6.fejezet

Akit megmar a Fehér Farkas…

Lupin napok óta figyelte őket, de semmi újat nem tudott meg róluk. Minden nap ugyanazon szertartás szerint zajlott. Ahogy az ablaknál állt szinte diktálni tudta a következő lépést, mozdulatot még a ritmusát is. Nem tudta meg a nevüket, talán nem is volt nevük, elnevezte hát őket ő maga.
Hosszú, mint minden reggel odalép Borzashoz egészen közel…most kijön Rozsdás rávicsorít, Hosszú lesunyja a fejét és eloldalog, Borzas visszamegy a kunyhóba. Rozsdás körbejárja a terepet, és az orrát felemeli.
Csak ritkán változott a koreográfia, de akkor is szabályok szerint. Mintha néma párbeszéd zajlana köztük, szavak nélkül, csak a mozdulatok nyelvén. Mindegyiküknél ugyanazok a gesztusok, vicsorítások - kérdések és válaszok egy számára idegen nyelven.
Csak egy dolog zökkentette őket ki a napi ritmusból, ha ő kilépett a kunyhójából. Akkor mindannyian megálltak, felé fordultak és ugrásra készen bámulták. De soha nem mozdultak felé. Sőt ha közelebb ment hozzájuk elhúzódtak - a sokadik próbálkozás után feladta és csalódottan arra gondolt, hogy sem ő, sem Dumbledore nem így képzelte a beépülést.
Greybacknek nyoma sem volt és egyre inkább úgy érezte zsákutcába jutott, vagy még inkább kelepcébe, ahonnan nehéz lesz szabadulnia.
Rengeteg ideje volt gondolkodni, naponta többször végigpörgette magában a beszélgetést Garmmal. Miért szólítják a farkasok anyának, és ő gyermekének a farkasokat, hiszen láthatóan nem vérrokonok. A vérfarkasok között csak egy szőke volt, de akadt fekete bőrű is. Róla is azt mondta, hogy az ő vére is ott folyik az ereiben, mire gondolhatott? Mi lehet a terve Varg falkájával? Mi elöl rejtőzködik? Csupa megválaszolatlan kérdés… minél többet gondolkozott, annál reménytelenebbnek tűnt, hogy valaha is megfejti ezt a rejtélyt.
Ahogy a nap leszállt valami különöset vett észre. Rozsdás állatokat hozott, Hosszú és Szurok segített neki egy taligára pakolni a tetemeket. Ez most fontos lehet, végre tehet valamit és talán közelebb jut a megoldáshoz. Kapkodva felöltözött, Rozsdás közben elindult a kocsival, a többiek visszatértek a házaikba.
Amikor biztos volt benne, hogy senki sem láthatja a köpenyébe burkolózva kilépett és óvatosan lopakodva elindult a férfi után. Nem látta őt, de a szag és a neszek alapján, pontosan tudta hol jár. Vissza-visszanézett a házak felé, de ott semmi sem mozdult. Ha feltűnik, hogy nincs a helyén, vagy Garm éppen akkor hívatja, akkor keresni kezdik… Tisztában volt vele, hogy túl nagy kockázatot vállal, de a sikertelenség tudata, az egyedül, tétlenül töltött napok türelmetlenné tették.
Rozsdás eltűnt a fák között. Remus úgy sejtette, hogy a mocsár már nem lehet messze. Lázasan gondolkodott: mit is tehetne? Nem szabadna túlzottan eltávolodnia a háztól és az sem tudta, hogyan kelhetne át a lápon. A seprűje nincs itt, ismeretlen helyre nem hoppanálhat, csónak nincs, úszva nem indulhat utána, hiszen nem tudja milyen hosszú utat kellene megtennie. Ahogy a fák közé ért, mintha csobbanásokat hallott volna.
A fák lombjának tintafekete árnyai kirajzolódtak a sötétkék égbolt előtt. Ahogy előrébb lépett, a kerekedő hold fehér fényében, látta a fodrozódó fekete vizet. Rozsdás már a tutajon állt, az állatokat egyszerűen ráborította a tutajra és egy csáklyával ellökte magát a parttól majd, a lápon át kanyargó keskeny csatornát követve, megindult. Lupin a fák közül leste, ahogy a zsombékok halmai és a fel-felvillanó lidércfények között biztos kézzel kormányozza az imbolygó alkotmányt.
Csalódottan bámult utána, motoszkált a fejében valami furcsa, baljós előérzet és a sejtelem, hogy valami nyilvánvaló dolog elkerülte a figyelmét. Mi volt olyan különös ebben a jelenetben? Leült a partra és végiggondolta, amit látott. A bokor megzördült mögötte, ő rögtön a pálcájához kapott, és ekkorvillámként hasított belé a felismerés: senkit sem látott varázsolni.
