A Roxfort Expressz pár perccel korábban futott be a King's Crossra, és a rengeteg varázslótanonc igyekezett minél kevesebb feltűnéssel elhagyni az állomást, hogy családjaikkal együtt hazamehessenek, és megkezdődhessen a nyári vakáció. Ahogy a tanárok mondják, a nyár arra jó, hogy a tanuló mindent elfelejtsen, amit a tanév során megtanult.
Egy magányos fiú állt az állomáson, mellette egy utazóláda, tetején HP monogrammal. A fiú nem volt túl magas, magassága nem haladta meg a 167 cm-t. Fekete haja álláig ért, smaragdszín szeme vadul villogott aranykeretes szemüvege mögül. Gondolatai elkalandoztak egy két évvel ezelőtti, pokoli nap eseményeire. Azon a végzetes éjszakán elvesztette szeretett keresztapját, valamint hűséges társát, a Hedvig névre hallgató hóbaglyot. Csak állt ott, és várt, amíg végre valahára egy hatalmas, rozmárra emlékeztető férfi jelent meg, és megállt nagyjából öt méterre a fiútól. A hatalmas férfi megjelenése pillanatok alatt kizökkentette a fiút sötét gondolataiból.
- Mire vársz még, te nyavalyás semmirekellő? Most azonnal hozd azt az átkozott ládádat, és tűnjünk innen, mielőtt még bárki meglátná, hogy egy ilyen sehonnaival egyáltalán szóba állok… - a férfi szó szerint üvöltött, arca már ettől is lilás árnyalatot öltött.
- Az biztos, hogy nem rád, te dagadt hájpacni… - morgolódott a fiú, miközben maga után ráncigálta súlyos utazóládáját. – Megyek már, Vernon bácsi – mondta hangosan a férfinak. – Még szerencse, hogy csak egy, maximum két hetet fogok velük tölteni, utána meg majd meglátjuk…
Vernon Dursley türelmetlenül várta, hogy a fiú beráncigálja a holmiját a kocsi csomagtartójába, az, hogy segítsen neki, egyáltalán meg sem fordult a fejében. Csak minél hamarabb eltűnhessen innen.
Miután Harry beszállt a kocsiba, egy szót sem szólt, arca a beletörődés maszkját viselte, miközben elméje lázasan járt, fejében újabb és újabb lehetőségek villantak fel, hogy hova menjen és mit csináljon, miután elhagyja a Dursleyékat. A védővarázs, mely elvileg megvédte volna Voldemorttól és a halálfalóitól, csak kacsa volt, mint minden, amit Dumbledore mondott neki. Erre már ötödéves korában rájött, Sirius halála után, de soha nem gondolta volna, hogy az igazgató manipulációi ennyire kiterjedtek. Mint a tanév során kiderítette, Ron és Hermione csak kihasználták, mert az igazgató hatalmas vagyont és hírnevet ígért nekik. Ami viszont meglepte, hogy mind Malfoy, mind pedig Piton úgy-ahogy normálisan viselkedtek vele szemben, sőt, Piton még el is kezdte tanítani mindazokra, amikre a háborúban szüksége lehet. Fegyverhasználat, mugli harcművészet, pálca nélküli és néma varázslás, és még ki tudja, hogy mi minden. Vajon honnan tudhat ennyi mindent Piton? És honnan ismeri a mugli harci módszereket?
Ezek a kérdések kavarogtak a fejében, egészen addig, amíg el nem érték a Private Drive 4-es számot, ahol Harry megint pakolhatta ki utazóládáját a kocsiból. De legalább most már a drága családja nem zárta be a holmiját a lépcső alá. Valamiért úgy látszott, hogy mindannyian félnek tőle, még jobban mint eddig.
Felcipelte a dolgait az úgynevezett hálószobájába, és levágódott az ágyra. Nem mintha olyan sok dolga lett volna. Egy ideje már Petunia néni sem nyavalygott a főzés miatt, Dudley pedig egyenesen be volt tojva tőle. Harry elvigyorodott ezen… egy igazi, vérbeli mardekáros vigyor jelent meg az arcán.
