Feliciano huszonegyedikén szokatlan gyorsasággal és komolysággal végezte el a munkáját. Most éppen senki sem tette ezt szóvá, Feli lélekben már előreugrott az időben és Lovino véres hullája fölött állt mosolyogva. Ő maga is meglepődött a saját nyugodtságán és hűvösségén, azonban elégedett is volt magával.
Egész délután és este is csak a képzeletének szentelte az idejét, amikor pedig eljött az idő az indulásra, nem vitte túlzásba az álcázást. Egy kabátot vett fel a fekete pólójára, a kabátba rejtette a pisztolyát és a biztonság kedvéért eltette a lőszeres dobozt is. Már két órával éjfél előtt odament és elbújt néhány doboz közé.
Már megint várakozik. Pont úgy, amikor Antonióval végzett. Most Lovinóval fog, de előtte még kiáll elé és beszél vele. Muszáj lesz vele beszélnie. Akart is, de valahogy mégsem. Azt, hogy Lovino a fivére volt, már rég kiverte a fejéből. Most ő csak Ludwig gyilkosa volt és ez bármilyen észérvet felülmúlt a számára. Égett benne a gyűlölet, ami azóta fojtogatta, amióta először meglátta Lovinót az utcán.
Feli nem tudta, mi lesz, ha Lovino megöli őt, mielőtt még bármit is tehetne. Nem volt neki senkije, még Gilbertnek és Elizabethnek sem mondta, hogy hova megy, vagy mi történhet. Bár legalább egy búcsúlevelet hagyhatott volna, végszükség esetén. Nem, Feliciano, Lovino lesz az egyetlen, aki ezen az éjszakán meghal.
Visszafojtott lélegzettel hallgatta, ahogy a város templomában megkondul a harang – először fél tizenegynél, majd tizenegynél, és ahogy haladt az idő, Feli minden izma megfeszült, amikor elhangzott a háromnegyed tizenkettőt jelző harangszó is. Már nem kell sok idő… bármelyik pillanatban betoppanhat.
Feli hangtalanul kimászott a dobozok közül és az hatalmas ablakokhoz osont, amik magasan a föld fölött voltak. A sötét utcán nem volt senki és minden nyugodt volt. Ettől függetlenül ott maradt és figyelt. A percek csigalassúsággal teltek, Feli pedig még levegőt is elfelejtett venni. A szíve akkor kezdett csak igazán gyorsan verni, amikor végre megpillantott egy sötét alakot a holdfényben. Egyedül. Feli azonnal megismerte Lovinót a felálló göndör fürtjéről.
Nem volt ideje visszabújni a dobozok közé, csak annyira, hogy lejjebb jöjjön két szintet a háromból, amire felmászott, és akkor kinyílt a raktár bejárata. Lovino belépett, aztán becsukta maga mögött az ajtót és előrébb lépett, tekintetével a sötétséget kutatta. Feli megtorpant az árnyékban, Lovino nem láthatott rá.
A Vargas úrfi megállt és kitárta a karját, amiben nem volt fegyver.
- Gyere csak, te gyáva! Mutasd magad!
Feli elérkezettnek látta az időt. Kilépett az árnyékból és lesétált a maradék lépcsőn, majd leért a talajra. Lovino még mindig kitárt karral felé fordult és elvigyorodott.
- Feliciano Rosso. – mondta ki – Az Ördög. Soha nem gondoltam volna.
Feliciano felszegte az állát és ő is felemelte a kezét, hogy Lovino lássa, még nem akar fegyver után kapni.
- Tudod, mi ez a hely?
- A Fúria. – nézett körbe Lovino - Majdnem egy éve betörtem ide a srácokkal… engedély nélkül, két fél harcába csöppentünk bele, a nagyapa meg is szidott miatta. – vágott grimaszt.
Tehát tényleg ő volt. Ő volt, aki betört és lelőtte a drága Ludwigot.
- Lelőttél itt valakit. – mondta kifejezéstelenül Feliciano.
- Ó, csak nem a rokonodat? – tettetett meglepettséget Lovino. Gúnyos volt az egész hangvétele, de nem tudta leplezni a dühét úgy, mint Feli – Te is épp úgy gyilkos vagy! Antonio nem halált érdemelt!
- Te viszont megérdemelted a fájdalmat, amit kaptál tőlem. – mondta Feliciano.
- Szóval ezzel áltatod magad? – mosolyodott el gúnyosan Lovino – Antonio ártatlan volt. Valóságos szent.
Feliciano megcsóválta a fejét. Nem hagyja magát ilyen könnyen meggyőzni.
- Már értem. – mosolygott továbbra is Lovino – Bosszút akarsz állni azért, akit lelőttem. Csak két dologgal nem számoltál: az egyik, hogy már én is bosszúra szomjazom. A második pedig, hogy nem tudhattam kit lövök le.
