2.fejezet
Váratlan látogató
Már késő délután volt, mikor Harry először érzett erőt magában ahhoz, lemenjen a konyhába és szembenézzen nagynénjével. Újra és újra forgatta a kezében lévő leveleket és nem tudta, mit gondoljon Petúnia nénikéjéről. Ha korábban bárki azt mondta volna neki, hogy nagynénje 16 éve leveleket őrizget Albus Dumbledore-tól vagy boszorkány testvérétől, biztos jót nevetett volna ezen a képtelen feltevésen. De még inkább hihetetlen volt, hogy felbontatlanul megőrzött egy neki, Harry Potternek szóló levelet ennyi ideig.
A konyhában nem volt senki, mindenki a nappaliban készülődött. Dudley az utolsó számítógépes játékát pakolta egy hátizsákba, míg nagybátyja épp a nyakkendőjét kötötte a tükör előtt.
Petúnia néni a szokásos, mogorva stílusától eltérően, most barátságosan szólt Harrynak.
- Egyedül leszel ma éjjel. Dudley a barátjánál alszik, mi Vernon főnökéhez megyünk egy partira. Valószínűleg csak hajnalban jövünk haza.
Harry most vette csak észre, hogy a két felnőtt bizony eléggé kiöltözött az alkalomra. Bizonytalanul bólintott, közelebb lépett nagynénjéhez és halkan megszólalt.
- Köszönöm. – nem mondott mást, de mindketten tudták, mire gondol a másik.
- Nincs mit. Már régen meg kellett volna tennem – azzal odalépett az unokaöccséhez és életében először megölelte a fiút. – Vigyázz magadra!
Vernon és Dudley megkövülten bámulták a jelenetet, de egy szót sem szóltak.
Most újra a szobájában ült, kezében édesanyja levelével, amikor a közelben egy jól ismert pukkanás hallatszott. Harry fel sem nézett a papírok közül. „Biztos megint a Rend jött ellenőrizni. Igazán abbahagyhatnák már." Hirtelen kialudt a fény a szobában, és ő rájött, tévedett. A pálcája felé tapogatózott, de egy jól ismert gyűlölt hang közvetlenül a feje mellett, és egy pálca a nyakánál megakadályozta ebben.
- Én a helyedben nyugton maradnék Potter - Harry megmerevedett, agya, lázasan kereste a kiutat. Aztán eszébe jutott Dumbledore levele a védelemről.
- Mi a francot akar itt Piton? Ebben a házban semmi keresnivalója nincs egy mocskos gyilkosnak - sziszegte mérgesen.
- Lám lám! Csak nem vagyunk idegesek? Vagy félünk a sötétben? Ezen segíthetünk. – Pálcája egy intésére gyér világosság gyúlt a szobában, de a pálcát továbbra is a fiúra fogta. Harry arca eltorzult a gyűlölettől. Ha akarta, sem tudta volna letagadni, mennyire undorodik az előtte álló alaktól.
- Azt hiszem, kicsit nem ártana elbeszélgetnünk – folytatta Piton susogva.
- Én nem így gondolom. Menjen ki a ház elé, és csak akkor jöjjön vissza, ha azt a feliratot látja az ajtón, hogy „belépés gyilkosoknak". De tudja mit! Mondja el, mit akar, aztán tűnjön el. Dumbledore védelmi rendszere még működik, úgyhogy nem léphetett volna a házba, ha ártó szándékai lennének. Szóval minek jött? – Harrynek egyáltalán nem állt szándékában suttogni, de tudta, sürgősen vissza kell nyernie higgadtságát. Úgyhogy vett néhány mély levegőt és ránézett volt tanárára.
- Nos először is egy levélre várunk.
Harrynek összeszorult a gyomra a gondolatra is „már megint egy levél", de egy szót sem szólt, csak bólintott. Piton az ablakra mutatott és így szólt: - Már itt is van.
Harry meglepődve látta, hogy a levelet, melyet Piton várt, egy főnixmadár hozta.
-E- ez Dumbledore madara – dadogta döbbenten. Piton csak bólintott.
Miután Harry átvette a levelet a madár azonnal eltűnt. A levélben csak ennyi állt:
Harry!
