10. Fejezet

Egy apró siker

Teljes csendben lépkedtek felfelé, a három felnőtt szinte minden lépcsőfoknál megtorpant, pálcájukkal varázslatok után kutattak, majd továbbindultak. Harry is nyugtalan volt, mégis olyan gyerekes izgalom lett úrrá rajta, szinte szökdécselni akart felfelé a lépcsőn, és bizony minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne rohanjon előre az ismeretlen felé. Ha őszinte akart lenni magához, nem is teljesen értette, mi a csuda van vele. Hisz, erről a helyről nem voltak túl jó emlékei, mégis, lelkének egy része azt éreztette vele, hogy nem kell félnie. Mintha Dumbledore professzor állandóan érezhető sugárzó bizakodása lett volna úrrá a testében. Még a pár lépéssel előtte járó Pitonnak is feltűnt Potter viselkedése. Hátrafordult, és pár pillanatig metsző tekintettel vizslatta a fiút. Ám szólni, még sem szólt egy mukkot sem, csak újra visszafordult és folytatta tovább a kutatást. A lépcső legfelső lépcsőfokán az elől járó McGalagony igazgatónő és Remus Lupin egyszerre szisszent fel a meglepetéstől. Előttük két kísértet tűnt fel a semmiből, minden átmenet nélkül. Még a faarcáról híres Perselus Piton képére is kiült a döbbenet attól, amit látott. A két kísértet kart karba öltve lebegett előttük. Az egyikük arcán jóindulatú mosoly, a másikon fensőbbséges gőg látszott. Harry egyik felnőttről a másikra nézett, magában viszont azon töprengett, vajon őt miért nem lepte meg, hogy mit találnak itt. Énjének egy kis része úgy érezte, mindig is tudta, mi van, vagyis inkább, mi lehet itt. Ám a következő pillanatban mégis eltátotta a száját. Igaz, ezzel nem volt egyedül. A mellé felsorakozó Hermione és Ron ugyanolyan döbbenettel nézték, amint a Mardekár ház volt házvezető tanára az egyik szellemalak felé fordul, fél térdre ereszkedik, arcáról leolvad mindenféle gőg és gúny, majd térdére hajtja fejét.

- Megtiszteltetés, hogy szemtől szemben találkozhatok a Roxfort egyik alapítójával, magával a nagy és nemes Mardekár Malazárral. A nevem, Perselus Piton, és a Mardekár ház házvezető tanára vagyok – voltam az utóbbi években.

A szellem, aki eddig átható, szúrós pillantásokkal figyelte a betolakodókat, most az előtte térdelő férfire nézett, és gúnyosan elhúzta a száját, hanyagul intett, hogy álljon fel, de tekintete újra visszavándorolt az eddig térdelő alak mögött álló fiúra, aki most előrébb lépett.

- Úgy hiszem, te vagy Harry Potter – szólalt meg sziszegő hangon, miközben kissé megbiccentette a fejét.

- Úgy hiszem, maga pedig Mardekár Malazár – sziszegte vissza ugyanolyan hangnemben Harry, de ő is biccentett egy aprót. Egy röpke másodpercig csendben szemlélték egymást, de McGalagony is megtalálta a hangját, és kissé döbbenettel vegyes dühvel fordult a másik kísértethez.

- Meg vagyok döbbenve Helene. Mit keres Ön itt? És ami még fontosabb: HOGY KERÜL IDE?

A szürke, áttetsző női szellemalak látható módon elszégyellte magát. Harrynek egy pillanatra olyan érzése támadt, valószínűleg el is pirult volna, már ha egy kísértet képes lenne még a pirulásra.

- Sajnálom Minerva, de nem szólhattam erről a helyről. Kötött egy bűbáj, ami alól csak most nyertem feloldozást.

A jelenlevők összenéztek, de láthatóan egyikük sem értette, miről beszél voltaképpen a kísértet. A szellem felsóhajtott.

- Csak akkor jelenhetek meg ezen a helyen, ha maga Mardekár Malazár vagy leszármazottja magához hívat. Ezt a helyet én sem megtalálni, sem megnevezni nem tudom magamtól.

- Miért olyan fontos maga egy Mardekárosnak, hogy hívatni akarná? – kérdezte Ron értetlenül, de Remus leintette.

- Ron, Ő itt Helene Gray, Hollóháti Hedvig egyenes ági leszármazottja. Ti valószínűleg csak Szürke Hölgyként ismeritek.

