És végre megfogyva, ám de törve nem, eljutottunk az utolsó fejezetig! : ) Nehéz munka volt, de örülök, hogy végül rászántam a magam a folytatásra, tényleg így lesz kerek. Mármint a maga töredékes módján. :D A fejezet a második évad 12. epizódja alatt játszódik, és hát jó olvasást hozzá! :)

Nem tudok békésebb pillanatot a jelenleginél. Körülvesz az óceán, még ha épp csak a derekamig is csapnak fel a hullámok, ha behunyom a szemem és csak a morajlásra koncentrálok, mintha teljesen körbeölelne. A hideg víz gyengéden csapdossa a bőrömet, az ujjaimmal a nedves homokba markolok. Képes lennék örökre így maradni a sós levegő illatával az orromba. Talán csak makréla hiányozni egy kicsit…

A tökéletes nyugalmamból egy határozott, de játékos rúgás billentett k, és én kicsit ingerülten szegeztem szemeimet a még mindig somolygó Rin irányába.

- Mi az? – kérdezem határozottan bosszúsan, mert már igazán az én türelmem határait is feszegette ez a mindentudó vigyora, ami órák óta nem kopott le az arcáról.

- Még mindig nem hiszem el – kuncogott halkan, és ebben a gondtalan nevetésben egy pillanatra felsejlett a régi Rin. – Persze reménykedtem benne, de mégis.

Ez már a sokadik ilyen megjegyzése volt, épp ezért nem is méltattam szóra sem, csak vállat vonva fordítottam vissza a tekintetemet az óceánra. A kék hullámok hirtelen már nem megnyugtatóan ringatóztak, hanem nyugtalanul verdesték a bőrömet, egyre csak felkorbácsolva bennem is valamilyen megmagyarázhatatlan érzést. Nem tudtam volna megnevezni, hogy mi az; csak éreztem, ahogy az előbbi kellemes nyugalom tajtékként foszlik szét a víz tetején, és én valamiért egyre zaklatottabb voltam. Vagy izgatott a jövő miatt, ami végre nem egy kilátástalan és végtelen mély szakadék fenekén vár rám. De persze nem ez volt az egyetlen ok, hisz ez még mindig olyan képlékeny és távoli volt, hogyha túlságosan előre görgettem a szálakat a jövőbe, szint belefájdult a fejem a végtelen lehetőségekbe. Nem, be kellett látnom, hogy ezt a furcsa bizsergést, hogy bármelyik pillanatban tettre készen felpattantam és leúsztam volna több hosszt; ezt Rin közelsége okozta. Ahogy figyeltem azokat a barna szemeket, amikben aranyló pöttyökként csillogott az öröm, teljesen elfelejtettem az előbbi bosszúságomat, a szívem pedig egyre hevesebben kezdett verni. Szinte megbabonázott az tekintet, hisz fényesebb volt, mint az éjszakában kivilágított város a távolban.

Közel s távol egy lélek sem volt rajtunk kívül a part ezen szakaszán, az éjszakai város nyüzsgését pedig elnyelte a tenger moraja. Kicsit olyan érzés volt, mintha a világ megszűnt volna körülöttünk, bár igazából mi magunk alkottuk meg a saját kis világunkat, ahova ebben a pillanatban senkit sem engedtünk be magunkon kívül. Hihetetlen békés és megnyugtató volt ez a gondolat, és ha valóban ez így megmaradhatna örökre, még az újonnan talált álmomról is azonnal lemondanék. Hisz az is csak Rinnek volt köszönhető, hogy egyáltalán rá találtam, nélküle nem létezett… ha jobban belegondolok, nem csak az álmommal volt ez így. Én magam, egy részem soha nem is létezett volna, ha nem találkozok Rinnel. Makotóval más volt a helyzet, ő elfogadott olyannak, amilyen vagyok és a veszekedésünkig nem is próbált soha úgy igazán befolyásolni. Rin viszont a első pillanattól kezdve erős hullámokkal ostromolta a belsőmet, és az én kőkemény makacsságomat is képes volt kitartó és hosszú munkával csiszolni, alakítani. Igen, tulajdonképpen a létezésemhez nem is volt másra szükségem: csak a végtelen víz és Rin. Meg, ha már úgyis a saját világunk, amit magunk teremtünk, akkor még makréla.

