7. fejezet
A harc kezdete
Másnap reggel fél hat. Piton az alvó Harry ágya felett áll. Arcán sátáni vigyor. Talárja alól előhúzza pálcáját, és az alvó fiú fejére irányítja.
- „Aquamenti!" – indította el nonverbálisan a varázsigét.
Harry először azt sem tudta, hol van, de a következő pillanatban már kezében volt a pálcája, amit a párnája alól húzott elő. Ám mielőtt kimondta volna az első rontást, vagy átkot, ami az eszébe jutott, meglátta Piton győzedelmes és egyben lenéző gúnymosolyát.
- Soha ne aludj olyan mélyen, hogy meglepjenek – mondta mély hangon, majd elindult az ajtó felé. - Öltözz fel és gyere a párbajterembe - szólt vissza a válla felett.
Harry a másik ágyon fekvő Lupinra nézett, aki leplezetlen kíváncsisággal nézte a morgó fiút.
- Egyszer tényleg kinyírom… - morogta bosszúsan megrázva víztől csepegő haját.
- Jól van Harry, nyugodj meg. Csak tanít…
- Kösz, de elegem van a módszereiből. Eddig kigúnyolt, nevetségessé tett, leordította a fejemet, megpróbált velem mérget itatni, megkínzott, most meg…
- Harry, elég… – vágott közbe Remus – Te vállaltad, hogy együttműködsz vele. Tudom, hogy nem könnyű a természete, de próbálj meg kijönni vele…
- Mondd Remus, de őszintén… Te megbízol benne? – guggolt az ágya mellé.
- Megmentette az életem. Te mit éreznél a helyemben? – kérdezett csendesen vissza. Eredj Perselus után – hessegette a fiút – én is mindjárt utánatok megyek.
A párbajteremben meglepő látvány fogadta. Első megdöbbenését a férfi látványa okozta, második maga a terem.
A férfi a megszokott fekete öltözéke helyett fehér pólóban és könnyű világos vászonnadrágban volt, haja pedig, amit mindig arcába lógva hordott, most egy bőrszíjjal megkötve lófarokban omlott a vállára. Teljesen másképp nézett ki ezzel a hajviselettel. Mintha éveket fiatalodott volna.
A terem, pedig úgy nézett ki, mint egy labirintus. Sokkal nagyobb volt, mint előző nap, ovális alakú, tele akadályokkal. Hasonló ahhoz, amit Lupin csinált a harmadik év végi vizsgákra, és a trimágus tusa labirintusára is, mégsem volt teljesen olyan. Harry mérge azonnal elszállt, helyét érdeklődés vette át, izgatottság… és bizonytalanság. Ráadásul nem is értette, mikor és hogyan volt ideje Pitonnak mindezt megalkotni. A parketta eltűnt, helyette fű és föld borította a talajt. Mint Firenze óráin az ötödik év második felében.
Kérdőn nézett a fekete hajú férfire, de ő csak a fejével intett, hogy induljon befelé.
- Mi a feladat? – kérdezte makacsul és nem mozdult. Rossz érzései voltak, maga sem értette miért.
- Még egy olyan gyenge elméjű idióta, mint te is rájöhettél volna – bosszankodott Piton. – Ez egy a-ka-dály-pá-lya – szótagolta erőteljesen.
- Azt észrevettem… De mi van benne?
- Csak, amit magaddal viszel… - mondta titokzatosan Piton.
Harry óvatosan lépkedett, pálcáját maga előtt tartotta. Félhomály borult rá. Bizonytalansága egyre nőtt. Úgy érezte, hogy bármelyik bokor, vagy akadály mögül azonnal valami borzalmas ugrik a nyakába. Ekkor betüremkedett egy kép az agyába, és azonnal hideget érzett maga körül és szörnyű emlékek rohanták meg az agyát…
„édesanyja éles sikolya - Harryt ne, inkább engem ölj meg…, Sirius meglepett arca, ahogy beesik a függöny mögé…, Bellatrix Lestrange gúnyos kacaja…"
Harry kétségbeesetten keresett valami jó emléket, valami erőset, tartósat... Elmosolyodott, ahogy a születésnapja jutott eszébe és Lupin szavai…" ha elfogadsz engem, szeretnék a pótkeresztapád, vagy valami hasonló lenni…"
- Expecto patronum! – a pálcából ezüstös fénysugár tört elő és a szarvas alakú patrónus előszökkent. Egyenesen a dementor felé száguldott és felnyársalta azt. Halk pukkanás és a dementor eltűnt.