Harryn valami jeges borzongás futott keresztül, és jelentőségteljesen összenézett Pitonnal.

- Hányszor járt ezen a helyen? És ki hívta? – kérdezte izgatottan.

- Most vagyok itt harmadszor. – Ránézett a kócos hajú fiúra, és fintorogva elhúzta a száját. - Először Malazár hívott ide, mikor itt hagytam a földi létet. Másodszor pedig az utolsó leszármazottja rendelt magához.

- Denem? Mit akart? – mordult újra Harry.

A kísértetalak nem volt hozzászokva, hogy egy tinédzser korú fiú faggatja, de mikor a többiek is kérdőn meredtek rá, válaszolt.

- Oh, Tom nagyon kedves, elbűvölő modorú fiú volt már az iskolás korában is. Sokat beszélgetett velem. Főleg az alapítók érdekelték. Életük, rokonok, fennmaradt ereklyék – merengett az emléken a Helene-nek nevezett kísértet.

- Mikor idehívott, már más volt. Megváltozott. Furcsán nézett ki. Véreres szemek, vakító, fehér bőr, viaszszerű arcvonások. És ez csak a külső volt. A modora is szokatlan volt. Parancsoló, türelmetlen. Először nem is akart semmit. Ám később eldicsekedett egy családi ereklyével, ami még Helgától maradt… – Harry szinte levegőt sem vett, olyan feszülten itta a kísértet minden szavát. – Egy hollót formázó arany teáskanna. Két szeme opál, csőréből lehet tölteni. Megmutatta, és azt mondta, idelent rejti el a kíváncsi szemek elől.

- Hol? – kérdezte Piton és Harry mohón.

- Azt nem tudom. Elküldött, mielőtt elrejtette.

A csalódottság moraja egy pillanatra végigszáguldott a társaságon, de Piton átvette a szót Harrytől.

- Most, miért van itt?

Ezúttal Malazár válaszolt. Ezúttal is Harrynek, párszaszóul.

- Én hívtam. Észleltem, hogy megnyílt a szobámból nyíló ajtó. Az ajtót rajtam kívül még senki nem használta. Úgy gondoltam, a magát sarjadékomnak nevező álnok, véráruló, félvér senkiházi tért vissza. Szerettem volna méltó fogadtatásban részesíteni. Biztos voltam benne, azért jött, amit elrejtett.

- Félvér Senkiházi? – kérdezett sziszegve vissza óvatosan Harry.

- És álnok véráruló – bólintott Malazár. – Harrynek tátva maradt a szája.

- De hát Ő az utolsó leszármazottja.

- Inkább halt volna ki a családom - sziszegte eltorzult arccal, bosszúsan -, mint hogy egy ilyen utód legyen az utolsó. Nem elég, hogy félvér, de a saját felmenőjét is elárulta.

- A felmenőjét? Mármint Morfinra gondol? Morfin Gomoldra, a nagybátyjára?

- Mit tudsz róla? – sziszegett meglepődve a szellem.

- Tudom, hogy Tom megölte apját és apai nagyszüleit, majd egy hamis emlék beültetése alapján elhitette nagybátyjával, hogy ő tette. Morfin az Azkabanban halt meg.

Halk köhintés zavarta meg kettőjük sziszegését. Piton volt az.

- Talán mi is megtudhatnánk Potter, mi ez a kedves bájcsevely kettőtök közt…? Ráadásul van ennél fontosabb dolgunk is, ha nem tévedek.

Harry elvörösödött zavarában. Valóban… most az egyszer legalábbis igaza van. Mégis figyelmen kívül hagyta a férfi kérdését.

- Ha nem tartja leszármazottjának Voldemortot, talán segíthetne nekünk… - fordult vissza Mardekárhoz, ezúttal emberi nyelven beszélve, hogy a többiek is értsék.

- És miért tenném? Hiszen te is csak egy félvér vagy.

- Valóban. Bár nem teljesen. Nekem mindkét szülőm varázsló volt… - fintorodott el Harry. De csak ez a „félvér" állíthatja meg azt az „álnok vérárulót". Ő nem csak félvéreket és muglikat, vagy mugliszármazásúakat gyilkol. Mindenkit, aki csak az útjába áll. Aranyvérűeket is…, még az alapítók leszármazottait sem kímélte.

Néma csendben álltak percekig, várták a szellem döntését. Végül csak bólintott.

