9. Fejezet
Találkozások és esküvések
- Rám ne számítsatok – húzogatta vállát Ron. – Én azt sem tudom, mit hol találok ebben a könyvtárban.
- Ron, de hát hat éve idejársz – torkollta le őt Hermione szigorúan.
- Az lehet, de mikor láttál itt engem önszántamból?
- Mr. Lupin, ön hol kezdené a keresést? – nézett a lány most a felnőtt varázslóra.
- Hát lássuk csak. Javaslatom a következő: Hermione te légy szíves fáradj át a szomszéd helységbe Madam Cvikkerhez. Ő biztosan tud néhány jó tanáccsal szolgálni nekünk. Mi addig Ronnal itt nézünk körül.
- Invito Roxfort Története könyv! Invito Roxfort Alapítók könyve! Tessék! – nyújtotta Ron felé az egyik könyvet. A „Roxfort Története" könyv olyan vastag volt, hogy annak láttán Ron hangosan felnyögött. Ő maga a másik könyvvel a kezében telepedett le az egyik asztalhoz.
Hermione tanácstalanul álldogált az igazgatói irodába vezető kőszörny előtt kb. 5 perccel az után, hogy távozott Madam Cvikkertől.
- Karamell, citrompor, nyalóka, savajúj cukor… - találgatott halkan, de egyik sem a megfelelő varázsige volt. – na igen, ilyen jelszavakat csak Dumbledore…
Alig mondta ki az utolsó szót, a kőszörny félreugrott és a fal mögötti csigalépcső láthatóvá vált. Hermione kicsit félve indult az igazgatói iroda felé. Illedelmesen kopogott és a hívó hangra belépett a szobába.
- Miss. Granger! Látom a jelszót kitalálta. Miben segíthetek még? – a nő hangjában eltéveszthetetlen volt az enyhe sértődöttség.
- Elnézést igazgatónő, de Madam Cvikker azt mondta, Ön talán tud nekünk segíteni. Egy könyvet keresek a Roxfort alapításáról, magukról az alapítókról, vagy az alapítók leszármazottjairól.
Az idős boszorkány szigorú tekintettel nézett a lányra.
- Gondolom, hiába kérdezném, miért is van szükségük rá? Ne válaszoljon… – tette hozzá, mert Hermione szégyenlősen lesütötte szemeit, és megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát. – Várjon itt, pár perc múlva visszajövök és mutatok egy könyvet, ami érdekelheti magukat.
Mikor Hermione egyedül maradt a szobában, körülnézett. Meglepődve látta, hogy az igazgatói iroda szinte semmit sem változott. Még a főnixmadár kalitkája is a helyén volt, csak éppen üresen. Ahogy az új igazgatónőre várakozott, egy halk köhintést hallott a háta mögül. Ijedten megpördült, de nem volt ott senki. Majd felnézett a falra és elsápadt.
- Hermione! Nagyon örülök, hogy újra láthatlak.
- Igazgató úr! Valóban Ön az? Izé… úgy értem… – hebegett a lány.
- Igen én vagyok. Illetve nem egészen. Csak egy mágikus lenyomata önmagamnak. De ne is beszéljünk rólam. Hogy vagy gyermekem?
- Mágikus lenyomat? – hagyta figyelmen kívül a férfi kérdését Hermione. – Dumbledore professzor – kezdte félénken a lány – megkérdezhetem, mi az utolsó emléke?
- Már meg is kérdezted… – felelte mosolyogva az egykori igazgató. Engedd meg, hogy később válaszoljak a kérdésedre gyermekem. Inkább azt mondd meg, van- e veled valaki más is?
- Oh hogyne – mosolygott vissza a lány megilletődötten. – Velem van Ron, Mr. Lupin, Harry és…
- Értem – vágott közbe a falon lógó festményből az idős varázsló. – Megmondanád nekik, hogy szívesen beszélnék velük, ha lesz egy kis idejük… – Hermione éppen válaszolt volna, amikor McGalagony professzor hangja hallatszott a háta mögül.