Amint abbahagyta a somolygást, észrevette, hogy már hosszú percek óta figyelem, szinte pislogás nélkül, így kérdően vonta fel a szemöldökét. Ám ahogy ő is kicsit jobban megfigyelte a tekintetem, egyből rájött, feleslegessé váltak a szavak. Tudta jól, hogy csak akkor nézek ilyen intenzitással, azzal az elszántsággal és szenvedéllyel a szememben, amikor úszok. Ezen kívül egy alkalom volt még, ami szinte beleégette magát az emlékezetünkbe. Akkor egyidejűleg kezdődött és ért véget közöttünk minden, és azóta is átugorhatatlan falként húzódott közöttünk. Nem beszéltünk róla, a létezéséről se vettünk tudomást, ám mindhiába, mert ettől még ott volt, és nem hagyta, hogy elérjük egymást. Még ha ebben a meghitt pillanatban csak egy átlátszó vékony fátyol is volt, de közénk állt. És most már igazán kezdett elegem lenni belőle.

Rinnel persze végül kibékültünk, legalábbis megszabadultunk attól az évek alatt felhalmozott feszültségtől. Veszekedtünk és kiabált velem, míg könnyekbe nem fulladt el a hangja… A szívem olyan fájdalmasan facsarodott össze a látványra, hogy támadt ez az őrült ötletem, és végül együtt úsztuk a váltót. Hisz azt mondta, mindennél jobban szeretne velünk úszni, mindnyájunkkal… nem velem egyedül. Ráadásul nem is volt hajlandó még csak megemlíteni se a dolgot, ha érzete, hogy arra akarom terelni a szót, azonnal elmenekült. Így gondoltam, talán hagynom kéne a dolgot.

Olyan kényes volt még akkor minden. Az a mosoly, ami a gyerekkori emlékeimből soha nem hiányozhatott Rin arcáról, amikor még a szemeit is lehunyja egy pillanatra, hisz annyira boldog, olyan erősen járja át ez a jóleső érzés, hogy nem tud és nem is akar a külvilágra figyelni. Befelé néz, a saját örömére koncentrál. Na, ez a mosoly épphogy csak visszatért, és még nem volt igazán szívből jövő, inkább csak egy régi szokás, ami már az izmaiba volt kódolva és akaratlanul indult el az arcán, de amikor ráébredt, hogy mit csinál, már nehezebb volt fent is tartania. Féltem, hogyha most felhozom ezt az egészet, újra elveszítem ezt a boldog arckifejezést, egyszerűen csak cseppfolyóssá válik és kifolyik az ujjaim közül.

Mindig is kiszámíthatatlan volt számomra. Tele volt energiával, hangosan és nevetve beszélt, a kezeivel hadonászott, hogy még szabadabban utat adjon érzéseinek. Mert voltak neki, és korábban mindig nyíltan ki is mutatta, mérges volt, majd sírva fakadt, majd megint kiabált velem, de a végén csak mosolygott. És ezek az érzelmi hullámok mindig el is értek engem, hol erősebben csapkodták a bőrömet, hol éppen csak békésen nyaldosták a partot, de egyértelmű volt. Ausztrália változtatta meg, és többet nem értek el hozzám a hullámok. Majd úgy igazán bedühödött rám azon a versenyen, amikor kikapott ellenem, vagy megsértődött, nem igazán értem a mai napig se, mert egyszerűen kiszáradt az egész tenger és már nem kötött össze minket.

És évekig képes volt haragudni. Ezen túl voltunk már, de azon az éjszakán még nem, itt vibrált közöttünk a levegőben, de ő egyszerűen nem akart róla tudomást venni, hogy igenis lefeküdtünk egymással. Ezt meg is írta nekem aznap abban az üzenetben. És én már megint nem értettem, hogy mi zajlik a fejében, de tudtam, hogy valamin megint sikerült megsértődnie, minden szavában érződött a megbántottság. Erőltessem addig, amíg megint fel nem idegesítem? Most vajon hány évig fogja makacsul tartani a haragot?