- Gyertek utánam – mutatott jobb kezével Pitonra és Harryre. – Megmutatom nektek, amire kíváncsiak vagytok. A többiek viszont távozzanak. Most!

Összegyűltek kis körben, és egymásra néztek.

- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte aggódva Hermione. – Lehet, hogy csapda.

- Lehet… - vonta meg a vállát Harry, de gyomra ismét maroknyira szűkült.

- Harry, nem mehettek csak ketten – erősködött Lupin is. – Biztos van más megoldás is… – nézett a szellemre.

- Nem, nincs – rázta meg Mardekár a fejét. – Megvan rá az okom, hogy csak ők jöhetnek, de ez csak rám és rájuk tartozik. Térjenek vissza az iskola területére. Ez itt lenn, az én területem, az én otthonom. Másnak nincs itt keresnivalója.

Piton fekete szemei összeszűkültek egy pillanatra, mielőtt halkan megszólalt.

- Talán mégis lenne rá lehetőség, hogy mindannyian együtt menjünk…

- Igen? És hogyan? – kérdezte gúnyos mosollyal a szellem.

- Esetleg – vonta meg a vállát minden-mindegy alapon -, mi is a segítségére lehetünk valamiben.

- Miben lehetne egy ilyen senkiházi társaság segítségére a rettegett Mardekár Malazárnak?

- Lehet, hogy rosszul gondolom, de mióta elhagyta a földi létet, még nem tudta újra betenni a lábát az iskola falai közé. Úgy vélem, segíthetnénk ezen. Persze, csak, ha… - nem volt szükséges befejezni a mondatot, anélkül is mindenki értette.

Mardekár Malazár most először vette szemügyre alaposabban a fekete taláros férfit. Belenézett annak fekete szemeibe, de Piton állta a tekintetét, fejét felszegve állt előtte. A többiek csendben figyelték a néma szempárbajt.

- Legyen, ahogy akarjátok – mondta néhány másodperc múlva. – Kövessetek!

A szellemet követve, hamarosan egy sötét alagúthoz értek, amely meredeken lejtett valahova a mélybe. Hermione halkan felnyikkant és Ron karjába csimpaszkodva folytatta az útját. A többiek sem tűntek túl feldobottnak, de pálcájuk hegyén fényt gyújtottak, és megadó sóhajjal követték kísérőjüket, aki megtorpanás nélkül suhant előttük.

Jó tízperces séta után elértek a folyosó végét, ahol Mardekár megtorpant és feléjük fordult.

- Mutatok valamit nektek. – A fal felé fordult, két kezét úgy húzta végig a köveken, mintha meg akarná tisztítani valamiféle szennyeződéstől.

Mindenki felhördült, mikor a megérintett kövek néhány pillanatra eltűntek, és a fal mögött egy megpillantottak egy termet, amelynek közepén egy emelvény állt, rajta egy hollóformájú tárggyal.

- A bejutás a ti dolgotok. Odaát találkozunk – mosolyodott el aljasul, és átlibbent a falon.

A többiek még fel sem ocsúdtak a szellem által okozott meglepetésből, amikor Piton már pálcával a kezében vizsgálta a falat, azzal a különös derűvel, amit Harry Dumbledore-tól is látott már. Megsimította a köveket, éppen úgy mint az előbb a kísértet, de semmi sem történt. Lupin is odaállt mellé, majd hümmögve fordultak az igazgatónő felé. Kérdő tekintetüket látva, McGalagony is megvizsgálta a falat, de tanácstalanul felvonta a vállát, és összehúzta a szemét.

Mindannyian Harryre néztek.

- Mi van már? Nem találnak semmit? – idegeskedett, körmét piszkálgatva Harry.

- Hát… találni éppen találtunk – mondta csendesen Lupin -, de még nem tudjuk, hogy jutunk be. Gyere ide légy szíves.

Már mindannyian a folyosó végén lévő fal előtt álldogáltak.

- Érzel valamit? Akármit? – kérdezték a felnőttek Harrytől.

A fiú egyikről a másikra nézett, majd megállapodott Pitonon.

- Na ne! Ugye nem tőlem várják a megoldást? Ezt nem gondolhatják komolyan? – rázta meg a fejét.

- A szobámban is megtaláltad a lejáratot – mutatott rá Piton.

- Legalább próbáld meg! – győzködte Remus is.

Harry felsóhajtott és eléjük állt.

- Mit tegyek? – kérdezte halkan.

- Csak kövesd a megérzéseid – dünnyögte Piton, és mindannyian hátrébb léptek tőle.