- Tessék Miss. Granger. A könyvek, amiket kért – azzal letett a lány előtt levő asztalra három, olyan vastag könyvet, amitől még a sokat olvasó Hermione is csak egy rémült, nyekergő hangot volt képes kiadni. – Szeretném kérni, hogy ezeket a könyveket ne vigyék ki ebből a szobából – A lány bólintott, de a következő pillanatban ijedt sikkantással ugrott egyet, és zsebéből kirántott egy pénzdarabot.
- Mi történt Miss. Granger? – kérdezte ijedten a boszorkány.
- Nem… semmi, izé… most mennem kell – indult a lány még rémültebben az ajtó felé.
- Várjon! Még egyszer kérdezem. Mi a baj? Ha nem mondja el, úgy is jó. Magával megyek.
- Tanárnő! Kérem… Nem lehet… – próbálkozott Hermione kétségbeesetten.
- Azt hiszem, Minervának igaza van, Hermione – szólalt meg halkan a festmény Dumbledore. – Jobb, ha McGalagony igazgatónő is veled megy.
- De professzor úr! Tudja, hogy…
- Igen tudom. Higgyél nekem. Menjetek! Harrynek szüksége van rátok.
Hermione megadóan bólintott, és a két boszorkány elindult a Mardekárosok pincéje felé, arra, amerre az arany galleon jelezte az utat.
- Potter, lehiggadnál végre? Megfájdul a fejem a fel-alá járkálásodtól. Inkább segíts összeszedni néhány dolgot a szomszéd szobából. Nem terveztem ugyan, hogy ilyen hamar visszatérek ide, de ha már itt vagyok, ezeket magammal viszem.
- Én nem hinném! – szólalt meg egy fagyos női hang a hátuk mögül. – Mr. Potter azonnal jöjjön ide mellém! McGalagony állt mögöttük, pálcáját egyenesen Pitonra szegezte, szeme szinte szikrákat szórt a benne dúló indulatoktól.
- McGalagony professzor! Hermione! – szólalt meg Harry rekedten. Oldalazva indult a nő felé, szeme kétségbe esve cikázott McGalagony és Piton között. Végül megállt a nő jobb oldalán, egy lépéssel mögötte, és egy dühős szemvillanást vetett Hermione felé. Óvatosan előhúzta a pálcáját, de még nem mozdult. Megvárta, amíg az egykori házvezetőnője kidühöngi magát, és minden sérelmét Pitonra zúdítja, róla, pedig egy pillanatra megfeledkezik. A következő pillanatban aztán a nő mögé került és pálcáját rászegezte.
- Kérem, tegye el a pálcáját! Nem szeretném bántani, de megteszem, ha nem lesz más választásom – Harry hangja nagyon halk, de elszánt volt.
- Potter! Nem kell hősködnöd. Semmi szükség rá. Nem támadhatsz meg ismét egy tanárt! – szólalt meg először Piton, mióta a két nő meglepte őket.
- Capitulatus! – hallatszott Harry háta mögül, és két pálca landolt Remus Lupin kezében. Harry jól látta, hogy a vele szemben álló férfi felsóhajt.
- Remus, pont jókor jöttetek – mondta Harry megkönnyebbülten, de vele egyidőben McGalagony is mérgesen felcsattant.
- Megőrültél Remus! Mit csinálsz?
- Tanárnő, hallgasson végig! Kérem… – nézett könyörgően Harry az idős boszorkány szemébe. – Bízzon bennem! Legalább most az egyszer!
- Minerva kérlek hallgass Harryre – szólt Lupin is, visszaadva mindkettőjüknek a pálcáját.
- Rendben. Kaptok 5 percet… – bólintott a nő és elvette a pálcát, és újra Pitonra szegezte.
Piton csak bólintott egyet, hogy minden rendben lesz.
Harry azt sem tudta hirtelen, hol is kezdje. Mindenek előtt azonban barátnőjével akarta tisztázni a dolgokat.
- Hermione – kezdte halkan, megpróbálva uralkodni az indulatain – miért hoztad magaddal a tanárnőt?