~ Hm… azt hiszem ősszel kénytelen leszek házat váltani… - gondolta magában – utolsó év ide vagy oda, nem bírok ki még egy napot abban a toronyban.~
Az este és a vacsoraidő zavartalanul telt el, hiszen Harry le sem ment vacsorázni, csak sokkal később, amikor a Dursleyék már aludtak hagyta el a szobáját, hogy valami ennivalót kerítsen. Ahogy a konyhában tevékenykedett, egy levelet látott kikandikálni a szemetesből. ~ Ez furcsa…~ gondolta magában. ~ A Dursleyék soha, semmilyen levelet nem hajítanak ki, csak az én roxfortos leveleimet.~ Odament a szemeteshez, és kihalászta a levelet, majd közelebb lépett a lámpához, hogy el tudja olvasni. A levélben a következők álltak:
Tisztelt Mr. És Mrs. Dursley!
Tudomásunkra jutott, hogy gyámjuknak, Harry James Potternek van egy féltestvére, aki egészen eddig Japánban élt egy árvaházban. Bár a fiú elmúlt 18 éves, mégis a jogszabályok szerint még 21 éves koráig nem tekinthető nagykorúnak. Éppen ezért a kormány úgy határozott, hogy ideiglenesen önöknél helyezi el a fiút, Heero Yuyt, persze megfelelő ellenszolgáltatás fejében. A fiú után az állam kész önöknek havonta 1000 fontot fizetni, ami bőven elégséges segítség az eltartására.
Mr. Yuy június 17-én, reggel 8 órakor érkezik önökhöz. Kérem, vegyék figyelembe, hogy Mr. Yuy egészen eddig Japánban élt, és az angol nem anyanyelve, így teljesen más kulturális értékeket vall, mint önök, valamint nehézségei lehetnek az angol nyelvvel.
Üdvözlettel:
Une Parancsnok
Preventor ügynökség
Harry elkerekedett szemmel olvasta végig még egyszer a levelet. Egy Japánban élő féltestvér? Vajon hogyan létezhet, hogy egészen eddig semmit sem tudott róla? ~Remek…~ gondolta magában. ~ Ennyit a nyári edzésről. Bár talán vele máshogy bánnak majd, főleg, hogy pénzt is kapnak. Remélem nem valami Dudley 2-t kapok a nyakamra…~ Harry így zsörtölődött hosszú ideig, majd miután megunta, visszament a szobájába, hogy legalább kipihenhesse magát. Lefeküdt az ágyába, majd kiürítette elméjét, hogy Voldemort még véletlenül se férkőzhessen az agyába, majd nagy nehezen végre elaludt.
A másnap gyönyörű napsütéssel indult. Harry már 5 óra előtt fenn volt, és kisurrant a házból a hátsó kertbe, hogy elvégezze a reggeli gyakorlatait. A Roxfortban az elmúlt évben rengeteget tanult, és itt most nem csak a varázslásra kell gondolni. Perselus Piton professzor, a közutálatnak örvendő, szigorú bájitaltan tanár felajánlotta, hogy edzi Harryt, hogy felkészítse a döntő csatára. Harrynek először leesett az álla az ajánlattól, majd logikusan átgondolta a dolgot, és rájött, hogy igazából Pitonon kívül senkit nem érdekel, hogy ő a nagy hős, akinek meg kéne mentenie a világot, ám mégsem tud semmit. Így a hosszú hónapok alatt nem csak varázsolni tanult meg, hanem Piton elkezdte oktatni a különféle mugli harcművészetekre.
A gyakorlatok teljes koncentrációt kívántak, és Harry majdnem három órán keresztül gyakorolt, mire úgy érezte, hogy ennél jobb már nem lehet. Főleg, hogy már csak alig egy pár perc volt 8-ig. Mélyet sóhajtott, és kinyújtóztatta fáradt tagjait, majd visszament a házba. Alighogy becsukta maga mögött a hátsó ajtót, egy autó állt meg a ház előtt. Harry beszélgetést hallott, bár a szavakat nem tudta kivenni, majd az autó újra beindította a motorját, és már el is hajtott. Még végig sem tudta gondolni a dolgot, amikor csengettek a bejárati ajtónál. Harry elindult kinyitni, ám ekkor meghallotta Vernon dübörgő lépteit a lépcső felől. A hatalmas ember félelmetes sebességgel száguldott le a lépcsőn, egyenest az ajtóhoz, majd dühtől vöröslő fejjel kinyitotta azt.
