Felicianónak rá kellett jönnie, hogy azzal, hogy szerzett fegyvert, a dolgok nemhogy könnyebbek lettek, sőt. Inkább csak nehezedtek.
Még ha el is rejtette volna a pisztolyt, a rendőrségre nem merte volna bevinni. Ha valaki észrevette volna, komoly gond kerekedhetett volna belőle. Felit akár még le is csukhatták volna, nem érdekelte volna Ivant, hogy a beosztottja. Akkor pedig ugrott volna a bosszú is. Ezt Feli nem merte megkockáztatni. Az nem érdekelte, mi lesz utána. Ő csak be akarta teljesíteni azt, amit elkezdett és senki nem állhatta útját.
A munkából nem rohanhatott rögtön a kúriához, sem a tetőre, az őrhelyére, hátha felbukkannak a házban. Előbb hazafutott és csak utána kezdte meg a kóválygását. Elég sokáig kellett várnia arra, amíg újra feltűntek a célpontjai a városban. De annál nagyobb volt az öröme is!
Amikor megpillantotta őket kisétálni a kúriából, Antonio hátán egy hátizsákkal, Feli tudta, ez az a nap, amire annyit várt. El fognak menni a házba. Végezhet Antonióval. A bosszúja kezdhet beteljesedni.
Az arcát egy lenge kék sál mögé bújtatta, ami pont olyan kék volt, mint Ludwig szemei. Talán a férfi rajta keresztül látni fogja, mit tesz. Bár… leginkább azt szerette volna, ha csak ő és Lovino lesz a tanúja Antonio halálának.
Végigkövette őket az egész városon, mert természetesen csak sötétedéskor mentek a házba, addig csak sétálgattak össze-vissza. Feliciano biztos távolból követte őket, de így is hallotta Antonio nevetését, látta, ahogy megfogja Lovino kezét és olykor közelebb hajol hozzá. Lovino ilyenkor direkt elfordította a fejét és az utca másik felét bámulta.
Feliciano keze remegett az izgatottságtól. Lovino… Lovino bűnhődni fog! Ma a fegyvere is nála volt és csak türelmesen ki kellett várnia, amíg leszáll az éj és a páros visszamegy a házba.
Feli alig bírt várni. Ez volt benne a legrosszabb. Kínjában a pólója sarkát szorongatta, vagy a sálat igazgatta a nyakában. Vajon fel fog tűnni nekik, hogy követi őket? Nem, biztosan nem. Feliciano ügyelt rá.
Lovino és Antonio megállt egy fagylaltos stand előtt és Feliciano lefordult egy mellékutcába, hogy ne kelljen az út közepén megállnia. Azért kipillantott, hogy figyelje őket. Elég közel voltak hozzá, tehát Feli láthatta, hogy Antonio csokoládésat, Lovino pedig citromos fagyit vett. Ludwig kedvence is a citromos volt. Néha olyan fejet is vágott, mintha állandóan keserűt érezne. Feli ilyenkor csak ránevetett, Lovinót látva azonban csak még tüzesebb harag öntötte el.
Antonio és Lovino leültek egy padra a sétálóutcában, Feliciano pedig arra gondolt, biztos nem lesz feltűnő, hogy leül a tér másik oldalán és úgy tesz, mintha a telefonját nyomkodná. A sétáló emberek között biztos nem is veszik észre.
Feloldotta a telefonját. A hátterén Ludwiggal állt. Átkarolták egymás vállát, csak mivel Feli alacsonyabb volt, még a vállának is döntötte a fejét. Feli vigyorgott, és még Ludwigot is rávették, hogy legalább a kép elkészültéig produkáljon valami mosolyfélét. Egész őszintére sikerült. Olyan puhán néz a kamerába, mintha csak Felicianót nézné a telefon másik oldalán…
- Szia!
Feli ugrott egyet ijedtében és gyorsan a zsebébe csúsztatta a telefonját. Amikor felnézett, a szíve őrült tempóban vert és nagyon küzdött ellene, hogy ne üljön ki semmi érzelem az arcára. Antonio állt előtte mosolyogva, még kicsit le is hajolt, hogy nagyjából egy szinten legyen Felivel. Közben Lovino csuklóját is fogta, de a fiú tüntetően elfordult tőlük.
- Helló… - nyögte ki Feliciano is, az agya pedig vészesen kattogott. Mit akarnak? Lebukott? Nem volt elég óvatos? Nem kellett volna leülnie ide… mindig mögöttük kellett volna haladnia…
- Nagyon hasonlítasz a barátomra – vigyorodott el Antonio ahogy hátrabökött Lovinora – mintha csak ikrek lennétek! Lovino, fordulj ide kicsit!
Lovino engedelmesen Feliciano felé fordult és végigmérte azzal a „csak Antonio miatt vagyok itt és egyáltalán nem érdekelsz" nézéssel.
- Antonio vagyok! – Antonio elengedte Lovino kezét, megfogta Feliét és megrázta – Téged hogy hívnak?
