2. fejezet

Farkasok között

Lupin az éjszaka közepén jelent meg Hedda kunyhójában. A parázs melegen tartotta kunyhót, a füst és friss szalma illata keveredett, az állatbőrök és a farkasok szagával. A félhomály nem zavarta. Hallotta Douglas és Hedda szuszogását a sarokból. Leült a tűz mellé és körülnézett, minden nyugodtnak tűnt, nem látott veszélyre utaló jelet. a kunyhó berendezése szegényes volt, de bent rend és tisztaság uralkodott. Látszott, hogy a kunyhó lakói emberként akarnak élni. Remus odapillantott a sarokban álló állatbőrökkel leterített ágyszerűségre és már bánta, hogy nem jelentette be előre az érkezését. Douglas félmeztelenül feküdt az ágyon átkarolva Heddát.
Leült háttal az ágynak és igyekezett nem gondolni arra, ami Douglas és a lány között történt. Úgy vélte néhány órája van pirkadatig, még időben el tudja hagyni a kunyhót, a sötétség leple alatt. Lehunyta a szemét és aludni próbált. Pihenni akart, de az állandóan előtolakodó emlékképek folyton megzavarták a nyugalmát. mióta elhagyta Nymphadorát nem beszélt senkivel. a bűntudat, mint egy gyulladt, vöröslő seb sajgott benne…
Talán egy óráig ülhetett így a padon, az ébrenlét és az álom határán ingadozva, vissza-visszariadva a rá leső keserű álmoktól. Douglas hirtelen felült és körülnézett. Lupin szeme felpattant a neszre.
Szinte örült, hogy végre beszélhet Douglassal és nem kell tovább kínoznia magát Nymphadora arcával, szavaival. A fiatal varázsló megmosta az arcát és inget húzott csak azután telepedett mellé a tűzhöz. Szakállt növesztett, most idősebbnek tűnt és komolyabbnak, az arca kissé meggyötört volt, mégis nyugodtabb, mint amikor utoljára találkoztak. Nem tűnt már soványnak és nyúzottnak, a hangja is magabiztosan csengett:
- Már vártunk! - szólalt meg halkan.
- Hamarosan indulnom kell!- mondta ő és kutatóan nézett barátjára. Tényleg ennyit változott néhány hét alatt?
- van valami, amiről tudnom kellene? – kérdezte végül.
Douglas kissé zavarba jött, de némi tétovázás után Remus szemébe nézett és így szólt:
- Heddával együtt vagyunk, de gondolom ezt már észrevetted – bizonytalanodott el az ágyra nézve, ahol Hedda aludt, és Lupin megesküdött volna rá, hogy elpirult.

Látta, ahogy a boszorkányra néz és valahol mélyen legbelül bosszúságot érzett: Hát nem menekülhetnek? Sem ő, sem Douglas? Eléri őket a szerelem. Mint egy vérszomjas kopó a nyomukba ered, a bokájukba csimpaszkodik, beléjük mar, a földre teperi őket, mintha nem is farkasok, hanem rókák lennének… vagy emberek.
Douglas folytatta:
- Tegnap tértünk haza a vadászatból, szerencsére nem ejtettünk zsákmányt. Hedda szerint egyre ritkábbak a sikeres vadászatok és néhányan elégedetlenkedni kezdtek, köztük Ulv is. Egyelőre Varg még kordában tudja tartania falkát, de nem tudni meddig marad ő a vezér. Félszemű Garm farkasairól nem sokat tudtam meg, a két falka továbbra is ellenséges viszonyban van. Úgy tűnik, hogy Garm sok farkast veszített a legutóbbi vadászatnál...
- Volt egy komolyabb összecsapás Bath mellett, a Próféta nem írt róla, de a Rend egyik tagja értesített. három vérfarkast elkaptak az aurorok, két áldozat volt és egy gyermek is eltűnt! - mondta Lupin csüggedten. – Félek, nem tudjuk megállítani, ami most elszabadult… Más valami? Elfogadtak a falkában?