Hedda elmondása alapján azt gondolta varázslókat és boszorkányokat talál majd itt is. De most már nem volt biztos ebben, hiszen még a legnehezebb munkáknál sem használtak varázslatot. Ha Garm és a farkasai nem rendelkeznek varázserővel ez már önmagában is elég, hogy rejtőzködjenek és eltitkolják ezt a tényt más vérfarkasok, mondjuk Vargék, előtt.
Újra körülnézett. A Hold arcát felhők takarták. a fák árnyékába rejtőzve elővette a pálcáját és megidézte a patrónusát.
Ahogy elmerült az emlékben, szinte érezte a gyönyört, sóvárgott utána. Nymphadora csókja, a tiltott gyümölcs édes, csábító íze. Hányszor megfogadta már, hogy kitépi a szívéből a lányt, és most mégis, mint egy átkozott bolond, ott állt lehunyt szemmel nem tudván elszakadni az emléktől. Egy bagoly huhogása térítette magához. Csobbanások zaja ütötte meg a fülét és Rozsdás szagát hozta felé a szél.
A patrónus már előtte állt:
- Szólj Douglasnek, hogy érkezem! - suttogta, a farkas eltűnt.
Aztán, mielőtt még a férfi partot ért volna, Hedda kunyhójába hoppanált.
Douglas farkasszerű vigyorral fogadta, Remus megtorpant, annyira meglepték a saját érzései. Látva Heddát és Douglast átmelegítette az öröm. Már alig emlékezett azokra az időkre, amikor szomjazta magányt és kerülte az embereket…
- Csak néhány percig maradhatok! Láttátok mostanában Ulvot?
Hedda válaszolt:
- Egy rövid időre eltűnt, de már visszatért, órákat töltött Vargnál.
Lupin elégedetten bólintott, legalább ezt az egyet jól mérte fel.
- Vigyázzatok vele! Ha teheti, elpusztítja Douglast! Szeretnék kérni tőled valamit! - fordult a fiatal varázslóhoz. - Követtem Garm egyik farkasát, halott állatokat vitt magával nem tudom hová és mi célból. Ha seprűvel indulsz, hamar megtalálhatod! Északnyugatra kell, hogy legyen az a hely, talán egy fertályóra lehet az út csónakon. A vérszagról most még könnyen megtalálod - Douglas bólintott. – Nézz szét és jegyezd meg a helyet, de ne tégy semmit! Légy óvatos, nem tudom nincs-e ott valaki más is! - tette barátja karjára a kezét. - Majd üzenek, ha találkozhatunk a kertben!
Esetlenül megölelte őket, aztán megpördült a tengelye körül és már a kunyhójában volt.
A napok monoton egyhangúságban teltek. Remus néha már úgy érezte nem napokat, hanem hónapokat töltött Garm farkasai között. A nő kétszer hívatta magához, először nem kérdezősködött, láthatóan egyáltalán nem érdekelték a titkai, úgy szemlélte, mint egy gombostűre tűzött lepkét. Bámulta, beszélt hozzá és - Remus nem tudta, csak érezte - gyönyörködött az érzelmeiben. Könnyedén olvasott belőlük, neki pedig iszonyatos erőfeszítésbe került, hogy néha félrevezesse. Mégis egyre többször próbálta – emlékeket idézett fel, régi érzéseket hívott elő, mert tudta, egyszer talán az élete múlik majd rajta, hogy meg tudja-e tenni.
A második alkalom más volt, Garm először a mágiáról faggatta. Olyan volt, mint valami vizsga. Ő mutatott néhány egyszerűbb bűbájt - a nő semmin sem csodálkozott és tisztában volt a mágia korlátaival is. Ráparancsolt, hogy ne használja a pálcáját és úgy varázsoljon. Ő pedig megtette. Bár Garm arcán semmilyen érzelem nem látszott, mégis elégedettnek tűnt:
- Hasznosabb vagy, mint gondoltam. Talán te leszel az eszköz, amivel elpusztíthatom Fenrirt…
Remus összerezzent a név hallatán, Garm felkacagott:
- Tehát ismered őt! Undor, gyűlölet, harag… Többre vagy képes, mint gondoltam volna! – felállt és közelebb lépett hozzá. Ő lesütötte a szemét és nem nézett vissza.