Feli egy pillanatig csak meredt rá. Most meg kéne mondania az igazi nevét? Vagy használjon álnevet? Nem. Ismerje csak, ki fogja megölni. Lovino is ismerje csak, soha nem fog rájönni, hogy ő volt. Majd csak akkor, amikor eljön az ideje. Erre a gondolatra önkéntelenül is elvigyorodott, aztán észbe kapva ezt barátságos mosollyá finomította.
- Feliciano Rosso. Örvendek!
Antonio már le is vetette volna magát mellé a padra egy újabb kérdés kíséretében, de Lovino elkapta a karját.
- Menjünk már, te idióta! Nem értem miért kell minden emberrel leállnod beszélgetni…
- De hát ő az alteregód, Lovi!
- Akkor köszönj szépen el tőle! – Lovino megragadta a karját és elhúzta Felicianótól.
- Ó, féltékeny vagy, kicsi paradicsom? – nevetett Antonio, aztán visszafordult Feli felé – A városban laksz? – Feli gyorsan bólintott – Még biztos összefutunk!
- Igen… - mondta Feliciano, majd, amikor Antonio előre fordult és oldalba bökte Lovinót, Feli újra elvigyorodott. Nem is gondolja milyen hamar fognak találkozni…
Feli még egy ideig ücsörgött a padon, mert úgy ítélte meg, most már kockázatos követni őket. Egy idő után felállt és egyenesen a házhoz ment, majd felmászott a tetőre és csak várt. Antonio túl jó ember volt Lovinóhoz.
Az egyik kéménynek dőlve nézte az egyre sötétedő eget. Annyira gyűlölte, hogy ilyen lassan telik az idő! Már meg akarta húzni a ravaszt, nem is Antoniot célozva, hanem Lovinót. Az álláspontját nem akarta persze megváltoztatni, előbb akarta megölni Antoniot, mint Lovinót. Szenvedjen úgy, ahogy ő szenvedett, amikor Ludwig elment.
Végre meghallotta az utcáról Antonio nevetését, és Feli benyúlt az inge alá, majd előhúzta a pisztolyt és magához szorította. Nemsokára… nemsokára…
Feli még soha nem ölt embert.
Lassan betöltötte a fegyvert és kikukkantott a kémény mögül. Lovinóék szobájában éppen felkapcsolódott a villany. Antonio ledobta az ágy mellé a táskáját és elfeküdt az ágyon. Lovino leült mellé és azt morogta, hogy „idióta vagy… legalább ne az egészet foglald el!" Antonio nevetett, felült és hátulról átkarolta a nyakát. Ujjával cirógatni kezdte az arcát, mire Lovino behunyta a szemét.
Feli tudta mi következik most. Antonio megcsókolta a fiút. Még csak nem is sejtik, hogy ez volt az utolsó… Feli sem gondolta aznap délben. Elszorult a torka, a keze pedig remegett, ahogy kibiztosította a fegyvert és várta, hogy Antonio az ablakhoz menjen és elhúzza a függönyt.
Akkor is remegett, amikor a férfi odaért és kinézett az ablakon. Antonio ártatlan. De Lovino megérdemli. Mégis, olyan kedves volt ma, és boldognak tűnik Lovino mellett. Ő is boldog volt Ludwiggal, amíg az… az a rohadt gyilkos el nem vette tőle! A szíve hevesebben vert és már egész testében remegett. Nagyon régóta nem lőtt pisztollyal. Antonio nem golyót érdemel. De Lovinónak bűnhődnie kell. Meg kell tapasztalnia az ő fájdalmát. Feli tényleg lelőne egy ártatlant? Azzal talán már nem is bosszúálló lesz, hanem egy gyilkos. Lehet, hogy Antonio is Lovinóval volt Ludwig meggyilkolásánál. Lehet… és már el is döntötte… minek totojázik még? Mert nem akarja megölni. De Ludwigért megteszi. Ludwig sem ezt akarná. Feli viszont ezt akarja.
Antonio megfogta a függönyt.
Az istenért, hiszen már eldöntötte!
Feli célzott, a fegyver pedig hangos dörrenéssel sült el. Antonio egy pillanattal később egy vérfolttal a mellkasán esett össze az ablak előtt. Feli visszabújt a kémény mögé és a szájára tapasztotta a kezét, hogy ne hallatszódjon a zihálása.
Aztán visszanézett az ablakra. Lovino már a földön térdelt és Antoniot pofozgatta. Ő is és Feli is tudták, hogy nem fog többé felkelni. Amikor ez teljesen tudatosult Lovinóban, a fiú fájdalmasan felüvöltött. Feli fülét bántotta, ahogy a pisztoly hangja is, mégis ugyanakkor valahol elégedettséggel töltötte el.
Először is: bárkinél jobban szeretlek. Egy csoda veled élni, ott lenni melletted és látni a mosolyodat. Soha ne tűnjön el az a boldogság az arcodról. Néha csak arra gondolok, egy földre szállt, kissé ügyetlen, csodaszép angyal vagy és valamiért engem választottál magad mellé. Fogalmam sincs, miért, de soha nem tudom eléggé meghálálni.