Néhány pillanatig farkasszemet nézett a puszta fallal. Elővette pálcáját, majd mégis inkább eltett. Rátette puszta kezét a falra, és ugyanúgy végighúzta rajta, mint Mardekár Malazár. A fal újra elhalványult, láthatóvá téve a túloldalán levő termet, majd ismét csak a kövek voltak tapinthatóak. Harry egy pillanatra megrázkódott, majd kiegyenesedett

Visszafordult a többiekhez, és lehorgasztotta a fejét.

- Sajnálom, nem megy. Menjünk innen, elment a kedvem az egésztől. – Hangja furcsán magas, majdnem cincogó volt.

Lupin és Piton összenéztek és egyszerre bólintottak. McGalagony Ron és Hermione elé állt, pálcáját készenlétben tartva.

- Potter, nézz rám! – szólt szigorúan Piton. Most!

A fiú lassan felemelte fejét, és rájuk nézett. Szeme fehérje vörösbe fordult, hangja sziszegő lett.

- Soha nem juttok be élve, betolakodók. Nincs rajtam hatalmatok. És most végetek! – Előhúzta pálcáját és egyenesen Pitonra szegezte.

- Potter, zárd le az elméd! Küzdj! – sürgette a tanár. – Meg tudod csinálni!

Harry kezében megremegett a pálca. Arca görcsösen rángatózott, szeme meg-megrebbent. Látszott rajta, hogy szinte emberfeletti küzdelmet folytat elméje visszaszerzéséért.

- Meneküljetek! – nyögte a saját hangján. – Fussatok!

- A mindenségét Potter! Hagyd abba a nyavalygást és küzdj. Küzdj, ha nem akarod, hogy a barátaid, és az úgynevezett keresztapád meghaljon a kezed által – sürgette újra a férfi. – Nyisd ki az ajtót, és el fog tűnni. Csináld, amit mondtam!

Hermione, az öklét harapdálva figyelte, ahogy barátja minden mozdulatért megküzdve a fal felé fordul, és pálcáját felemelve suttogja.

- Bombarda!

Hatalmas robbanás hallatszott, óriási porfelleg borított be mindent.

Néhány perc elteltével a por leült. A fal eltűnt. Helyette ott volt a korábban látott terem, a lebegő Mardekár. A nyílás előtt pedig Harry földön heverő teste.

Lupin ért oda elsőként. Azonnal térdre ereszkedett, megvizsgálta az eszméletlen fiút sérülések után kutatva, de megnyugodva látta, hogy néhány horzsoláson és zúzódáson kívül, nincs komolyabb baja. Ölébe vonta fejét, kisimította az izzadt fiú arcából a hajtincseit, és szólongatni kezdte.

- Harry, térj magadhoz. Minden rendben lesz.

A férfi óvatosan megpaskolta az arcát. Semmi reakció.

- Stimula! – mormogta Piton hátuk mögül, miközben felsőbbrendű gúnyvigyort eresztett meg a térdelő Lupin felé. – Micsoda alak – sziszegte összeszorított fogai közül. – Eszébe sem jut, hogy varázslás is van a világon.

Harry megmozdult, majd felnyögött és a fejéhez kapott.

- Auuú! Ez fáj!

Fején jókora dudor éktelenkedett, amelyből szivárgott a vér.

Lassan felült és körülnézett.

- Mi történt? Minden olyan homályos… - hunyorgott.

Hermione és Ron megkönnyebbülten mosolygott össze. Hermione lehajolt, levette a fiú szemüvegét és megtisztította a rátapadt portól.

- Tessék. Így már biztosan jobb lesz… – nyújtotta vissza.

- Hát haver, jól ránk ijesztettél – nyújtotta a kezét Ron, és felsegítette barátját a földről.

- Hogy érzi magát Mr. Potter? – kérdezte McGalagony professzor is aggódó arccal.

- Öhm, hát az hiszem, jól vagyok. Jól leszek… – javította ki magát, amikor Remus sápadt arcára nézett. – Kicsit hányingerem van.

Nem szükséges – hárította el azt kicsiny fiolát, amit Piton varázsolt elő talárja egyik zsebéből. – Magától is elmúlik.

- Ha tényleg hősködni akarsz, nem bánom, de vedd figyelembe, hogy az előbb minden erődet kimerítette a Nagyúr bűbájával való hadakozásod. Még nem végeztünk.