- É-é-én nem akartam – cincogta Hermione bűnbánó arccal. - Pont az igazgatói irodában voltam, amikor a galleon jelzett. Megijedtem. Én tényleg egyedül akartam jönni, de Dumbledore professzor is azt javasolta, hogy az igazgatónő is jöjjön, mert esetleg szükséged van ránk.
Harry kezéből kiesett a pálca, de Piton is rémült, tágra nyílt szemmel nézett a lányra.
- Dumbledore professzor? Beszéltél Dumbledore-ral? Mikor? De hát hogyan? Azonnal beszélni akarok vele én is! – Harry egyszerre volt türelmetlen, izgatott és feszült. Hermione és McGalagony egyszerre sóhajtott fel szomorúan.
- Sajnálom Mr. Potter. Azt hiszem, félreérti a helyzetet. – A nő hangja elcsuklott az együttérzéstől. - Miss. Granger az igazgatói irodában függő festményről beszél.
Harry felnyögött és a férfi ágyára roskadt, arcát kezébe temette. Egy egészen röpke, boldog pillanatig azt hitte, valami csoda történt, de most a valóság ólomsúllyal húzta vissza a mélybe. Mindez egyszer már megesett vele. Akkor érezte ugyanezt, amikor azt hitte, újra beszélhet keresztapjával. Legalább még egyszer… Alig hitte el, hogy újra képes volt hinni valami badarságnak. Lupin a fiú elé guggolt, de Harry megrázta a fejét. Most nem akart semmi vigasztalót.
Piton megköszörülte a torkát és halkan megszólalt.
- Adjatok vele egy percet négyszemközt. – a két fiatal azonnal elindult az ajtó felé. McGalagony ugyan tiltakozni akart, de Remus finoman meghúzta a karját és odasúgta neki. – Nem lesz semmi baj. – Majd valamivel hangosabban hozzátette: - Ha megkérhetlek, most vedd elő az emberibb vonásaid, ha vannak, Perselus. Harry most nincs abban az állapotban, hogy elviselje a szokásosat.
Aztán, amikor már csak ketten voltak a hálószobában, mégsem tudta, hogyan kezdje, vagy hogy mit is mondjon. Csak billegett egyik lábáról a másikra. Végül Harry felnézett.
Nem akarta, hogy a férfi esetleg valami vigasztalót, vagy nem Pitonosat mondjon, ezért durván felcsattant:
- Ne fáradjon tanár úr. Ez csak a szokásos, „Jaj szegény Potter, akit mindig mindenki sajnál!" állapot De nem kérek belőle! És a maga kioktatásából sem. Csak fél percet kérek csendben. És összeszedem magam. Remélem, annyit még képes belőlem elviselni.
De a férfi nem lett mérges. Ellenkezőleg.
- Megértem, hogy még nem vagy képes feldolgozni a veszteségeid. Az igazgató nehéz, ha nem szinte lehetetlen feladat elé állított mindkettőnket. Nem könnyű együtt dolgozni azzal az emberrel, akit nem kedvelünk, és a mi helyzetünkben ez még bonyolultabb, mert nem csak az előző hat év rossz viszonya áll mögöttünk, hanem a sajnálatos tanév végi események, a kettőnk csatája a parkban, az elcsattant átkok. Mégis az azóta eltelt, együtt töltött idő alatt rájöttem, hogy képesek vagyunk felülemelkedni a régi hibáinkon, tudunk együtt dolgozni, és ha a helyzet úgy hozza, még arra is, hogy kiálljunk a másikért akár a régi barátok ellen is. Ezt még akár 3-4 hónappal ezelőtt elképzelhetetlennek tartottam magamtól is, nem csak tőled. Tévedtem. Az igazgatónak volt igaza, amikor azt állította, hogy felnőttél a feladathoz, és képes leszel véget vetni a harcnak, ha megkapod a megfelelő segítséget. Most újra felajánlom a segítségem, ezúttal magamtól, nem kényszerből, és elfogadom, ha nemet mondasz, és nem kérsz belőlem.