„Mi a franc volt ez?" – kérdezte magától még mindig enyhén remegve. Amikor visszaemlékezett Lestrange-re, újból elfogta a gyűlölet, amit mindig érzett, ha a nőre gondolt. Most viszont elhessegette magától a sötét boszorkány képét. Túl fájdalmas emlékeket idézett. Vissza akart fordulni, de a mögötte levő ösvény egyszerűen eltűnt, csak előre volt út.
Harryt ez egyre jobban a trimágus tusa harmadik próbájára emlékeztette. Szinte már várta, mikor fog előtte feltűnni előtte a szfinx, vagy Hagrid óriásira nőtt durrfarkú szurcsókja. „Vajon most mekkora lenne?"
Mire mindezt végiggondolta, már közeledett is felé a három méteresre vagy még annál is nagyobbra nőtt állat, amitől Harry ijedten hőkölt hátra és kiutat keresett. „Merre van egy elágazás…? Ebben a pillanatban már fel is tűnt mellette egy ösvény és gondolkozás nélkül futásnak eredt abba az irányba. „Záródj be mögöttem" – könyörgött magában. Hátranézett és elámult… Az elágazás és a szurcsók eltűnt, mintha soha ott sem lett volna, de mikor visszafordult szembetalálta magát a szfinx-szel, aki monoton hangon ismételte a trimágustusán is hallott kérdést.
- „Milyen lovag, ki a jel Szent nevében útra kel? Mondd a végzet, fegyverét, S vele rettegett nevét. Meg se mozdul a lába, Mégsem érsz a nyomába. Ez a három egyre megy. A megoldás az egy."
Elgondolkozva vakargatta sebhelyét. Mit is mondott Piton, mi van itt? „Csak, amit magaddal viszel."
- A fenébe is – csattant fel hangosan, mikor rájött, mit is jelentett a férfi mondata. Kívülről legilimentál. Amit én gondolok, azt varázsolja elém. – Vajon hogyan csinálhatja?
Lehunyta a szemét és hagyta magát ellazulni. Vett két mély levegőt, majd kinyitotta a szemét. Mikor újra felnézett, eltűnt a szfinx és az akadálypálya, helyette Piton állt előtte karba tett kézzel.
Abban a pillanatban, amikor felnézett a nyugodtan álldogáló, leereszkedő vigyorral ránéző férfire, Harryt elfogta a pulykaméreg és dühtől vörös arccal esett neki.
- Maga nem normális! Hogy tehette ezt velem? Mi van, ha nem jövök rá és a következő, amire gondolok Voldemort zsupszkulcsa lesz? Megint elküld a temetőbe és találkozhatok azzal az őrülttel? Esetleg meg is ölet vele, mert ezt gondolom? Vagy…
- Csillapodj Harry – vágta el a szóáradatot Remus, aki szintén ott állt Perselus mellett. – Ez egyfajta illúzióvarázslat volt, amit Perselus hozott létre, azokból a képekből, amit az elmédben látott. Nem tett volna semmi olyat, ami ténylegesen veszélybe sodort volna.
- Vigyázz a szádra Potter! Már megint sikerült bebizonyítanod, hogy éppen olyan arrogáns vagy, mint apád, vagy Black – csattant fel Piton is mérgesen. – Ettől függetlenül viszonylag gyorsan átláttad a helyzetet és sikerült kiüríteni az elméd. – mondta valamivel nyugodtabban, mikor észrevette, hogy a fiú minden ízében remeg. - Függetlenül attól, hogy mit gondolsz, nem kerültél volna a nagyúr elé.
- Miért csinálta ezt? - kérdezett vissza most már udvariasabban, és remegő kezét összefonta maga előtt.
- Mindössze érdekelt, mire jutsz egyedül - vonta meg a vállát. Ez egy gyakorlat. Túl azon, hogy gyorsítja a reflexeket és segít felkészülni a váratlan helyzetekre, azért is hasznos, mert erősíti az elmét és a kombinációs készséget.
- A mit…?
Kombinációs készség… Természetesen még sosem hallottál róla, igazam van? Jellemző…- lemondó sóhajjal intette maga után a társaságot és elindultak a konyha felé.
