8. Fejezet
A Titkok kamrája
A kövér dáma portréja minden jelszó nélkül beengedte a társaságot a klubhelységbe, ahol Ron azonnal ledobta magát a kandalló közelében elhelyezett fotelok egyikébe.
- Nem hittem volna, hogy még a tanév kezdete előtt újra itt leszek – sóhajtotta Hermione ábrándozva. – Öhm, Uram! Most már…
Harry megrázta a fejét, figyelmeztetően felemelte a kezét és szó nélkül elindult a hatodéves fiúk hálótermébe maga után intve a többieket is.
Amikor mindannyian felértek, Piton levette magáról a láthatatlanná tevő köpenyt és fenyegető arccal tornyosult Hermione fölé.
- Miss. Granger, ha mindenáron el akarja árulni a jelenlétem a Roxfortban, javaslom, egyenesen McGalagony professzornak szóljon! – suttogta mély hangon, miközben pálcájával egy kört rajzolt maguk köré.
- Disaudio! – Harry szinte a tanárral egy időben erősítette meg a varázslatot. Piton jóváhagyólag bólintott.
- A klubhelységben levő festmények és portrék beszámolási kötelezettséggel rendelkeznek a mindenkori igazgatónak. Gondolod, hogy most nem figyel minket valahogy? Majdnem elárultál minket.
Hermione elsápadt.
- Bo-bocsánat Uram! – hebegte, majd Harry felé fordult? – Honnan tudod? Biztos vagy benne?
- Mit gondolsz, honnan tudott Dumbledore szinte mindenről, ami itt történt az iskolában? Egyébként ő maga is említette. És gondolom a kísértetek is beszámoltak neki.
- Valóban – biccentett Piton. Bár a szellemek a házvetőknek is jelentettek.
- És mi a helyzet Hóborccal? – kérdezte Ron.
- Hóborc nem kísértet… - kezdte a lány tudálékosan, de Lupin leintette.
- Hermione, inkább azt kellene megbeszélnünk, mi legyen az első lépésünk.
- Van egy javaslatom, ha mindenki beleegyezik – szólt Harry elgondolkozva. – Beszélek az igazgatónővel, és engedély kérek tőle, hogy a könyvtár minden részlegét és a Roxfort alapító iratait is átnézhessük. Jó lenne, ha ti hárman megpróbálnátok keresni valamit az alapítók utódairól. Elsősorban Hollóháti és Griffendél érdekel. Valamint szólok neki, hogy én magam a Mardekárosok területén leszek. Persze magával – tette hozzá Pitonra nézve. – Hermione ugye nálad van az a galleon? – Ezt vegye magához. Tudjuk egymást értesíteni, ha valahol, vagy valamikor bajba kerülnénk. Hasonlóan működik, mint az ön… Öhm… izé sötét jegye. Mindannyiunknak van. Ezt magának készítette Hermione.
- Próteusz bűbáj? Ez R.A.V.A.SZ. Tananyag – húzta fel a szemöldökét meglepődve a férfi, amikor elvette a pénzérmét és megforgatta az ujjai között. – Nos rendben. Induljunk akkor a dolgunkra. Addig együtt megyünk, míg a könyvtár engedélyt meg nem szerzik. Utána, pedig mindenki megy a dolgára. Javaslom, hogy vacsoraidőben találkozzunk a nagy terem előtti folyosón.
A Mardekárhoz vezető folyosó elején Harry elővette talárja zsebéből a tekergők térképét. Meg sem próbálta elrejteni, hogy lezárja elméjét Piton előtt, mialatt arra koncentrált, hogy hangtalanul mondja ki a működéshez szükséges varázsigét.
- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok! Sikerült! – ujjongott magában, mikor a térkép megelevenedett, és megjelent rajta a Roxfort alaprajza.
- Ezt a pergament már láttam nálad… – jegyezte a férfi olyan halkan, hogy Harry csak sejtette, mit is mond a másik, de nem válaszolt.