Harry nem akart hinni a fülének. Igaz ugyan, hogy az utóbbi időben többször is hallotta Pitont, ahogy emberi nyelven beszél vele, szinte egyenrangú félként kezeli, de most először hallotta, hogy a saját rossz érzéseit, kétségeit is megfogalmazza, mi több, megosztja vele. Ez valahogy megnyugtatta. Hirtelen nagyon öregnek érezte magát. Sokkal öregebbnek a koránál. Felállt az ágyról, odament a férfihez, és a szemébe nézett.
- Elfogadom a segítségét. Kettőnk viszonya sokat változott az elmúlt időben, de még van rajta csiszolnivaló. Mindez azonban másodlagos. Talán önző vagyok, de jelenleg úgy érzem, csak magával az oldalamon van csak esélyem, esélyünk a győzelemre. Nem szeretnék tovább az ellensége lenni, ha nem muszáj. Vagy legalábbis egyelőre nem. Megpróbálom félretenni a magával kapcsolatos… khmm… izé… ellenérzéseimet Eddig azt mondtam fegyverszünet. Most azt kérem: BÉKE – nyújtotta a kezét a férfi felé, aki habozás nélkül elfogadta a felé nyújtott kezet.
- BÉKE – ismételte, még mindig a másik szemébe nézve.
A pillanat varázsa megtört, elengedték egymás kezét, és mindketten megköszörülték a torkukat.
- Talán most az előttünk álló feladattal kéne foglalkoznunk Po… Harry. Gondolom, Lupin máris beavatta Minervát, aki talán magyarázatot vár tőlünk. És ne feledkezzünk meg a Titkok Kamrájáról sem. Ha javasolhatom, Albusszal majd később foglalkozzunk.
Mint kiderült, Remus semmit sem mondott odakint, annyira aggódott Harryért, így ez a feladat is a kamaszkorú varázslóra hárult.
Miután befejezte a mondanivalóját zavartan megköszörülte a torkát.
„úgy látszik ez a torokköszörülés, ma már lassan a szokásommá válik" – gondolta elmosolyodva, ezáltal kicsit fel is engedett a feszültsége.
- Talán szükségtelen elmondani, de amit elmondtam, azt csak a tanárnőnek mondtam, nem adhatja tovább senkinek. A Rendnek sem.
McGalagony bólintott, de Piton nem hagyta annyiban.
Lehet, hogy Po… Harrynek – nézett félre egy másodpercre, amikor a többiek felkapták a fejüket, a megszólítást hallva – elég a szavad Minerva, de nekem nem. Azt akarom, hogy tedd le a megszeghetetlen esküt. És nem csak te. Harrynek és nekem nem érdeke, hogy bárkinek is elárulja, mivel foglalkozunk, de a többiek kerülhetnek olyan helyzetbe, ahol úgy érezhetik, beszélniük kell róla. Például Minervának ott van a Rend, Mr. Weasleynek a szülei és a testvérei. Ráadásul Harry után Lupin, Miss. Granger és Mr. Weasley a Nagyúr első számú célpontjai. Talán az eskü elveszi mindenki kedvét a felesleges locsogástól.
Harry számára meglepő módon, senkinek nem volt ellenvetése az eskü ellen.
Harrynek kellett vállalnia az eskető szerepét, amit csak nagyon rossz szájízzel teljesített.
Egymással szemben állt Perselus Piton és Minerva McGalagony jobb kezükkel átfogva a másik csuklóját. Harry kettőjük között állt, pálcáját az összekulcsolt kezükhöz érintve.
- Esküszöl-e Minerva, hogy arról, amit ma itt megtudtál a küldetésről és Potter feladatáról, soha, semmilyen körülmények között, rajtunk kívül senkinek, sem embernek, sem semmilyen varázslénynek, semmilyen módon nem teszel említést?
- Esküszöm! – hangzott a válasz.
Harry pálcájából vörös fénynyaláb indult, és izzó drót módjára tekeredett Piton és McGalagony csuklója köré.
- Esküszöl, hogy sem tettel, sem gondolattal, sem egyéb módon nem adod tudtára senkinek rajtunk kívül, hogy velem találkoztál? Ha megszeged, meghalsz!
- Esküszöm! – a boszorkány szeme egy pillanatra megvillant a dühtől, de uralkodott magán.
