5. fejezet

A vörös pecsétes pergamen

Hiába várta az álmokat, napok óta semmi. Azelőtt bármit megadott volna egy álomtalan, nyugodt éjszakákért, most amikor szüksége lett volna útmutatásra nem jöttek.
Először félt elaludni, rettegett, hogy újra felbukkan Sirius. Összezavarja az érzéseit, gondolatait. Amíg Remus itt volt könnyebb volt elviselni Sirius hiányát, a fájdalom csak tompa sajgás volt, hiányérzet. Most teljes erővel csapott le rá ismét a gyász, maga sem értette mi ez. Valóban csak a megkésett bűntudat hozta elő, ezt az álmot? Hiába hallotta többször is, hogyan halt meg, mégsem élte át, nem látta. Megsiratta és megküzdött a hiányával, de belül úgy érezte, mintha még élne, számára elérhetetlenül, az a függöny végérvényesen elválasztja tőle. Talán csak azért gondolta ezt, mert így könnyebb volt elfogadni, ami történt. A tudat, hogy valahol még létezik, csak ő veszítette el örökre - igen, ez még elfogadható volt a számára.
Biztosan ezért álmodik ilyeneket… De akkor miért hagyták cserben az álmok, amikor annyira vágyott rá, hogy lássa, hogy beszélhessen vele, még akkor is, ha csak a képzelet játéka az egész.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy túlment a Minisztérium főbejáratán, így kénytelen volt a látogatóknak fenntartott telefonfülkét használni, ha nem akart elkésni. Már hétfő óta gyalog járt be munkahelyére, pedig az idő undorító volt. Szürke, hideg, a nyálkás köd - a dementorok lehelete… Mintha nemcsak az emlékeket és az érzéseket szívták volna ki az emberekből, hanem a színeket és a napfényt is a világból. Mégis naponta kétszer – mintha valamilyen pentenciát róna le – megtette a félórás utat, hátra- hátra nézve, abban reménykedve, hogy meglátja a fekete kutyát.
Hétfő délután jutott el a jelentéshez, amely Emmeline Vance haláláról szólt… jóllehet a Próféta más rég lehozta a hírt. Csak egy rövid cikk jelent meg róla és Amelia Bones haláláról is. Tonks biztos volt benne, a minisztérium gondoskodott arról, hogy az ügy részletei ne kerüljenek napvilágra. Bones halála mindenkit megrázott, aki csak ismerte. az egyik legkiválóbb boszorkány volt, mégis hiába védekezett körömszakadtáig. Emmeline halála azonban más volt. közülük való volt; a Rend tagja. Nymphadora kedvelte a szűkszavú, komoly boszorkányt, aki egy régi varázslócsalád utolsó sarja volt. Ráadásul a boszorkány jól ismerte az apját, egy időben együtt is dolgoztak. Emmeline sokat foglalkozott a transzformációs bűbájokkal és alkalmanként, ők ketten jól elbeszélgettek a metamorphálásról… És most az aurorok darabokra tépve találták meg a lakásán. Nymphadorának felfordult gyomra, ahogy a jegyzőkönyvet olvasta. A gyász és a rémület küzdött a könnyeiért. Emmeline Vance halála figyelmeztetés volt. a Rend tagjainak címzett fenyegetés, hogy mindannyian így végzik, így végezhetik…
Miután az utolsó elmaradt aktát is iktatta, elhatározta: beszél a parancsnokkal és más feladatot kér. Legalább vérfarkas-támadások nem történtek – ezzel próbálta vigasztalni magát –, talán a hétvégén ellátogathatna az Odúba. Emmeline halála rádöbbentette milyen önző volt, gyerekesen viselkedett. Elmerült az önsajnálatban nem törődve külvilággal, cserbenhagyta a Rendet és a barátait is. Ideje, hogy újabb feladatot vállaljon.
Kopogtattak az ajtón, Robards lépett be és Nymphadora legnagyobb megdöbbenésére Rufus Scrimgeour, a Mágiaügyi Miniszter. Robards kezében egy pergamen volt, azzal a vörös pecséttel lezárva, ami a titkos anyagokat jelölte. A varázsló zavartan a hajába túrt és odaintett maga mellé egy széket, a miniszter csak egy feszesbiccentéssel nyugtázta Tonks köszönését, aztán megállt a fal mellett és szinte beleolvadt a tapétába. Az aktákat és az iratszekrényt nézegette, mintha csak véletlenül tévedt volna erre. Ő azonban tisztában volt vele, ok nélkül nem jött volna ide és az ok csak a vörös pecsétes irat lehet:
- Látom jól halad a munkával! – jegyezte meg elismerően a parancsnok, azon igyekezve, hogy magára vonja Tonks figyelmét. – Ha befejezte, kérem a jelentését, aztán beszélhetünk az új beosztásáról is. Más feladatot kap … - mondta, aztán bizonytalanul, a miniszterre nézett, aki helybenhagyólag biccentett.