Reggeli közben kezdte el magyarázni a fiúnak, hogy a kombinációs készség fejlesztése azért fontos, mert segít abban, hogy használója egyidejűleg több varázslatot is képes létrehozni. Például pajzsbűbájt vonsz magad köré, miközben valamilyen támadó varázslattal távol tartod az ellenséged. Vagyis számba veszed lehetőségeidet és kiválasztod közülük a legmegfelelőbbet céljaid eléréséhez. Variálod és módosítod őket, akár varázslás közben is az idő törtrésze alatt. Ehhez azonban nagyfokú koncentrációra és gyors logikára van szükség. Aránylag kevés varázsló és boszorkány képest elsajátítani a kombinációs varázslatokat, ugyanis nagyjából ezek a képességek szükségeltetnek a nonverbális varázslatokhoz is – vetett egy hosszú, jelentőségteljes pillantást, a kakaóját kortyolgató, még mindig sápadt fiúra.
Lupin már percek óta Harryt nézte. Érezte, hogy valami történhetett odabent a labirintusban, ami érzelmileg erősen érintette a fiút.
- Mi a baj Harry? Mi bánt? Érzem, hogy történt valami odabent, amit titkolni próbálsz.
- Csak egy kis semmiség…- morogta halkan, elsötétülő szemmel. Piton válaszolt helyette.
- Potter újra látta Black halálát és Bellatrixot, mielőtt használta volna a patrónusbűbájt.
- Remélem, élvezte a műsort Piton – Harry lecsapta az asztalra a csészéjét felpattant és kirohant a konyhából.
Égő szemmel bámult maga elé az ágyon ülve. Újra és újra felidéződtek benne, a minisztériumban lejátszódott események. Sirius csodálkozó arca, ahogy beesik a függöny mögé, a nő diadalmas nevetése, még saját döbbenete is. Majd az újra előtörő harag és gyűlölet.
„Egyszer úgyis elkapom azt a nőt. Ígérem, többé nem bánthat másokat" – fogadkozott magában. De óhatatlanul felidéződött benne a nő harsogása, mikor élete első főbenjáró átkát használta.
„Sosem használtál még főbenjáró átkot, mi? Azokat komolyan kell gondolni, Potter! Vágynod kell rá, hogy fájdalmat okozz, át kell adnod magad a kínzás örömének. Jogos haragod nem sokra elég."
Megrázkódott az élménytől, de eltökéltebb is lett. Meg kell tanulnia mindent, ami segítségére lehet a jóslat beteljesítéséhez. De vajon lesz e hozzá elég ereje? Mit tud ő, amit Voldemort nem? Mit tud ő, amit a felnőtt, tapasztalt varázslók sem? Hogy jut a közelébe egyáltalán?
Újra eltöprengett a horcruxok rejtélyein. Mi lehet az ismeretlen horcrux. Valami Griffendéltől vagy Hollóhátitól. És mi van, ha mégsem? Ha nem talált tőle semmit? Mit tett akkor? Egy őrült ötlet jutott eszébe. Felpattant az ágyról.
- Mit tud pontosan a horcruxok készítéséről? – szegezte neki kérdését a még mindig a konyhában tevékenykedő Pitonnak, aki erre fekete szemeit belefúrta az övéibe.
- Mit akarsz tudni pontosan?
- Emberekből is lehet horcrux?
- Emberekből…? – kérdezett vissza Piton gyanakvóan. Harry bólintott. – Kire gondolsz pontosan?
- Bellatrix Lestrange. A minisztériumban azt mondta, hogy Voldemort olyan erő birtokosává tette, amiről én nem is álmodhatok. Mi van, ha ez azt jelenti, hogy…
- Nem – vágott közbe Piton. – Nem jelenti azt. A Nagyúr semelyik emberében nem bízott annyira. Hiszen még a kígyót is állandóan maga mellett tartja. Ha pedig feladatot bíz rá, akkor megszállja a kígyó tudatát, ahogy azt már magad is tapasztalhattad. – A férfi hangja megint a megszokott gúnyos volt, de Harry nem akart belemenni ebbe az adok-kapok játékba, csak megvonta a vállát, hangja azonban eltökélt volt.
- Azt mondta, hogy Voldemort maga tanította. Lehet, hogy erős, mindez azonban nem számít. Ő az enyém, és egy nap mindenért megfizet… Ő is…
- Valóban úgy gondolod, hogy legyőzheted? – sziszegte válaszként Piton. - Mit szólsz egy próbához? Használd a cruciátus átkot ellenem. Nem védekezem.
Harry meglepődött, de egy pillanatig elgondolkodott a lehetőségen. Visszaadni minden rosszat a férfinek, amit az elmúlt években kapott tőle. De nem, erre mégsem képes. Úgy nem, hogy a másik még csak nem is védekezik.
