fejezet

Szellemkutya

Tonks letörten vánszorgott az irattár felé, fogadta kollégái köszönését, de senkihez sem szólt. Nem mintha ez bárkinek feltűnt volna, az Auror Parancsnokság felbolydult méhkashoz hasonlított, szinte óránként jöttek a riasztások. Az aurorok alig- alig tudtak megbirkózni a rájuk szakadt munkával. Tonks így még szánalmasabbnak és teljesen feleslegesnek érezte magát. Még egy utolsó vágyakozó pillantást vetett az irodára, aztán belépett magánzárkája, az irattár ajtaján. Az asztalon, és padlón iratkupacok tornyosultak. Felnyögött, levetette magát a székre és nekiállt az iktatásnak.

Ez rosszabb volt, mint a Prófétát olvasni, ott legalább az ember abba a hitbe menekülhetett, hogy talán csak kitalációkat olvas, csak az újságírók színezik ki a történeteket. Most döbbent rá, hogy a Próféta - nyilván minisztériumi nyomásra - a felét se írja le a valóságnak, és a különösen véres eseteket legfeljebb néhány soros hírben közli. Ráadásul itt tanúvallomások, fényképek, rajzok, jegyzőkönyvek száraz hivatalos nyelven részletezték a hétköznapivá vált szörnyűségeket. Egyik pillanatban úgy érezte, nem bír több gyilkosságot, balesetet, katasztrófát végignézni, máskor pedig úgy, hogy a világon semmi sem tudja már megrendíteni. mint amikor fagyos kezére forró vizet csorgat az ember és nem tudja eldönteni hideget vagy meleget érez.
Egy idő után aztán rájött, hogy elég jó ütemben halad, ha kikapcsolja az agyát és csak gépiesen teszi a dolgát. Az első húsz akta után már csak néha rándult össze a gyomra a borzalmaktól. Átdolgozta az ebédidőt, továbbvonszolva magát aktáról aktára, észre sem véve, hogy már a munkaideje is lejárt és rajta kívül már csak az éjszakai ügyeletre beosztott aurorok lézengenek a Parancsnokságon. Mintha csak a székéhez ragadt volna, nem bírta otthagynia a jelentéseket. Baljós előérzet kínozta, hogy most, vagy talán a következő aktában találni fog ismerős neveket, arcokat.
Tizenegy is elmúlt mikor hazaindult, akkor sem jószántából. Amikor Robards bejött ellenőrizni az éjszakai készültséget az irattárba találta. A parancsnok nem tett megjegyzést, de utasította, hogy azonnal térjen haza és vegyen ki egy nap szabadságot. Nymphadora nem ellenkezett - csak amikor fel akart állni az asztaltól, akkor érezte, hogy az egész napi munka mennyire kiszívta az erejét. Robards helytelenítő tekintetétől kísérve, zúgó fejjel, zsibbadt tagokkal levánszorgott a kandallókhoz.

Otthon a fürdőszobájába lépve fogta csak el újra az émelygés. Nyoma sem volt a nyírfáktól körülölelt kis tónak. Kihalt, fekete vulkáni táj szürke porában lépdelt, a sziklák között megbúvó hőforrásig, amely enyhe, de határozott kénszagot árasztott. Korábban próbálkozott mindennel: vízeséssel, trópusi szigettel, patakkal, oázissal, de mind hazugnak tűnt és édeskésnek.
Nem bírta elviselni. Szenvedést akart, görcsös, kínba merevedő formákat kihalt tájat, kopárságot. Nyomasztó volt a látvány, de ez illett a hangulatához. Minden szürke és fekete, füstszínű felhők a piszkossárga égen. A torz formájú antracittömbön megállva levetkőzött és az opálos színű, gőzölgő vízzel teli medencébe lépett. Lebukott víz alá, mintha így kimoshatna az agyából mindent, amit látott, amit megtudott. A véres testeket, a halvány halottakat, a kíntól eltorzult arcokat, az üveges semmibe meredő szemeket…

A halálfalók végigszáguldottak az országon a halál aratott nyomukba. Káoszt, kiégett épületeket, gyerekeik után síró szülőket, árvákat hagytak maguk után és mindent elborító rettegést. Ha lehunyta a szemét látta az áldozatokat, kiszolgáltatott varázslókat és muglikat, akiknek sem menekülésre, sem védekezésre nem volt már idejük.
Az ágyában fekve sokáig csak forgolódott, hiába volt elcsigázott, a fáradság sem hozott álmot a szemére. Kétségbeesetten vágyott Remus ölelésére, vigasztaló szavaira, szerelmére. Végül valami tompa tehetetlenségbe zuhant…