- Hedda párjaként könnyebb dolgom volt, nem kellett magyaráznom miért maradok velük és a jelenet, amit előadtunk, nagy hatással volt rájuk! - válaszolt a varázsló szinte vidáman. – A holdtölték között meglepően emberi életet élnek és Varg jó vezető, nem engedi a falkán belüli erőszakot. Ulv persze néhányszor próbálkozott, nem nyugodott bele, hogy Hedda engem választott… - és megmutatta bekötözött karját.
Lupin egy pálcamozdulattal eltávolította a kötést és hátrahőkölt - a harapás csontig hatolt.
- Soha nem fog teljesen begyógyulni - mondta, összehúzott szemöldökkel –,de azért … - pálcájával a sebre mutatott, ami egy kissé összehúzódott és vörös színe is halványabbá vált.
- Ne aggódj, Ulv sokkal rosszabbul járt !– vigyorgott Douglas kivillanó foggal. – Hedda szerencsére nagyon ügyesen bánik a gyógyfüvekkel és már sokat javult a seb, de azért köszönöm. Voltál a kertben? - kérdezte rövid hallgatás után.
- Voltam, de nem valami felemelő látvány, senki sem gondozza, teljesen elvadult.
- Talán így kell lennie - szólt szomorúan Douglas –, ettől függetlenül használhatnánk találkozóhelyként. Kevesen ismerik a helyet és biztonságos…
Ő biccentett, aztán felállt:
- Lassan indulnom kell. ha üzenni akarsz, használd a patrónusod! Engem keress vagy Dumbledore-t! - kötötte barátja lelkére búcsúzóul.
- Vigyázz magadra! – szorította meg Douglas a kezét – És miattunk ne aggódj, jól megvagyunk Heddával!

Remus a köpenyébe burkolózva kilépett a kunyhóból, igyekezett az árnyékban maradni. néha megállt, fülelt és beleszimatolt a levegőbe. Óvatosan lopakodva közelítette meg Garm kunyhóját, de át kellett haladnia a kőkerítésen, amely elválasztotta a két falut.
Halk neszt hallott és egy sötét alak termett előtte, mintha földből nőtt volna ki, eddig nem érezte a szagát, tehát nem a falu felől jött, ahonnan a szél fújt…
Felkészült arra, hogy esetleg harcolnia kell, köpenye alatt marokra fogta a pálcáját, de óvakodott attól, hogy hirtelen mozdulatot tegyen. Az alak közelebb lépett és az előbukkanó Hold fényében felismerte: Ulv volt az.
Néhány pillanatig bizonytalanul méregették egymást, Remus fontolgatta, hogy megtámadja-e – ha látta őt kijönni Heddáék kunyhójából…
- Mit keresel itt?- sziszegte a férfi és kivillantotta fogait, még emberi formájában is farkasszerű volt.
- A másik falkát - felelte ő és hátat fordított neki, mintha nem találná veszélyesnek, de közben feszülten fülelt.
Ulv bosszúsan felmordult és megfogta a karját:
- Te idegen vagy itt! Tűnj el!
- Azt hittem, Varg falkájához tartozol!- nézett vele farkasszemet Lupin. – Vagy kémkedni jöttél?
Ulv elengedte és felkacagott:
- Félszem hálás lesz nekem a hírért, amit hozok! - kutatóan nézett Lupinra. - Téged is elintézett az a fiatal korcs?- mutatott a másik arcán vöröslő forradásra. - Ki fogom nyírni! – vicsorogta.
- Vagy ő téged!- vetette oda gúnyosan Remus.
Ulv odalépett hozzá és megmarkolta kopott köpenyét.
- Hallgass!
- Csak arra gondoltam, mindkettőnknek az útjában van, nem? – szólt Remus lassan. - Ha kettőnkkel kerülne szembe, nem lenne esélye…
Ulv gyanakodva bámult rá, de a szeme mohón felcsillant:
- A lány az enyém!- vakkantotta oda.
- Megosztozhatnánk rajta…- vetette fel Lupin.
- Az enyém!- morogta Ulv.
- Legyen! - sunyta le a fejét ő.
- Intézzük el most! – szólt türelmetlenül Ulv.