- Ez nem így működik – sóhajtotta végül.
- De igen, pontosan így működik. A Nagyúrnak megvan az úgynevezett belső köre, akiknek a tanítását magára vállalta. Ezek nagy részét már te is ismered. Elsősorban a főbenjáró átkok használatát tanította. Fájdalmat és halált okozni másoknak. Akkor is, ha nem is ismered az illetőt, élvezni a kínzást, örömödet lelni benne… úgy is, ha ők soha nem ártottak neked. És vannak ezen kívül más kínzó átkok is, mint a korbácsoló átok vagy a csonttörő átok. Ezek éppen olyan érzelemalapú varázslatok, mint például a patrónus bűbáj.
Harry elborzadva nézett rá, de Piton kíméletlenül folytatta.
- Még mindig képesnek érzed magad arra, hogy Bellatrixnak… vagy bárki másnak AKARD ÉLVEZNI a szenvedését vagy netán a halálát?
Potter csak ült a széken, és lesütötte a szemét.
- Maga szerint, akkor mit csináljak? – suttogta. – Ha nem leszek erre képes, hogy győzöm le Voldemortot?
- Egyelőre ne foglalkozz ezzel. Koncentrálj inkább az elsődleges feladatokra. Tanulj, erősödj. És nem utolsó sorban meg kell találnunk a horcruxokat is. Albus mindig azt mondta, hogy bízzak az ösztöneidben. Lássuk hát… Te hol kezdenéd a keresést?
A fiú bólintott és visszagondolt azokra az emlékfoszlányokra, amiket még Dumbledore irodájában az igazgatóval együtt néztek meg és próbáltak levonni következtetéseket.
- Tudjuk, hogy az egyik horcrux Bellatrixnál van. A másik Nagini, akit Voldemort szinte mindig maga mellett tart. Amit még meg kell találni az a hugrabugos pohár és valami más Hollóháti vagy Griffendél örökségéből. – kezdte Pitont fürkészve. – Abból, amit a fiatal Voldemortról megtudtam, úgy gondolom, előszeretettel rejti el ezeket a tárgyakat olyan helyekre, ami valamilyen szempontból fontos neki. Mint például Gomold gyűrűje, amit stílusosan a Gomold házban is rejtett el.
- Szóval a szerintem szóba jöhető helyek: Roxfort, Borgin és Burkes, talán az árvaház, ahol élt. Meg kellene tudni valami többet Hepzibah Smith-ről vagy az örököseiről, a Denem kúria, esetleg a napló alapján valamelyik másik halálfaló…- hadarta egy szuszra.
- Kifejtenéd bővebben is? – kérdezte a férfi érzelemmentes hangon. Magában viszont elégedetten bólintott. „Úgy tűnik, legalább valamit komolyan vesz ez a kölyök…"
- Hát jó… Az igazgató azt mondta, hogy Voldemort utolsó látogatása óta van elátkozva az SVK állás. Arra gondoltam, hogy talán valahol otthagyta az egyik lélekdarabját az iskolában valamilyen rontás vagy átok kíséretében. Úgy sejtem Tom Denemként elég jól ismerte az iskolát ahhoz, hogy felfedezze titkait. Ráadásul az, hogy a Roxfort egyik alapítójának utódja, még segíthette is. Ön nem így gondolja?
- Ez ugyan valószínű, de a Roxfortot már rengetegszer átkutattuk és nem találtunk semmilyen sötét mágiára utaló jelet.
- És mi van a Titkok kamrájával? – vágott közbe a fiú. – Azt is keresték, vagy nem?
- Óh hát persze, tudjuk… Az ifjú és hős Harry Potter véghezvitte azt, amit a felnőtt, ostoba tanárok sem voltak képesek. – vicsorogta a másik.
- Én csak arra akartam emlékeztetni, hogy az említett felnőtt tanárok egyike sem párszaszájú… – jegyezte meg csendesen Harry. – Ha Tom Denem a párszaszájúságát használta ki, akkor Önöknek semmi esélye sincs, hogy felfedezzék a rejtekhelyet.
- Ez igaz. Te hol keresnéd?
- Talán újra körül kéne nézni odalenn. Mármint a Titkok kamrájában. Tényleg, mi történt vele az után, hogy feljöttünk? – Harrynek bevillant egy kósza ötlet a fejében, de még nem szólt egy szót sem. Hagyta, hogy a hogy a hirtelen jött gondolat leülepedjen az agyában.
