Megjegyzés: minden jog Rowlingé, a szorakozás meg az enyém:)
Köszönet: mint mindig eszkiesznek és elanornak szédületesen gyors és pontos munkájukért
és minden olvasónak
A/N. nagyon igyekeztem, hogy ez a fejezet kész legyen karácsonyra, ez az én ajándékom a fa alá:)
Egyúttal szeretnék mindenkit megérni, aki csak hajlandó, hogy karácsonyi ajándékként hagyjon egy pár sort. A tetszik nem tetszik is megteszi!
Előre is köszönöm!
Üdv: nimbusz
UI: ez a fejezet a merengőre is felkerül és most már egy időben lesznek frissítések, úgyhogy mindenki ott olvashatja a történetet, ahol szereti.
-------------------------------
5. fejezet Auror képzés
Seth óvatos, körkörös mozdulatokkal dörzsölte a sebforrasztó főzetet a bőrébe. A lehető legkevesebbet akarta elhasználni Blaise bájitalaiból. Eredetileg úgy tervezte, hogy komolyabb sérülésekre tartogatja őket, ha majd élesben találkozik halálfalókkal, azonban az itteni képzés semmiben sem maradt el az „éles"-től. Az első két hétben még használhatta a többiek által is sűrűn igénybe vett közös készleteket, aztán Podmore egyszerűen eltiltotta őt, mondván, hogy nagyobb lesz a motiváció a bájitalfőzésnél, ha magának kell előállítania őket saját használatra.
Seth feltörhette volna könnyedén a bájitalos szekrényt, de inkább járt bicegve és merev tagokkal, minthogy megadja azt az elégtételt Podmore-nak, hogy rajtakapják, miközben bájitalokat lop a szekrényből.
Az egyetlen probléma az volt, hogy bár a motiváció több mint megfelelő mértékben jelen volt, bájitalfőző képességei egy cseppet sem javultak. Főzeteinek hatóereje messze elmaradt a kívánatostól, némelyiknek ráadásul váratlan mellékhatásai voltak. Nem maradt más hátra, mint Blaise készleteiből használni, ha már nagyon elviselhetetlen volt a helyzet. Annyit Seth mindenesetre megtanult, hogy az oktatók nem sokat adtak arra, hogy milyen állapotban jelent meg az edzésen. Ha bicegett, mert nem megfelelően forrt össze a bokatörése az előző napról, akkor aznap még több sérülést szedett össze.
Az elmúlt hat héten napi tizenhat órát töltött edzéssel, az utolsó héten ez felment tizennyolc órára. Szinte már nem volt olyan tagja, ami ne sajgott volna. A Lestrange párbajruha és a sárkánybőr csizma minden önjavító bűbáj ellenére kezdett viseltesen kinézni.
Sóhajtva csúsztatta vissza a bájitalos fiolát a többi mellé párbajruhája övébe. Felcsatolta a két pálcatokot a két könyöke alá. A Potter pálcát a bal oldaliba csúsztatta. Jobban érezte magát, ha állandóan magával hordja. Nem feltételezte, hogy Mordon házkutatást tartana a szobájában, azonban a Lestrange házban szerzett tapasztalatai megtanították, hogy sose vállaljon még valószínűtlen kockázatokat se.
A jobb oldali pálcatokban az egyszerű fémberakásos pálcát hordta. Félelmetes, milyen hamar megszokta az új pálcát. Az mintha csak a gondolatait olvasná.
Tudta, ha kevésbé lenne fáradt és leterhelt, akkor többet kínlódna azon, hogy vajon mit jelent ez, így egyszerűen csak örült, hogy nagyobb eséllyel indulhatott neki egy újabb napnak Mordonnal és Shacklebolttal.
Sziszegve emelte fel a jobb lábát, hogy beszíjazza a párbajcsizmát. Az egyik csat megrepedt egy épphogy elkerült tarolóátoktól. Végzett a bal oldalival is, és egy gyors ellenőrzést követően – hogy nem felejtett-e el semmit –, megindult az edzőterem felé. Megállt az ajtó előtt, és mentálisan összeszedte magát. Shacklebolt mindig valami meglepetéssel várta az ajtó túloldalán, csakúgy, mint Mordon, hogy ezzel is beleverje az első számú szabályt: állandó éberség.