- Megtanultál félni tőlem, – szólt Garm – ez segít neked, hogy életben maradj! - Elfordult és úgy folytatta. - Greyback az utamban áll. Most még együtt vadászunk, szövetségesek vagyunk, de csak addig, amíg én akarom! Többé már nem szorulok rá a varázslataira… De ha idő előtt rájön, még tönkretesz mindent, ő és a korcsai! - visszaült a kőtrónra. - Hamarosan eljön erőnk teljessége! Te nem vadászhatsz a falkámban, hiszen korcs vagy. És előtte idejön Greyback is, nem láthat meg! Azt hiszi, az ostoba, hogy az én farkasaim is az ő falkájához csatlakoznak majd. Hiába a vérem ő is, az emberek között nőtt fel… - mielőtt folytathatta volna, zajt hallottak.
Az ajtóban Hosszú jelent meg, leszegett fejjel, összefont karral. Garm ránézett:
- Szólj!
- Anyám, minden készen áll!
Garm felemelkedett és elindult az egyik fülke felé. Közben intett Hosszúnak:
- Kövess! – félúton visszafordult és odavetette neki:
- Te itt maradsz és nem mozdulsz!
Remus meghajtotta a fejét, de a szeme sarkából figyelte, ahogy Garm és Hosszú egy a padlóba vájt nyíláson leereszkedik. Vajon hová mennek?
Ahogy lépteik elhalkultak, a kőtrónhoz lépett. Követni őket túl kockázatos lett volna, de a rajzot most megvizsgálhatja. Tudta nincs sok ideje, másolatot kell készítenie. Egy pergament vett elő zsebéből és ráfektette a sima kőfelületre, aztán a pálcájával rákoppintott a kőre. A vonalak kékes fénnyel felizzottak és kirajzolódtak a papíron. Gondosan összehajtotta a pergament, és a zsebébe csúsztatta. Majd visszatért a helyére és lehajtott fejjel várta, hogy Garm ismét megjelenjen.
Talán csak percek teltek el, talán egy óra is, mire a nő újra felbukkant. Hosszú követte, sápadt volt, karját a mellkasához szorította, ujjai között vékony patakokban csordogált a vér. Megvárta, míg úrnője elbocsátja, aztán meghajolva eltűnt az előcsarnokban.
Garm megállt, és a levegőbe szimatolt:
- Megszegted a tilalmamat és varázsoltál!
Jégkék szeméből hideg áradt, ahogy felmérte őt, és Remus nem is próbálta leplezni az érzéseit:
- Bocsáss meg úrnőm, hogy nem maradtam a helyemen, ahogy parancsoltad!- hajolt meg mélyen.
- Szégyenkezel, mégis diadalt érzel. Nem bántad meg, amit tettél! - csikorgó hangon felnevetett – De hát a bűntudat, a megbánás felesleges is. Te még nem tudod ember, de nálunk, aki hibát követ el, az megkapja a büntetését!
Királyi mozdulattal ült le a trónra. Remus nem tudott megmozdulni, a félelem megbénította. Garm megkínozza, vagy ha úgy tartja kedve, itt és most megöli és ő nem védekezhet, mert elárulná magát… és másokat. Valami arra kényszerítette, hogy Garm szemébe nézzen.
A nő pupillája összeszűkült és vakítóan türkizkékké vált. Érezte, hogy a bokáján, mint valami kígyó siklik fel a hideg. Először csak hűvös volt, borzongató, majd egyre hidegebb, fogcsikorgatóbb. végül maga sem tudta, hogy csontig hatoló fagyot vagy égető forróságot érez. Dermesztő jégfogak zárultak össze a bokáján… a fájdalom elviselhetetlenné vált, ahogy lenézett a lába körül tekergő kékes fagykígyók egyre feljebb kúsztak megdermesztve őt. Garmra nézett a nő feje mögött, mintha egy fehér farkas vicsorgó pofáját látta volna felderengeni. A lábai felmondták a szolgálatot, térdre rogyott, a kígyók egyre feljebb kúsztak. Nem tudott mit tenni, csak azt kívánta legyen már vége - ahogy Garm farkasaitól látta, hátraszegte a fejét és felkínálta a nyakát, a rettegéstől hevesen lüktető ütőerét, a közeledő szellem-farkasnak. A fehér farkas hirtelen termett előtte, szélesre tátott pofával fölé hajolt és már a torkán érezte tűhegyes fogakat. A fogak nyomán a forró vér gyöngyözve csordul le a bőrén. Lehunyta a szemét, nem volt elég ereje szembenézni a halállal. Nymphadorát akarta látni még egyszer - utoljára. Az idő mintha jégbe fagyott volna, a távolból Garm hangját hallotta:
- Talán mégsem öllek meg!
Hirtelen eltűnt a farkas, a fagykígyók. Remus rongybabaként csuklott össze és Garm lába elé zuhant.