Gou javaslatára végül mégsem hagytam annyiban. A medence a virágokkal elég nagy gesztus volt, így a többiekkel együtt vittem véghez, hogy ne ijesszem el, de végül még is meglépett előlem. És aztán már jött is Yamazaki… Elég nyersen adta a tudtomra, hogy hagyjam békén Rint. Talán többről volt szó, mint egy aggódó barátról? Vagy Rin maga küldte, és így akarta a tudtomra adni, hogy ő nem kíván erről a témáról beszélni? Nem tudom, de mindegy is. Feladtam. Az idő hihetetlen gyorsasággal telt el, és Rin semmi jelét nem adta, hogy megint úgy szeretne közeledni hozzám. Csak a barátságát ajánlotta fel, és úgy látszott, ennyivel kell megelégednem. És akadtak még más dolgok is, amin rágódhattam: mihez fogok kezdeni a jövőmmel…

Abban a legkétségbeesettebb állapotomban engem sem érdekelt a kapcsolat kettőnk között, sőt, mindenkiből elegem volt. Hisz mindannyian taszítottak a mélység felé, csak épp különböző irányból. Nem hagyták, hogy magam keressem meg az utat, csak toltak a szakadék széle felé, és közben észre sem vették. Nem tudtak ők semmit. Még Makoto is... Ahogy egy légvétel erejéig végre le mertem nézni a mélységbe, hihetetlen tériszony kerített hatalmába, a félelem végigkúszott a testemen. De ahelyett, hogy megbénított volna, épphogy erőt adott. Az utolsó pillanatban lendítettem a vissza a lábam, mielőtt még elvesztettem volna az egyensúlyomat. Szilárdan megálltam a földön, szembefordultam a többiekkel, és most én löktem el őket magamtól, nehogy tényleg a mélybe taszítsanak.

És erre Rin gondolt egyet, és végre nem lökdösni próbált a mélybe, hanem megragadta a kezem és velem együtt ugrott a szakadékba. Vagy Ausztráliába, a lényeg ugyanaz: nem hagyott, hogy lezuhanjunk, hanem szárnyakat adott nekem, lehetőségeket mutatott egy felfelé ívelő jövő felé. És bár most már megnyugodva lebegett a távolban ez a cél, nem akartam még elengedni magam mellől. Ahogy ez az erős, sürgető érzés, hogy láncoljam magamhoz, értelmes gondolatokká, majd tettekké formálódott, valóban cselekvésre is sarkallt. Hosszú ideje bámultunk mér néma csendben egymás szemébe, pontosan tudta mostanra, hogy mire gondolok, mit akarok. Most azonban kivételesen nem akart elfutni előlem, noha engedélyt se adott, de még csak nem is voltam biztos, hogy ő is erre vágyik. Pedig nekem már igazán elegem volt, nem voltam hajlandó többet hallgatnia dologról, azonnal tudnom kellett mindent: ő is olyan elkeseredetten meg akar érinteni? Miért haragudott meg egyáltalán? És mi van Yamazakival?

- Rin… - fűztem az ujjaimat az övéibe, ahogy félreérthetetlenül felé hajoltam, hogy megcsókoljam. A szemeimet közben mereven szegeztem az arcára, mert látni akartam a legapróbb rezdülését is, hogy ő is akarja-e, vagy rögtön elutasít, esetleg bedühödik, vagy megijed. Ám mielőtt bármilyen érzelem is kiült volna az arcára, hangos lárma törte meg a csendet és törte darabokra a mi kis világunkat. Egy csapat fiatal bukkant fel a parton nem túl messze tőlünk, a telefonjukból bömbölt a zene, jókedvűen ordítoztak és nevettek. Pár pillanatig bambán bámultam rájuk, mert csak lassan tudatosult bennem, hogy valószínűleg most örökre elbatátázták az utolsó esélyemet is. Irritáltan kaptam el róluk a tekintetemet, és egyből Rint kezdtem fürkészni, hogy ő mit szól mindehhez. De a legnagyobb meglepetésemre ahelyett, hogy menekülőre fogta volna a dolgot, mint általában, ugyanazzal a vidámsággal nézett rám, mint korábban. Szóval megint a 'nem veszünk róla tudomást' mellett döntött?

