4. fejezet

Útvesztőben

Lupin elindult a domb tetején álló ház felé. ahogy közelebb ért újra elfogta a baljós előérzet. Az épület egyre hatalmasabbnak, sötétebbnek, nyomasztóbbnak tűnt, mintha megnőtt volna. A kapu, mint valami óriási fenevad kitátott szája, éhesen várta - a félelem fémes ízét érezte a szájában. Egy szűk, sötét előtérbe ért, a kapu döngve csukódott be mögötte. A vaksötétbe állt. furcsa kiszolgáltatott érzés volt, megszokta már, hogy a legkisebb fény is elég, hogy lásson, ide azonban egyetlen fénysugár sem jutott be. Ujjai a falon éles fogakat tapintottak, a faragott jelenetek itt is folytatódtak, a fa felülete tükörsimára volt csiszolva. A sarokban egy apró ajtó nyílt, Ulv lépett ki rajta, egy nő kíséretében. Szó nélkül hagyta el az épületet, rá sem nézett. A nő feléje fordult:
- Az anya már vár rád a Tisztelet Csarnokában! - mutatott az alacsony íves bejáratra.
Mégiscsak valami szakrális hely lenne?- morfondírozott magában, miközben lehajtotta a fejét, és belépett a szűk ajtócskán.
Egy nagy, négyzet alaprajzú csarnokba jutott, amelynek, mind a négy oldalához kisebb beugrók csatlakoztak. A központi tér legalább ötembernyi magas volt és fentről kapott fényt. A tetőt tartó oldalfalakon beáramló fényt mintha elnyelte volna a kátránnyal átitatott fa feketesége. Remus kilépett az oldalfülkéből. A termet fáklyák fénye világította meg, a lobogó lángok, megcsillanva a fényesre csiszolt faragványokon, élővé, mozgóvá varázsolták a farkasok és emberek viadalát. Megállt a hatalmas szobor előtt, amely a terem közepén magasodott. A szobor feje szinte elérte a fedélszéket. A falat borító faragványokhoz mérten barbár munkának tűnt. Elnagyolt, durván megmunkált felületén jól lehetet látni a fogasvéső nyomait. A nap fénye csapdába esve keringett fenn, fehéres ragyogásba borítva a hatalmas farkasfejet, a szobor fejét. A mester a test részleteivel nem sokat törődött ugyan, de a hatalmas alabástromtömb, amelyből a farkas feje készült simára csiszolt volt és láthatóan különleges figyelmet fordítottak a farkas arckifejezésének, kegyetlen vérszomjas vicsorgásának megragadására. Közelebb lépett, talapzat oldalán apró rúnavésetek futottak körbe, odahajolt, hogy megvizsgálja. Idegen, ismeretlen írás volt. Mintha csak egy múzeumba lenne, ahol valami rég halott kultúra emlékeit szemléli…
Egy mély hideg hang zendült fel:
- Az emberek kíváncsisága – mondta rosszallóan Garm – ,soha nem kedveltem a fajtádat…
Remus villámgyorsan hátrafordult és csaknem a pálcájához kapott. A nő mögötte állt, díszes öltözékben, kibontott hajjal. Merőn bámulta, arcán némi fanyalgással, mintha valami visszataszító szagot kellene elviselnie. Nem értette hogyan került a háta mögé, ennyire nesztelenül, észrevétlenül. Talán varázslattal?
Garm intett neki, hogy kövesse és a szobor mögé lépett. a kőtömb hátsó oldalában egy trónszerű ülőhely volt kifaragva, a háttámláján egy pillanatra mintha valami bekarcol képet látott volna. Garm leült, néhány percig érdeklődve szemlélte őt, majd megszólalt:
- Félsz, dühös vagy és látom a fájdalmadat is… Elveszítettél valakit, aki fontos neked, igen…
Remus rögtön pajzsot vont a gondolatai köré és közben átkozta magát, oktalanságáért. Hogyan lehetett ennyire óvatlan? Nem készült fel a legilimencia kivédésére. Nem gondolt rá, hogy Garm tud varázsolni. semmi jelét nem látta és nem érezte azt sem, hogy beférkőzik a gondolatai közé… Ez képtelenség! - a félelem fojtogatta - Vajon mennyit látott Garm?