Egyenesen a Mardekárosok klubhelységébe mentek, ahol Harry alaposan körülnézett.
- Kicsit mintha megváltozott volna… – kottyantotta el magát. Erős kar ragadta meg, és vonszolta ki a helységből. Piton szó nélkül tolta maga előtt a fiút, míg egyszer csak megálltak az egyik folyosó végén, ami látszólag zsákutca volt. Piton félretolta a fiút, de a mozdulata hirtelen félbeszakadt. Harry ugyan nem látott ajtót, mégis hirtelen furcsa, bizsergő érzés fogta el, és akaratlanul nyújtotta ki a kezét a fal felé. Kezét egy téglára tette, amely hirtelen megmozdult és kifordult a helyéről. A téglán egy kígyó képe jelent meg és Harry önkéntelenül szólalt meg párszaszóul.
- Mutasd magad most! - Mindkettőjük legnagyobb megdöbbenésére egy ajtó jelent meg az eddig üresen álló falban. Harry már a kilincs felé nyúlt, de mikor halk krákogást hallott maga mellől, illedelmesen félreállt, hogy a férfi előremehessen.
Piton elővette pálcáját és körkörös csuklómozdulatokat végzett, majd belépett.
Harry életében egyszer járt eddig ebben a szobában még másodéves korukban Ronnal, mikor szokás szerint ez a férfi kapta el őket. Akkor érkeztek a repülő autóval. De akkor még máshogy nézett ki a férfi szobája. A polcokon mindenféle üvegek voltak, tele valamiféle undorító izével, amire Harry nem volt kíváncsi. És az ajtó sem volt megbűvölve. A falak most a Mardekár zöld és ezüst színeit tükrözték, és könyvekkel roskadozó polcok sorakoztak egymás mellett. A kandalló üresen tátongott, előtte két fotel és egy asztal állt, a fal mellett, pedig egy kanapé volt. Túl sokáig nem csodálkozhatott, mert a férfi felrakta a némító bűbájokat, maga felé penderítette és azonnal kérdőre vonta.
- Mi volt ez?
- Ne- nem tudom – hebegte. Egyszerűen éreztem. Nem tudom mit, de olyan furcsa volt. Bizsergett tőle még az ujjam hegye is.
- Még szerencse, hogy nem jártál erre az előző évben. És az még furcsább, hogy a párszaszájú varázslat felülemelkedett a sajátomon – dörmögte inkább már csak magának.
- Szóval ezt az előző tanévben csinálta. Megkérdezhetem, miért?
- El akartam kerülni a váratlan látogatókat – nézett rá a fiúra.
- Eszem ágában sem volt idejönni magamtól, ha nem muszáj – méltatlankodott Harry, majd hirtelen eszébe jutott valami. – Hogyhogy másodikban nem éreztem azt a bűbájt az ajtónál?
- Talán, mert még akkor még nem volt sem kellő tudásod, sem érzéked a mágia közelségének megérzéséhez – a férfi hangjában nyoma sem volt a maró gúnynak, inkább úgy tűnt, ő is ezen töpreng. – Abban az évben tudtad meg magadról, hogy te is párszaszájú vagy nem? De ez már nem lényeges, lépjünk tovább ezen.
Harry bólintott, mert már percek óta megint furán érezte magát. Mintha valami húzta volna jobb felé, ahol egy csukott ajtó volt.
- Megengedi? – mutatott abba az irányba és elindult. Az ajtó előtt mégis megtorpant. – Itt valami mást is érzek… – nézett a férfire.
- Valószínűleg a saját védővarázslataimat… - dünnyögte nagyon halkan Piton. – Lássuk, mit kezdesz vele?