Emlékezz a beszélgetésünkre az irodában Piton professzorról, és ne feledd, teljes mértékben megbízom benne. Tudom, hogy nehéz dolgot kérek tőled. Ha velem történne valami, azt kérem tőled, hogy együtt folytassátok tovább a kutatást. Ha benne nem is tudsz megbízni, hát kérlek, bízz bennem. Később mindent megértesz. Adj neki egy esélyt, hogy elmondhasson mindent.
Örök barátságul: Albus Dumbledore
Háromszor is elolvasta a levelet, hátha megváltozik az írás, olvasás közben. De nem. Hihetetlenkedve nézett fel az előtt álló férfire, akinek arcáról szokás szerint semmit sem lehetett leolvasni.
- Tudja mi áll benne? – kérdezte végül.
- Igen, és meg kell mondanom, nem vagyok elragadtatva az ötlettől. És most azt hiszem itt az ideje, hogy összecsomagolj. Elmegyünk. Kapsz 10 percet.
- Ugye nem képzeli, hogy bárhova is magával megyek? Ez nevetséges. Dumbledore megbízott magában, és maga elárulta. Én sosem fogok. Amint módomban áll, megfizetek mindenért. Ebben biztos lehet – Harry szinte tombolt dühében.
- Ahhoz te kevés vagy, már megmondtam. Még sokat kell tanulnod – Nem várt választ, pálcája mozdulatára Harry ládája kinyílt és a dolgai egymás után hullottak bele.
- Írsz egy levelet a rokonaidnak, hogy ne aggódjanak és indulunk. A ládádat elküldöm Weasleyékhez, ott megtalálod. Nekik is küldj egy levelet, hogy pár napon belül megérkezel hozzájuk. Egyedül a pálcádra és a láthatatlanná tévő köpenyedre lesz szükséged. És most nyomás, nincs több időnk. A rend bármikor jöhet ellenőrizni és nincs rá szükségem, hogy itt találjanak. Esetleg még meg talál valaki sérülni. Talán most Lupin lesz az... És ne próbálkozz semmivel, úgysem fog sikerülni - Az utolsó mondatok elég fenyegetőnek hangzottak ahhoz, hogy Harry ne ellenkezzen, és óvatosan nyúlt a pálcája felé.
- Hova akar menni? És hogyan? – kérdezte halkan.
- A mai éjszakát és talán a holnapit is a Black házban töltjük, aztán meglátjuk. Előbb meg kell beszélnünk néhány dolgot, aztán eldöntjük. Közösen, mert ez volt az igazgató kérése. És hoppanálunk. Természetesen együtt, még mielőtt valami másra gondolnál – válaszolta a férfi hidegen.
- A francba, - gondolta magában mérgesen Harry - ez mindenre gondolt, de mondani, nem mondott semmit.
Megírta a leveleket, a nagynénjének szólót a konyhaasztalra tette, a másikat, pedig Hedvignek. – Pár nap múlva találkozunk – simogatta meg a madarat és követte Pitont, aki már előre küldte a ládát, a seprűjét és Hedvig kalitkáját.
- Itt jó lesz. Fogd meg a taláromat, és el ne merd ereszteni, ha jót akarsz – szólt az utca végén egy sikátornál.
Harry ismét érezte szokásos rossz érzést, amely elővette hoppanálás közben. Mikor megérkeztek az ismerős térre, és elindultak a Black ház felé, felidézte magában a két évvel ezelőtt kapott címet. „Grimmauld tér 12". Mire végiggondolta, már látta is a házat, amint az kibukkant a semmiből a tizenegyes és tizenhármas ház között. A viharvert kapun most is ott díszelgett a tekergő kígyót mintázó ezüstkopogtató.
- Vedd elő a pálcádat, koppints rá kétszer a fogantyúra és mondd magadban, hogy ennek a háznak a tulajdonosa felszólítja, hogy nyíljon ki - utasította halkan Piton.
Harry kérdőn nézett rá, de szó nélkül engedelmeskedett.
Rákoppintott a kopogtatóra, koncentrált és magában így szólt: Én, Harry Potter, ennek a háznak a tulajdonosa felszólítalak, hogy nyílj ki és engedj be minket.