A nő öröm nélküli gúnyos nevetése visszhangzott a teremben:
- Félelem, düh, bizonytalanság, gyűlölet, aggodalom… - mint egy könyvből úgy olvasott belőle.- Igazán lenyűgöző, hogy ennyi minden kavarog benned, ember! A gyermekeimnél, nem láttam még soha hasonlót… hogy is mondjátok? Ennyi érzelmet! Ulv is nagyon egyszerű, mondhatni unalmas: düh, gyűlölet, mohóság ennyi, amire képes. Látod, nem kell, hogy elmondj magadról bármit is, a szavaid úgyis csak hazugságok, elég rád néznem és tudok mindent!
Remus leeresztette a pajzsot, semmi értelme tovább fenntartani. A fejében kavargó gondolatok, amúgy is megzavarták az összpontosításban. Garm nem a gondolataiban, hanem az érzéseiben olvasott, mintha csak látná azokat, mint egy aurát - döbbent rá. Ilyesmiről korábban még csak nem is hallott, megpróbálta visszafojtani, elleplezni a benne dúló érzelmeket. egy régi meditációs gyakorlattal próbált lehiggadni.
- Most azt gondolod ember, hogy valamit el tudsz titkolni az érzéseidből? - kérdezte fagyosan a nő - Untat ez a játszadozás! Bármit is teszel, tudom mit érzel, ha megpróbálod eltitkolni előlem, meghalsz! - Szavai nem tűntek fenyegetésnek, egyszerű kijelentés volt csupán. – Életben hagytalak eddig, ezt csak annak köszönheted, hogy talán hasznos lehetsz a számomra! Itt csak az én gyermekeim élhetnek és – bár az ereidben csordogál valamennyi az én véremből is – ,te nem tartozol közéjük!
- Ulv és a többiek…- kezdte Lupin.
– Tiszteletlen vagy ember!- vágott közben metsző hangon Garm. - Nem érdekelnek a korcsok ostobaságai! Ulv ugyanazért volt itt, mint te, mert hasznos lehet számomra. Ő azt reméli az árulásért jutalmat kap. Tartasz tőle és undorral tölt el… Talán okosabb vagy mint gondoltam! Ulv veszélyes lehet a számodra, sok van belőle a farkasból: vérszomj, kegyetlenség, győzni akarás, ha én találok rá jó farkas lett volna… - folytatta elgondolkodva a nő -, de ő is csak egy, az ostoba korcsok közül! Most még hasznosak lehetnek a számomra, de Vargnak és falkájának nem sok napja van hátra! - jelentette ki elégedetten, lehunyva ép szemét.
Lupin most, hogy nem szegeződött rá merőn a mindent látó, fagyoskék tekintet úgy érezte, itt a lehetőség, hogy próbát tegyen:
- Úrnőm – kezdte lehajtott fejjel - segíthetnék Varg megölésében! – mondta, és ahogy kiejtette Varg nevét előhívott egy emléket, a minisztériumi csatáét, Bellatrixre gondolt és elöntötte gyűlölet, amelytől azóta hiába próbált megszabadulni. Most talán hasznosnak bizonyulhat. Garm szeme felpattant:
- Gyűlölöd? Valakit elpusztított, akit szerettél…- morogta félhangosan a nő és kivillantotta a fogát. Magam is elpusztíthatnám azt a korcs, fogatlan ebet, de kellenek a farkasai. A háttérben kell maradnom! - folytatta elgondolkozva. - Te egyelőre faluban maradsz, a gyermekeim majd vigyáznak rád! Távozhatsz! - intett Garm majd felállt és elfordult.
Remus engedelmeskedett a parancsnak, de előbb meghajolt és közben igyekezett szemügyre venni a trónba vésett karcolatot: egy kör volt négy részre osztva benne apró alakok.