- Ne próbáld védeni magad. – sziszegte Feliciano – Ugyanúgy öltél, gyilkos vagy, és ha nem őt, mást lőttél volna le.
- Hallottam, hogy meghalt valaki a lövöldözésben. Ki is volt ő neked?
Feliciano dühtől lángoló szemmel nézett Lovinóra, aki még mindig megvető tekintettel méregette. Ó, hogy idegesítette ez az egész ember! Holtan olyan szép lenne. Ha a torkát találná el, vértócsában fürdene, amíg meg nem hal, ha pedig a fejét, egy szép lyuk lenne a homlokán. Máshol… a mellkas annyira unalmas volt, viszont Feli látni akarta a kétségbeesett tekintetét. Szomjazott ennek az embernek a szenvedésére.
- Ludwig a szeretőm volt.
- Szerető! – nevetett fel gúnyosan Lovino – Hát innen vetted Antonio meggyilkolásának az ötletét, de nem értem, Rosso, miért nem jelentettél fel inkább a rendőrségen, ennyire szomjazod a vérbosszút?
- Te az én áldozatom vagy. – villant meg Feliciano szeme.
- Az lennék? Nem hiszem… te vagy az én áldozatom. – mélyen Feli szemébe nézett, és a fiú úgy érezte, a lelkéig lát – Az az őrület a szemeidben… miattam van.
- Benned is ugyanúgy ég a gyűlölet. – jegyezte meg Feliciano – Máskor nem igazán voltál ilyen.
- Nem gyűlölet, Rosso. Őrület. Nem merek belegondolni, mióta figyelsz engem.
Végre Feliciano is elmosolyodott és vállat vont. Lovino végre elbizonytalanodott. Annyira, de annyira látni akarta már a holttestét! Vajon milyen lenne a tekintete az utolsó pillanatában? Elveszett? Kétségbeesett? Fájdalmas? Dühös?
- Ijesztő a hasonlóság köztünk. – jegyezte meg Lovino – De ez nem változtat azon, hogy én is ugyanúgy bosszút akarok állni Antonióért.
Lovino leengedte a kezét és villámgyorsan előhúzott egy pisztolyt a kabátjából. Feli szerencsére résen volt és ugyanúgy tett. Szinte egyszerre biztosították ki a fegyvereiket egymásra fogva. Lovino tekintete egyszerre volt elszánt és kifejezéstelen, Feliciano pedig egyre kevésbé tudta visszafogni az indulatát. Valahol megijesztette, hogy egy pisztoly van csupán másfél méterre a fejétől, ami bármikor elsülhet, és neki talán nem lesz lélekjelenléte meghúzni a ravaszt.
- Elég volt a beszédből. – mondta Lovino – Üdvözlöm Antoniót… ja, hogy te nem a mennybe mész, elnézést. Add át üdvözletemet Lucifernek, és üzenem, hogy az üst, amiben eléget téged, a szokásosnál is forróbb legyen.
Valószínűleg meghúzta volna a ravaszt, ha Feliciano nem kezd el beszélni:
- Apád nagy nőcsábász volt és te sem hitted, hogy ok nélkül vagyunk hasonlóak. Nemcsak külsőleg, őrületben is. – húzta el a száját Feliciano.
Lovino megdermedt.
- Mire célzol?
- Tudod te… - vigyorodott el Feliciano – a fivéred vagyok.
Feli látta, hogy Lovino beharapta az ajkát és még az őrület is eltűnt a szemeiből, helyüket átvette a bizonytalanság és a kétség. Felmérte, vajon igaz-e, amit Feliciano mond, és, ha igen, ez mit változtat. Az ő szemében ez sokat is változtatott, mert a keze remegni kezdett, és nem tudott dűlőre jutni.
Feliciano ugyanakkor higgadt maradt és hűvös mosollyal nézett Lovinóra.
- Üdvözlöm Lucifert. – mondta gúnyosan, mire Lovino szemei megvillantak.
Feliciano még egy pillanatig kiélvezte a helyzetét, Lovino dühös, és még mindig meglepett, tűnődő tekintetét, aztán gondolkodás nélkül lőtt. Feli elméjébe beleégett a jelenet. Lovino nem ejtette le a karját, sem a fegyverét, még mindig rajta tartotta, viszont nem lőtt. Mindez csak egy pillanat törtrészéig tartott, mert aztán Lovino a földre esett, üres tekintete a plafont figyelte, homlokán vércsík folyt az orrára.
Feli megkönnyebbülten felsóhajtott és elmosolyodott. Sikerült. Véghez vitte a bosszúját, Lovino halott volt. Ludwig gyilkosa meghalt!
Végre megkönnyebbült és elmosolyodott. Felemelő érzés volt.