A szoba sötét volt, amikor felriadt, csupán az ablak felől derengő gyenge fény ébresztette rá; hol van. Lassan kibontakoztak az ismerős körvonalak. Fel akart kelni, de képtelen volt megmozdulni. Teste, mint egy szakadt madzagú marionettbábú, nem engedelmeskedett az akaratának, csak hevert tehetetlenül. Nyitott szemmel meredt a mennyezetre és lázasan gondolkozott. Mi lehet ez? Bellatrix? A halálfalók? Esetleg valami bénító varázs vagy méreg? De hát nem evett semmit! Betegség? A feje hirtelen, mintha egy láthatatlan kéz kényszerítette volna, jobbra fordult. Az ágyán egy sötét alak ült köpenyben, fehéres ragyogás ölelte körül. Nymphadora a szeme sarkából még egy sötét árnyat is látott a fal mellett… vagy csak képzelődött?
A köpenyes alakfelé fordult és végigsimított az arcán. Sirius volt az - felismerte már a mozdulatról még mielőtt megszólalt volna - az érintését viszont alig érezte.
- Ne félj! – szólt a varázsló - Nincs sok időm, de mindenképpen el kellett jönnöm hozzád!
Nymphadora hitetlenkedve bámulta, elméje csökönyösen tiltakozott a felismerés ellen, nem akarta elhinni, amit a szeme látott. Annyira valóságosnak tűnt. A férfi hosszú, fényes, fekete fürtjei keretbe foglalták nemes metszésű, halvány arcát. Valami mégis különös és idegen volt benne. A szenvedés, a börtönben töltött évek vájta barázdák, mintha eltűntek volna az arcáról. Sokkal fiatalabbnak tűnt, derűsebbnek. már nem volt tekintetében az űzöttség, a keserűség, a fel-fellobbanó düh is eltűnt. Megpróbált felülni, hogy megszabaduljon ettől az álomtól, látomástól. Annyira szerette volna, hogy valóság legyen, de tudta, hogy nem lehet az - le akarta rázni magáról, szabadulni tőle. De nem tudott megmozdulni és bénultan érezte, hogy valami fátyol - féle tapad az arcára, már a lélegzetvételért küzdött …
- Ne harcolj ellene, csak fogadd el! - suttogta egy női hang és ő végül engedelmeskedett, megnyitotta az elméjét és a láthatatlan béklyók hirtelen lehulltak róla.
Felült és megérintette Siriust. Élőnek tűnt, nem kísértetnek. A varázsló megfogta kezét és rámosolygott:
- Nem élek, legalábbis nem úgy, mint te, de létezem. Az időm fogytán van és valamit el kell mondanom. Veszélyben vagy és Remus is! Figyelj rám! Ha találkozol apáddal, kövesd őt, kövesd a föld mélyére is. Ha eljön az idő, majd figyelmeztetlek. Remusnak mondd meg, hogy óvakodjon a Fehér Farkastól és a Szürkétől. A Fehér nem e világból való nem tudja megsebezni vagy megölni, de talán béklyót vethet rá, a Szürkének még nem jött el az ideje, kerülje el, ha élni akar…- mondta Sirius komolyan és felállt.
- De mit jelent mindez? - kérdezte kétségbeesetten ő.
A varázsló furcsa fintort vágott, és ő egy pillanatra újra a régi Siriust látta benne, majd széttárta a karját:
- Nem mondhatok többet. Tudni fogjátok, ha eljön az ideje. Csak mondd meg Remusnak, amit most hallottál és vigyázz magadra!
- Eljövök még, ha szükségessé válik… és most mennünk kell! - szólt és a sarokban álló alak felé nyújtotta a karját. – Adelinda?

Nymphadora összerezzent, nem képzelődött hát az imént, van még itt valaki rajtuk kívül. a sötét árny Sirius felé siklott, aztán hirtelen felé fordult. Nem látta az arcát, a fátyol mögött, de a szemei különös, zöld lidércfényként világítottak. A nő könnyedén és kecsesen mozgott, hozzáhajolt és a fülébe súgta:
- Nem ismerlek, csak Sirius kedvéért segítek neked és az eskü miatt, ami összeköt vele! Ha élni akarsz, és azt akarod, hogy a férfi, akit szeretsz megmaradjon; tedd, amit Sirius mondott!
Felegyenesedett és száraz, kissé rekedtes hangon folytatta:
- Most vadásznak…három ember… két férfi és egy nő már halottak. húsukat farkasfogak tépik, két gyermeket megmar, magával viszi őket… A szerelmed megállíthatja őt vagy elbukik és akkor a farkasok uralkodnak majd az emberek felett. A vér pedig elborít mindent!
Tonksot kirázta a hideg, soha nem hitt a jóslatokban, de ez nem is hangzott annak, cseppet sem volt homályos,mintha bizonyosságról beszélt volna az ismeretlen. Sirius a karját nyújtotta, a nő mellélibbent, aztán a sötétséggel együtt elillantak a szobából.

