8. fejezet

Farkasok a kertben

Remus kimerülten feküdt a kunyhójában, már két napja. Mióta visszahozták ide, csak kétszer nyitották rá az ajtót, mindkét alkalommal Alma – a barna hajú fiatal nő, akit pirospozsgás arcáról nevezett el - hozott vizet. Letette az ágy mellé és kiment.
Mióta Garm megérintette őt dühöngött benne a láz, hagymázas álmok kísértették. egyaránt mérve rá kínt és gyönyört. nem tudott szabadulni tőlük. Tisztább pillanataiban lábra tudott állni, de enni képtelen volt. Garmot és farkasait hidegen hagyta a szenvedése. De hát mire is számított? Váratlanul törtek rá az újabb és újabb lázrohamok, olyankor órákig hadakozott látomásaival. Dumbledore-ral vitatkozott és Pitonnal. Még Siriust is látta, az ő látványa furcsa módon megnyugtatta, mintha csak közeledne egy határhoz, egy helyhez, ahol régi barátja már várja. És látta a többieket is Jamest, Lillyt, a Rend egykori tagjait...
Aztán megjelent Nymphadora és minden mást kitörölt. Az ágya mellett ült szótlanul és ő csak bámulta, érezte ahogy a hidegláztól remegő teste átmelegszik. A lány, mintha csak érezte volna, mire van szüksége, a homlokára tette a kezét. Ő akadozva beszélni kezdett, elmondott neki mindent, ami csak az eszébe jutott, néha félszegen dadogva kereste a szavakat, de lányt nem zavarta - szelíden elmosolyodott és tovább hallgatta. Végül Remus lehunyta a szemét és mély, álomtalan alvásba zuhant.
Hajnalban ébredt, madárcsicsergés hangjára. A láz elmúlt, a kunyhóban senki nem volt rajta kívül. Felkelt és zúgó fejjel az ajtóhoz lépett, a hajnal hűvös, metsző lehelete megborzongatta. Éhes volt és kimerült. Ruhája gyűrötten, átizzadtan tapadt a testére, állán kiütközött a háromnapos borosta.
A vödörhöz lépett és megmosakodott – csak régi, rongyos ruhái voltak tiszták, így azokat vette fel. Hullámokban tört rá ismét a gyengeség, az asztalnak tántorodott. Biztos volt benne, hogy a rohamok valahogy Garmmal vannak összefüggésben. talán ha elpusztítaná megszűnne a testét marcangoló kór is – hirtelen hideg döfött késként a mellkasába. Összegörnyedt - rémisztő érzés volt, mintha megfagyna a szíve.
Az ajtó kinyílt és Alma jött be:
- Az Anya hívat! - szólt merev arccal és távozott.
Remus felállt és elindult. A betegség legyengítette és csak kínkeservesen tudta felvonszolni magát a domb tetejére. Garm a kapu előtt állt a haja lobogott a szélben, rá sem nézett csak annyit mondott:
- Greyback hamarosan itt lesz, el kell tűnnöd a környékről! Csak telihold után térhetsz vissza, már ha megéled…
- Úrnő, nem engedheted el! Elárulhat! – Remus csak most vette észre, hogy Ulv is ott van.
- Nem tud semmit, még annyit sem, mint te és az élete kezemben van! - zengte a nő és ökölbe szorította a kezét, ő szorítást érzett a mellkasában, mintha valami szét akarná roppantani a szívét. – Segítséget sem remélhet - a bath-i vadászatunk óta nem tanácsos a fajtátoknak az emberek közé mennie!
Remus megborzongott maga sem tudta, hogy a láztól vagy az undortól.
- Most menjetek!- szólt Garm és egy kézmozdulattal elbocsátotta őket.
Remus visszatért a kunyhóba, csak a pergament vette magához és a pálcáját. A patrónusát előreküldte Douglashez és elindult délre, ahol fák és bokrok között egy kis öböl rejtőzött. A farkasok figyelemre se méltatták, ő mégis megvárta, míg a házak eltűntek a szeme elől, majd egy mozdulattal a kertbe hoppanált.
Douglas a padon ülve várt rá. A kertet, amely valaha a harmónia és a szépség birodalma volt védte még a bűbáj, de az iszalag helyén repkény terpeszkedett, a virágágyásokban kamilla és zsálya foglalta el a rododendronok és azáleák helyét. Remus leült a padra - a nap már csak gyengén sütött, de ahogy sugarával végigsimított a virágokon, fűszeres, fanyar illat kezdett terjengeni a levegőben. Douglas komor arccal mérte végig egykori birodalmát. A pontosan kiszámított hatás, az egymásnak felelgető árnyalatok sehol, a gyalogutakon borostyán és kékellő meténg kúszott versengve, a cickafarkak fehér felhője mellett a tövises iglice apró rózsaszín virágai nyílottak, tüskés, bozontos fejjel sáfrányos szeklicék álltak mellettük őrt. Remus a barátjára nézett, a kert megváltozott ahogy ők is. Nyoma sem volt emberkéznek, gondos visszametszésnek, ápolásnak, a formára nyírt puszpángok az ég felé törtek, a telt virágú nemes rózsák eltűntek, neki mégis tetszett. Úgy érezte most jobban illik hozzájuk ez a hely, elvadult, mint ők, de mégsem a káosz uralja. a gyomokat kiszorították a vadvirágok, visszafoglalták régi jussukat és békében virágoztak az ellenállóbb nemesített fajtákkal. Az öreg körtefát, az izsóp lilás virágfüzérei ölelték körül. Douglas a fához lépett, leszakított egy körtét és barátjának nyújtotta. Mézédes volt, Remus mohón falta - napokkal ezelőtt evett utoljára – közben Douglast hallgatta.
