fejezet
Segítő kezek
Remus Roxfort kapujában állt. A lemenő nap fénye narancsszínűre festette az égboltot, az iskola tornyainak körvonala feketén rajzolódott ki a színpompás felhők előtt. Tudta, hogy a kapun nem juthat be, előre küldte hát a patrónusát és leült egy fatönkre.
Roxfort - hogy szerette ezt a helyet, sokkal inkább otthonának érezte, mint a szülei házát. Mintha hazajött volna, úgy jött ide. Végre beszélhet Dumbledore-ral, ő többet tud és talán tisztábban lát, mint ő. Elővette a zsebéből a pergament és megnézte. A sötét vonalak pókhálóként szőtték át a papírt, a rajzolat bonyolult volt és nagyon aprólékos, el sem tudta képzelni hogyan vésték be ezt a kemény gránitba.
Az ábra kör alakú volt olyan, mint egy kerék négy küllővel, a közepén egy farkasfej. A bal felső képen egy farkasfejű alak állt széttárt karokkal és lábakkal, csuklóin és bokáin kötelékek, a következőn a telihold és ugyanaz az alak, amint kiszabadul, a harmadik képet már látta, a farkas volt amint elnyeli az embert, akinek már csak a felső teste látszott. a negyediken emberek borulnak a farkas lábához, imádják, lábai körül hullámok. Vajon mit jelenthet ez, talán a vérfarkasság ábrázolása? A farkas megkötve, amíg nem jön a telihold, aztán felfalja az emberi lényegét… De akkor mit jelenthet az utolsó kép?
Léptek zaja hallatszott, a kapu mögött Piton tűnt fel. Kelletlenül, savanyú ábrázattal lépett a kapuhoz.
- Lupin, neked most nem valahol máshol kellene lenned? – kérdezte gúnyosan.
- Bocsáss meg ha megzavartalak a munkádban, Dumbledore-hoz jöttem!
- Kövess!- intett hanyagul a fekete taláros varázsló, miután egy pálcamozdulattal kinyitotta a kaput.
Lendületes léptekkel haladt elöl, köpenye hullámzott nyomában. Remus alig bírta tartani az iramot, a legutóbbi roham legyengítette, de azzal biztatta magát: itt hamarosan megpihenhet. Meredek kaptatón haladtak a kastély bejárata felé, Piton a legrövidebb utat választotta, nyilván nem akart a szükségesnél több időt a társaságában tölteni.
- Meglep, hogy itt talállak! Ilyenkor csak McGalagony szokott az iskolában tartózkodni! –próbált beszélgetést kezdeményezni.
- Minervának most más fontos elfoglaltsága van! - jegyezte meg gúnyosan Piton. – Én, pedig ez egyszer hálás voltam, hogy nem kell részt vennem azon az ostoba eljegyzésen… - morogta.
Kérdezni akart, de Piton letorkolta:
- Nem ragaszkodom, a további társalgáshoz! Felkísérlek az igazgatói irodáig, ott majd bizonyára lesz alkalmad kibeszélni magad!
Szótlanul haladtak tovább az iskola kapuja már csak pár lépésnyire volt, és Remus tulajdonképpen örült, hogy nem kell tovább udvariaskodnia.
Siriusra gondolt… Azelőtt igyekezett jóban lenni Pitonnal, de amióta barátja meghalt, azóta még magában sem szólította a keresztnevén. Vajon mit érezhetett Piton, amikor meghallotta Sirius halálhírét. Nem sokat szomorkodott utána, ebben biztos volt, talán még elégedettséget is érzett. Hiszen mindig is gyűlölte… Dühöt érzett.
Hirtelen megfagyott körülötte a levegő, lábai elnehezülnek, merevvé válnak. Küzdenie kellett a lélegzetvételért. Támolyogva tette meg az utolsó lépéseket. Piton mereven bámulta a kaput, várva, hogy az végre feltáruljon, nem is nézett felé. A falhoz támaszkodott és magában azért fohászkodott, hogy ne essen itt össze, Piton előtt. A roham azonban rosszabb volt, mint az eddigiek. Egy pillanatra újra levegőhöz jutott, hogy aztán a fájdalom, mint valami prés újra össze szorítsa a mellkasát. Olyan érzés volt, mintha a szíve, ez a görcsösen rángó húscsomó, ki akarna törni bordái kalickájából. Hideg veríték csordult le a hátán, a halál fémes ízét érezte a szájában.. A váratlanul belényilalló kíntól felhördült, erre végre Piton hátranézett:
- Lupin, mi a fene van veled? – kérdezte döbbenten, hangjában nyoma sem volt a korábbi közönynek.
- Vigyél Dumbledore-hoz! - nyögte ő.
- Nem! A gyengélkedőre megyünk!- jelentette ki Piton ellentmondást nem tűrő hangon és előhívta patrónusát.
Remus tiltakozni akart, de a világ forogni kezdett vele, igyekezett megőrizni az öntudatát, mintha egy szakadék szélén kapaszkodna egy maroknyi száraz, csenevész fűcsomóba…
Kissé enyhült a szorítás - de tudta még nincs vége, ez csak lélegzetvételnyi szünet, aztán újra belémar a kín. Piton ránézett, némi tétovázás után kelletlenül a karját nyújtotta és a kinyíló kapun betámogatta. Biztos volt benne, hogy szívesebben vette volna, hogy ha elájul, akkor egyszerűen csak fellebegtette volna a gyengélkedőre. Valahogy még ő is jobban el tudta volna fogadni, mint ezt a kéretlen és vonakodva nyújtott segítséget.