A kilincsre tette a kezét, és belökte az ajtót, készen arra, hogy pálcát rántson. A teremben csöndes erdőrészlet fogadta, Seth azonban nem hagyta magát a biztonság illúziójába ringatni. Shacklebolt itt lesz bent valahol. Két gyors lépéssel belépett a terembe, és becsukta az ajtót, ami rögtön eltűnt a háta mögött. Fürkészni kezdte a környezetét, továbbra is teljes készültségben. Pillantása végigfutott a kis tisztást övező alacsony bokrokon, majd a távolabbi fákon. Semmi sem mozdult, az erdő természetellenesen csöndes volt. Kiküldött egy felderítő bűbájt, de eredménytelenül. Persze jól tudta, hogy vannak eszközök, amivel ki lehet védeni az ilyesmit. Ahogy teltek a másodpercek, egyre nőtt benne a feszültség. Hirtelen egy villanásnyi mozdulatot látott meg a szeme sarkából, és azonnal arra fordult, pálcája harcra készen a kezében. A felé zuhanó alak ruganyosan ért földet a több emeletnyi magasságból elvégzett ugrásból. Felegyenesedett, és valószínűtlenül fakó szemét a fiú arcára emelte.
Seth végigmérte ellenfelét, aki magas, de feltűnően vékony alkatú volt. Mozgása ruganyos és légies, azonban Seth gyanította, micsoda erő lappanghat emögött. Nézte a keskeny, vértelen arcot, a bíbor ajkat, és azon töprengett, hogy vajon honnan szedett Shacklebolt egy vámpírt. A lény előhúzta a pálcáját, és a fiúra szegezte.
Seth hátrált pár lépést. A vámpírok nem voltak varázslók. Mi van itt? Tovább nem töprenghetett, mert egy erőteljes csonttörő átok repült feléje. Félreugrott a varázslat elől, és ellentámadásba lendült. Két gyors satuátkot küldött a másik felé, behatárolva annak mozgásterét, és lehetetlenné téve, hogy a másik hoppanáljon, majd egy újabb speciális blokkal kivédte a tarolóátok-sóbálványátok kombinációt, Felkészült, hogy elkapja beszorított ellenfelét. A rejtélyes vámpír azonban minden hang nélkül eltűnt az orra elől. Majd a háta mögött bukkant fel. Seth-nek félre kellett hengerednie a hátulról érkező metszőátok elől. Pálcáját a földnek szegezve felkeverte maga körül a port, és felkészült hogy hoppanáljon, ekkor azonban, mintha földhöz ragadt volna a lába. Átkozódva apróbb köveket repített az ellenfele felé, miközben több feloldó varázslattal próbálkozott, hogy megtörje a hoppanálásgátló bűbájt. Ellenfele egy pálcaintéssel porrá változtatta a köveket, és újra támadásba lendült. Seth nem tehetett mást, mint hogy megpróbálta kijátszani az átkok egy részét, és pajzsokkal felfogni a többit. Azok azonban – mintha mágnes lenne mindenhol – megtalálták. Még azok is, amelyek úgy tűnt, méterekkel elkerülik. Seth elvégzett egy követőátok feloldást, de nem használt semmit. Valami nagyon nem volt rendben itt… Hirtelen minden ösztöne riadót fújt, és hasra vetette magát, éppen elkerülve egy ütést, ami a feje felett zúgott el. Oldalra hengeredett, de most nem volt szerencséje. Egy rúgás elérte az oldalát, és kiszorította belőle a levegőt. Felpillantott, de nem látott senkit. Ellenfele több, mint tíz méternyire állt tőle, és éppen egy kötélbilincsbűbájt küldött rá. Seth a legközelebbi fára irányította a pálcáját, amiből kötelek reppentek előre, a fára tekeredtek és felrántották őt a földről. A bordái fájdalmasan tiltakoztak a mozdulat ellen, de nem törődött vele. Egy bokor fölött feloldotta a varázst, és a gallyak közé zuhant. A karmolásokkal tarkítva kihengeredett az ágak közül, és pálcaintésére felrobbant a föld ellenfele lába alatt, hátravetve a karcsú alakot. Seth meg sem várta a bűbáj hatását, már mozdult is tovább. Gondolkoznia kell, valami nincs itt rendben…Van egy valószerűtlen ellenfele és egy láthatatlan ellenfele… A felderítő bűbájnak meg kellett volna mutatni mindkét személyt, kivéve ha az a bűbáj alkalmazásakor szerves-szervetlen átváltoztatást hajt végre, illetve, ha az nem valós létező személy… Talán az ellenfelét nem is odakint kell keresnie, hanem az elméjében… Pajzsbűbájok védelmében állandó mozgásban tartotta magát. Idő kellett, hogy gondolkozzon. Igyekezett minél véletlenszerűbben mozogni, és közben elméje mentális védőfalait vizsgálta. Sértetlennek látszottak, de azért tovább keresgélt. Végül megérezte az idegen befolyást. Cérnavékony kapcsolat volt csak, mint a pókháló, de megtalálta. Rövid koncentráció után sikerült kirekesztenie az idegen tudatot, de ekkor már egy pálca hegyét érezte a bordái között.