A küszöbön egy nagyjából Harryvel egykorú fiú állt, makacsul kócos, barna hajjal és jéghideg, enyhén mandulavágású kobaltkék szemekkel. Fekete póló és kék farmer volt rajta, a lábán acélbetétes bakancs. A hátán málhazsák, vállán egy laptoptáska. Származását tekintve valamelyik ázsiai országból való lehetett, ám Harry felfedezte rajta édesapja vonásait is, amitől elállt a lélegzete. ~ Szóval ő lenne Heero Yuy ~ morfondírozott. ~ Vernon helyében én vigyáznék vele. Azok a szemek még rám is a frászt hozzák.~
Vernon egy pillanatra megdöbbenve nézett szembe a jövevénnyel, majd istentelen módon kezdett el ordítani. Már nem érdekelte, hogy a szomszédok mit mondanak. Elege volt belőle, hogy folyton valami jöttment Potter gyereket a küszöbén felejtsenek.
- Takarodj innen, de most azonnal! – üvöltötte, arca a vörös helyett már lassan lilulni kezdett. – Nem vagyunk hajlandóak még egy nyavalyás Potter-ivadékot befogadni! Takarodj vissza a rizszabáló fajtádhoz. Még csak az kéne, hogy téged is ruházzunk, meg etessünk, azt persze el is felejtheted, hogy az én drága egyszem fiacs… - Heero ekkor nézett komolyan Vernon szemébe, egyik szemöldöke felhúzva. Tekintetéből csak úgy áradt a hideg. Még Harry is megborzongott, pedig ő a konyhaajtóban állt, és a jeges tekintet nem is rá irányult. ~ Merlin szakállára! Ez a tekintet még Voldemortot is sikítva kergetné az ágy alá!~ gondolta magában.
- Omae o korosu! – mondta a barna hajú fiú, gyilkos tekintetét egyenesen Vernon Dursley rozmárszerű arcába fúrta. Vernon hirtelen falfehér lett, és levegő után kezdett kapkodni. Petunia Dursley pont ekkor ért férje mellé, de abban a pillanatban el is ájult, amikor meglátta Heero gyilkos nézését. Dudley anyját követte a sorban, ám amint meglátta az új jövevényt, aki miatt az apja úgy ordított, hirtelen hátat fordított, és visítva menekült vissza a szobájába.
Harry döbbenten nézett, majd megcsípte a saját kezét, nehogy véletlenül álmodjon. ~ Aucs… oké, nem álom… Wow… fogalmam sincs, mit mondott, de az biztos, ahogy mondta, olyan volt, mintha halálra ítélte volna őket…~ Harry mély levegőt vett, majd óvatosan, nehogy véletlen rálépjen Vernonra vagy Petuniára Heero elé lépett.
- Eh… Üdv. A nevem Harry Potter – kezdte, kissé kínosan érezve magát. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Heero érti, amit mond neki. – Nos, köszöntelek itthon, már ha ezt a helyet annak lehet nevezni. Kerülj beljebb! Velük nem kell törődni, majd egyszer csak magukhoz térnek. Mellesleg szép belépő volt. Még sosem láttam olyat, hogy valaki csak egy pillantással szinte kőbálvánnyá változtassa Vernon Dursleyt.
Heero felhúzott szemöldökkel hallgatta Harry mondandóját, majd megeresztett egy félmosolyt. Harry Potter viselkedésében nagyon hasonlított a koibitojára. Már most megkedvelte a fiatalabb fiút, úgyhogy ő is átlépett a Dursley szülőkön egyenesen az előszobába.
- A nevem Heero Yuy – mondta, majd japán szokás szerint fejet hajtott. – iDozou yoroshiku./i
Harry döbbenten nézett testvérére. A fiú különös akcentussal beszélt, és Harry egyáltalán nem értette a valószínűleg japán kifejezést a bemutatkozás végén. Heero hangja magabiztosságot sugárzott, így Harry is gyorsan fejet hajtott, és elvigyorodott.
- Bocs az előzőért, de még komolyan nem láttam olyat, aki egy tekintettel el tud hallgattatni egy akkora embert, mint Vernon bácsi. Kivéve talán az egyik tanáromat, de erre azért még ő sem képes. – Harry vigyora és egész mondandója őszinteséget sugárzott. A két fiú végigmérte egymást, és szinte azonnal érezték, hogy egy családhoz tartoznak. Valami furcsa erő összekötötte őket. – Gyere, megmutatom, hogy hol fogsz aludni. Ne számíts valami nagy dologra, ezek utálnak mindent és mindenkit, aki nem tartozik az őáltaluk kitalált normákba.