- Erős bűbájokkal lezártuk. Esélyed sincs, hogy újra kinyisd egyedül – csikorogta a férfi, de észrevette a fiú szemének furcsa felvillanását.
- Maga is ott lesz mellettem – jegyezte meg szemtelenül Harry és megvonta a vállát. – Mellesleg nem hiszem, hogy az volt az egyedüli bejárat. Szerintem, kell lennie egy másiknak is valahol a Mardekár klubhelységének környékén. Ha én lettem volna Tom Denem, biztos kihasználtam volna, hogy csak én beszélek párszaszóul.
- Na igen. Határozottan van benned némi mardekáros tulajdonság is.
- Hát tulajdonképpen a süveg komolyan fontolóba vette, hogy a Mardekárba osszon be. Csak megkértem, hogy ne tegye – morfondírozott halkan Harry.
- MICSODA? – a döbbent férfi hangja inkább sikításnak tűnt és Harry azonnal megbánta, hogy egyáltalán megszólalt, de kénytelen volt elismételni az előző szavait. „Bár a nyelvemet haraptam volna le inkább…"
- Megkértem a süveget, hogy ne a Mardekárba osszon be – ismételte halkan.
- De hát miért?
- Például azért, mert Voldemort is abban a házban volt. Meg Malfoy… - tette hozzá. És egyébként is csak 11 évesek voltunk. Ijedtek, mert fogalmunk sem volt róla, mit várnak tőlünk. Ront azzal hülyítették a bátyjai, hogy meg kell küzdenie egy trollal. Én, pedig a magam részéről szinte az utolsó pillanatban tudtam meg azt is, hogy varázsló vagyok – kiabálta most már elkeseredetten. - Addig a pillanatig, amíg Hagrid értem nem jött, úgy tudtam, hogy a szüleim autóbalesetben haltak meg. Semmit sem tudtam az úgynevezett varázslóvilágból. Pedig milyen fantasztikus lett volna a maga házában. Gondoskodott volna róla, hogy már az első tanévben kirúgasson. És ha maga is úgy gondolja, hogy mára már eleget turkáltunk az ÉN életemben, folytassuk inkább az előző dolgunkat.
- Az igazgató úgysem engedte volna, de igazad van, ezt később beszéljük meg. Ne reménykedj – látta meg Harry megkönnyebbülő tekintetét – lesz később. Ma este. De most folytassuk. A Roxfortot megbeszéltük, jöjjön a többi. Mi a Borginékkel?
- Azt tudja, hogy ott dolgozott egy ideig, nem? Volt lehetősége elrejteni a horcruxait.
- Na persze, már megint párszaszájú varázslattal… – jegyezte meg rosszindulatúan Piton.
- Nem hinném, hogy ott szüksége lett volna rá. Senki nem gyanakodott. Ő volt a megtestesült udvariasság mintaképe. Mennyire ismeri az üzletet?
- Miből gondolod, hogy ismerem bármennyire is? – kérdezett vissza.
- Jaj ne nézzen már ennyire hülyének. Ha igazam van, akkor nem hiszem, hogy Voldemort a későbbiekben nem használta fel az ott szerzett tapasztalatait. Nem gondolnám, hogy ő saját maga sűrűn megfordult ott, mióta megölte Burke-t.
- Micsoda? Honnan veszed, hogy ő ölte meg az öreg Burke-t? Ez nem volt az emlékek között.
- Valóban nem. Csak feltételezés. Hogy halt meg Mr. Burke?
- Megölték. – válaszolta csendesen a férfi. A halálos átokkal.
- Szóval mégis igazam van – mosolyodott el először Harry a mai reggel. – Valószínűleg az első gyilkosságai egyike Voldemortként. És azért kellett meghalnia, mert Voldemort megítélése szerint kisemmizte az anyját. – motyogta inkább magának, mint a vele szemben ülő férfinek, aki elgondolkozva figyelte a fiút. – Khmm… – köszörülte meg egy kicsivel később a torkát, jelezve, hogy még mindig választ vár a kérdésére.