Shacklebolt arca jelent meg előtte.
− A végére rájöttél, Potter, de mint látod, túl későn.
Seth felemelkedett, és eltette a pálcáját.
− Nem értem, az elején észre kellett volna vennem a mentális támadást.
Shacklebolt széles ajkai jellegzetes, halvány, zárt mosolyra húzódtak.
− Bizonyára észre is vetted volna, ha akkor támadlak meg, amikor beléptél.
Seth két szemöldöke összefutott a homlokán.
− De akkor mikor…?
Egy pálcamozdulatára Shackleboltnak apró gömb repült a kezébe. Felmutatta Seth előtt.
– Ez egy illuzeorum, azaz rövid távú illúziót létrehozó mágikus tárgy. Az illúzió teljes, tehát nem az agyba vetített, hanem valós, szabad szemmel látható kép. Ez volt a támadó vámpír, amint feléd ugrik a fáról. Az alatt a rövid idő alatt, amíg erre a váratlan támadásra reagáltál, védtelenül maradt az elméd. Csupán egy villanásnyi idő elég a tartós illúzió létrehozásához. Ezek után egy képzelt ellenséggel párbajozol, míg a valódi jól rejtve küldheti a maga átkait. Az elméd nem gyanít semmit, mert az elejétől valósnak fogadta el a látványt.
Seth visszaemlékezett a furcsa jelenségre, miszerint mintha mágnesként vonzotta volna magához az átkokat. Úgy tűnt, Shacklebolt követi a gondolatmenetét.
− Ilyen illúzió esetén az átkok mintha a képzelt ellenség pálcájából erednének, de mivel valójából nem onnan származnak, mozgásuk során a valós átok pályájához közelítve olyannak tűnnek, mintha meggörbülnének a levegőben.
Seth némán bólintott a magyarázatra.
− Az illuzeorum használata nem szokásos még az aurorok körében sem. Csak kevesen képesek megfelelően uralni a legilimenciát ahhoz, hogy jól időzítsenek, és küzdelem közben is folyamatosan fenntartsák a kapcsolatot. Nagyon hasznos fedett támadásoknál, és nem elhanyagolható a pszichikai előny sem, ami abból adódik, hogy a képzelt alak kiszámíthatatlan az ellenfél számára. Nem hatnak rá a hoppanálásgátló bűbájok, elpusztíthatatlan, és olyan tulajdonságokkal ruházhatjuk fel, amire ellenfelünk nem számít.
Seth bólintott. Mint például egy vámpír, aki ért a mágiához…
− Először a használatát tanuljuk meg, utána a védekezést. Szükséges hozzá, hogy megérezd, milyen a létrehozott kapcsolat, hogy később fel tudd deríteni.
Shacklebolt egy újabb golyót vett elő, és megkopogtatta a pálcájával. „Illusium ostendo!"
A gömb felett egy kisméretű mozgó alak jelent meg. Egy magyar mennydörgő sárkány. Tarajos fejét idegesen forgatta hosszú nyakán, karcsú teste hosszú tüskés farokban végződött. Karja és lába között átlátszó redőzött szárnyak húzódtak, amelyeket néhányszor fenyegetően meglebbentett, mielőtt újra összecsukta volna.
Shacklebolt a képre bökött a pálcával. „Basiteo!"
Seth akaratlanul is megrezzent, amikor a sárkány életnagyságúra változott. Shacklebolt zavartalanul magyarázott tovább.
− Figyeld meg jól miden részletét, hogy hogyan mozog, hogyan támad és védekezik.
Seth elnézte, ahogy a sárkány kissé hátrahúzza fejét hosszú nyakán, hogy aztán előrehajolva tüzet okádjon kitátott pofájából. Keskeny teste kígyózva mozgott hosszú végtagjain, karmai végét a talajba mélyesztette, hogy jobban megőrizze az egyensúlyát. Seth az agyába vésett mindent, amit látott, majd lassan becsukta a szemét. A sötétségben újra maga elé képzelte a sárkányt, és lassan bólintott.
− Most nézz rám, és mutasd meg a képet!
Seth felnézett, és pillantását Shacklebolt éjfekete szemébe mélyesztette. A roxforti legilimencia órákon félvéreken gyakoroltak, akik járatlanok voltak az elme mágiájában. Shacklebolt elméje az övékhez képest olyan volt, mint egy bástyákkal védett sziklaszilárd fellegvár egy sárkunyhóhoz képest. Érezte, hogy a másik tudatosan nyit rést mentális falain, hogy beengedje őt, de ugyanakkor bármikor képes lenne újra lezárni a tudatát, és szilárdan őrzi gondolatait előle. Tisztában volt vele, hogy egy másik személy elméjét érintve maga is sebezhetővé válik, és könnyen a visszájára fordulhat egy ilyen mentális kapcsolat. Lecsillapította hát gondolatait és érzéseit, felvonta a maga védekező falait, és csak ezután lépett be a fekete bőrű mágus tudatába.