- Ahh, éhen halok! – tápászkodott fel lassan a homokból. – Gyere, együnk valamit!

A szívem hihetetlen tempóban kezdett kalapálni, ahogy némán követtem be a városba a zsúfolt utcákon, mert tudtam, hogy végre valami megváltozott közöttünk. Most már nem vette fel azt a sértett arckifejezést, amikor közeledni próbáltam felé, és a kezemet is csak akkor engedte el, amikor felállt, és előtte még félreérthetetlenül megszorította. Mi ez az egész? Egészvégig ezen az apró szorításon pörgött az agyam, ahogy szinte anélkül követtem, hogy egy kicsit is jobban körülnéztem volna magam körül.

Lassan már kezdtem hozzászokni, hogy úgy követtem Rint ezen a furcsa és idegen helyen, mint ha az árnyéka lennék, és nem győztem csodálni, hogy ő milyen könnyedén és magabiztosan mozgott. Zavarni nem igazán zavart, hogy rá vagyok utalva, a délelőtti jókedvem pedig kezdett újra erőt venni rajtam, és messze elűzni ezeket az idegtépő gondolatokat: vajon mit gondol Rin, mit érez, meddig mehetek el vele… Hanyagul vállat vontam mindezekre, és újra mosolyra álló arccal követtem valamilyen pubba egészen egy üres asztalig. Valamiért képtelen voltam tovább kettőnkön görcsölni, csak hagytam, hogy átjárjon az öröm, és az vezessen mindenféle aggály, vagy előzetes gondolat nélkül. Ahhoz hasonlított ez az állapot, amikor az ember sokat iszik. Legalábbis Makoto apja nagyon hasonlóan írta le, amikor egyszer megkérdeztük róla.

Rin is mintha egy kicsit megszédült volna, továbbra is jókedvűen mosolygott, még csak megjegyzést sem tett, amiért bosszankodva nyugtáztam, hogy ezen a helyen nem lehet makrélát enni. Helyette csak nevetve rendelt két hamburgert és sört, és amikor kérdően néztem rá, csak hanyagul megvonta a vállát.

- Ez egy különleges nap, amit meg kell ünnepelnünk – tette hozzá magyarázatképpen, majd somolyogva összeütötte a poharunkat és belekortyolt a habzó sörbe. Még mindig értetlenül követtem a példáját, és nem is volt olyan rossz, mint gondoltam. A hamburger viszont már kevésbé nyerte el a tetszésemet, így azt csak lassan eszegettem, ittam a sörömet és közben nézelődtem. A hely percről percre telt meg fiatalokkal, mindenki jókedvűen evett és beszélgetett, a zene hangosan üvöltött. Olyan nagy nyüzsgés volt, hogy egyetlen szót se tudtam kivenni, és minden egy hatalmas káosszá mosódott össze a fülembe. A kis tánctérre villódzó fények vontak figyelmet, ahol emberek zsúfolódtak egymásnak, pörögtek össze-vissza, majd beleszédültem. Bár lehet, hogy ez már az alkohol hatása volt, mert a korábbi bódultságom mellé most már szédülni is kezdtem. Az alkohol Rinen is kifejtette a hatását, enyhén kipirosodott arccal szemlélte a táncolókat, amíg vissza nem kapta a tekintetét és mereven előre bámulva folytatta a hamburgert. Oh, ez talán még se az alkohol volt.