Harry felvezette Heerót az emeletre, a saját úgynevezett hálószobájába. Bár az utóbbi időben sikerült egy csomó dolgot kihajítania onnan, a szoba még mindig zsúfolt volt. Egész úton felfele azon gondolkodott, hogy Heero hol fog aludni, mert másik ágyat nem fedezett fel eddig. ~ A végén még a saját ágyamat kell neki felajánlanom~ morfondírozott. Ahogy beértek a szobába, Harry arrébb állt, hogy Heero körül tudjon nézni. Ekkor vette észre, hogy amikor reggel az edzőruháját szedte elő a ládából a bájitaltan-tankönyvét az íróasztalon hagyta. Már mozdult volna, hogy hirtelen eltüntesse, ám Heero megelőzte. Felvette a könyvet, belelapozgatott, majd Harry felé fordult.
- Érdekes tudomány, de a helyedben nem hagynám az asztalon mindenki szeme láttára. Még a végén olyasvalaki kezébe kerül, akinek semmi köze hozzá.
Harrynek leesett az álla. Heero nemhogy nem lepődött meg, de még ki is oktatta, hogy nem kellene széthagynia a holmiját.
Heero visszatette a könyvet az asztalra, majd kinézte magának a szoba másik oldalát. Jobb kezével tett egy pár – még Harry szemében is furcsa – mozdulatot, és a fölösleges kacatok eltüntek, a szoba pedig mintha egy méterrel szélesebbé változott volna. Majd még egy mozdulatsor, és egy ágy jelent meg a fal mellett, egy hozzá tartozó éjjeliszekrénnyel, valamint egy bekeretezett képpel. Heero bólintott, és először a laptop táskáját rakta az ágyra, majd levette a málhazsákját is. Ekkor nézett fel újra Harryre, aki teljesen elhűlt kifejezéssel nézett rá. Heero megcsóválta a fejét, majd testvéréhez lépett, és az arca előtt meglengette a kezét.
- Daijobou? - Harry pislogott egy párat, majd megrázta a fejét, mintha egy álmot próbálna kirázni a fejéből.
- Asszem megvagyok – motyogta, majd kérdőn Heeróra nézett. – Te-te varázsló vagy?
- Valami olyasmi – felelte Heero halálosan nyugodt hangján. – Bár nem az errefelé ismeretes, pálcasuhogtató fajtából. A pálca csak eleinte segít az összpontosításban, utána már teljesen fölösleges. – Ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést, és leült az ágyára. Kivette a laptopját a táskájából, majd bekapcsolta és várt, amíg a gép bebootolt, majd megnyitott valami dokumentumot, és más hang nem is hallatszódott a szobában, csak a billentyűzet kattogása, ahogy Heero rohamos tempóban gépelt valamit. Harry egy darabig nézte, majd eszébe jutott, hogy még nem is reggelizett, pedig már majdnem délelőtt 9 volt.
- Heero, kérsz valamit reggelire? – kérdezte, hátha ki tudja zökkenteni testvérét a gép közeléből. Meg akart ismerkedni a másik fiúval, de ez egyelőre lehetetlennek látszott.
- Hn – volt a felelet. Heero fel sem emelte a tekintetét a gép monitoráról, de még nem is bólintott.
- Eh… azt hiszem ezt igennek vehetem. Jó lesz gabonapehely, vagy valami tartósabbat kérsz?
- Hn.
- O…KÉ… akkor hozom mindjárt. ~ Ha mégegyszer azt mondja, hogy „hn" komolyan nem tudom, hogy mit csinálok vele. Hogy lehet valaki ennyire antiszoc?~ Ezzel Harry kiment a szobából, le a konyhába. Útközben látta, hogy Vernon még mindig falfehéren ácsorog az ajtóban, Petunia pedig még mindig ott fekszik mellette. Harry megcsóválta a fejét, és a konyhába ment, hogy összedobjon valami ennivalót kettőjüknek. Elővett két müzlistányért, meg egy doboz gabonapelyhet a szekrényből, egy doboz tejet a hűtőből és két kanalat a fiókból, majd visszament fel az emeletre a reggelivel. Heero még mindig a gépe előtt ült, ám már nem gépelt, hanem beszélgetett valakivel, ráadásul egy olyan nyelven, amit Harry még nem hallott.
- Minden rendben, Hee-chan? – hallotta Harry a titokzatos hangot.
- Persze. Nem kell aggódnod miattam, koi – felelte Heero, és Harry egészen idáig most látta először mosolyogni. – Harry különös fiú, már most nagy hatalma van, de még nem képes irányítani. Hihetetlen módon a varázslók itt még mindig pálcát használnak. Mindenre.