− Keresd meg az emlékképet a sárkányról. Ragadd meg, és helyettesítsed a magad emlékével.
Seth körbekutatott a félelem és az izgalom érzései közt, de nem talált semmit. Ráncokba futott a homloka. Minden normális ember félelmet érez egy ilyen sárkány láttán… Megpróbálkozott az utálattal és a haraggal. Semmi…
Kinyitotta a szemét és Shackleboltra nézett. Annak arcán halvány mosoly futott keresztül. Seth újra lehunyta a szemét, és megpróbálkozott a csodálattal. A mennydörgő képei elárasztották az agyát úgy, ahogyan Shacklebolt látta. Kecses test, villámgyors mozdulatok, a csodálatos és tévedhetetlen ragadozó.
Megragadta a sárkány képét önmagában, és megpróbálta hasonló érzelmi töltettel felruházni, majd villámgyorsan a másik elméjébe lökte. Engedte, hogy az emlékkép úgy mozogjon, ahogy nyitott szeme annak idején maga előtt látta, majd lassan irányítani kezdte a mozdulatokat. Pár perc után remegett az erőfeszítéstől, és verejték ült ki a homlokára. Érezte, hogy Shacklebolt elkezdi kizárni őt, megszakította hát a kapcsolatot, és igyekezett visszanyerni a lélegzetét.
− Nem rossz elsőre. Azonban érezni lehetett a váltást. Gyorsnak kell lennie, ugyanakkor észrevétlennek.
Seth bólintott. Shacklebolt várt pár percet, majd intett.
− Újra!
Az elkövetkező hat órában folyamatosan gyakoroltak. Seth többször úgy érezte, hogy nem bírja tovább, de valahogy mindig képes volt felülkerekedni a fáradtságon, és újra próbálkozni. Végül eljutottak odáig, hogy észrevétlenül volt képes irányítani a képet Shacklebolt agyában. Gondolataiban éppen felágaskodott a magyar mennydörgő, hogy hátrálásra kényszerítse a fekete mágust, mikor reflexei ösztönösen balra perdítették, elkerülve egy keskeny ívű metélő átkot. Behengeredett a közeli bokrok mögé, és felemelte a pálcáját. Újabb átok érkezett a semmiből, lángra gyújtva a bokrot. Seth egy mozdulatára kihunytak a lángok, de sietősen felrántott pajzsáról rontások pattantak le.
Megragadta a sárkány képét Shacklebolt agyában és a mező közepére helyezte. Azonnal átkok borították el azt a területet, és Seth egy pajzsbűbáj villanását látta kissé balra az alacsonyabb cserjék között. Megvagy!
„Murus!" „Ligo!" „Stupor!"
A felvillanó pajzs körül sziklafalak ugrottak ki a földből. A hoppanálásgátló bűbáj felvillanó kékes fénnyel vonta be a sziklafalat, a piros taroló átok pedig apró szilánkokat szakított le a falról, ahogy felrobbant a sziklabunker közepén.
Seth nem lépett elő a bokrok védelméből. Gondolataiban a mennydörgő kitárta a szárnyait, az égnek rugaszkodott, elvonva ezzel Shacklebolt átkait a mezőről. Seth gyors felderítő bűbájt küldött ellenfele felé, akiről a varázsige lerántotta a kaméleon bűbájt, de nem akadályozta meg abban, hogy egy csúnya paralízisátkot küldjön vissza. Mordon ruháját vastagon borította a por, ahogy kibicegett a tisztás közepére.
− Állandó éberség, Potter!
Seth továbbra is készenlétben tartotta a pálcáját, de leengedte, mikor Mordon is ezt tette a magáéval. A viharvert auror Shacklebolt felé fordult és feléje lendítette a pálcáját, mire az felhagyott a láthatatlan sárkánnyal folytatott harccal.
Mordon Seth-hez fordult.
− Lássam, melyik szimulációval dolgoztál!
Seth előhúzta az apró gömböt, és megbökte a pálcájával. „Illusium ostendo!"
Mordon elégedetten nézte a sárkány képét, míg Shacklebolt csatlakozott hozzájuk.
− Látom, képes uralni az illuzeorumot.
Kingsley bólintott. Mordon arcán jellegzetes, féloldalas farkasvigyor jelent meg.
− Helyes!
Zsebéből két további golyót vett ki.
− Lássuk, mire megy hárommal!