- Nem, először beszéljünk Félszemmel! Biztos örülne, ha elkaphatná Vargot!
- Hogyan? - nézett rá bizalmatlanul és kissé csodálkozva a férfi.
- Azt majd neki mondom el!- válaszolta ő.
Letelepedett a földre a köpenyébe burkolózott és nem szólt többet. Lehunyta a szemét, úgy tűnt mintha aludna, de éberen figyelt minden kis zajra, közben lázasan törte a fejét valamilyen terven, amivel megóvhatná Douglast és Heddát. Most talán nyert némi időt, de nem bízhat senkiben, Ulvban a legkevésbé, legalább annyit elért, hogy Ulv nem tartotta ellenségnek.

Hajnalodott, keleten vérző sebnek tűnt a vöröslő ég, ahogy kibukkant a szürke felhők mögül. A mocsár életre kelt a nap érintésére, a távolban az ég felé törő hegyormok vakító tisztasága, körülöttük a láp aranyosan zöldellő szigetei – Remust bámulatba ejtette a táj vad szépsége.Talán egy órát ültek némán, nem mozdult semmi csak a hűvös hajnali szellő borzolta fel néha a vizet. Körülnézett, a nyomorúságos viskók között semmi sem moccant, Ulv néhány méterre ült tőle, egy szabályos alakú sziklán és szárított húst tépett a fogaival. Mintha csak a láp felett úszó ködből léptek volna elő hirtelen két férfi bukkant fel mellettük, aztán újabb és újabb alakok körvonalai rajzolódtak ki. Néhány perc alatt az üres tér benépesült. Lupin tizenkét férfit és két nőt számolt össze. Mindannyian elegánsan, mondhatni fényűzően voltak felöltözve. jól tápláltnak, természetellenesen egészségesek tűntek. Remus viszolyogva gondolt arra, hogy mivel lakatták jól a bennük élő szörnyeteget.
Utoljára egy hatalmas, szálas alak jelent meg sötétvörös bársonyköpenyben. Felnézett rá, de a felbukkanó nap fénye elvakította. Ulv nem késlekedett, a vörösköpenyes elé lépett, szinte a földig görnyedt előtte, az intett neki mire a férfi hátrált néhány lépést.
Ez csak Garm lehet - gondolta magában és lehajtott fejjel várta, hogy hozzálépjen.
Csak akkor nézett fel, amikor eléje ért, nem tudta eltitkolni a meglepetését: Garm nő volt. Mintha az északi mitológia valkűrje állt volna előtte. Magas volt, úgy becsülte, hogy még nála is egy fejjel magasabb, de a teste formás és arányos. Haja mézszőke, szoros varkocsba fonva is a derekáig ért. A bőre áttetsző, szinte tejfehér, szabályos arcát egy hatalmas vöröslő forradás csúfította el, amely a bal szeme helyén húzódott egészen a járomcsontjáig. Ép szeme jégkéken, kutatóan szegeződött rá. Mély, zengő hangon szólalt meg, furcsán formálta a szavakat:
- Ki vagy te és mit keresel a területemen?
Remus nyelt egyet - a nő félelmetes és zavarba ejtő jelenség volt, még őt is kibillentette a nyugalmából:
- A nevem lényegtelen - hajtotta le a fejét - közületek való vagyok és egy holdtöltével ezelőtt találtam meg Varg falkáját, de ott nem láttak szívesen, ezért jöttem hozzád!
Garm Ulvra nézett, aki alig észrevehetően biccentett.
- Nem vagy közülünk való, de farkas vagy az igaz!- szólt Garm. - miért nem árulod el a neved? – kérdezte hidegen.
- A nevemet az emberi életemmel együtt hátrahagytam, azt reméltem, hogy az új falkámban majd nevet kapok… Úrnőm! - tette hozzá némi tétovázás után.
Érezte, hogy a többi farkas izmai pattanásig feszülnek, mintha csak Garm parancsára várnának, hogy ízekre tépjék. Garm félrehajtott fejjel nézett rá, mintha valami különleges, eddig nem látott férget vizsgálna elmélyülten.