- Nos, ez várható volt, azt hiszem. Une mondta, hogy totál el vannak zárva a külvilágtól, és ez a mugli világukban is így van. Azt hittem, hogy az eladó rendőrt hív, amikor Szövetségi váltóval akartam fizetni. Azt hitte, hogy pénzhamisító vagyok. Bár a pizzájuk elég jó… - és csak mondta és mondta, amíg Heero félbe nem szakította.
- Duo, elég volt. Majd mindent elmesélsz nekem, amint kikerülök innen. Quatre hogy halad a papírokkal?
- Nehezen. A bürokrácia errefele még agyalágyultabb, mint otthon, de Une segítségével már sínen vannak a dolgok. Ha minden összejön, akkor a hétvégén már újra együtt leszünk.
- Bízom benne.
- Heero…Itt a reggeli – mondta Harry, miközben odasétált a testvéréhez. Heero felemelte a fejét és be akarta csukni a gépet.
- Heero Yuy, ha becsukod azt a gépet, szétrúgom a hátsód! Beszélni akarok a tesóddal! – hallatszott a hang a gépből. Heero mélyet sóhajtott, majd úgy fordította a gépet, hogy a webkamera Harryt mutassa, és Harry is láthassa, hogy kivel beszél a bátyja. Harrynek elakadt a lélegzete. A képernyőn egy gyönyörű fiú nézett vissza rá, talán vele egyidős lehetett. Fekete izompóló volt rajta a következő felirattal: „ Isten nem ér rá. Segíthetek?" és a szöveg mellett a Halál felskiccelt alakja állt. A fiúnak rettenetesen hosszú haja volt, ami éppen kiengedve omlott a vállára, a srác pedig éppen egy hajkefével bíbelődött. A különös ametiszt szemek felcsillantak, amikor tulajdonosuk tekintete találkozott Harryével.
- Wow… le se tagadhatnátok, hogy tesók vagytok – mondta a másik fiú, aki a döbbenettől elejtette a hajkefét, ám elég gyorsan fel is vette, és folytatta hosszú hajának kibontását. – A nevem Duo Maxwell. Elbújok és elfutok, de sosem hazudok. Ez vagyok én, dióhéjban – mondta és szemei felvillantak.
- Harry Potter – felelte Harry. – Örülök, hogy megismerhetlek, Duo.
- Szintúgy. Már alig várom, hogy személyesen is találkozhassunk. Azt hiszem, jót fogunk szórakozni. – Duo arcán kaján vigyor jelent meg.
- Dettó – még mondott volna valamit, de Heero közbevágott.
- Duo, még sok megbeszélnivalónk van Harryvel. Este még hívlak, rendben?
- Oké, persze. Szép napot, Hee-chan, neked is Harry-kun! Aishiteru, Hee-chan! – mondta Duo, rákacsintott mindkét fiúra, majd bontotta a kapcsolatot. Harry egy rövid ideig még bámulta a monitort, meg persze a háttérképet, majd kíváncsian nézett fel Heeróra.
- Aishiteru, Baka – suttogta Heero, majd Harryre nézett. - Ha azt akarod tudni, hogy ő kicsoda volt… - kezdte Heero halálosan nyugodt hangon. – Nos, arra várnod kell még egy darabig.
- Előbb vagy utóbb úgyis megtudom - vigyorgott Harry. – Egyébként érdekesnek tűnik. Amúgy meg úgyis mindegy. És ha már egyébként is beszélnünk kell… Miért éppen most bukkantál fel? És mi ez a duma arról, hogy 21 éves korodig nem vagy nagykorúnak tekinthető?
Heero nyugodtan a falnak vetette a hátát, miközben tekintetével végigmérte Harryt.
- Nem maradok itt sokáig, ha erre célzol, meg nem is azért jöttem, ami a levélben volt. Már 15 éves korom óta felnőttnek számítok, a kormányok pedig nem tehetnek semmit ez ellen. Ami pedig azt illeti, hogy miért vagyok itt… Nos, csak most tudtam meg, hogy van egy féltestvérem. – Monoton, tárgyilagos hangon beszélt, mintha egy katonai eligazításon lenne. – Mind a bolygón, mind pedig a kolóniákon egy teljes DNS vizsgálatot végeztek el minden lakón, hogy a háborúban árván maradt gyerekeknek ne árvaházakban kelljen felnőniük…
- Ácsi-ácsi! Miféle háború, és miféle kolóniák? Miről beszélsz egyáltalán? Nincsenek is kolóniák!