Mire Seth visszajutott a hálókamrájába minden tagjában remegett. A szellemi erőfeszítés, hogy egyszerre három illúziót uraljon, teljesen kimerítette. Ennek ellenére Mordon három órás közelharc tréninget tartott neki, ami alatt Seth már olyan fáradt volt, hogy az öreg auror szinte minden ütése eltalálta. Mordon elégedetlenül harsogta az arcába az óra végén:
− Egyetlen halálfalót sem fog érdekelni, hogy mennyire vagy fáradt! Ez nem kifogás!
Seth csak egy feszes „Igen, uram"-mal felelt, és elbicegett a szobája felé. Tudta, hogy meg fogja bánni, hogy kezeletlenül hagyja a zúzódásait, de nem tehetett másként: végignyúlt az ágyon, és a következő percben álomba zuhant.
---------------------
Tonks letette a csomagját az ágyára, egy pálcaintéssel újra eredeti méretűre változtatta, és egy újabb bűbájjal kicsomagolt. A ruhák felugrottak a levegőbe, majd egymás tetejére hullva landoltak a szekrénye polcán. A lány már régen megszokta, hogy a háztartási bűbájok nem működnek nála úgy, mint az aurorszintű varázslatok. Ledobta utazóköpenyét az ágyra, lehúzta az ujjatlan kesztyűket, majd pár lépéssel az ajtónál termett, és a gyakorlóterem felé vette az irányt. Mordon és Shacklebolt két percen belül kezdi az eligazítást. Elhaladt Seth szobája mellett, de egyetlen hangot sem hallott. Persze kész csoda lenne, ha ilyen tempó mellet a fiú nem aludna úgy, mint egy hulla.
Kinyitotta a terem ajtaját, és azonnal megpillantotta Shackleboltot és Mordont, akik a fegyvertartó állványnál beszélgettek. A fekete varázsló hitetlenül rázta a fejét.
− Három illuzoreum, Mordon. Ha nem magam látom, nem hiszem el.
Mordon a borostás állát vakarta.
− Nem hiszem, hogy bármilyen korábbi szabály vonatkozna a fiúra.
Kingsley mordult egyet válaszként, majd észrevette a lányt és odaintette. Tonks fürge léptekkel átvágott a termen, és megállt a másik kettő mellett.
− Seth-ről beszéltek?
Kingsley felmutatott három kisméretű üveggömböt.
− Ma kezdtem a képzését az illuzoreumokkal.
Tonks bólintott. Emlékezett rá, hogy az akadémián az utolsó félévben mindenkit teszteltek, képes-e bánni a mágikus üveggömbökkel. Végül bejutott a közé a négy ember közé, akiknek sikerült, de egy féléves képzés után sem mondhatta magát mesternek e szerkezetekkel kapcsolatban.
− És, hogy boldogul? - Ismerve a fiú képességeit, talán messzebb jár, mint ő egy fél év után.
Kingsley hangja a közönyösség maszkja mögött döbbentnek és izgatottnak tűnt.
− A nap végére három különféle illúziót volt képes kezelni.
Tonks érezte, hogy leesik az álla. Sosem hallott róla, hogy valaki egyszerre több ilyen gömböt tudott volna irányítani. Úgy tűnt, Seth képességeinek egyszerűen nincs határa. A fiú nem is tudta, hogy messze nem az átlagos aurorképzést csinálják vele végig. Abból a tananyagból, amit még Tonks tanult az akadémián, csak a gyakorlati részeket vették át, természetesen a jogi tantárgyak teljesen kimaradtak. Ezekkel pedig – pár kivétellel – végeztek az elmúlt hat hétben. Négy év anyaga hat hét alatt! Az akadémia után két év gyakorlat várt az újoncokra, de ha Seth ezzel a tempóval halad, három hét múlva túl lesz ezen is.
Tonks életének egyik legszebb szakasza volt, amíg az akadémiára járt, annak ellenére, hogy nagyon kemény volt a képzés. A Lionheart ugyanolyan bentlakásos rendszerben működött, mint a Roxfort, azonban itt mindenkinek külön szobája volt. Az első év alapképzéssel telt el, amibe Tonks szó szerint majd beleszakadt. Annak idején terelő volt a háza kviddicscsapatában, és még iskolai szinten sem számított utolsó játékosnak, mindez mégsem tudta arra a fizikai igénybevételre felkészíteni, ami az első évben várta. Szinte minden este a gyengélkedőn végezte, amíg megtanulta elkerülni Mordon átokkatapultjának lövedékeit, ami kis különböző átkokat hordozó ezüst gömböket lőtt ki. Az öreg auror szórakozottan támaszkodott a kis ágyúforma gépre, ami elárasztotta a maga előtti területet lövedékekkel. Tonksnak egy adott körön belül maradva el kellett kerülnie a golyókat varázslat nélkül. Éppen elég fájdalmas volt, ha eltalálta az embert egy ilyen gömb, hát még amikor aktivizálódtak az átkok, és kelések, vágások borították el az embert!