Maga is meglepődött, mikor kattanások egész sorozatát hallotta, majd valami fémes csörgést. Az ajtó kicsit nyikorogva kitárult. Teljes csendben léptek be a házba. Harry még emlékezett az előtérben lévő festményre, amelyen keresztapjának édesanyja szokott kiabálni a „hívatlan" látogatóira. A keret most üresen állt, úgy tűnt a hölgy most éppen máshol tartózkodik, de Harry nem bánta.
Belépve a konyhába, Harry gyomra összeszorult fájdalmában. Az elmúlt évben nem tervezte, hogy valamikor a közeljövőben újra ebben a házban lesz. A házon meglátszott az elhanyagoltság. Most, hogy Sipor is elhagyta a házat, újra belepte a kosz. Az asztalon legalább egy centi vastagon állt a por, pókhálók lógtak a falakon.
- Milyen lakályos. Nem gondolod? – gúnyolódott mögötte Piton és körülnézett, hova is tudna leülni. – Suvickus! – mondta végül és rábökött az asztalra, majd a mellette álló székre. Azzal, hogy Harry hova üljön, nem törődött. – Talán te is leülhetnél, hogy végre rátérjünk a lényegre.
- Esetleg, ha megkérhetném, nekem is letisztítana egyet? – szólt gúnyosan Harry. Piton türelmetlenül pöccintett egyet a pálcával.
- Talán azzal kellene kezdenünk, hogy megpróbálunk valamilyen normális viszonyt kiépíteni, még ha ez nem is könnyű. Bár már nem vagyok a tanárod, elvárom, hogy udvariasabb legyél. Ez esetben talán én is tudok máshogy viselkedni – Harry türelmetlenül legyintett egyet a kezével, hogy nem érdekli.
- Szerintem, pedig inkább azzal kéne kezdeni, hogy megmagyarázza, miért ölte meg az igazgatót. Tudom, hogy letette a megszeghetetlen esküt Malfoy anyjának, tudom, hogy meghalt volna, ha nem teszi, mégis azt kérdem: MIÉRT? Inkább magának kellett volna meghalnia. Gondolom Voldemorttól nagy jutalomban részesült. Mégis mit vár tőlem? Hogyan bízhatnék magában az elmúlt évek után? Miért várja tőlem bárki is, hogy megbízzam abban, akinek az árvaságomat köszönhetem? Tudom, hogy maga volt az, aki kihallgatta Dumbledore-t és Trelawneyt a Szárnyas vadkanban, és vitte el a jóslat hírét Voldemortnak – Az utolsó mondatokat már csak suttogva ejtette ki a száján, és fejét a tenyerébe ejtette.
Piton megmerevedett és elsápadt.
Honnan tudod? – kérdezte halkan.
- Trelawney mondta aznap, mikor az igazgató meghalt – nem nézett Pitonra, de érezte, hogy a harag újra elönti. – Inkább ne mondjon semmit, nem érdekel a magyarázata - tette hozzá, mert érezte, hogy Piton szólni akar. – Nem érezte készen magát, hogy Piton gúnyolódását, vagy magyarázkodását hallja.
Piton csendben felállt Harryhez lépett.