Harry szó nélkül elvette az üvegcsét és kiürítette. Pár pillanat múlva valóban jobban érezte magát.

- Mi történt velem az előbb? Miért nem maga volt a helyemben? – kérdezte keserűn?

- Talán, mert nem engem jelöltek meg egyenrangúként? – kérdezett vissza gúnyosan Piton.

Harryben elpattant egy szál.

- Na nehogy már. Csak nem azt állítja, hogy Voldemort gondolt erre is, mikor ezt a csapdát készítette? Hiszen akkor még nem is hangzott el a jóslat.

- Nem ezt mondtam. De tény, hogy Mardekár Malazár után, csak a te kezed érintése után váltak átlátszóvá a falak. Van benned valami a Nagyúrból, amiért sikerült.

- Tévedés – lebegett Piton elé a szellem Mardekár. – Óriási tévedés. Potterben valóban van valami, de nem Tomból. Vagyis, nem csak belőle.

Ezúttal McGalagony bólintott.

- Tehát Albusnak igaza volt. Rengeteget kutatott, de semmi konkrétumot nem talált. Mégis úgy vélte, hogy nem véletlen, hogy Mr. Potter is, ahogy a teljes Potter család is kivétel nélkül, a Griffendél házba került.

Harry nem értette, de úgy látszik rajta kívül mindenki más igen. Várta-várta a választ, majd mivel az nem érkezett meg, felcsattant.

- Na most meg mi van?

- Harry, nagyon úgy tűnik, hogy mégsem a mardekárban a helyed – vigyorgott boldogan Ron.

- Valóban – bólintott az igazgatónő is. Szeme sarkából most hiányzott néhány ránc, ahogy büszkén figyelte tanítványát.

- Még mindig nem értem – ráncolta össze homlokát Harry, és várakozón nézett Remusra, aki elmosolyodott.

- Akkor segítek. Emlékszel még biztos a második év végére. Griffendél Godrik kardjára. Mit is mondott az igazgató?

- Hát azt, hogy csak egy igazi griffendéles használhatja.

- Én úgy hallottam, korábban azt szót használtad ízig-vérig griffendéles – helyesbített Remus, kihangsúlyozva minden egyes szót.

Harry szemei kitágultak, egy pillanatra levegő után kapkodott és egyenként végigmérte a körülötte állókat. Azok bólintottak. Ron, Hermione, Lupin és McGalagony büszkén mosolyogva, Piton savanyú ábrázattal, a kísértet pedig közönyösen.

- gy igaz. Te vagy Griffendél Godrik jelenlegi, utolsó élő leszármazottja. – A szellem bólintott és enyhén meghajolt.

- Köszöntelek ifjú Griffendél! Már abban a pillanatban tudtam ki vagy, mikor megláttalak. Csak rád kell nézni. Egyszerűen nem hiszem el, hogy még a házvezető tanárodnak sem tűnt fel a hasonlatosság már évek óta. Hiszen meglepően hasonítasz Godrikra.

Piton nem bírta tovább a közjátékot, és unott hangon közbevágott.

- Ha mindenki befejezné Potter további ajnározását, talán folytathatnánk az utunkat. De úgy látom, feladatunk eltörpül amellett, hogy Mr. Potter kiválóságáról tudjunk meg további részleteket.

Harry felsóhajtott. „Úgy tűnik, a dolgok nem változnak" – állapította magában ma már sokadjára.

- Igaza van. Vannak fontosabb dolgaink is. – dünnyögte csendesen, és elindult, hogy közelebbről is szemügyre vegye a termet.

Megálltak a nyílásban és bekukucskáltak. A teremben félhomály honolt, de a padlón jól kivehető minták voltak, látszólag véletlenszerű formában elhelyezve. Állatok, hieroglifák, betűk, számok. Egészen a terem közepén álló emelvényig.

Már majdnem elindultak, amikor Hermione felkapott egy nagyobb követ a földről és a terembe dobta. A kő nagyot koppant odabenn, majd meglepő dolog történt. A minta, amint a kő megállt, egyszerűen eltűnt és a termen a zöld színű villámlás suhant keresztül, amely egyenesen a minta felé irányult. Ha valaki ott állt volna, körülbelül mellmagasságban.

- Ezt nem hiszem el – suttogták döbbenten. – Soha nem jutunk be.

- Jaj, dehogynem – vakarta meg az orrát Ron bosszúsan. – Mindössze nem érhet le a lábunk a földre. Megvárjuk, míg mind szellemek leszünk és berepülünk.