A mágikus állóképesség növelését célzó gyakorlatok sem voltak egyszerűbbek. Öt-hat különböző tárgyat kellett a levegőben tartani, míg Shacklebolt véletlenszerűen egy-egy átkot küldött feléje, mai elől vagy el kellett lépni, ha nem ismerte fel, vagy ki kellett védeni egy speciális pajzsbűbájjal. A Protego nem is jöhetett szóba, mert bár az egyik legerősebb bűbáj és a legtöbb átok ellen védelmet nyújt, nem lehetséges mellette más varázsigét fenntartani. Tonksnak rendszeresen a fejére potyogtak a lebegtetett tárgyak, vagy az átok találta el, s az sem volt sokkal jobb.
Mégis túlélte az első évet, és nem neki kellett mennie a csoportból, hanem a sok nagyszájúnak, akik agyonkínozták gúnyos megjegyzéseikkel az év elején. A második évben rengeteg elméletet kellett a fejébe zsúfolni. Ha az első évben a kriplik estek ki, akkor a második évben az izomagyúak. Shacklebolt taktikai óráin meglepően jól teljesített, igaz, a sötét bőrű varázsló nagyon jó tanár volt. Ezzel együtt ezt a tantárgyat nem lehetett „megtanulni". Az alapokat igen, de utána mindenkinek magának kellett az eszét, ösztöneit, kreativitását használnia egy-egy gyakorlati probléma megoldásánál. Tonks az évfolyam vezető tanulói között végzett ebben az évben. Az apja annyira büszke volt rá! Akkor kapta meg ajándékba álmai seprűjét, egy Nimbusz 2001-et. A seprű azóta szarvasbőrbe csomagolva fekszik a ládája mélyén a főhadiszálláson. Azon kevés tárgyak egyike, amit a szüleitől kapott, és megmaradt az évek során…
Harmadévben Mordon irányítása alatt olyan átkokat és ártásokat tanult, amikről még csak nem is hallott, és remélte, egyeseket sosem kell majd használnia. Jó részük a sötét mágia területéről származott, és émelyítő, keserű ízt hagyott az ember szájában, az egész testében, mintha megmérgezték volna. Mordon mégis úgy vélte, hogy ismerniük kell, mi ellen küzdenek. Ekkor tanulta meg a főbenjáró átkok használatát. Az eredeti csapatból ekkorra már csak öten maradtak, és ez kellően összekovácsolta őket.
Negyedévben már sokszor vettek részt bevetésen tartalék csapatként, és néha már tűzvonalba is kerültek. Shacklebolt állandó csapat-szimulációkat tartott nekik, és ekkor kezdtek el szakosodni is képességeiknek megfelelően. Tonks helyszínelő, nyomkereső csoportba került, aminek eleinte nem nagyon örült, mert jobban szeretett volna harctéri konfrontációs, pálcatörő csapatba kerülni, mint a barátai.
Aztán azok egymás után haltak meg. Ő pedig egy nap a szülei otthonában helyszínelt... Sohasem felejti el, milyen volt belépni és meglátni a letakart holttesteket. Az egyikük keze kilógott a takaró alól. Törékeny, finom kéz apró, smaragd gyűrűvel. A másik alakot letakarva is megismerte széles, szögletes válláról, hegyes orráról. A szülei hevertek ott mozdulatlanul. Üres, felesleges porhüvelyek, miután a lélek már elszállt belőlük.
Tonks még aznap felkereste Shackleboltot és követelte, hogy vegyék fel a rendbe. A sötét bőrű varázsló egy darabig tagadta, hogy a rend tagja lenne, de aztán látva a lány eltökéltségét felhagyott a tettetéssel, és Tonks már egy héten belül a Főnix Rendjének a tagja volt.
Hat év telt el így, és ők egyre inkább deffenzívába szorultak, és egyre kevesebben lettek. Az akkori öt végzősből egyedül ő maradt életben mostanáig. Úgy tűnt, Voldemortot nem lehet megállítani. Az egyedüli, aki szembe tudott szállni vele, akitől a Nagyúr is tartott: Dumbledore volt. Tonks úgy nézett fel rá, mintha a nagyapja lenne. Az öreg varázsló nyájas modora megtévesztően leplezte hatalmas mágikus erejét és tettvágyát. Ő tartotta össze őket: azokat, akik meg akarták menteni a világot, s olyannak akarták látni, amilyen régen, a Nagyúr előtt volt …
Dumbledore azonban halott, és Tonks az egyike lett azoknak, akinek ki kell képeznie a rend utolsó reményét. A lány eleinte lehetetlennek tartotta, hogy egy Seth korabeli fiú, alig tizenhét évesen képes legyen szembeszállni Voldemorttal. Azonban ez azelőtt volt, hogy látta volna a fiú képességeit. Seth az akadémia első éves anyagát első próbára letette. Tonks még nem látott senkit ilyen természetesen, ruganyosan, ugyanakkor pontosan és gyorsan mozogni; Mordon gömbjei meg sem közelítették a fiút, úgy, ahogy Shacklebolt átkai sem, miközben Seth teljes állványokat, gránit padokat emelt a magasba.