- Nem hinném, hogy elhinnél bármit, amit is, amit most mondanék. Nem is várom el, hogy bízzál bennem. Túl sok sérelem esett köztünk ahhoz, hogy ezen egyhamar változtassunk. De ami az igazgatót illeti, tévedsz. Szívesebben lettem volna ÉN a helyében aznap éjszaka. Nem Narcissa Malfoynak tett ígéretem bírt rá, hogy öljek. Én vállaltam volna a következményeket, még ha ez azzal is járt volna, hogy Draco Malfoy halálos ítételét is aláírtam volna. Az igazgató nem. Ugye tudod, mi jár annak, aki nem teljesíti a sötét nagyúr parancsát? – Harry bólintott. – Albus kényszerített rá, hogy szükség szerint így tegyek. Tudta, hogy még nem állsz készen, hogy szembenézzél a nagyúrral. Ugyanakkor arra is rájött, hogy nem tud végigkísérni téged az utadon. Megöregedett és meggyengült. Bár varázsereje még mindig hatalmas volt, a testi ereje és fürgesége egyre inkább cserbenhagyta. Amikor tavaly nyáron elment a gyűrűért, nem sok híja volt, hogy maga is ott nem veszett. Akkor kért, vagy inkább parancsolt rám, hogy Én legyek az a „szerencsés", akinek a továbbiakban segítenie kell téged. Elmondta a jóslat hiányzó részét nekem is. Úgy döntött, átadja neked azokat az információkat, amelyek segíthetnek neked a továbbiakban. Ezért mutatta meg azokat az emlékeket, amiket összeszedett az útjai során, és határozta el, hogy magával visz téged a következő alkalommal. Gondolom, aznap este azért vitt magával, hogy saját szemeddel lásd, mit kell tenned legközelebb. Azt nem tudom, sikerült-e elpusztítani - nézett kérdőn a fiúra. - Már nem tudtunk beszélni egymással Egyedül még nem vagy képes a Sötét Nagyúr csapdáit kikerülni. Ehhez szükséged van rám.
Harry nem is tudta, mint lepődött meg jobban. Azon, hogy Piton tudott a horcruxokról, azon, hogy Piton, meglepően emberi módon beszél vele, vagy azon, hogy egyáltalán elgondolkodott azon, hogy megosszon vele, mindent, amit megtudtak. Végül úgy döntött, egy próbát megér. Ha Piton Voldemort oldalán áll, akkor úgyis mindent elmondott már urának. Ha pedig mégse… - Elgondolkozva dörzsölte meg halántékát.
- Nos rendben. Elmondok, mindent, amit megtudtunk, de talán jobb, ha a saját szemével látja. – megdöbbent saját szavaitól, amiket kiejtett a száján, és látta, hogy a vele szemben álló Piton is hitetlenkedve rázza meg a fejét.
- Nem tudom, jól értettelek–e az előbb. Valóban azt ajánlod fel saját önszántadból, hogy legilimentáljalak? - Pár másodperc csend után alig hallhatóan folytatta. – Azt hiszem, csúnyán lebecsültelek. Az elnézésed kell kérnem nagyon sok dologban, amit elkövettem ellened. Ha valóban így akarod, akkor megkérdezem. Újra át akarod élni az élményt, vagy csináljuk úgy, hogy csak én láthassam? Az utóbbi esetben csak akkor fogom megtenni, amikor elalszol.
- Annyira azért nem bízom magában, hogy engedjem, hogy álmomban, a fejemben turkáljon. Tudni akarom, mit lát, még ha ez nem is túl kellemes –csóválta a fejét Harry. Utána, pedig nekem is lennének kérdéseim, amire szeretném, ha válaszolna. Csak ezután tudjuk eldönteni, képesek vagyunk-e annyira elviselni egymást, vagy megbízni a másikban, hogy ugyanazon az úton járjunk. Legalábbis egy ideig. Valamint azt is tudnom kell, mennyit tud minderről Voldemort. És még van pár dolog, de mindez várhat. Szeretnék túl lenni a dolgokon.
Csendben szemlélték egymást percekig. Piton azon gondolkodott, hogy ez a fiú vajon ugyanaz a fiú-e, akit 6 évvel ezelőtt meglátott és úgy döntött, hogy gyűlölni fog, Harry pedig azon, hogy vajon jól teszi-e, ha adni akar Pitonnak egy esélyt.
Amikor végre túl voltak az egészen, Harry fáradtan könyökölt az asztalra. Nagyon elgyötörtnek érezte magát. Még az igazgató halálán sem tudta magát teljesen túltenni, de újra átélni azt a néhány órás megpróbáltatást, ez bőven több volt, mint amit kívánt. Főleg a mai nap után. Ránézett a mellette ülő Pitonra, aki elgondolkodva vakargatta az állát.
- Mi történt végül a horcrux-szal? – kérdezte végül. – Erről nem láttam képeket, csak annyit, hogy Albus a zsebébe rejtette.
Harry leemelte a nyakából a medált, ahol Dumbledore temetése óta viselte. Ez emlékeztette rá azóta mindennap, mit kell még tennie. Odanyújtotta Pitonnak.