Nymphadora felült, a szobában már a hajnal fénye derengett. Valószínűtlen és félelmetes volt egész. Biztos volt benne, hogy nem álmodott, mégis képtelen volt felfogni a történteket. Zavarodottan járkált fel- alá a lakásban, lázasan gondolkodva, hogy kihez fordulhatna, kinek mondhatná el mindezt. A szülei, Dumbledore, a Rend tagjai, aurorok - sorra vette és egymás után ki is zárta a lehetőségeket. Végül úgy döntött visszatér a gyógyítóhoz, legalább azt tudnia kell, hogy összefügghet –e mindez a betegségével.
Nem mondott el mindent, csupán furcsa álmokról mesélt és persze Siriusról. A gyógyító türelmesen meghallgatta, kikérdezte, végül azonban csak annyit mondott: biztos túl korán ment vissza dolgozni még pihennie kell, talán csak a bűntudat miatt kínozzák ezek az álmok. Persze nem kizárt, mondta a gyógyító, hogy a baleset hatására bizonyos képességei felerősödtek, de ezt csak egy igazi látó tudná megállapítani.

Tonks rosszkedvűen és semmivel sem okosabban indult haza. A Kings Crossnál látta meg a kutyát. Az első pillanattól biztos volt benne, hogy Sirius az. sarkon fordult és elindult hazafelé, a muglik úgy haladtak el a kutya mellett mintha ott sem lett volna. Aztán elbizonytalanodott, talán csak képzelődik… Lefordult egy néptelen mellékutcára, ha hoppanál, nem tudja követni egy közönséges kutya. Megpördült és egy pillanat múlva már a Foltozott Üst mögött állt. Körülnézett, az állatnak nyoma se volt.
Mégis mit gondoltál? Hogy ő is hoppanálni fog? - szidta magát miközben a Czikornyai és Patza felé indult. A könyvesbolt szinte üres volt, némi tétovázás után a jóslástannal, jövőbelátással, álomfejtéssel foglalkozó könyveket kezdte böngészni. A fekete kutya címszó alatt csak a Zordó-ról értekezett hosszan a Halálos ómenek, belenézett az Álomfejtés alapjaiba is, semmi. El kellett ismernie Sibyll Trelawney, aki annak idején a jóslástant tanította, egy dologban valóban a jövőbe látott. amikor azt mondta Tonks soha nem fog felnőni a jóslástan emelkedettségéhez és komolyságához. Az egyetlen diák volt az évfolyamban, akit kizavart az óráról a professzor. A többiek - Trelawney szerint szintén híján a tehetség és az értelem és a nyitott harmadik szem adományainak – csendben szenvedtek, ő azonban Mathildával órán végigelemezte az álmait Inigo Imago örökbecsű műve alapján. És ezt később előadta a tanárnőnek is, logikusan levezetve, hogy őt nyilván egy jóslástan órán fogja elérni a borzalmas halál, miközben éppen félszemmel a jövendőt fürkészi. Mivel minden elemet külön - külön jól értelmezett, a professzor nem tudod belekötni a magyarázatba, de elviselni sem tudta a gúnyolódását, így ő hamarosan Dumbledore irodájában kötött ki. Az igazgató mosolyogva fogadta és ő szerencsésnek érezhette magát, mert teázás közben Dumbledore az édesanyjáról mesélt, akit annak idején tanított és, ahogy ő mondta „az egyetlen tanítványa volt az évek során, akibe talán valóban szorult egy kis tehetség a jövőbelátáshoz". Ezután már befogta a száját a jóslástan órákon, viszont titokban megpróbálkozott egy meditációs technikával, amelyet a jósálmok előhívásához ajánlottak. Az eredmény élete legszörnyűbb rémálma volt, és az, hogy soha többé nem próbálkozott ilyesmivel, sőt többnyire anyja figyelmeztetéseire, előérzeteire is fittyet hányt. Erre mi történik, betolakszik ez a rejtélyes, megtagadott világ az életébe és felforgat mindent…
Miközben kifelé jött a boltból, sokadszorra kívánta: bár le tudná zárni az elméjét az álmok előtt.
Meg kell szabadulnia Sirius emlékétől és… a feje kiürült, amikor megpillantotta a fekete kutyát, az utcán. A villanyoszlop mellett állt a túloldalon és a nyelvét lógatta. Hátrahőkölt és nekiütközött egy hajlott hátú, idősebb boszorkánynak, aki csomagokat és egy kisebb baglyot cipelt, kalitkában. A bagoly éktelen zajt csapva tiltakozott az inzultus ellen. Tonks felkapkodta a földre hullott csomagokat, majd bocsánatot kért a boszorkánytól és némi tétovázás után a bagolytól is. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte tőle:
- Nem az öné, az a nagy fekete kutya?
Az asszony furcsán meredt rá és mosolyogva kérdezte:
- Milyen kutyára gondolsz, aranyoskám?
ő mérgesen hátracsapta a fejét és valami bocsánatkérésfélét motyogva arrébb lépett.
A kutya ott állt tőle három méterre a villanyoszlopnak támasztotta a hátát és vigyorgott, mintha csak rajta nevetne…