy mikor érkezik? Nagyon igyekszem még júniusban befejezni. Addig is remélem, elnyerte a tetszéseteket a fejezet, és senki nem bánta meg, hogy folytatást kért. :D