Kíváncsian néztem arra, ahová az előbb bámult, és egyből meg is értettem, hogy mi a baja. Egyes párok a táncterén szemérmetlenül simultak egymásnak, néhányan vadul csókolóztak, ráadásul két fiú is kézen fogva táncolt az egyik sarokban. Nos, nem mondhatni, hogy ez a látvány Japánban mindennapos lenne, de engem nem ez izgatott fel igazán.

- Azt mondtad, hogy ez nem normális Ausztráliában – böktem a fejemmel a tánctér felé kissé durcásan. Persze teljesen elpirult, ahogy számon kértem, de nem igazán tudott érdekelni, hogy illetlen vagyok-e, vagy sem. Az alkohol valahogy bátorságot és egy fajta lökést adott, hogy igenis mondjam ki, amit gondolok, tegyem meg, amihez kedvem van.

- A hotelben csak dühös voltam – túrt bele a hajába, miközben gondosan elkerülte a fűrkésző tekintetemet. – Az emberek itt sokkal közvetlenebbek, mint otthon, és senki nem akad fel az ilyesmin.

Érdeklődve hallgattam, ahogy Rin beszél, miközben egy teljesen őrült ötlet kezdett kibontakozni a fejemben. Újra visszapillantottam a táncolókra, majd a többi vendégre, de mindenki a legnagyobb jókedvvel szórakozott és abszolút nem foglalkoztak magukon kívül mással. Így mielőtt az alkoholtól lelassult agyam bármilyen ellenérvet is fel tudott volna hozni, egyszerűen Rin felé hajoltam, és megcsókoltam.

Az óta az este óta nem csókolóztunk, több mint egy éve, és most ebben az egyben akartunk bepótolni mindent. Szinte faltuk egymás ajkait, többször is összekoccant a fogunk, ahogy kétségbeesetten kerestünk utat egymás szájába. Olyan hirtelen korbácsolódott fel bennem a tűz, hogy legszívesebben félrelöktem volna az asztalt közölünk, hogy végre magamhoz húzhassam és minden egyes porcikáját újra felfedezhessem. Ehelyett az egyik kezemmel kénytelen voltam az asztalba kapaszkodni, mert a csók és az alkohol kettős erejétől szó szerint forgott körülöttem a világ, míg a másikkal erősen Rin hajába markoltam, mert valamivel muszáj voltam magamhoz láncolni. Sokáig tartott, mire Rin észbe kapott, és erősen az ajkaimba harapott, hogy valahogy eltaszítson magától.

- Megőrültél? – csattant fel pipacspiros arccal. – Ha otthon lennénk most…

- De nem vagyunk – vágtam azonnal a szavába, ellentmondást nem tűrő hangon, miközben felálltam és felé nyújtottam a kezem. – Menjünk vissza a hotelbe. Jössz?

Nem voltam képes felesleges szavakra fecsérelni az időt, sem az estleges kétségeire vagy aggodalmaira. A legkomolyabb tekintetemmel meredtem rá, hogy biztosan ne értsen félre semmit, sürgetően, mert csak nehezen bírtam türtőztetni magam. Olyan volt, mint amikor meglátok valahol egy medencét; mos azonnal fejest akartam ugrani ebbe az ismerős szenvedélybe. Szerencsére észrevette a szemeim csillogásán, hogy mi a helyzet, nem tud elmenekülni előlem, és felesleges túlbonyolításra sem vagyok most vevő. Így szó nélkül felállt fizetni, majd egyenesen a hotelba indultunk. És közben egy pillanatra sem engedte el a kezemet.

Kár, hogy nem a vízben kellett megtennünk ezt az utat, akkor legalább úgy éreztem volna, hogy valóban haladok, nem pedig vesztegetem a drága időmet, amit Rinnel is tölthetnénk. Hisz minden tovahúzott pillanattal egyre nőt a veszély, hogy a végén mégis megváltozik a szélirány, és visszavonulót fúj. És még egy visszakozást nem bírt volna ki a kapcsolatunk. Így bár már az ajtó előtt álltunk és épp a kulcsokkal matatott, nem bírtam tovább várni. Hátulról hozzásimultam, hogy apró csókokkal lepjem el a nyakát, míg kezeimmel már erősen tartottam a csuklóját, hogy nem remegjen a mozdulat közben.