- De, vannak, de az itteni kormány teljesen elvágta magát a külvilágtól. – Miközben magyarázott kinyitotta málhazsákját, és egy könyvet kotort elő belőle, majd Harrynek dobta. – Olvasd el. Ebből mindent megtudsz, amit csak kell a külvilágról. Ami pedig azt illeti, azért jöttem, hogy elvigyelek innen, már ha van kedved hozzá.
Harrynek leesett az álla, és csak a kviddicsben edzett reflexeinek volt köszönhető, hogy a könyv nem repült ki egyenesen a nyitott ablakon.
- És mégis hogyan tudsz elvinni innen, mi? Nem sétálhatunk csak úgy ki minden következmény nélkül. Ha tudod, hogy pontosan mit is jelent a nevem a varázslóvilágban, akkor tudhatod, hogy nem fogják hagyni, hogy csak úgy kisétáljak ebből a porfészekből.
- Vannak ismerőseim magas helyeken. Egy héten belül mindketten szabadok leszünk innen, és engem neveznek ki törvényes gyámodul. Akkor eltűnünk. Egy barátomnak nincs olyan messze a háza, a többiek, Duóval együtt ott vannak. És ne aggódj. Mire elkezdődik az újabb tanév már nagyjából készen állsz majd a megmérettetésre. Most pedig olvasd inkább a könyvet, vagy csináld a leckédet! Nekem még dolgom van. – Heero ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést, és újra a laptopjára koncentrált.
Harry nagyot nézett, majd megrázta a fejét, kényelembe helyezte magát az ágyon, és olvasni kezdett. A könyv úgy indult, mintha egy tudományos fantasztikus könyvet olvasna, majd egyre több és több történelmi tényt közölt, és a végén már a kolóniák és a háborúk teljes történetét tárgyalta. Harry még soha életében nem olvasott el egy könyvet ennyire hamar. A könyv nagy hatással volt rá, és egész nap csak az olvasottakon gondolkodott. Heero pedig mit sem törődött Harryvel, egész nap írt valamit, csak néha hagyta ott a gépet, amikor lement valami ebédféléért, majd később a vacsoráért. A Dursley családot a szívroham kerülgette, valahányszor a japán fiú elsétált a közelükben és rájuk vetette jéghideg tekintetét. Heero, bár magának nem vallotta volna be soha, valamilyen szinten még élvezte is a dolgot.
Aznap este Harry nehezen tudott elaludni. A fejében az olvasottak kavarogtak. Kolóniák, amik lassan 200 éve a Föld körül keringenek; háborúk, melyek majdnem a Föld pusztulásával végződtek; a kalendárium változása; valamint a Mobile Suitok, és a Gundamok. Egyszerűen képtelen volt elhinni azt, amit olvasott, ami le volt írva feketén-fehéren. Akkor pedig biztosan igaz lehet.
Nagy sokára végre sikerült elaludnia, de álmában mintha lepergett volna előtte a teljes földi történelem, egészen a nagy háború végéig. Nyugtalanul forgolódott, miközben szinte magán érezte a háború borzalmait, látta a kolóniák és a Föld egymás közötti harcát, valamint a hatalmas ütközeteket, melyek oly sok ember életét kövelték. ~ És minderről mi, egy kukkot sem tudtunk. Nem csak a varázslóvilág, de még a muglik sem. Ezt nevezem… De vajon Heerónak mi köze lehet az egészhez? Remélem, hamarosan megtudom…~ Ezzel a gondolatmenettel ébredt fel másnap hajnali 5-kor. Ahogy körbenézett a szobában, felfedezte, hogy Heero sehol sincs. ~ Talán csak álmodtam a tegnapi napot…~ gondolta magában, ám ahogy jobban szemügyre vette a szemközti falat megtalálta Heero ágyát, és a holmiját. Lassan felkelt, és felkapta az edzőruháját, ám ahogy indult volna kifele a szobából, tekintete megakadt a képen, Heero éjjeliszekrényén. Odament a képhez, és a kezébe véve jobban szemügyre vette. A képen 7 személy szerepelt, ezek közül Harry csak kettőt ismert fel, Duót is Heerót. Heero Duót karolta át, Duo pedig kényelmesen hátradőlt Heero karjaiba, arcán kaján vigyorral. A másik pár a képen igazi harmóniát sugárzott. A magas, barna hajú fiú, akinek csak a jobb szeme látszódott, az alacsony szőke fiút karolta át gyengéden, álla alá vonva a szőke fejét. A harmadik pár, már ha annak lehetett őket nevezni, egymással szemben voltak. A magas férfi egy kardot tartott a kínai fiú nyakához, amíg annak katanája a férfi hasához ért. A hetedik ember a pároktól kicsit távolabb állt. Harrynek leesett az álla, ugyanis a férfi szinte megszólalásig hasonlított Lucius Malfoyra. Ám valami más volt rajta. Hiányzott az arcáról a Malfoyokra jellemző lenéző pillantás. Harry megcsóválta a fejét a képen látottakon. ~ Fura egy társaság ~ gondolta, majd elindult ki a kertbe, hogy gyakoroljon, ám ahogy a konyhaajtóhoz ért, ami a kertbe vezetett, egyszercsak megdermedt, és csak bámult kifelé a nyitott ajtón. Heero odakint volt, és hihetetlenül bonyolult harci mozdulatokat, katákat gyakorolt. Harry közelebb lépett, és elakadt lélegzettel figyelte, ahogy Heero szinte teljesen kicsavarja magát, majd villámgyorsan fordul és lábával fejbe rúgja képzeletbeli ellenfelét. Meg sem mozdult, amíg Heero be nem fejezte a gyakorlatát.