De csak egy pillanatig, mert a harag és a gyűlölet elszállt belőle Lovino lelkével, és csak az üresség maradt Feliben, mint ahogy Ludwig után. Csakhogy ez nem szomorú üresség volt, ebben volt valami más is, ami úgy mardosta belülről, mint a méreg és hiába próbálta, nem tudott tőle megszabadulni.
Hátrébb lépett a holttesttől. Mintha hirtelen Lovino halott szemei is felé fordultak volna és nem tudott volna elbújni előlük. Lovino halott, szedd össze magad! Pont ez az… halott. Vele együtt pedig Feli életének célja is meghalt.
Mintha transzból ébredt volna, elöntötték a fejét a gondolatok. Lovino halott. Ludwig halott. Ő megölt egy ártatlant és… a fivérét. Megölte a saját testvérét! Feli hirtelen rádöbbent bűnének súlyára, és megértette, miért tétovázott Lovino is. A testvérek mégsem ölik egymást… nem igaz? Antonio is olyan volt, akár Ludwig… egy ártatlan áldozat…
Lovinónak igaza volt. A bosszú az őrületbe kergette, és ahogy visszaemlékezett, nem is töltötte ki más az életét. Nem volt Ludwig, nem volt szeretet, egyetlen örömét a gyilkolásban lelte. Mégis mi történt vele? Egy szörnyeteg lett. Úgy érezte felemészti a mellkasát a sötétség, az elméjét pedig elöntötte a pánik.
Térdre zuhant és elkerekedett szemekkel bámult Lovino testére. Abban is igaza, volt, hogy Feli az ő áldozata. Agyában felrémlettek a képek Antonióról, fülében visszacsengett Lovino fájdalmas üvöltése, ami most bűntudattal, nem elégedettséggel öntötte el. Rossz volt, most éppen neki fájt. A pisztolya a földre esett és arcát a kezébe temette.
Hogy nem vette észre hamarabb, mit művel? Egy elvakult bűnöző volt, és csak a bosszújának élt, de most mihez fog kezdeni? Már két emberrel is végzett… és Ludwig nincs már vele. Kibe vagy mibe kapaszkodjon most?
Valahol utálta, hogy visszatért a régi Feliciano és nem tudott miatta tisztán gondolkodni. Nem is igazán akart. Nem akart gondolkodni, mert újra és újra elméjébe törtek a tények, hogy Lovino a testvére volt, hogy Antonio ártatlan volt. Ő kényszerített bele mindenkit a kicsinyes játékába, mert nem tudta elfogadni Ludwig elvesztését.
Ludwig… az arcát nem tudta pontosan felidézni. Elmosódott szőke folt volt a fejében, és ez csak még jobban elkeserítette. Feli elfordult Ludwigtól. Csak egy távoli emlékkép volt, miközben a bosszúját hajszolta, ám most újra perzselően végigfutott rajta a fájdalom az elvesztése miatt, majd egy pillanattal később újra átvette a mardosó üresség a helyét.
Könnyek csorogtak le az arcán, és a fejét kissé oldalra billentette, úgy bámult az előtte fekvő holttestre. Lelketlenül gyilkolt. Ludwig pedig már nincs vele, pedig Ludwig több volt, mint minden. Akkor meg mégis miért van még mindig itt? Mi értelme van így az életének?
Kinyúlt a földön fekvő pisztolyért, és amikor a kezébe vette, megállt a keze remegése. Olyan ésszerűnek tűnt a döntése. Mindennek véget akart vetni, mert azzal tisztában volt, hogy nem lehet újra olyan élete, mint volt. Se Ludwig, se bosszú. Utóbbi egy szörnyűség volt. Talán közvetlenül Ludwig halálakor erre kellett volna jutnia.
Letörölte a könnyeit és megpróbálta megemberelni magát. Az ujján megcsillanó gyűrűt látva nem ment neki. Szemei újra megteltek könnyekkel, de már nem foglalkozott velük. Ludwig…
A fejéhez emelte a pisztolyt és akkor csak még nagyobb nyugalom öntötte el. Mindjárt vége. Még egyszer végignézett Lovino holttestén, és Gilbertre, Elizabethre, Ivanra gondolt. Megyek már, Ludwig.
A fegyver fülsiketítő durranással sült el.
Tudom, nehezen dolgozod majd fel, és talán évekig gondolsz majd rám. Őszintén hiszem, hogy találsz majd helyettem valakit, akit ugyanúgy, vagy még jobban szerethetsz, mint engem. Őt is olyan boldoggá tudod majd tenni, mint engem.
Örökké szeretlek,
Ludwig Beilschmidt
Így ért hát véget az Ördög, Feliciano Rosso. Remélem, tetszett a történet! Érdekes és egyben nyomasztó volt egy ilyen Felit látnom magam előtt.