- Haru… - lehelte elfúló hangon, miközben egy pillanatra megállt a keze a kilincsen. – Nem kéne előbb megbeszélnünk?

- Beszélni? – kérdeztem teljesen döbbenten, úgy kizökkentett ebből a néma, izzó vágyból, ami az étterem óta vibrált közöttünk. Úgy csengett ez a szó számból, mintha egy teljesen értelmetlen kifejezés lenne, és való igaz, hogy a pillanat hevében fogalmam sem volt, hogy mit akar ezzel. A fejemet a vállán pihentetve vártam, hogy folytassa, de mint hogy reszketeg légvételeken kívül nem adott ki más hangot, még mindig a kezét markolva nyomtam a le a kilincset, és szó szerint belöktem az ajtón. Most, hogy újra csak a mi kis világunkban voltunk, minden gátlás vagy gondolat nélkül kaptam az hűsítő ajkai után, mert ha még egy pillanatot is ki kellett volna bírnom nélküle, felperzsel a vágy.

Időt sem hagytam neki, hogy a fullasztó csókok között megkapaszkodjon a vállamba, máris toltam az ágy felé, ahol egy hangos nyekkenéssel landolt. Kábán pislogott fel rám, ahogy rekord sebességgel kiugrottam a ruháimból, és nem is bírta megállni egy halk kuncogás nélkül. Persze tudtam, mire gondol: ilyen sebesen öltözök át akkor is, ha úszásról van szó, csak most egy úszónadrágot sem hagytam magamon.

- Jó akkor beszélünk később – adta meg magát, ahogy lassan kibújt a pólójából, bár a mozdulat végén megakadt. – Most legalább nem tudsz lelépni nélkülem.

Kezdett nagyon elegem lenni ebből a felesleges időhúzásból, hogy még mindig valami kibúvót keres, vagy menekülési lehetőséget. Főleg mivel úgy se jutott el a szavak értelme az agyamig, aztán a végén megint valamivel megbántom, vagy lemaradok valami fontosról. Nem, nem játsszuk ezt, ahhoz túlságosan sokat vártam ahhoz, hogy újra érinthessem.

- Rin… - térdeltem felé, hogy elzárjak minden lehetőséget a meghátrálásra, majd mélyen a szemébe néztem. – Fogalmam sincs, miről beszélsz.

Már nyitotta volna a száját, hogy felháborodva lecsesszen, de nem hagytam rá időt neki. Kapkodó, zilált csókokkal hallgatattam el, miközben már a kezem határozottan csúszott le az izmos mellkasán, le a nadrágja széléig, majd besiklott alá. Hideg ujjaim azonnal utat találtak éledező pénisze felé, mert azt nem akartam, hogy képes legyen tovább felesleges dolgokon agyalni. Nem, a fejének csak velem kellett megtelnie, és ugyanazzal a sürgető szenvedéllyel, ami nekem se engedte, hogy akárcsak egy pillanatra megálljak és levegőt vegyek. Miközben ujjaim fel-alájártak férfiasságán, megszabadítottam az utolsó ruhadaraboktól, majd megadóan dőlt hátra az ágyon, immáron teljesen meztelen adva át magát nekem. A látványra az én hímvesszőm is megrándult, egyre távolabb taszítva engem a valóságtól, bele ebbe a mindent körbeölelő gyönyörbe, mintha csak a vízben lebegnék.

- Várj egy kicsit! – szakította el tőlem az ajkait, egyik kezét pedig a csuklómra fonta, hogy valóban figyeljek rá. Bár megálltam a mozdulat közben, de megértés vagy érdeklődés helyett csak egy nagyon irritált pillantást kapott válaszul. Fel se vette, gyorsan hátranyúlt az ágy mögé dobott táskájához, majd egy kis tégelyt nyújtott felém.

- Hoztál síkosítót? – jutott el hozzám végre bármilyen más információ a saját leküzdhetetlennek tűnő vágyamon kívül. – Rin, te perverz!