Harry megrökönyödve nézett vissza. Piton nem gondolhatja komolyan, hogy sikerülni fog egy erős, felnőtt varázsló, ráadásul pont Piton védővarázslatait megtörni? Méghozzá engedéllyel! Vagy igen? Nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Eszébe jutottak ugyan Dumbledore szavai, miszerint minden varázslat nyomot hagy maga után, de nem tudta, hogyan is hasznosítsa mindezt. Közelebb lépett az ajtóhoz és lehunyta a szemét. Érezte, hogy vibrál maga körül a levegő, és ő maga is reszketni kezd, épp úgy, mint a barlang bejárata előtt az egykori igazgatóval. Előhúzta pálcáját, és maga elé tartotta. Egyszer csak úgy érezte, pálcája szinte önálló életre kel, mert alig tudta kézben tartani, úgy vibrált. Csak éppen azt nem tudta mitől… Piton végül a segítségére sietett, mögé állt és halk szavakkal irányítani kezdte.
- Azt látom, hogy már érzed a varázslatot. Próbáld meg most azt is konkretizálni, mit is érzel pontosan. Az is segíthet, hogy ismered az illetőt, aki a varázslatokat létrehozta, és valószínűleg azt is, milyen szándékkal.
Harry bólintott.
- Valószínűleg, – kezdte bizonytalanul, erősen szorítva a pálcát - sőt biztos távol akart tartani mindenkit, vagy legalábbis a diákokat ettől a szobától. Tehát ez vagy a hálószobája, vagy valamilyen zúg bájitallabor-féle. – Piton felhúzta a szemöldökét és helyeslően bólintott. – Olyan érzésem van, – folytatta Harry – mintha más, sürgős dolgom lenne, valahol máshol. De én érzek egy, ennél valami erősebbet is, ami nem hagy nyugodni, valami hívogatót, olyat, ami már a szobában van. Pontosabban nem tudom elmondani. Ha ezt nem érezném, biztos most azonnal elmennék. Esetleg valamiféle zagyváló bűbáj? – Újabb bólintás volt a válasz, de a fiú még nem fejezte be. – Magát ismerve biztos van más is… vajon, mi történne, ha mégis hívatlanul lépnék be? Az a legkevesebb, hogy az ajtó visszadobna – morfondírozott halkan, majd feladta. – Tudom, hogy lennie kell még valaminek, de nem tudom, mi az. Magától sok minden kitelik, de nem hinném, hogy az iskola falain belül sötét mágiát használt volna. Az én tudásom nem ér fel a magáéval.
- Nos megnyugtat, hogy egy 17 éves Griffendéles nem tudja megtörni a varázsigéimet – mondta enyhén gúnyosan a férfi, de arcáról hiányzott a szokásos ajakbiggyesztés. – Viszont el kell ismernem, a zagyváló átkot, merthogy átok és nem bűbáj, jól felismerted, és valóban nem tudnál belépni az ajtón hívás nélkül. Nos – vette fel a tanári stílust – mit tudsz nekem mondani a zagyváló átokról Potter?
- A zagyváló átok hetedéves tanagyag – sóhajtotta Harry unott képpel. - Arra szolgál, hogy összezavarja az ellenséget. Legyőzéséhez majdnem olyan erős, szilárd akarat, kell, mint ellenállni az imperiusnak. Az aurorok is előszeretettel használták halálfalók vallatásakor. – Élvezettel nézte, hogy a vele szemben álló férfi meglepett arccal néz le rá és nem tudta megállni, hogy halkan meg ne jegyezze: - Talán mégsem vagyok annyira idióta, mint szeretné. Már elkezdtem olvasni a hetedéves tananyagot. Még ha nem is jövök vissza az iskolába az új tanévben, tudom, hogy szükségem van tanulásra.
Piton belefúrta fekete szemét Harry szemeibe, de Harry nem fordította el a fejét. Makacsul állta a másik tekintetét, és belül megdicsérte magát, amiért nem felejtette el, hogy alkalmazza az okklumenciát, mióta csak belépett a férfi szobájába. Végül a férfi volt az, aki elfordította a fejét. Feloldotta a szobáját védő, belépést megakadályozó varázst, és Harry mellett ellépve benyitott a szobába.
- Gyere be.