- Valóban ismerem egy kevéssé az üzletet, bár általában Lucius, Avery vagy Nott szokott üzletelni vele. A bolt alatt van egy raktára, ahol a kevésbé legális tárgyakat tartja. Zárás után rengeteg védőbűbájt helyez el a bolton. És a bolttal szemben ott van Burke régi háza, amit később Borgin vett meg. Oda csak Lucius volt bejáratos üzleti ügyekben. Majd körülnézek, és leellenőrzöm…
- Akkor már csak az árvaház és Hepzibah Smith van vissza. Ezen a ponton szívesen bevonnám Hermionét és Ront. A Denem kúriát nem ismerem, de egy vízióban már jártam ott. Arról maga tud többet. És vannak a halálfalók is… Azt tudjuk, hogy a naplót Lucius Malfoy kezébe adta. Esetleg van valaki más is, aki szóba jöhet.
- Már megint Bellatrixnál kötöttünk ki… – sóhajtotta a férfi, de hangjából hiányzott a szokásos gúnyos felhang.
- Lehet. Van más ötlete? – kérdezte kissé fásultan Harry. Bár még mindig reggel volt, olyan fáradtnak érezte magát, mintha egész nap hegyet mászott volna. Ráadásul a gyomra is hangosan megkordult. Hiába, csak egy csésze kakaót ivott és azt is otthagyta, amikor kirohant a konyhából. A férfi szó nélkül odatolta elé a kenyereskosarat a vajat, mézet és töltött egy újabb pohár kakaót.
– Lucius Malfoyt a legagyafúrtabb „barátjának" hívta, Lestranget pedig a leghűségesebbnek. Ja nem az Kupor volt. Mármint az ifjabb… – tette hozzá magyarázólak immár tele szájjal, miközben egy varázslattal felmelegítette az időközben kihűlt italt. – Másokról még nem hallottam beszélni.
- Nos jelenleg nekem sincs más ötletem. Most van egy teljes szabad hetem, tehát utánajárhatunk néhány dolognak. Ráadásul nyári szünet van és a Roxfort is üres. Többé-kevésbé…. Esetleg rávehetnéd a barátaid, hogy töltsenek velünk pár napot hasznosan.
„Na igen ez már tipikusan Pitonos volt" – gondolta Harry keserűen, de csak bólintott. – Majd megbeszélem Remusszal. – Már indulófélben volt, de nem bírta ki és a válla fölött flegmán visszaszólt a férfinak. – És mi a helyzet a maga jellemzőjével Voldemortnál?
A választ már nem várta meg, sietős léptekkel elhagyta a konyhát, mielőtt a férfi kitalál valami gúnyosat.
- Fúú nem semmi ez az akadálypálya! És ezt egyedül csinálta? – kérdezte aznap este Ron ámélkodva, mikor mindhárman befejezték a gyakorlást.
- Tényleg el kell ismerned Harry, hogy Piton professzor a javadat akarja – cincogta Hermione is.
- Jó, majd hasra esem tőle alkalomadtán. Hermione igazán nem értelek téged. Pár hónapja még mindannyian úgy véltük, hogy ő Voldemort leghűségesebb szolgája, aki kész örömmel ölte meg az igazgatót. Nálam csak annyi változott, hogy most átmenetileg nem fojtanám meg legszívesebben egy kanál vízben. De te sem gondolhatod komolyan, hogy örökre megúszhatja a gyilkosságot. A Witzengamot számára nem lesz mentség a megszeghetetlen eskü sem, legfeljebb akkor, ha a továbbiakban szorosan közreműködik a „kiválasztottal" Voldemort legyőzésében. Talán csak egy újabb taktikai húzás mindez a részéről…
Harry szavait mély csend követte, majd két bizonytalan bólintás. A másik két fiatal megtanulta az évek alatt, hogy nem túl jó Harryt felidegesíteni, bár a mostani szavak nyugodtan hagyták el a fiú száját. Túl nyugodtan…
A következő napokban kialakítottak egy bizonyos szokást. Kora reggel, vagyis Harry szerint inkább hajnalban, Piton tovább oktatta Harryt az okklumencia alapjaira, reggeli után Remus tanította őket sötét varázslatok kivédésére, 11-től ebédig Hermione kérésére Piton tanított nekik néhány bájitalt. Legnagyobb meglepetésükre ezek a bájitaltanórák sokkal inkább elviselhetők voltak, mint korábban bármikor a Roxfortban, bár a férfi sosem győzte hangsúlyozni, hogy érezzék megtiszteltetésnek, hogy tanítja őket. Az órák alatt újra megkövetelte a „tanár úr" titulust, de mindez csekély kellemetlenség volt. Harry most jött rá először, hogy a férfi tud magyarázni is, ha akar. Ebéd után némi pihenés, majd a nappaliban összeültek mind az öten, hogy megtervezzék az első útjukat. Úgy gondolták az lesz a legjobb, ha még a nyári szünetben megpróbálnak beosonni az iskola falai közé.