A cukkolásomra persze teljesen elvörösödve kezdett hápogni, hogy még pont én beszélek, de nem igazán törődtem vele. Az ujjaimat jó alaposan bekenve hajoltam vissza a lábai közé, és óvatosan a bejáratnál kezdtem körözni. Nem tudom mennyire érinthetette kellemetlenül a dolog, mert zavarában az arca elé emelte az egyik karját, így nem igazán tudtam leolvasni róla semmit. Bár az inkább fájdalmas, mint kéjesnek hangzó nyögései azért elég bizonyítékot szolgáltattak, így kénytelen kelletlen, de muszáj voltam lassítani a tempómon. Nagy levegőt véve próbáltam megtisztítani a fejem, majd kissé feljebb csúszva egészen közel hajoltam a füléhez.

- Miért mondtad, hogy felejtsük el? – leheltem a bőrébe, mire megborzongva gördült ívbe a gerince. Ha már annyira beszélni akart, gondoltam, ezzel el tudom vonni a figyelmét, amíg az ujjaimmal finoman felkészítem. És persze voltak kérdések, amikre épp olyan hévvel választ akartam kapni, mint lefeküdni vele.

- Ha? – kapta el a kezét, de mielőtt bármit is válaszolhatott volna, kéjes nyögésbe fulladt a hangja immáron két ujjam ténykedésétől.

- Azért haragudtál meg, mert ott hagytalak? – jutott el végre az agyamig a nem is olyan túl régi kijelentése, amit persze először egyáltalán nem tudtam hova tenni. De most már kezdett összeállni a kép: Rin azon sértődött meg, amiért én otthagytam; én meg azért mentem el akkor, mert ki kellett szellőztetnem a fejem. Amikor kijelentette, hogy többé nem akar velem úszni, olyan mértékben tört össze, ahogy sose gondoltam volna, hogy lehetséges. Ráadásul haragudtunk egymásra akkor, még az is megfordult a fejemben, hogy dühös lesz, ha ott talál.

Érdekes, hogy Rinnel valahogy minden egy pillanat alatt bonyolulttá tud válni, holott az egész kapcsolat közöttünk olyan egyszerű volt. Én akartam őt, és a kapkodó lélegzése, ahogy megpróbált valami értelmes választ kinyögni az előbbi kérdésemre, szintén arról árulkodott, hogy ő is akar engem. Nem volt szükségünk semmi másra, csak egymásra, és persze vízre, hogy a hullámokat meglovagolva végre megint olyan közel legyünk a másikhoz, amennyire az csak fizikailag lehetséges. Amikor már nem tudja az ember, hol kezdődik az egyik és hol a másik, minden összekeveredik és feloldódik a feneketlen kékségben. A gondolatra és persze Rin ujjainak a hatására, amik alattomosan fonódtak a férfiasságomra, amíg egy pillanatra nem figyeltem; kezdtem egészen kemény lenni, és persze egyre jobban a tűrőképességem vége felé jártam. És minden bizonnyal ő se szenvedett már, ha ilyen sunyi támadásokra volt képes ellenem.