- Te egy korcs vagy, semmi helyed itt… - szólt végül elutasítóan azzal megfordult és megindult a ház felé, majd hirtelen felemelte a kezét.
- De talán hasznos lehetsz számomra! Meglátjuk, hogy érdemes-e egyáltalán új nevet adni neked! Ulv, te velem jössz! Rakjátok le a zsákmányt! - parancsolta a farkasainak. - A korcsra ügyeljetek, amíg nem küldetek érte!- szólt jeges hangon és a nyomában loholó Ulvval elvonult.
Remus magára maradt a gondolataival, a falka tagjai nem szóltak hozzá, a szemüket sem merték ráemelni, de tudta minden mozdulatát figyelik. Nem volt mit tennie, leült és elkezdte bámulni Garm farkasait. Végiggondolta, ami az imént történt. Tisztában volt vele, hogy csak egy hajszálon függött az élete és most csupán némi haladékot kapott. Ulv szokatlanul alázatos volt Garm jelenlétében, talán neki is így kellene viselkednie. Úgy tűnt a nő nem tűr tiszteletlenséget vagy ellentmondást.

Rosszul ítélték meg a helyzetet, ő és Dumbledore is. itt képtelenség elvegyülni, Greybacknek nyomát sem látta, viszont csapdába esett, csak akkor élheti túl, ha Garm hasznosnak véli… Most már nincs visszaút, nem veszítheti el a fejét, meg kell próbálnia túlélni.
A farkasok közben a zsákokat mind Garm házába hordták. Közelebb ment, fel a dombra szemügyre vette az épületet: innen inkább tűnt templomnak mint lakóháznak. Minden részlete mesterkézre vallott, a csapolások, az illesztések, a tölgyfa ajtó vasalásai és a faragványok… Minden szabad felületet faragványok díszítettek, folyondárként kúsztak fel az épület falaira, beborítva minden tenyérnyi helyet, mintha burjánzó, élő organizmus részei lennének. A farkasok pillantásától kísérve közelebb lépett a házhoz. a domborművek is tökéletesek voltak a maguk nemében. Tökéletesek és iszonyatosak. Farkasok és emberek, vagy talán óriások küzdöttek egymással. Az alakok félelmetesen élethűek voltak. A farkasok égre meredő pofájában meg lehetett számolni a fogakat, az emberi figurák arcát eltorzította a rettegés és a kín. Minden párviadalban a farkasok kerekedtek felül. volt ember, aki az egyik fenevad torkából lógott ki, másiknak a zsigereiből lakmározott egy fenevad.
A fát kátránnyal tették tartósabbá és a fekete szín, meg a kátrány orrfacsaró bűze, csak még baljóslatúbbá és visszataszítóbbá tette az építményt.
Tovább nem is vizsgálgatta a házat, igyekezett leküzdeni növekvő undorát inkább távolabb lépett és Garmra gondolt.
A nőben volt valami borzongató idegenszerűség, a beszédén lehetett érezni, hogy nem ennek a földnek a szülötte… Korábban azt gondolta, hogy Greyback a vérfarkasok vezetője, ha vele végeznek, talán nem szűnik meg a fenyegetés, de féken lehetne tartani a vérfarkasokat. Most hogy találkozott Garmmal, már egyáltalán nem volt olyan biztos ebben.
Még vagy egy órán keresztül ült a téren és Garm farkasait nézte. nem tűntek másnak vagy veszélyesebbnek, mint más vérfarkasok. Meglehet, hogy farkasként vérszomjasak és kegyetlenek voltak, de emberi formájukban engedelmes jámbor barmokként szolgálták úrnőjüket. A vezetőjük nélkül könnyen ártalmatlanná lehetne tenni őket… Zavarbaejtő volt, amit itt tapasztalt, Félszemű nem úgy viselkedett, mint egy falka vezetője, hanem mint egy uralkodó.
A nap már magasan járt az égen, amikor az egyik nő hozzálépett:
- Az Anya hívat!- szólt és válaszra sem várva, elindult a sötéten terpeszkedő ház felé. Lupin felállt és követte.