- Akár nyugodtan ki is jöhetsz. Már egy ideje tudom, hogy ott vagy – szólalt meg Heero szokásos nyugalommal.
- É-é-én nem akartalak zavarni – nyögte ki Harry villámgyorsan. – Azt hittem, csak én vagyok olyan őrült, hogy nyáron hajnalok hajnalán felkeljek edzeni – mondta, ahogy kilépett az ajtón a kertbe. A nap épphogy csak felkelt, és kellemes hűvös volt még. – Ez nagyon szép gyakorlat volt. Meg tudod nekem is tanítani?
- Ezt hosszú évek munkájával tudtam csak elsajátítani, úgyhogy a válaszom nem. De könnyebbet mutathatok, ha akarod.
- Az jó lenne… - így aztán Harry és Heero ezentúl együtt edzettek reggelente, napközben pedig Heero tanította Harryt a modern történelemre és tudományra, persze a tőle megszokott szűkszavú stílusban. Általában Harry kezébe nyomott egy könyvet, és onnantól számára véget ért a tanítás. Harry csak úgy falta a könyveket egész héten. Heero minden nap beszélt Duóval egy pár szót, illetve Duo beszélt, Heero pedig hallgatta, és esetenként egy-egy „hn"-nel válaszolt, ami persze nem vette el Duo kedvét.
A hét gyorsan eltelt, a Dursleyék sem voltak útban, sőt a fiúk nem is látták őket egész héten.
A következő hét első napján, pontosan egy héttel azután, hogy Heero megérkezett a Private Drive-ra egy fekete terepjáró állt meg csikorgó fékekkel a Dursley-rezidencia előtt. A sofőr szó szerint kiugrott a kocsiból és az ajtó felé vette az irányt, miközben egy régi Iron Maiden számot dúdolgatott. A sofőr egy 17-18 év körüli fiú volt, fekete farmerben, izompólóban és bakancsban, haja pedig szoros fonatba kötve a fenekét verdeste. Amint odaért az ajtóhoz becsöngetett. Petunia Dursley nyitott ajtót, de amint meglátta a jövevényt sikított egyet, és bevágta az ajtót.
- Hm… ennyire azért nem vagyok rémítő. Egyébként meg ki engedte meg neki, hogy csak úgy bevágja előttem az ajtót – morogta magának, majd egy tolvajkulcskészletet húzott elő nadrágja zsebéből, és másodpercek alatt feltörte a zárat. – Nem mintha egy ilyen egyszerű zár távol tudná tartani Shinigamit – vigyorodott el, majd teljesen természetes módon lépett be a már nyitott ajtón. Petunia, aki akkor már a konyhában volt, felkapta a fejét, amikor valaki vállon veregette.
-Elnézést asszonyom, de nem tanították meg magának, hogy illik megkérdezni azt, aki becsenget önhöz, hogy mit akar, mielőtt a képébe vágja az ajtót? – tette fel a kérdést a fiú. Petunia erre hatalmasat sikított, felkapta a konyhakést, és a konyhaasztalig hátrált, maga előtt tartva a kést. Duo a fülét dörzsölgette a hang miatt. ~ Mi a franc? Egy banshee veszett el benne, vagy mi? Ennél még Relena is halkabban visít…~
- Ta-ta-takarodj i-i-innen te betörő, vagy rendőrt hívok! – hebegte Petunia, miközben a késsel hadonászott Duo felé.