Robards elkapta róla a pillantását, és a mennyezetet kezdte vizsgálni:
- Híján vagyunk az embereknek és sajnos többnyire csak az események után loholunk – most ismét ránézett, hogy az vajon egyetért –e vele.
Ő azonban nem szólt, csak várakozóan bámult a főnökére.
- De most nem is emiatt jöttem! Egy szigorúan bizalmas ügyről van szó, a vizsgálat csak most zárult le… - az aktát az asztalra csúsztatta, de amikor a boszorkány érte nyúlt rátette a tenyerét.
- Egy vérfarkas-támadásról van szó… - erre összerezzent.
Nem nézett egyik varázslóra sem mereven bámulta a sárgás színű pergament és a rajta terpeszkedő vörös pecsétet, amely elzárta az avatatlan szemek elöl az irat tartalmát.
Scrimgeour törte meg a csendet:
- Természetesen bűbáj védi, senkinek sem mondhatja el a tartalmát! Nem kerülhet nyilvánosságra, csak pánikot keltene!
Robards vette át a szót:
- Csak napokkal később derült fény az esetre…
- Ez történt szombaton…- szaladt ki Nymphadora száján és megborzongott.
Felnézett és már tudta, hogy hibát követett el, a parancsnok döbbenten meredt rá. Scrimgeour viszont nem tűnt meglepettnek:
- Honnan tud erről?
Zavarba jött. Mégsem mondhatja, el az igazságot, ha nem akarja a Szent Mungó zárt osztályán végezni.
- Álmodtam róla! - mondta némi tétovázás után, a személyi anyagában ugyan nem szerepelt, hogy látó lenne, de semmi épkézláb magyarázat nem jutott eszébe.
Scrimgeour közelebb lépett. Olyan volt most, mint egy támadni készülő ragadozó.
- Tudomásom van róla, hogy közelebbi kapcsolatban van egy vérfarkassal, ez már önmagában elég, hogy bíróság elé juttassam! Ha bármilyen információval rendelkezik el kell mondania! – szólt fenyegetően.
- Nem, annak már vége! – szakadt ki a kétségbeesett kiáltás Nymphadorából – Nem tudok semmit!
Robards felállt és némi tétovázás után így szólt:
- Most állítottunk fel egy csoportot, amely kizárólag a vérfarkas-támadások kivédésével foglalkozik majd, talán a segítségünkre lehetne.Tudom Dumbledore-nak más tervei voltak… -Scrimgeour szemöldöke összerándult, a parancsnok gyorsan témát váltott. – minden emberre szükségünk van! És, ha a csoport eredményesen dolgozna, a munkájukat elismernénk és jutalmaznánk! Maga is előrébb léphetne…
Nymphadora az előtte álló két varázslóra nézett és átkozta magát: csapdába csalták, hiába magyarázkodik, úgysem hisznek neki.
Közben belül a kíváncsiság és a rémület elviselhetetlenül marcangolta. – Nem Remus volt, nem ő…- mondogatta magában, mint valami zsolozsmát. Sirius mondta volna, megakadályozta volna… A két varázsló válaszra várva bámult rá, ő lehajtotta a fejét és csak suttogta :
- Nem tudok segíteni, Uram! – Robards felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem, csak az ajtó felé indult, Scrimgeour egy mozdulattal megállította.
- Nem kellene ennyire elsietnie a döntést, Nymphadora!- összerezzent, Scriemgeour még soha nem szólította a keresztnevén. – Nem csak a karrierje szempontjából lenne előnyös, ha csatlakozna a csoporthoz. Talán néhány kivételes esetben a Minisztérium is elnézőbb lehetne…- megértette a célzást és elpirult, de nem válaszolt. - Kap pár napot, hogy átgondolja! Ez talán segít a döntésben! - szólt Scrimgeour, aztán egy pálcamozdulattal, a pecsétre mutatott, amely vörösen felragyogott. - Menjünk Robards! - a két férfi elhagyta a szobát.
Tonks összecsuklott volna, ha nincs alatta a szék. Hogy lehetett ennyire ostoba, belesétált a csapdába, elárulta magát. Scrimgeour most már nem fogja békén hagyni, tudomást szerzett Remusról és most kikényszeríti belőle, amit tud.
Megpróbált lehiggadni. az akta még előtte feküdt, mély lélegzetet vett és kinyitotta.
Fényképek, rajzok szerencsére nem voltak. Jóformán csak egy öreg házimanó, bizonyos Poldy vallomása volt az egyetlen nyom. Az aurorok az ő elmondása alapján rekonstruálták a történteket. A manó rémületében elbújt és csak napok múlva találták meg, a padláson zokogva. A vidéki varázslócsalád elszigetelten élt. az apának, aki valaha híres terelő volt a Chudney Csúzliknál, az anyának és a nagyapának nyoma veszett és a két gyermek is eltűnt.
Elővette a pálcáját és elmormolta a varázsigét, ami feloldotta a rögzítő bűbájt, a szavak kígyóként kezdtek el tekergőzni a pergamenről és a levegőbe emelkedve hangokká alakultak:
- A tanú neve? – kérdezte egy férfihang. Tonks biztos volt benne, hogy Williamsont hallja.