A szobában a kinti meleg ellenére is meglehetősen hűvös volt. Harry leplezetlen kíváncsisággal nézett körül egykori tanára szobájában, ami ugyanazzal a puritán egyszerűséggel volt berendezve, mint a nappali. Egy szekrény, egy jókora íróasztal egy székkel, egy éjjeli szekrény. Az egyetlen szembetűnő dolog maga az ágy volt. Egy hatalmas, baldachinos franciaágy. A szobából két ajtó is nyílt. Az egyik a fürdőszobába, a másik, pedig egy apró helységbe, ahol Harry meglepetésére valóban egy bájitalfőző labor volt.
- Tudtak erről a helységről a tanári kar többi tagjai is? – kérdezte halkan a férfi felé fordulva.
- Albus és Minerva igen.
- Nem értem, miért nem szüntette meg McGalagony professzor a bűbájokat a szobáján. Hiszen alig két hét és kezdődik az iskola.
- Mit gondolsz, miért jön ide holnap Mordon? – kérdezte fagyos hangon a férfi. -Minerva ugyan jó tanárnő és boszorkány, de velem nem veheti fel a versenyt. Ezért hívta Mordont is. Szerencsénk van, hogy van egy nap előnyünk. Feloldottam minden varázslatot a szobán, úgyhogy rajtad a sor. Ha igazad van, akkor itt kell lennie valaminek, a hagyomány szerint ugyanis ez volt Mardekár szobája is.
A beszélgetés olyan, szinte barátságosan társalgási hangnemben folyt, hogy Harry nem tudta megállni és megjegyezte.
- Tudja, sok minden máshogy alakulhatott volna, ha az első pillanattól kezdve, ahogy betettem a Roxfortba a lábam, nem egy zsák féregnek néz. Én még nem is tudtam magáról semmit, de a magából olyan fokú tömény utálat sugárzott, amikor a nagyteremben először szembenézett velem, hogy még a sebhelyem is belefájdult. Utólag persze tudom, hogy a fájdalom nem maga, hanem Mógus miatt volt, de az üzenet akkor is egyértelmű volt. – Harry akaratlanul is felnevetett. – Kár, hogy már abban az évben nem maga kapta az SVK állást. Csak egy évet kellett volna kibírnunk egymással. – Alighogy kimondta az utolsó mondatot, már vissza is szívta volna. – Elnézést, ezt nem kellett volna… – mondta bíborvörös arccal. A férfi azonban most nem sértődött meg, hanem különös arccal nézte a fiút, mintha most látná először.
- Valóban történhetett volna másképp is. Amikor először megláttalak, olyan volt, mintha az apád nézett volna vissza rám. Megdöbbentem, mennyire hasonlítasz rá, és egy pillanat alatt akaratlanul is visszaidézted az összes iskolai rossz emlékem. Ez ült ki az arcomra akkor. De valljuk be, te egy másodpercig sem könnyítetted meg a dolgot. Minden tetteddel apádat juttattad az eszembe.
- Én év végéig azt sem tudtam, hogy egyáltalán ismerte az apámat. Csak azt éreztem, hogy enyhén szólva nem kedvel. Erre volt válasz az én viselkedésem. Ráadásul még most sem vagyok meggyőződve róla, hogy ha rám néz, vajon kit lát maga előtt: Engem vagy apámat. Nézzen rám és vegye végre észre! Én nem James Potter vagyok. Nem én voltam, aki diákkorukban magával szórakozott a többi tekergővel együtt. Soha senkinek nem mondtam el, mit láttam a merengőjében, kivéve Siriust és Remust. Nekik is csak azért, mert nem értettem, hogy voltak képesek ilyen aljasságra. Egyáltalán nem vagyok büszke arra, amit az apám és Sirius tett magával, de közel húsz év távlatában, talán magának is túl kéne már lépnie rajta, nem gondolja? Az egyik legnagyobb problémánk, hogy minden vitánk azonnal az apámat idézi magában és olyankor nem képes józanul ítélkezni, ha rólam van szó, pedig elvileg maga a felnőtt.
- Vigyázz Potter, túl messzire mész… – csikorogta a férfi feltörő dühvel.