Némán lépkedtek fel a lépcsőkön. Az ismerős falak megnyugtatták, a fájdalom is csillapodott valamelyest, mire a gyengélkedőhöz értek a szín is visszatért az arcába.
A teremben hófehér ágyak sorakoztak egymás mellett, Madame Pomfrey és Dumbledore álltak középen és kérdőn meredtek rájuk:
- Mi történt? - lépett közelebb Dumbledore.
- Elég rossz bőrben van - mondta Piton, mintha ő ott sem lenne -, hirtelen tört ki rajta…
Szólni akart, de olyan furcsán elmosódottnak tűnt minden és valahogy nem jöttek a szájára a szavak. Madame Pomfrey odasietett hozzá és megfogta a homlokát:
- Magas láza van! Le kell fektetnünk! - mondta aggodalmas tekintettel és az egyik ágyhoz vezette.
Az ágynemű hűvös volt, megborzongott, ahogy hozzáért.
- Nem igazán értem, a kapunál még teljesen egészségesnek tűnt, csak amikor a kastélyhoz értünk akkor tört ki rajta ez a nyavalya - hallotta Piton mélyen zengő hangját a terem közepe felöl.
- nekem mérgezésnek tűnik! Mit gondol Poppy? – kérdezte Dumbledore.
A javasasszony elgondolkozott:
- Váltóláz, görcsök, nehéz légzés, talán az… De lehet valamilyen fertőző láz is. Minél előbb meg kell találnunk az okát! Addig csak borogatást tudok rá tenni, az pedig az ő állapotában nem sokat segít.
- Az idő sürget! Vérpróbát kell tennünk, Perselus! - szólt Dumbledore.
- Máris hozom a felszerelés - biccentett a varázsló és kiviharzott az ajtón, talárja fekete szárnyként lebegett utána.
- Segítsen Poppy! Le kell vetkőztetnünk! – mondta az igazgató. - Látnunk kell van-e rajta seb vagy harapás… az utolsó szavakat Remus már csak elmosódva hallotta, mintha víz alá merült volna minden elsötétült.
Lassan csúszott át valami nyugodt lebegésbe, távolról még mintha Dumbledore hangját hallotta volna, de nem értette mit mondott. Egyedül bolyongott egy sötét erdőben, csak a telihold világított vakító fénnyel és ő farkas volt újra. Édeskés vérszagot hozott a feltámadó szél. Loholni kezdett a szag irányába. A tisztás holdfényben fürdött, két fa állt a közepén, a törzsük ezüstösen derengett. Dögök lógtak róluk, még nem hűltek ki teljesen, gőzölögtek. a föld a fák alatt szomjasan itta be a vért. Átment a két fa között, a szőre felborzolódott, valamilyen határvonalat lépett át…
A távolból újra halotta a halk hangot, mormolást, a teste lassan átmelegedett, hirtelen Roxfortban volt újra. Egy elmosódott arcot látott:
- Lépj közelebb, ezennel bebocsátatást nyersz e falak közé! Hogy használhasd képességeidet és gyarapodj a tudásban! – zengett a hang ünnepélyesen.
Eltöltötte a boldogság, a szíve hevesebben vert.
- Szükségem van a segítségedre Remus! Elvállalnád a Sötét Varázslatok Kivédése tárgy oktatását szeptembertől?
Ugyanaz a hang volt és ugyanaz a boldogság - a felerősödő érzés hirtelen, mint valami vastag kötél rántotta vissza a valóságba, a mellkasából kiszorult a levegő, a szeme felpattant.
Dumbledore ült mellette, keze a szíve felett és becsukott szemmel elmélyülten mormogott valamit. madame Pomfrey hajolt föléje és rámosolygott:
- Remus, végre! - szólt és megfogta a homlokát.
- Mi történt? - kérdezte, bár sejtette a választ.
- Percekig feküdt itt eszméletlenül. Váltóláz gyötörte, hol hideg, hol forróság, de most úgy tűnik egy csapásra elmúltt – válaszolta a boszorkány miközben hitetlenkedve csóválta a fejét.
Dumbledore csak ült mellette és rejtélyesen mosolygott. ő a javasasszonyhoz fordult:
- Poppy, visszakérhetném az ingem?- kérdezte halvány mosollyal.
madame Pomfrey bizonytalanul bólintott. Az ajtó kicsapódott és Piton csörtetett be, kezében egy díszes faragású ébenfa ládikával.
Piton Dumbledore-ra nézett majd Lupinra és elégedetlenül felvonta a szemöldökét:
- Úgy látom, lemaradtam, a világ leggyorsabb felgyógyulásáról - jegyezte meg epésen - ,akkor itt rám már nincs is szükség!
- Ellenkezőleg, Perselus! – intette Dumbledore. - El kell végeznünk a vérpróbát, ez a gyors javulás csak időleges és Remus nem biztos, hogy kibír egy újabb rohamot. Nagyon legyengült. Ha nem haragszol, Remus - fordult feléje - szükségünk lenne egy kis vérre.
Bólintott és feltűrte az inge ujját. Piton odalépett egy kecses ezüst kelyhet tartott a kezében, amelyet a ládikából vett elő. A pálcájával megérintette, egy apró csillag alakú sebhelyből vékony sugárban folyni kezdett a vér. Mikor a kehely megtelt Dumbledore így szólt:
- Azt hiszem jobb, ha most nem zavarunk! Ha végzett Perselus, az igazgatói irodában megtalál bennünket. Köszönöm Poppy a segítségét! – mondta mosolyogva, azzal elindultak a lépcsőn felfelé.