- Tanár úr mesélne nekünk a Roxfort védővarázslatairól? – kérdezte Harry ott tartózkodásuk harmadik napján, enyhén megnyomva a tanár úr szót.
A férfi arca elsötétült a méregtől és már nyitotta a száját, hogy valami gorombát mondjon, de Harry könnyedén megrázta a fejét. – Igazából a hoppanálásgátló varázslatokra vagyok kíváncsi, illetve arra, hogy mennyire van a varázslat ereje kiterjesztve az iskola területére. Kik csinálták, mikor, meg lehet-e törni, ilyenek…
- Azt hiszem sejtem, mire gondolsz… – mondta kicsit megnyugodva a tanár. Lupin, aki eddig néma figyelemmel követte a párbeszédet, közbeszólt.
- Harry a legelső varázslatokat még az alapítók hozták létre és nagy része még most is él. Persze a későbbi igazgatók és házvezető tanárok is hozzátettek egy-egy hatásos védőbűbájt, varázslatot, vagy esetleg megszüntették az idejét múlt igéket. És nem is kell ugye mondanom, hogy Albus is megtette a magáét, főleg azelőtt, hogy te megkezdted volna az első éved a Roxfortban.
- Igen ezzel tisztában vagyok, de pont azokban az években derült ki, hogy a Roxfort sem támadhatatlan, főleg, ha én is ott vagyok. Mógus, Titkok kamrája, Szellemszállás, Trimágus tusa, volt-nincs szekrény – sorolta egymás után. – Pár nap óta azon gondolkozom, és ez lassan már meggyőződésemmé válik, hogy létezhet olyan hely a Roxfortban, ahova igenis lehet hoppanálni. Amit most elmondtál, csak még jobban megerősít ebben.
- Harry – Remus enyhén megrovó tekintettel néz a fiúra – hidd el nekem, hogy Albus mindenre gondolt és nem hiszem, hogy…
- Azt hiszem, Potternek mégis igaza lehet – vágott közbe Piton, mire a többiek szájtátva bámultak a férfire. Ilyen még nem történt eddig. Piton igazat ad Harry Potternek. – A Titkok kamrájára gondolsz, ha nem tévedek…
- Pontosan – bólintott Harry. Szerintem adva van Mardekár Malazár, aki titokban létrehozta, vagy kiépítette a kamrát, egyelőre fogalmam sincs milyen okból. Részt vesz a védővarázslatok kiépítésében, de a többi alapítónak meg sem említi a kamrát. Vajon miért? Biztos vagyok benne, hogy azon keresztül ő bármikor el tudta hagyni az iskolát. Hogy hogyan? Például úgy, hogy hoppanált.
- Ez lehetséges Potter, – kezdte Piton lassan – de bizonyítékunk nincs rá. Az, pedig kész őrültség lenne, ha kipróbálnánk.
- Na igen – szólt közbe Hermione is. Mi négyen még bejuthatunk hoppanálás nélkül is az iskolába. McGalagony professzor biztos megengedné. De hogy jutassuk be a tanár urat?
- Erre is van ötletem – mosolyodott el szélesen Harry. – Mit szólna egy láthatatlanná tevő köpenyhez?
A többiekből is kibuggyant a nevetés, de Piton még csak el sem húzta a száját.
- Bárcsak láthatnám apád arcát, amikor magamra veszem az ő féltett köpenyét… – vágott vissza. Lupin és Harry arcáról azonnal leolvadt a vigyor. – Mindazonáltal ez járható út. Nem hiszem, hogy Minerva akár még Peter Knight-ként is beleegyezne, hogy elkísérjelek.
- Szóval mikor indulunk? – kérdezte Ron az izgalomtól kipirult arccal.
- Lassan a testtel Ron. Előbb beszélnem kell Minervával. – mondta Remus, és kiment a nappaliból.