A harctéri taktika sem okozott komoly gondot a fiúnak, bár hajlott arra, hogy egyszemélyes megoldásokat válasszon, és úgy tűnt, nem számít a csoport erejére. Tonks már az elején látta, hogy Seth nem csapatember. A csapatok nehezen kezelik a kiemelkedő képességű tagokat, azok meg általában nem tartják magukat az előre meghatározott leosztáshoz, és hajlamosak mások feladatait is magukhoz ragadni. Ha Seth-et be kéne osztani, Tonks egyszemélyes „A" osztályú párbajozónak sorolná be a fiút, akiket arra alkalmaztak, hogy egy akcióban az ellenfél vezető embereit szedjék le.
A lány Mordontól tudta, hogy Seth feketemágia tudása messze meghaladja az akadémián tanítottat, ami kissé megborzongatta a lányt. Látta harcolni a halálfalókat, látta milyen átkokat használnak. Ez a tudás sokszor belülről borzongatta, ahogy nézte a fiú még kamaszos arcát. Olyan megtévesztő a külseje, mint Dumbledore-é. Több embert ölt meg, mint én – gondolta a lány. Nem tudott szabadulni ettől a gondolattól, bárhogyan is igyekezett, és tudta, a fiú észrevette rajta az idegenkedést.
Mordon ellépett mellőle, és a faláb koppanása felrázta merengéséből. Felnézett, és Dora Medowes-t látta belépni az ajtón, majd kissé utána Podmore-t.
− Ha mindenki itt van, akkor elkezdeném.
Mordon recsegő hangja betöltötte a termet, és minden más gondolatot kikergetett Tonks agyából.
---------------------
Little Harrington elhagyott külvárosában egy szelektív hulladékgyűjtő telep melletti bokros részen halk pukkanás kíséretében egy alak jelent meg. Óvatosan körülnézett, majd végigsimított fekete pólóján és farmerján, mintha ellenőrizné, hogy minden rendben van-e az öltözékével. A farzsebébe nyúlt, egy összehajtogatott térképet vett elő, félig kihajtotta és hosszasan tanulmányozta, majd határozott léptekkel elindult a telep mellett vezető utcán.
Blaise a belváros felénél tartott a térkép tanúsága szerint. Agyának egy része menet közben ontotta az információkat a környezetéről. Az idegen lány emlékei mind ott tanyáztak ez elméjében szigorú rendbe kényszerítve, mintha könyvek lennének a roxforti könyvtárban. Csak le kellett emelnie őket, ha tudni akart valamit, ugyanakkor jelenlétük nem volt teljesen észrevétlen akkor sem, ha éppen nem használta őket. Mintha még valaki lakott volna az agyában. Jó darabig eltartott, mire képes volt ilyen rendet teremteni a fejében, nem is beszélve arról a kómaszerű állapotról, amibe a bájital bevétele után került...
A mugli város utcái sugár irányban szőtték át a várost, és csakhamar a főtérre érkezett, aminek az egyik sarkán egy zöldség-gyümölcs bolt állt. Blaise emlékezett erre a helyre. Itt egy mellékutcában küzdött meg Seth azzal a mugli fiúval.
Csalódottan az ajkába harapott és hátat fordított a boltnak. Ha nem jönnek ide…
Végighordozta pillantását a téren, és meglátta, amit keresett. Egy nagy i betű jelezte a helyi információs irodát. Odasétált, és belépett az ajtón.
Vele szemben egy fiatal lány szorongott idegesen a pult mögött. Blaise kutatott az emlékeiben, majd egy széles, megnyerő mosoly kíséretében a szemközti székre telepedett.
− Szia!
A lány mélyen elpirult, és egy pillanatra az előtte fekvő papírra szegezte a tekintetét. Úgy tűnt, megszokásból süti le a szemét, majd eszébe jutott, hogy azért van itt, hogy információkat adjon és gyorsan felnézett.
− Khm… szia! Miben segíthetek?
A lány hangja kissé magasan csengett, ami elárulta volna idegességét, hogyha az arcszíne eddig nem tette volna.