- Ez nem az igazi. Valaki már megelőzött minket. Ez volt a medál belsejében. Talárja belsejéből elővette a cédulát is.
Piton elolvasta az írást, majd a már félig alvó Harryre nézett.
- Ezt hagyjuk későbbre. Most elsősorban alvásra van szükséged. Menj, feküdj le az egyik szobában. Majd később megbeszélünk minden mást is.
Férfi elgondolkodva nézett a fiú után, aki szó nélkül indult az emeletre.
---
- Potter ébredj! – Harry egy kezet érzett a vállán és ijedten ült fel szemüvege után tapogatózva.
- Francba! Azt reméltem, csak egy rémálom – Körülnézett és kicsit halkabban hozzátette. – Elnézést.
Nem emlékezett, hogy hajnalban, mikor kiment a konyhából végül is melyik szobába ment aludni. Már tudta. Abban a szobában aludt, amelyikben Sirius töltötte napjait valamikor Csikócsőrrel. Nyelt egyet, gyomra hangosan kordult meg.
- Mennyit aludtam? Úgy érzem, mintha végigmasírozott volna rajtam egy óriás.
- Nem sokat, talán 5 órát. –válaszolta a férfi. Szedd össze magad és gyere le reggelizni. Ma még van egy kis dolgunk. – Piton sarkon fordult és kivonult a szobából.
Harry nem és nem hitt a fülének. Reggeli? Neki? Pitontól? Ez megőrült. Vagy talán még mindig alszik. Most végre alaposabban körülnézett a szobában. Nem sokszor járt ebben a szobában, még amikor itt volt a Rend főhadiszállása. Sirius mindig idevonult vissza, ha egyedüllétre vágyott, és ő tiszteletben tartotta ezt. Felsóhajtott és lekászálódott az ágyról. Leporolta magát. Mielőtt lefeküdt, túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy bármit is csináljon. Most elborzadva látta, hogy tiszta por és pókháló a ruhája. Vállat vont, és kiment a mosdóba. A tükörből egy nagyon nyúzott, sápadt arcú, fáradt fiú nézett vele farkasszemet.
A konyhában ott ült Piton és türelmetlenül dobolt az asztalon az ujjaival. Harry lopva nézett volt tanára arcára, aki szintén fáradtnak tűnt.
A szerény reggeli (tea és pirítós) után szólalt meg először a férfi.
- Nos, várom a kérdéseidet. – Harry kérdő tekintetére folytatta. - Az éjjel, illetve inkább már ma hajnalban említetted, hogy neked is lennének kérdéseid. Tedd fel őket, és meglátom, mennyit tudok neked elmondani. Ne szakíts félbe – tette hozzá gyorsan, mikor látta, hogy a fiú már nyitja a száját. Meg kell értened, van pár dolog, amiről jobb, ha nem tudsz. Legalábbis egyelőre nem, a saját érdekedben. (meg az enyémben) – tette hozzá magában.
- Mit tud Voldemort? Mármint arról, hogy mi tudunk-e a horcruxokról. Tud-e arról, hogy hány pusztult el közülük. Érzékeli-e, ha egy is elpusztul? És mi a terve egyáltalán? – hadarta egy szuszra a fiú.
Piton minden szavát alaposan megfontolta, mielőtt válaszolt.
- Voldemort tudott róla, hogy Dumbledore keresi a horcruxokat. Erről én tájékoztattam, mégpedig az igazgató úr kérésére, de azt nem tudja, hogy már te is tudsz róluk. Azt sugalltam neki, hogy Dumbledore nem tartott elég érettnek ahhoz, hogy tudjál róla, helyetted inkább engem avatott be a titokba. Igen, tud arról, hogy egy horcrux már megsemmisült. Mit gondolsz csak a minisztériumi affér miatt volt olyan dühös Luciusra, hogy a fián akarjon bosszút állni? Tehát tud a napló pusztulásáról, de nem tudja, hogy Dumbledore elpusztította a gyűrűt és több horcrux nyomára is ráakadt. És hogy mi a tervem? Dumbledore azt javasolta, hallgassunk a megérzéseinkre, ezért most téged kérdezlek. Biztos vagyok benne, hogy az elmúlt időben gondolkodtál már a következő lépésekről.