Este, az ágyban fekve már csendesebben beszélgettek az elmúlt napok eseményeiről. Mindhárman egyetértettek abban, hogy sokat tanultak. Olyan sokat, amiről nem is gondolták, hogy lehetséges. Harry és Ron egy nap alatt képesek voltak megtanulni a nonverbális varázslatok használatát, ami eddig csak a leggyakrabban használt és egyszerűbb varázslatok esetén sikerült. Hermionének erre már nem volt szüksége, hisz ő már a tanév során sikeresen megtanulta. Remus ötlete volt, hogy képzeljék maguk elé a varázslatok végeredményét, mielőtt végigmondják magukban a varázsigét. Maguk is meglepődtek, de működött… Még Piton is segített a maga módján. Olyan, teljes koncentrációt igénylő varázslatokat végeztetett Harryvel, ami még inkább elősegítette az elme kiürítését. Amikor már úgy érezte, hogy a fiú sikerrel elsajátította az okklumencia alapjait, magasabb szintre léptek. Meg kellett tanulnia, hogy tudata védőfalait megvédje minden módon.
- Képzeld el Potter, hogy ott állsz a Nagyúr előtt. Amint megérzi, hogy tudatosan elzárod előle az elméd, még erősebben fogja támadni. Csak úgy tudod kivédeni mindezt, ha engedsz neki. Legalábbis látszólag. Olyan képeket láttatsz vele, amiről tudod, hogy érdekli, de mégsem lényegesek. Rétegezed a gondolataid. A lényegtelenek előtérbe, hozzáférhetően, a lényegesek a tudatod mélyébe, láthatatlanul. Képzelj el egy olyan helyet, ahol biztonságban érzed magad. Rejtsd el oda azokat a képeket, érzéseket, amiket el akarsz titkolni.
Egymással szemben ültek a földön törökülésben, amikor ezek a mondatok elhangzottak. A szobában félhomály volt, valamiféle megnyugtató illat szállt Harry felé, de nem tudta megállapítani, pontosan mit is érzett. Még Piton szavai is nyugtatólag hatottak rá. Mintha hipnotizálták volna. Először megijedt és megpróbált ellenállni, de érezte, nem kell félnie, így rábízta magát a férfire és engedelmeskedett az utasításoknak. A Griffendél klubhelyiségét képzelte maga elé és elkezdte rangsorolni azokat a képeket, amiket semmi esetre sem akart Voldemort tudtára adni. Mikor érezte, hogy elérte, amit akart, bólintott a férfi felé, aki eddig csendes mormogással figyelte.
Érezte, hogy eléri a támadás, de nem esett nehezére eltitkolni az elrejtett dolgokat. Képeket mutatott az előző tanévekről, hogy mennyit tanult a félvér herceg bájitaltankönyvéből, hogy sajnálja, hogy belenézett a férfi merengőjébe, de nem titkolta el a felemás érzéseket sem, amit érzett a férfi iránt. Végül Piton volt az, aki megszakította a támadást, meglepődve nyelt egyet és kérdőn nézett a fiúra.
- Valóban ezt akartad nekem megmutatni?
Harry nem felelt, csak bólintott.
- Most menj aludni.
Ő maga még sokáig forgolódott, mielőtt álomba merült.
Két nap múlva elérkezett az indulás ideje. Piton lezárta a házat és elindultak. Egy elhagyatott utca rejtekéből hoppanáltak és a következő pillanatban Roxmorts végén találták magukat. Harry szó nélkül átnyújtotta Pitonnak a láthatatlanná tevő köpenyt és elindultak az iskola felé. A kapunál McGalagony várta őket.
- Jó napot tanárnő – köszöntötték a fiatalok.
A kölcsönös köszönés után McGalagony professzor kinyitotta a díszes kaput, beengedte őket, majd újra bezárta maguk után a kaput.
- Meg kell érteniük – mondta a csodálkozó tekintetekre válaszul. – Jelenleg nincs más tanár a Roxfortban Madam Cvikkeren, Trewlaneyn és rajtam kívül. Holnapra vagy holnap utánra ígérte magát Alastor. Mellesleg megtudhatnám Mr. Potter, mire is szeretnének itt választ kapni?
- Sajnálom tanárnő. Ezzel kapcsolatban már ismeri a véleményem. Nagyra értékelem a segítségét, de nem árulhatom el, miért kell most itt lennem.
Az idős asszony ugyan éreztette rosszallását, de bólintott. A nagyterembe vezető úton elköszöntek az igazgatónőtől, majd bizonytalanul egymásra néztek.
- Szerintem együtt kéne maradnunk – jegyezte meg Hermione csendesen.
Ez négyük számára nem jelentett problémát, hiszen mindannyian Griffendélesek voltak, de ott volt velük Piton is. Tétovázásukat végül Piton oldotta meg, megrángatva Harry talárját, jelezve, hogy induljanak a Griffendél torony felé.