− Szállást keresek a városban.
Blaise már előre eldöntötte, hogy magánszálláson egy családnál akar megszállni, így talán többet tudhat meg, mint ha egy személytelen motelban lakna.
A lány megperdült a székén, és egy mappát vett le a szemközti falon sorakozó polcok egyikéről.
− Milyen szállásra gondoltál? - Most, hogy volt mire összpontosítania, mintha túlesett volna kezdeti zavarán.
Blaise jól kiszámított bizonytalansággal felelt a kérdésre, mint aki még most fontolgatja a lehetőségeit.
− Nem szeretnék valami nagy, drága hotelt, inkább valami családiasabbat. Magánház is lehet…
A lány buzgón bólintott, és kinyitotta a mappát.
− Ezek itt mind magánszállások.
Blaise végignézte a kínálatot. Minél közelebbit keresett Hermione lakhelyéhez. A szeme végigfutott a képeken és címeken, majd visszaugrott az egyikre. A szomszéd utca…
− Ezt szeretném, ha még szabad.
A lány előrehajolt, és a kép láttán újra elpirult.
− Ez a szüleim háza.
Blaise felhúzta a szemöldökét. Ez azt jelenti, hogy nem szállhat meg ott?
− És már foglalt?
A lány úgy rázta a fejét, hogy Blaise azt várta, az bármely pillanatban lerepülhet a nyakáról.
− Nem, nem! Csak ha ezt választod, nálunk fogsz lakni.
Blaise egy kissé bizonytalanul nézett a lányra. Ez eddig is világos volt. Nem értette a másik izgatottságát. Azzal a kellemetlen érzéssel töltötte el, hogy valamit figyelmen kívül hagyott.
− És…?
Úgy tűnt, a lány már nem tud tovább pirulni. Elérte a maximumot. Újra az asztalra szegezte a szemét és úgy darálta.
− Semmi… csak furcsa, hogy bejössz, és a végén úgy alakul, hogy nálunk fogsz lakni. Ez minden.
Blaise még mindig nem értette a felhajtást, és kezdett ideges lenni.
− Akkor az enyém a szállás?
A lány végre kizökkent az asztallap bámulásából, letépett egy darab papírt egy jegyzettömbből, és sietősen ráfirkantott pár szót.
− Itt a cím és a telefonszám, Minden részletet megbeszélhetsz majd a mamámmal.
Blaise megkönnyebbülve vette át a cetlit, és felállt az asztaltól.
− Köszönöm. Szia!
A lány még mindig vörös arccal köszönt el tőle.
− Délután találkozunk majd, ha hazamegyek.
Blaise csak könnyedén bólintott, és kilépett az irodából.
Csak most, a lány szavaira tudatosodott benne, hogy most már minden nap találkozni fog vele. Persze ezt Blaise könnyedén elkerülheti, ha úgy osztja be kutató körútjait a városban. Másfelől viszont a lány vele egykorúnak tűnik. Talán hasznos lehet, ha Hermione mugli ismerőseit akarja felkutatni. Kellett, hogy legyenek barátai…
Blaise a papírra írt telefonszámra meredt, majd a közeli fülkéhez sietett a főtér egyik eldugott sarkában. Mugli emlékeit segítségül hívva belépett a fülkébe, és felemelte a kagylót. Bedobott egy helyi híváshoz elegendő mugli pénzt, és tárcsázta a számot. Sokáig csengett a telefon, és Blaise már majdnem letette, amikor egy női hang válaszolt a vonal másik végéről.
− Tessék!
Blaise röviden vázolta a helyzetet.
− Jó napot kívánok, Mrs…. – itt gyorsan a cetlire nézett – …Cooper! A nevem Blaise Zambini, és a helyi turista információban kaptam meg a számát.
A hangja nő a vonal végén felengedett.
− Ah, July küldte!
Blaise hallgatása magáért beszélt, így a nő sietve hozzáfűzte.
− July a lányom, az információs irodában dolgozik nyári munkában. Tőle kapta a számot.
Blaise sietett egyetérteni.
− Igen.
A nő hangja üzletibb jelleget öltött, de nem vesztette el melegségét.
− Két óra alatt felkészítem a szobát. Nem tudom, hogy July mondta-e, hogy tíz fontot kérünk egy napra. Ebben reggeli is van.
Blaise gyorsan átszámolta fejben. Az huszonkét knút.
− Rendben.
A nő hangján határozottan lehetett hallani az elégedettséget.
− Akkor két óra múlva várom.
Blaise-ben felmerült, hogy esetleg alkudni szokás a szállásra, de több mint egy évre elég pénz volt nála, és forrón remélte, hogy nem kell majd addig maradnia.