Újabb fénysugár kapcsolódott az előzőhöz, keresztülfonva az elsőt, majd kihunyt.
McGalagony után Hermione következett. A lány, remegő lábakkal állt a férfi elé, de elszántan fogta meg a férfi csuklóját.
Piton ugyanazokat a mondatokat ismételte, mint az igazgatónőnél, de az esküt mégis másképp fejezte be.
- Ha megszegi Miss. Granger, büntetésként olyan fájdalmakat él át, amihez foghatót még soha nem érzett. A Crutiatus is eltörpül mellette.
Hermione ijedten nyelt egyet, de bólintott.
Ronnak szó szerint ugyanazzal kellett szembesülnie, mint korábban Hermionénak.
Utolsóként Remus állt oda Piton elé.
- Esküszöl-e Lupin, hogy arról, amit eddig tőlünk megtudtál a küldetésről, soha, semmilyen körülmények között, rajtunk kívül senkinek, sem embernek, sem, semmilyen varázslénynek semmilyen módon nem teszel még említést sem?
- Esküszöm! – hangzott a válasz.
- Esküszöl, hogy sem tettel, sem gondolattal, sem egyéb módon nem adod tudtára senkinek a jelen levőkön kívül, hogy velem találkoztál? Ha megszeged, büntetésed – egy pillanatra megvillant, majd elsötétült a szeme - Potter halála!
Abban a pillanatban, ahogy kimondta az utolsó szót, bal kezével megragadta Harry csuklóját, szorosan tartotta, és nem engedte, hogy a pálca hegye egy pillanatra is eltávolodjon Lupinnal összefogott csuklójától. Szemeit azonban nem vette le Lupin arcáról.
- Esküszöm! – mondta Lupin, mielőtt Harry megszólalhatott volna.
A vörös sugár kiröppent Harry pálcájából, véglegesítve a szörnyű esküt.
A fiú végre kiránthatta kezét Piton vasmarkából, és elvörösödött arccal ordított közvetlenül a férfi arcába.
- Mit képzel magáról? Hogy tehette ezt? Mit akar ezzel bizonyítani? És te, Remus – fordult a másik férfi felé – hogy vethetted magad ilyen eskü alá? Hogy én milyen hülye vagyok! – csapott a fejére kissé színpadiasan. – Igaza van, amikor felelőtlen idiótának nevezett. Mert valóban az vagyok. Voltam olyan idióta, hogy bedőltem magának. Hogy bízni, és hinni kezdtem magában. Azonnal csinálja vissza ezt a szörnyű esküt! Most!
- Nem lehet – csitította Remus a feldúlt fiút. Harryn látszott, hogy legszívesebben törne-zúzna mérgében.
- Nincs semmi baj. Hidd el nekem, sohasem kerül sor az eskü beteljesülésére. És ha mégis elfogna Voldemort, inkább meghalnék, mint hogy eláruljalak téged, vagy a szövetségeseid. Még ha az éppen te vagy Perselus.
Harry képtelen volt lehiggadni. Idegesen járkált fel s alá a szobában, míg Piton meg nem elégelte és elé nem állt.
- Fogd már fel bolond kölyök, hogy muszáj volt! Lehet, hogy naiv lelkű Griffendélesként te mindenki ígéretét feltétel nélkül elfogadod és hiszel neki, én nem. A Sötét Nagyúr hű csatlósaként kénytelen vagyok több időt vele tölteni, mint egyesek – nézett erőteljesen a jelenlevőkre. Nekem az eskütök az életbiztosításom! Tudom, hogy Lupin számára a te életed előbbre való lesz a sajátjánál.
A férfi mindezt halkan, érzelmek nélkül mondta, de az utolsó mondatnál mégis megérintette a fiú vállát. Harry azonban kifordult az érintésből és hátrébb lépett.