- Hát…- kezdte tétován Harry - meg kellene fejtenünk, ki az a titokzatos R.A.B., és persze meg kell találnunk az igazi medált is. Az utóbbi napokban folyton az jár a fejemben, hogy láttam már a medált korábban, talán már fogtam is a kezemben, de képtelen vagyok rájönni, hogy hol és mikor. És tudom, hogy nem fog tetszeni, de a legelső, amit meg akarok tenni, hogy felkeresem a szüleim sírját és a házunkat. – Nagyot nyelt és várakozón nézett a férfire.
- Akkor kezdjük R.A.B.-vel – szólt Piton. – Én azt hiszen, tudom ki volt, de ettől még nem leszünk közelebb a rejtvény kulcsához. Ha jól sejtem, az illető egy halálfaló volt, aki megbánta korábbi döntését és ki akart szállni. Nem jutott messzire. Talán egy héttel később megtalálták és megölték. Te is hallottál már róla.
- Maga most Sirius öccséről beszél? És miből gondolta, hogy hallottam már róla? Mi volt a teljes neve? - Harry egyre furcsábban érezte magát Piton közelében. Két nappal korábban még elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy beszéljen vele, most meg itt ülnek egymás mellett, mintha mi sem történt volna, és szinte civilizáltan viselkednek. Hihetetlen...
- Már megint elfelejted, hogy nem rég még én is a Rend tagja voltam. Tehát olyan dolgokról is hallottam, vagy tudtam, ami nem tartozott szorosan a Rend ügyeibe, de szóba került. Így egyszer hallottam, amikor Black és Lupin rólad beszélgetett, meg valami falikárpitról, ami talán itt van a házban. És azt se felejtsd el, én is ismertem az ifjabb Blacket, bár kerültük egymást, amikor csak lehetett. A neve: Regulus Arcturus Black volt. Ha igazam is van, akkor sem tudjuk biztosan, hogy ő volt-e vagy valaki más, aki megszerezte a medált… - még folytatta volna, de Harry közbevágott.
- Megvan, hol láttam a medált! Hogy lehettem ilyen hülye, hogy elfelejtettem... – Kirúgta maga alól a széket és a konyhából nyíló éléskamra felé futott. Reszkető kezekkel nyitotta ki az ajtót és Sipor üresen álló „hálóhelysége" felé fordult. Csalódottan nyögött fel. A csövek alatti polc teljesen üres volt. Piton karba tett kézzel állt mögötte és magyarázatra várt. Ehelyett Harry felcsattant.
- Sipor! – egy jól ismert pukkanás, és a manó ott állt előtte.
- Igen gazdám! – hajolt meg a manó Harry felé, majd kezdődött a halk motyogás. – A sárvérű már megint itt van az úrnőm házában és parancsolgat Sipornak. Szegény úrnőmnek megszakadna a szíve, ha látná, mi lett a házával.
- Csend legyen Sipor! Válaszolj! Mi történt azokkal a holmikkal, amiket itt rejtegettél a kamrában? Hova tüntetted el őket? Láttam köztük egy arany medált is. Az igazat akarom hallani! – szólt szigorúan Harry.
A manó megrázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe, és csak kényszeredetten válaszolt.
- Sipor megmentette azokat, nem engedhette, hogy kidobják. Már nincsenek itt. – tette hozzá. Majd hagytam volna, hogy úrnőm minden értékétől megszabaduljon az úrnő kitagadott fia – mormogta tovább.
- Ne kényszeríts rá, hogy olyat tegyek, ami…- kezdte mérgesen Harry, de Piton egy pillanatra megérintette a vállát és így szólt.
- Bízd ezt rám - Majd a manóra nézett, szemét belesüllyesztette a házimanó nagy kerek szemébe. Harry most először látta, milyen az, amikor valaki mást legilimentálnak és nagyon remélte, Pitonnak sikerülni fog megtörni a manó akaratát.
Pár pillanat múlva látta, hogy Sipor arca megrándul, majd szemei tompán, pislogás nélkül merednek a semmibe. Végül Piton kihúzta magát, és újra Harryre nézve mondta.