- Látja? Erről beszélek! – mondta Harry változatlan nyugalommal. – De igaza van, elnézést kérek. Nem volt, és most sincs jogom a magánéletében turkálni. Túl sok minden történt köztünk az elmúlt években köztünk is, ahhoz, hogy most úgy tegyünk, minden rendben van, és már régen meg kellett volna mondanom azt is, mennyire sajnálom, hogy belenéztem a merengőjébe, de nem volt hozzá elég bátorságom. – Harry lehajtotta a fejét és a parketta mintáit, kezdte tanulmányozni. A férfi ma már nem először döbbent meg a fiú érett viselkedésén.
- Bátorságod nem volt, vagy a büszkeséged nem engedte? – kérdezte halkan a férfi, de a választ nem várta meg. -A történteken nem változtathatunk, de a bocsánatkérésedet elfogadom – és kezet nyújtott a fiúnak.
- Nem a bátorságomról, vagy a büszkeségemről volt szó, inkább csak túlságosan szégyelltem magam és nem akartam még egy alkalmat adni, hogy a földbe döngöljön – nézett Harry egyenesen a férfi szemébe, megnyitva elméjét a férfi előtt, miközben elfogadta a felé nyújtott kezet, és erősen megrázta. - Köszönöm – mondta kicsit zavartan. - Khmm… talán akkor kezdjünk hozzá… – tette hozzá és elindult a fal mentén, pálcáját maga előtt tartva. Egy üres falszakasz előtt egyszer csak megállt és kezét a falra téve tapogatózott. – Itt érzek valamit. Megint bizseregnek az ujjaim. – Piton is mellé lépett, elővette a pálcáját, de megcsóválta a fejét.
- Én nem érzek semmit.
- Elhiszem, de maga az ajtóról sem tudta, hogy másképp is nyílhat. Tudom, hogy van itt valami, de nem tudom, hogyan működhet. Elmagyarázná, hogyan működik az a varázslat, amit Dumbledore is használt a barlang bejáratánál?
- Hol is kezdjem…? – dörzsölte meg halántékát a férfi. – Mint mondtam, a mágia közelségét már érzékeled. Talán éppen azért, mert ott voltál Albusszal a barlangban. Minden varázsló mást tart fontosnak, ha el akar rejteni valamit a kíváncsi szemek elől. Például mágikus csapdákat állít, vagy kiábrándító bűbájt alkalmaz, esetleg az illúzió varázslatot alkalmaz, vagy kombinálja ezeket. Talán emlékszel, hogy a barlangban belépti díjat kellett fizetni az ajtón való áthaladáskor. Említettem, hogy könnyebb a dolgunk, ha valamennyire is ismerjük az illető személyt, aki létrehozta a varázslatot. Mondd, mit tudsz te egyáltalán Mardekár Malazárról?
- Hááát, azt hiszem ehhez Hermione kellene, ő a két lábon járó Roxfort történelme, de lássuk csak. A Roxfort egyik alapítója, maga is párszaszájú, nézete szerint csak aranyvérű diákok tanulhatnának itt. Szerinte a legfőbb erény a ravaszság és a becsvágy. Azt hiszem a legjobb barátja maga Godrik volt. A többi csak feltevés. Kezdetben sikerült a vitáikat lerendezni azzal, hogy Godrik megalkotta a Teszlek Süveget. Lehet, hogy ekkor készítette a Titkok kamráját is. Például azért, hogy legyen egy menedéke, ahova a viták után visszavonul. Később ez a vita annyira elhatalmasodott, hogy Mardekár mégis jobbnak látta, hogy otthagyja az iskolát. Talán azt remélte, egyszer még visszatér. Hogy ez megtörtént-e vagy sem, azt nem tudom.
Tényleg, azt lehet tudni, hogy Mardekár sötét varázsló volt-e?