- Maga még mindig nem érti - mondta gúnyosan. - Nem az eskü a lényeg, hanem a módja. Ahogy rákényszeríti másokra. Ahogy játszik velünk, és kihasznál minket. Ha Remus újra fogságba kerül, maga csak nyerhet. Ha nem törik meg, megölik, és maga megszabadul egy régi ellenségtől. Ha megtörik, akkor is meghal, sőt még tőlem is megszabadul. Ügyes! Voldemort pedig újra csak megdicsérheti. Végül is, melyik oldalon áll? Döntse már el végre, kihez is akar hűséges lenni!
Harry hátat fordított, és lemondóan legyintett egyet.
Piton halkan megköszörülte a torkát, és Minerva McGalagonyra nézett.
- Hajlandó vagy vállalni az eskető szerepét? Le akarom tenni Potternek a hűségesküt.
Meglepett horkantások hallatszottak innen-onnan a szobából, még Hermione is meglepetten sikkantott egyet.
Harry abbahagyta a morgást, és lopva körülnézett. Lupin és McGalagony bólogattak, Ron dermedten nézett maga elé, Hermione pedig a szája elé kapta a kezét. Csak ő nem értett semmit sem.
- Mi van? – súgta Ronnak. – Mitől vagytok úgy oda?
- Nem hallottad haver? – kérdezett vissza halkan Ron megrökönyödötten.
- Harry, a hűségeskü legalább annyira komoly, mint a megszeghetetlen eskü – súgta Hermione is. – Úgy, hogy vedd egy kicsit komolyabban.
- Minek? – kérdezte keserűen, most már egyáltalán nem suttogva. - Piton mostanában elég nagy tapasztalatra tett szert az esküdözésekben. Voldemort, Dumbledore, Narcissza Malfoy, megint Dumbledore, most meg én. Még hányszor akar valamire megesküdni? Nem kérek belőle.- A férfi felé fordult - Megmondtam, hogy elfogadom a segítségét. De nem kell több magából! Vagy legalábbis egyelőre nem… - tette hozzá halkabban. Vett néhány mély levegőt, hogy lehiggadjon, és a többiek felé fordult.
- Miután úgy tűnik, nem változtathatunk a történteken, folytassuk inkább az eredeti tervet. Találtunk egy másik lejáratot is a Titkok Kamrájába. Talán megnézhetnénk. – mutatott a kérdéses irányba, de meglepetésére csak az üres falat bámulhatta újra. Míg esküdöztek égre-földre, az ajtó önmagától bezáródott.
Elindult tehát a látszólag üres falszakasz felé, kinyújtotta kezét Piton felé, majd a címerrel a kezében rákoppintott a falra, elsziszegte a varázsszót.
- Mutasd magad most!
A különleges ajtótokban újra feltűnt az ajtó, rajta a megbűvölt, kígyós kilinccsel.
Most, hogy Harry már tudta a titkát, magabiztosan kapta el a felé kapó aranykígyó nyakát. A többiek, Piton kivételével, felszisszentek, és elismerően nézték a tizenhét éves ifjú varázslót, Lupin pedig büszkén kihúzta a vállát.
Pálcájuk fényénél indultak lefelé a meredek lépcsőkön. Elől Harry haladt, bár szíve a torkában dobogott, mögötte Piton, majd Hermione, McGalagony, Ron. A sort Lupin zárta. McGalagony ugyan vitatkozott egy sort az induláskor, ki kezdje a sort, de végül ő is belátta, hogy mindannyiuk közül egyedül Harrynek van esélye felfedezni, ha valamilyen varázslat párszaszóval van elrejtve.
A lépcső aljában hosszú, elég széles folyosó húzódott, amely kissé meredeken vezetett valahova lefelé. Itt már párosával haladtak, elég lassan, mindenre figyelve. Rövid séta után egy tömör kőfalhoz értek. A falon két elnyúló kígyó domborműve díszelgett, szemük helyén egy-egy smaragd színű kővel. Harry elmosolyodott. „Vannak dolgok, amik nem változnak"
- Tárulj – sziszegte mély, búgó hangon. Hermione, nem sokkal mögötte, halkan felnyögött. Harry bíztató mosollyal az arcán fordult a lány felé.
- Semmi baj, már találkoztam egy ilyen ajtóval másodikban is.