Miután Garm elbocsátotta kiment az apró ajtón, a barna hajú nő kikísérte a kapun. Ott már egy magas, kese hajú férfi várta, alig lehetett több húszévesnél. Némán vezette az egyik üres kunyhóhoz. Remus csak akkor merte elengedni magát, amikor az ajtó becsukódott mögötte.
Levetkőzött, az inge izzadságtól nedvesen tapadt a hátára… a kannában friss vizet talált, megmosakodott.
A ház egyszerű berendezésű volt, de Hedda kunyhójához mérten fényűzőnek tűnt. A faragott bútorok, a szőnyegek, szőrmék mind a zsákmány részei lehettek egykor. Értelmetlennek találta ezt a fényűzést, ezt a mohóságot, hiszen a Garm farkasi láthatóan közömbösek voltak a környezetükkel szemben. A finom ruhák, mint a jelmezek, úgy lógtak rajtuk. A székre készítve egy öltözet ruha várta, kevésbé díszes, mint a többieké, de az ing a legfinomabb gyolcsból, a talár bársonyból…
Felöltözött és közben igyekezett összeszedni, amit megtudott. mintha egy képet próbált volna összerakni, de a darabkák nem illettek össze.
Abban legalább bízhat, hogy életben marad. És egyszer már sikerült becsapnia Garmot. A nő veszélyes volt, kiszámíthatatlan, nem sokat tudott meg abból, amit elmondott. Valami terve van vele, hasznos lehet számára, de hogyan? Vargék elpusztulnak majd, illetve csak Varg? Összezavarodott.
Csak arra, a homályos megérzésre támaszkodhatott, amit ott benn elfogta, hogy Garm céljai számra beláthatatlanok, felfoghatatlanok. Csak, mint egy apró bogárnak a fáról, amin éppen mászik, annyi fogalma lehet ezekről a tervekről. Volt Garmban, valami embertelenség, emberfelettiség mintha nem lennének érzései…
Tudta vakon tapogatózik csupán. Jó lett volna beszélni Dumbledore-ral vagy legalább a Rend tagjai közül valakivel. Elfogta a bizonytalanság, vajon mikor térhet vissza közéjük?
Kinézett az ablakon ,a férfiak és a nők egyszerű, takarékos mozdulatokkal dolgoztak. Percekig figyelte őket, egyszer sem látta, hogy szólnának egymáshoz, szinte még egymásra sem néztek. A célszerűség unalma nem zavarta őket, mint fogaskerekek a gépezetben, tették a dolgukat. De milyen gépezet ez? Mi végre készült? Ki alkotta? A kérdések erdejében tévelygett. Az elméje, a tudása, amire mindig támaszkodhatott, most megtorpant. Újra az emberek jutottak az eszébe. Miért csak most érzi úgy, hogy közéjük tartozik, közöttük van otthon. Szinte menekült az Odúból, a barátai, az érzelmei elől és most sóvárgott utánuk. Nymphadorára gondolt és didergett a lány szerelme nélkül. Ostobaság volt az gondolnia, hogy a veszélyek, a távolság majd elfeledteti vele őt.
Ellépett az ablaktól és leült az ágyra, a nap lassan csúszott le az égről, a mindent elnyelő árnyékok megnyúltak. Nem gyújtott gyertyát, nem volt szüksége fényre, hiszen Nymphadorát csukott szemmel is maga előtt látta, gondolatban végigsimította az arcát, a nyakát… Őrültség, amit tesz, el kell temetnie az érzéseit. Ha eddig nem volt rá elég oka, most van: Garm. A feladatára kell összpontosítania és az életbemaradásra. Garm nem jöhet rá, hogy az emberekhez barátság és szerelem köti.
A vödörhöz lépett és vizet locsolt a fejére. Talán a másik oldalról kell megközelítenie ezt a feladványt. A logika, a gondolkodás nem segít kijutni ebből az útvesztőből, a tudása kevés a megértéshez, nem tehet mást a megérzéseire, az ösztöneire kell támaszkodnia. Beszélnie kell Garmmal újra, talán elárul valamit, ami segít és meg kell néznie közelebbről a trónját, a bekarcolt képet. figyelnie kell a farkasokat - hamarosan újra itt a telihold és az idő sürget…