- Minden rendben. Megvan, amit tudni akartunk.
Harry bólintott és Siporhoz fordult.
- Menj vissza a Roxfortba és maradj is ott. Nem értekezhetsz másokkal csak a többi manóval és a Roxfort tanáraival.
A manó vetett egy gyűlölködő pillantást mindkettőjükre, majd szó nélkül eltűnt.
- Nem volt rossz ötlet – szólalt meg végül rekedten Piton. - Megvan a medál. Nem leszel túlságosan elragadtatva a hírtől, ha elárulom, hol van. Bellatrix Lestrange-nél. Ajándékként adta neki a manó, de nem hiszem, hogy Lestrange tudja, milyen értékes dolog van a kezében. Úgy vélem, a medál kézre kerítését későbbre kell halasztani.
A szavak kövekként koppantak Harry fejében. Ez nem lehet igaz – gondolta –minden ellenem játszik. Majd hirtelen elvigyorodott meglepetésében. Életében először hallott valami dicséretféleséget volt tanára szájából.
Piton nem hagyott időt a merengésre és újra magához ragadta a szót.
- Ami a másik ötletet illeti… - megpróbált óvatosan fogalmazni, hogy ne bántsa meg a fiú érzéseit, bár maga sem tudta miért -… nos… khmmm…. fogalmazzunk úgy, hogy érdekes kirándulás lesz. Előtte azonban meg kell tennünk néhány dolgot pusztán az elővigyázatosság kedvéért.
- Nem tudom, mire gondol uram – szólt Harry rosszat érezve.
- Egyikünk sem járkálhat kényére-kedvére fényes nappal az utcán, anélkül, hogy fel ne ismerjék. Ráadásul együtt a Kiválasztott és Dumbledore gyilkosa… Feltűnést keltenénk. Nincs más hátra, meg kell változtatnunk a kinézetünket. Dumbledore gondolt erre is. És eldöntheted milyen rokonod legyek az eljövendő pár napban, mikor együtt leszünk. Az apád, a nagybátyád vagy esetleg a keresztapád… - tette hozzá gonoszul vigyorogva.
Harry megütközve nézett rá. – Ezt maga sem gondolhatja komolyan. Csak viccel, ugye? – tette hozzá reménykedve.
Piton nem is válaszolt erre a nyilvánvaló képtelenségre. – Azt hiszem az lesz a legjobb, ha a nagybátyádnak hisznek.
- Mindenesetre jobb, mintha az apám vagy a keresztapám lenne – vágta rá Harry keserűen. – Fantasztikus élmény lesz együtt megnézni a szüleim sírját. Biztos, hogy maga is jönni akar?
- Hidd el semmi sem áll távolabb tőlem, minthogy egy Potter sírját bámuljam – csattant fel mérgesen Piton. - Viszont lehet, hogy találunk valami kiinduló pontot a továbbiakhoz. És ne vesztegessük tovább az időt. Gyere ide.
Harry döbbenten bámulta magát a tükörben. Egy egészen más fiú nézett vissza rá. Világos, félhosszú, szőke hajával és sápadt bőrével egyáltalán nem hasonlított saját magára. Csak a villám alakú sebhely mutatta, hogy még mindig ő Harry Potter. A mellette álló férfi arcáról természetesen semmit sem tudott leolvasni. Piton haja is világosabb volt, arca sem volt a megszokott gúnyos. Fekete talárja most mélyzöld színben tündökölt. A férfi is végigmérte a fiút, majd előhúzta a pálcáját. Harry hátrahőkölt…., de Piton csak egy fedőbűbájjal eltüntette a sebhelyet a homlokáról. – Túl feltűnő lenne – morogta.
- A neved mostantól Robert Knight, az enyém Peter Knight. Apai nagybátyád vagyok, és a Potter család távoli rokonai. Lehetőleg ne fecsegj sokat, majd én beszélek, ha sor kerül a rá. Valószínűleg több emberrel találkozunk. Ne feledd: mint rokonoknak illik tegezni egymást mások előtt. Úgyhogy ehhez tartsd magad. Most pedig menjünk. A többit megbeszéljük ott.