- Körülnéztem a környéken és végül egy kicsit nyugatabbra, mint amire számítottam, megtaláltam, amit kerestünk… Csak rövid ideig maradtam, nem akartam kockáztatni. Egy barlang van ott, előtte két szálas, ezüstös törzsű fa.
Douglas újabb körtét nyújtott Remus felé, aki habozás nélkül elfogadta, majd barátja mellé ült és úgy folytatta:
- Odavitték az állatokat, mindenféle volt közötük : őz, nyúl, gyík, róka, egér, madarak - mindenből csak egy..
- De mire kellettek a halott állatok? – kérdezte Remus.
- Nem sokat értek az ilyesmihez, de valamiféle áldozatnak tűntek, ott helyben felvágták őket és a zsigereiknél fogva a fa ágaira lógatták valamennyit…
Douglas nyelt egyet és arcán undor vibrált:
– A két fa egy barlang bejárata előtt áll, nem mentem be. Sötét hely,félelmetes, furcsa idegen szag áradt belőle, ki tudja mit vagy kit találtam volna ott. Mindenesetre hátborzongató hely, annyi bizonyos!
Remus felállt és türelmetlenül megrázta a fejét:
- Meg kellene vizsgálnunk azt a helyet, az idő sürget és többet kell tudnom !
Tudta, hogy ostobaság amire készül, de a bizonytalanság, a kíváncsiság, a vérfarkasok között eltöltött értelmetlen napok, az érzés, hogy kudarcot vallott nem hagyták nyugodni… Vissza kell térnie, hogy saját szemével lássa. De talán Douglast nem kell belerángatnia, hiszen van aki vár rá.
A fiatal varázslóra nézett, most tűnt csak fel mennyit változott, vagy csak ő látja másnak?
- Mesélj, mi van veled és Heddával?
Douglas zavarba jött:
- Nagyon sokat változott, sokkal őszintébb velem és kellemes társaság - felelte habozva, Remus nem szólt semmit csak elgondolkodva nézte őt , néhány percnyi hallgatás után a varázsló megadta magát a vallató tekintetnek:
- Talán ostobaság, de úgy érzem kezdek beleszeretni, pedig ő semmit nem várt tőlem. Idegen, mégis olyan, mintha minden érzését ismerném, mintha egy tükör volna, amiben magamat látom. Erős és kitartó, mégis szüksége van rám és nekem is őrá. Mellette nem érzem magam szörnyetegnek…- fejezte be zavartan.
Remust megrohanták az érzések. Volt köztük elégedettség és öröm, hogy egy vérfarkas is lehet boldog…de közé keveredett valami más is: keserűség, talán irigység. zavarba jött tőle, igyekezett elnyomni. Mintha nem is az ő szájából jönne, csak tompán hallotta:
- Örülök, hogy így érzel, Hedda miatt is...
Az utolsó szavak furcsán kongtak, ahogy fel akart állni megtántorodott, érezte a kesernyés ízt a szájában, a láz újra kitörni készül. A foga vacogott, érezte a fagykígyókat, amint egyre feljebb és feljebb kúsznak, a szívét akarják felfalni.
- Remus mi van veled?- hallotta Douglas rémült hangját, barátja segített neki visszaülni a padra. Szerencsére a roham rövid volt és enyhe, mégis az érzés: mintha jéghideg víz alá nyomták volna, levegő után kapkodott.
- Mi volt ez?- kérdezte Douglas, amikor látta, hogy Remus arcába lassanként visszatér a szín.
- Óvatlan voltam ésGarm megbüntetett. Ez annak az utóhatása… de már jobban vagyok!
- Jobb lenne, ha beszélnél erről Dumbledore-ral! Elég komolynak tűnik…
- mindenképpen beszélnem kell vele, majd megemlítem a rohamokat is. Ne aggódj miattam! Most jobb, ha megyek, telihold után találkozunk.
Douglas biccentett, de nem mozdult a padról, figyelte, ahogy Remus a széles gyalogútból maradt, keskeny, kanyargós ösvényen lépkedve egyre távolabb kerül tőle, majd beleveszik az ezüstös lombú hársak alatt megbúvó bokrok sűrűjébe.