Mielőtt még belé hatoltam volna, egy hosszú pillanatig a szemébe néztem, hátha felfedezek valamiféle meghátrálást, de csak bámult rám azokkal a szinte már aranyló szemeivel, mielőtt lehúzott volna egy gyors, kapkodó csókra. Reszketeg sóhajjal helyezkedtem el a lábai között, hogy óvatosan belé nyomulhassak, és minden egyes mozdulattal, éreztem, hogy kezd oldódni a belsőmet csapdosó feszültség. Végre megint itt voltam, az ismerős forró szorítás vett körül, és megint képesek leszünk csak együtt, a mi saját privát váltónkat úszni. Az elején még felötlött egy gondolat morzsa a fejemben, hogy lassan kéne kezdenem, de az első pár lökés után teljesen átcsaptak a fejem fölött a hullámok. Egyre eszelősebb tempóban mozogtam benne, mert egyszerűen nem tudtam betelni az érzéssel, ahogy keresztülvágok az elém tornyosuló hullámokon. Görcsösen nyúlt és kapaszkodott bele a vállaimba, hogy ne süllyedjen el ebben a feneketlen gyönyörben, ha néha eltaláltam egy bizonyos pontot, a fejét hátra vetve kiáltott fel, a körmei mélyen a bőrömbe martak. Nem igazán voltam tudatában annak, hogy mit csinálok, éppen a nyakát harapdálom-e, vagy a szájába nyögök, az ő forró lehelete, vagy szimplán a szoba hőmérséklete miatt száradnak ki az ajkaim és kapkodok szabálytalanul az oxigén után. Mint ahogy a hasamnak feszülő férfiassága is csak nagyon távolról jutott el a tudatomhoz, ahogy forró nedvvel lepte el a bőrömet, és a testét teljesen ívbe feszítve nyomta az enyémhez. Mintha a víz felszínéről nézett volna le rám ezzel a pipacspiros, ám már teljesen kimerült arckifejezéssel. Nem volt még egészen tiszta számomra a kép, de már csak néhány karcsapásra voltam, egy két rúgás a lábammal, és rögtön én is kint leszek mellette.

Ahogy elélveztem, olyan megkönnyebbülés és kielégülés járt át, mintha csak most bukkantam volna a felszínre, és nagyon hosszú idő után most először tudnám megtölteni a tüdőmet levegővel. Mindent éreztem, ahogy Rin szaporán emelkedő mellkasa folyamatosan az enyémhez ér, ahogy ujjai végre engednek a szorításból és gyengéden a hajamba csúsznak. Teljesen tisztán láttam végre; csukott szemmel, a fejét hátravetve lélegzett mélyeket, hogy végre magához térjen. Soha korábban nem voltam tudatában ennyire teste minden egyes porcikájának, az apró rezdüléseknek, nem éreztem közelebb magamhoz.

Ahogy kicsusszantam belőle, automatikusan közeledtünk egymás felé, az hogy szorosan belém kapaszkodott, én pedig a lábaimat gabalyítottam össze az övéivel, olyan természetes reakció volt, mint mikor az ember pislogni kezd, ha víz megy a szemébe. Leküzdhetetlen és nélkülözhetetlen is egyszerre.

- És mi van Yamazakival? – folytattam tovább a beszélgetést, mintha mi sem történt volna, mert addig nem tudtam teljesen ellazulni, amíg néhány választ ki nem csikartam belőle.

- Sousuke? Mi van vel… - mormogott még mindig kábán, míg fel nem dolgozta teljesen az információt, és fájdalmasan a mellkasomra könyökölve nyomta fel magát ülésbe. – Mekkora idióta vagy! Szerinted lefeküdtem volna veled, ha lenne bármi is? Ő a barátom!

Olyan mérhetetlen dühvel ordított a képembe, hogy komolyan megfordult a fejemben, megint csak sikerült mindent egy perc alatt elrontanom. Talán tényleg jobb volt, hogy legutóbb leléptem, akkor legalább megúsztam anélkül, hogy Rin felnyársaljon a puszta két szemével.

- Jól van, ne haragudj! – kaptam gyorsan a kezei után, nehogy a végén felpattanjon, és most ő hagyjon itt. Az már csak azért is problémás lenne, mert nyelvtudás híján kénytelen lennék visszaúszni Japánba. Bár, ha belegondolok…

- Jó persze, nem haragszom igazán. Már nem vagyok olyan, mint régen – hanyatlott vissza a párnák közé, és az arcát szorosan a vállamba fúrta, hogy véletlenül se halljam a további motyogását. – És amúgy is azért engedtem most meg, mert már teljesen biztos vagyok kettőnkben.

Nem mintha, még lett volna hozzá erőm, meg persze nem is igazán akartam küzdeni az egyre hevesebben dobogó szívemmel, majd az apró mosollyal, ami az arcomra kúszott:

- Én is, Rin!