- Nyugi hölgyem. Nem betörő vagyok – mondta Duo, kezeit maga előtt tartva. – Különben is, ha az lennék nem reggel jönnék, hanem éjszaka…
- Baka, már megint mit műveltél? – jött a kérdés Duo háta mögül, aki erre hirtelen megfordult, és az ott ácsorgó Heero nyakába vetette magát.
– HEE-CHAN! ÚGY HIÁNYOZTÁL! – kiáltotta, miközben szorosan magához ölelte a japán fiút, aki rövid teketóriázás után szintén átölelte hosszú hajú kedvesét.
- Te is nekem, baka. Mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte Heero, arcán egy aprócska, szinte láthatatlan mosollyal.
- Ó… Jöttem, hogy hazavigyelek téged és Midori-kunt – felelte Duo féloldalas vigyorral. – Q-ball végre megszerezte a papírokat, úgyhogy most már semmi keresnivalótok itt. A Midori-kun után kémkedő pálcahadonászókat is lekapcsoltuk, úgyhogy tőlük sem kell tartani. Nem mintha bármit tudnának tenni ellenünk… - még folytatta volna, de Heero egy csókkal belefolytotta a szót. Erre persze Petunia hatalmasat sikított, a két fiú pedig elengedte egymást, és befogták a fülüket.
- Asszony - kezdte Duo gyilkos hangon -, ha nem fogod be a szádat, elvágom a torkod – fordult Petunia felé Duo, szeme ametiszten izzott. Petunia elfehéredett, és ájultan esett össze.
- Hn… már éppen ideje volt – mondta Heero megkönnyebbülten, majd hátrafordult az ajtó felé. – Nyugodtan előjöhetsz, Harry. Vége a műsornak.
Harry nyugodtan lépett be a konyhába, majd szemügyre vette ájult nénikéjét és egy félvigyort eresztett Duo felé, jobban szemügyre vette a fiút, majd a kezét nyújtotta felé.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Duo.
Duo elvigyorodott, és elfogadta a felé nyújtott kezet, majd kezet ráztak.
- Szintén – mondta Harrynek még mindig vigyorogva. – Shinigami, szolgálatodra, Midori-kun.
- Ha te mondod… - felelte Harry, majd Heerora emelte tekintetét. – Mehetünk? Egy perccel sem akarok tovább itt maradni.
- Hn. – Volt a felelet.
- Ez azt jelenti, hogy „igen" – közölte Duo. – A cuccaitok megvannak?
- Lekicsinyítve a zsebünkben.
- Akkor tűnjünk el innen. – mondta Duo, majd karon ragadta Heeró és megindult az ajtó felé. Mind Harry, mind pedig Heero fellélegzett, amikor végre becsukódott mögöttük a Private Drive-i lakás ajtaja. Duo a kocsihoz vezette őket, majd mindannyian beszálltak. Duo a vezetőülésbe, Heero a másik oldalra, Harry pedig hátulra.
Duo beindította a motort, majd csikorgó kerekekkel elindultak az új ház felé, ahol már a többi Gundam pilóta várta őket. Út közben Harry mosolyogva hallgatta Duo csacsogását, Heero pedig kényelmesen hátradőlt az ülésben, és csak hallgatta őket. Az út hosszú volt, majd' 200 kilométer, és mire odaértek a nap már igencsak az ég közepén járt. Az idő egyre forróbb és forróbb lett, ám a kocsiban nem volt meleg, hisz a légkondi egész úton ment. Egy idő után Harryt elnyomta az álom, és csak arra ébredt fel, hogy a kocsi megáll, és Duo leállítja a motort. Harry kinyitotta a szemét, és hanyatt esett volna, ha nem a kocsiban ül. Duo nagyjából 5 centire volt tőle, és féloldalasan vigyorgott rá.
- Felébredtél végre, Midori-kun? Már azt hittem, hogy egy vödör vizet kell segítségül hívnom ahhoz, hogy magadhoz térj.
Harry megpróbálta fejbe vágni Duót, ám a fiút mintha valami hátrarántotta volna. Heero Duo fonatát használta pórázként, és egy gyors rántással Duo már a karjaiban volt.
- Aúú… Hee-chan, ez nem volt szép. Miért használod mindig póráznak a hajam?
- Duo, hagyd békén Harryt. Menj inkább, és szólj a többieknek, hogy itthon vagyunk.
-Rendben – mondta Duo, egy gyors puszit nyomott Heero orrára, és már rohant is. Harry megcsóválta a fejét, majd kikászálódott a kocsiból… és elakadt a lélegzete, amikor körülnézett.