- Szerinted mit jelent az, hogy sötét varázsló? Igen, ismerte a sötét mágiát és használni is tudta, és amíg a Mardekár ház házvezetője volt, addig elérte, hogy a saját házába csakis aranyvérűek kerüljenek, és igaz hogy személyes célokra is használta a sötét mágiát, mint majdnem minden leszármazottja. Én mégsem tartom sötét varázslónak, legalábbis abban az értelemben, ahogy te gondolod. Nem lehet egy napon említeni utolsó leszármazottjával.
- Értem – nézett Harry egy félmosollyal a férfire. - Arra valószínűleg nem kell számítanunk, hogy valami sötét, ismeretlen varázslattal szembesülünk. Szerintem Mardekárban fel sem merült, hogy rajta kívül más is kereshessen egy rejtett ajtót vagy helységet. Biztos, ami biztos alapon rejtette el, mégis párszaszóval kimondható varázsigével.
Újra a fal felé fordult és koncentrált. Bár még mindig nem tudta, mi is az, amit pontosan tennie kell, mégis arra gondolt, hogy ott bizonyára egy ajtó rejtőzik. Szinte maga előtt látta a körvonalait. De lehet, hogy csak a káprázat játszott vele. Pálcájával rákoppintott a falra és kimondta azt a „varázsigét", ami már a bejárati ajtónál bevált.
- Mutasd magad most!
- MI VOLT EZ? – jött a kérdés a háta mögül.
- Hát, izé… én csak azt próbáltam, mint az előbb az ajtónál – vont vállat Harry szégyenlősen. – Ez nem jött be.
- Talán akkor próbáld párszaszóval.
- Ez nem az volt? – kérdezte meglepődve. – Szóval nem… - sóhajtotta, mikor látta, hogy a férfi összevonja a szemöldökét.
- Mutasd magad most! – koncentrált erősebben.
- Még mindig értem – hallatszott az enyhén gúnyos hang, de a férfi kezében ekkor már a Mardekár ház jelképeként ismert címer is ott volt. – Próbáld most – nyújtotta a fiú felé, a kígyót mintázó címert.
Alighogy rákoppintott a falra és ismét kimondta a szavakat egy ezüst fénycsóva tűnt fel és hullámvonal alakban végigfutott a falon. Nyomán egy furcsa ajtó jelent meg a falban. Az ajtótok két függőleges oldala egy-egy, a földről induló, tekergőző kígyót formázott, akik az ajtó felett találkoztak, és ott összefonódtak. A Kilincsen egy aranyszínű, zöld szemű, kitátott szájú vipera volt feltekeredve. Szélesre tárt szájában jól látszottak a méregfogak. Harry óvatosan nyúlt a kilincs felé, és csak kiváló reflexeinek köszönhette, hogy épp időben rántotta el a kezét, amikor a kígyó megmozdult és felé kapott. Nagyot nyelt és újra próbálkozott, ezúttal még óvatosabban és ravaszabban. Egyik kezével óvatosan az ajtó felé nyúlt, és mikor a kígyó a bal keze felé kapott, jobb kezével elkapta az állatot pont a feje mögött. Miután már nem tudott marni, Harry bal kézzel végigsimította az apró vipera fejét. Az állat kiegyenesedett és nem mozdult többet. Megkönnyebbülten felsóhajtott, lenyomta a kilincset és benyitott az ajtón. Egy hosszú, sötétbe vesző lépcső elejét látta maga előtt. Már éppen elindult volna előre, mikor észrevette, hogy a férfi nem követi.
- Nem jön? – kérdezte csodálkozva.
- Nem akarsz szólni a többieknek is? – kérdezett vissza a férfi. – Talán őket is érdekli, mit találtál.
- Ha most megint azzal jön, hogy valami bizonyítási kényszerben élek…
- Nem – vágott Piton a szavába – inkább azzal jövök, hogy odalenn talán elkélhet a többiek segítsége is. – Elővette zsebéből a pénzdarabot, megkaparta a felületét és rosszindulatúan károgva megjegyezte.
- Most meglátjuk, mit ér Miss. Granger varázslata – És leült az ágya szélére.