A falon megjelent egy egyre táguló rés, és a két kígyó, a megjelenő ajtóval együtt lassan besüllyedt a kőfalba, ők, pedig beléptek a nyíláson.
Olyan borzasztó, rothadó szag csapta meg a társaságot, hogy önkéntelenül is visszahőköltek. Végül Piton volt az, aki arca elé szorította talárját, és megindult előre. A többiek egymásra néztek, és elfintorodva követték a példáját.
Hosszú, félhomályba burkolózó terembe érkeztek, abba a helységbe, amit Harry már jól ismert. Újra felidéződtek benne a majdnem öt évvel ezelőtti események, és összerázkódott.
Odabenn nem változott semmi. Mitől is változott volna! Harry lopva körülnézett.
Az a bejárat, amelyen keresztül most érkeztek, a kamra közepe táján volt, az egyik kígyótestű oszlop takarásában. Tőle balra volt az a másik bejárat, ahonnan annak idején érkezett, a másik oldalon pedig, az oszlopok között, ott állt a toronymagas kőszobor, Mardekár Malazár. Velük szemben, ahova jelenleg a többiek egy emberként meredtek, ott feküdt a néhai Baziliskusból megmaradt, oszladozó, förtelmes bűzt árasztó tetem. Piton visszanyerte lélekjelenlétét, egy pálcamozdulattal eltüntette a Baziliskus tetemét, egy másikkal pedig, friss levegőt varázsolt maguk köré. Nagyot szippantottak az üde, frissen vágott lucerna illatot árasztó levegőből. Most már a többiek is körülnéztek.
- Nem hittem volna, hogy valaha is láthatom ezt a helyet a saját szememmel – rebegte McGalagony professzor áhítatos hangon.
- Harry, el sem tudtam eddig képzelni, mekkora lehetett valójában az a kígyó – motyogta Hermione.
- Azta…- ámélkodott Ron is. - Ez még annál a levedlett kígyóbőrnél is legalább kétszer nagyobb volt.
Remus Harry mögé lépett, és bátorítóan rátette kezét a fiú vállára.
- James nagyon büszke lenne rád – mondta halkan.
Harry halványan elmosolyodott, és egyre a fekete hajú varázslót nézte, aki szinte megbabonázottan nézte az előttük tornyosuló szoboralakot.
Mardekár Malazár szobra méltóságteljesen magasodott föléjük.
A férfi észrevette, hogy már mindenki őt bámulja, és zavarában elvörösödött. Harry meglepve gondolt vissza az elmúlt évekre. Nem emlékezett rá ugyanis, hogy látta volna valaha is Pitont zavarban. Igen, látta dühtől eltorzult, vörös arccal, de zavarban? Nem.
A férfi megköszörülte a torkát, ránézett Harryre, és visszafordult az alapító szobra felé.
Harry értette a ki nem mondott kérést, és ő is a szobor felé fordult.
Visszaemlékezett azokra a mondatokra, amiket egykor Tom Denem szájából hallott, felnézett a kőarcra, és megismételte.
- Szólj hozzám Mardekár, Roxforti Négyek legdicsőbbike!
A kőarc megmozdult, szájürege kinyílt, láthatóvá téve a benne húzódó lépcsősort. A többiek most már meg sem próbálták elrejteni megdöbbenésüket, még Piton is felnyögött izgalmában.
Harry szégyenlősen elmosolyodott, és zavartan húzgálta talárja ujját.
- Ez nem nagy mutatvány. Csak azt ismételtem, amit Tom Denemtől hallottam egykor.
- Esetleg mi is megtudhatnánk, mi volt az? – kérdezte érdeklődve Lupin.
- Hogyhogy? Mi? – kérdezett vissza Harry, majd bocsánatkérő vigyorral folytatta. – Bocs, de mindig elfelejtem, hogy ti nem értitek. - A többiek értetlenkedő pillantása, megrántotta vállát. – Nekem nem tűnik fel, mikor párszaszót használok, csak ha kimondottan figyelek rá.
Ezúttal emberi nyelven is elismételte a mondatot, majd körülnézett, és nyeglén megkérdezte.
- Na, akkor bemegyünk?