- Poldynak hívnak, Uram! – nyekeregte egy magas, remegő hang.
- Mióta szolgálsz az Elton családnál?
- Már Elton úr nagyapját is szolgáltam, láttam felnőni uramat, még én ringattam a bölcsőjét… -válaszolt a manó, az utolsó szavai zokogásba fulltak.
- Fejezd be a siránkozást!- dörrent rá az auror és Nymphadora legszívesebben belerúgott volna – Mi történt aznap éjjel?
- Poldy, éppen a vacsorát készítette. Báránycomb volt, zöldségekkel meg mentaszósz, Uram nagyon szerette, és egy kis répatorta karamellöntettel, az úrfi meg a kisasszony kedvence… – a házmanó hangja újra elcsuklott.
- A vacsora lényegtelen, folytasd! – vágott közbe Williamson.
- Akkor hallotta meg Uram a zajt, kiment, hogy megnézze mi az. Olyan pukkanásféle volt, ahogy kiért felhangzott az üvöltés. asszonyom odahívott és rám bízta az úrfit és a kisasszonyt, hogy vigyem fel őket az emeletre és vigyázzak rájuk. az öreg nagyságos úr közben fogta a pálcáját és Uram után ment az udvarra. Poldy felvitte az emeletre kicsi gazdáit és ahogy kinézett az ablakon…. – a manó szívszaggató zokogásban tört ki, de Williamsont ez sem hatotta meg:
- Tovább!
- Ott voltak azok a hatalmas fenevadak, farkasok vörösen villogott a szemük és gazdáim a földön hevertek mozdulatlanul…Ó az én drága gazdám, annyira jó ember volt még reggel is azt mondta: - Poldy,ma szépen kipucoltad a csizmámat! – a felvétel itt megszakadt, egy csattanás hallatszott.
- Willamson auror, szolgálati szám: 26587. A tanú kihallgatásában kénytelen voltam szünetet tartani és némi csillapító bűbájjal megnyugtatni Eltonék házimanóját.
A vallomás folytatódott:
- Az ablakból Poldy látta, hogy asszonyom kimegy és a szörnyetegek rögtön rávetetik magukat – a manó hangja most tompa volt és reszketeg, de így is sütött belőle a fájdalom, Nymphadorának könnyek gyűltek a szemébe, ahogy hallgatta.
- Aztán csend lett, a farkasok köréjük gyűltek és Poldy nem mert odanézni, az úrfi és a kisasszony sírva fakadtak a sarokban, Poldy megpróbálta csitítani őket, végül kénytelen volt elnémítani…
- Bűbájt használtál a gazdáidon? – kérdezte hitetlenkedve Wiliamson, Tonks arra gondolt, hogy a varázslónál alkalmatlanabbat erre a feladatra keresve se találhattak volna.
- Poldy tudja, hogy vétkezett, meg kell bűnhődnie, megszegte a törvényt…- dördülések hallatszottak.
- Elég, megtiltom, hogy megbüntesd magad! Mi történt aztán?
- Poldy lépéseket hallott a lépcső felől, egy hatalmas fehér farkas jött fel, fél szeme volt és az ép vakító kék fénnyel ragyogott, mint egy drágakő. Rögtön felénk indult és Poldy nem mert elé állni, nem védte meg a gazdáit, megszegte úrnője parancsát…
- Elnyered büntetésedet, ne félj, csak mondd tovább! – ő a fogát csikorgatta, de a manó mintha kissé megnyugodott volna az ígérettől:
- Nagyon gyorsan történt, Poldy félt és csak az ujjai között mert odanézni. a farkas odaugrott hozzájuk és megmarta őket, aztán az úrfi és a kisasszony, mint az alvajárók követték azt a fehér bestiát. Könyörögtem nekik, hogy ne tegyék, de mintha nem is hallottak volna. Kivezette őket a kertbe, a farkasok közé, azok felvonyítottak, de nem értek hozzájuk. Aztán futni kezdtek az erdő felé… később még újra hallottam a pukkanást.
- Hogyhogy téged nem bántottak a farkasok?
- Bocsáss meg Uram, de Poldy annyira rettegett, hogy láthatatlanná vált…- zokogta a manó.
- A tanú kihallgatása véget ért. szükségesnek látom a tanú kórházi kezelését, ezért beszállítjuk a Szent Mungó zárt osztályára, amennyiben felépül sor kerülhet a bírósági tárgyalásra, a manó kötelességmulasztása ügyében a Varázshasználatról szóló törvény…
Tonks egy pálcamozdulattal elhallgattatta az aurort, aztán csak bénultan ült. Borzalom… és minden úgy történt, ahogy az az ismeretlen nő mondta. Nem a jövőt látta, hanem a jelent - hogyan csinálta? És Remus! Nem, ő nem lehetett közöttük, hiszen akkor Sirius mondta volna. De a fehér farkas - igen, ő ott volt…