- Mr. Weasley! Ez egyáltalán nem vicces! – csattant fel a házvezetőnő.

- Nem is annak szántam – morogta a vöröshajú fiú az orra alatt.

- Talán próbáljuk meg egyenként megsemmisíteni a mintákat, és nézzük meg, mi lesz – dünnyögte Harry.

- Egyéb nagyszerű ötlet, Mr. Potter?

- Nos, van…

Kinyújtotta pálcás kezét és…

- Invito tűzvillám! – kiáltotta hangosan.

Piton megcsóválta a fejét.

- A maga fejéből nem lehet kiverni, hogy a varázserő hatékonysága nincs összefüggésben a kiáltozással?

- De, mintha már említette volna valaki. Nem tudja, ki lehetett?

- Vigyázz a nyelvedre kölyök! – sziszegte mérgesen Piton.

- Akkor talán abbahagyhatná a piszkálásom végre – vágta rá Harry.

- Harry, Perselus azonnal hagyjátok abba! – állt közéjük Remus, majd a következő másodpercben lebukott, mert valami sötét foltként, villámsebesen közeledett felé.

Harry újra kinyújtotta a kezét és elkapta az apró tűzvillámot. Egy pöccintés, és egy hangtalan varázsige segítségével eredeti méretűvé változtatta a seprűt, és kihívó szemmel nézett Pitonra.

- Harry! – figyelmezette Remus.

Mondd Harry, te mindenhova magaddal hurcolod a seprűdet? – kérdezte Hermione epésen.

- Aha. – Harry nem értette, mi olyan furcsa ebben. Mióta csak megvan a seprűje, nem vált meg tőle, kivéve ötödévben, mikor Umbrigde elvette tőle.

- Mi a terved? – kérdezte Remus.

- Na, álljon meg a menet! Potter nem megy sehova.

- És ki állít meg benne? Maga? És hogyan? – Harry gondolkodás nélkül lába közé kapta a seprűt és beszáguldott a terembe.

- Óh, hogy azt az idióta mindenit ennek a kölyöknek! Kiállhatatlan, arrogáns, pökhendi, akárcsak az apja – vicsorgott Piton, miközben ő is hívott egy seprűt a seprűtárolóból.

- Vigyázz rá! – óvta Lupin, és mosolyogva útjára eresztette a kissé feldúlt varázslót.

Harry az emelvény körül körözött, egyre kisebb és kisebb körben, mindent alaposan megfigyelve. Mellette a kísértet lebegett, és figyelte a fiú minden mozdulatát. Az emelvény előtt nem voltak minták, de ettől még nem gondolt rá, hogy leszálljon a seprűről. Itt érte utol Piton.

- Szerencséd, hogy per pillanat más dolgunk van. Máskülönben szívesen szembesítenélek az indulataimmal – sziszegte halkan, hogy a többiek ne hallják.

A szellem halkan nevetett.

- Mintha csak Godrikot láttam volna. Úgy látszik, a meggondolatlanság tényleg griffendéles tulajdonság.

Piton összeráncolta a szemeit, de csendben maradt. Figyelmét a pódiumon levő holló formájú teáskannára irányította.

Látszólag semmi sem védte a kannát, de mikor Harry óvatosan kinyújtotta a kezét, hogy megfogja egy zöld színű burok ragyogott fel a kanna körül, mintha valamiféle erőtér védené. Harry elkapta a kezét, és kérdőn nézett a mellette lebegő férfire. A zöld burok továbbra is látható maradt.

- Elég legyen már ebből a gyerekes viselkedésből. Tudom, hogy ennél még neked is több eszed van. Hát használd, mielőtt cselekszel. Nem tudom, mi ütött beléd, de embereld meg végre magad.

Harry lesütötte a szemét és elgondolkozott. „Tényleg, mi ütött belém? Az utóbbi időben már egész jól kijöttünk egymással. Na jó, ez azért túlzás, de mintha valami megváltozott volna. Akkor most mi van?"

- Elnézést – suttogta alig hallhatóan.

Piton bólintott és újra a kannára nézett. Elmormolt pár varázsigét, de nem történt semmi.

- Mi van, ha a diffindóval próbáljuk? – próbálkozott Harry.

- Diffindóval?

- Maga is látta a gyűrűt Dumbledore professzor ujján. A kő meg volt repedve. Milyen más ige képes még erre?

- És mi lesz a védőburokkal?

- Tényleg…

- Hogy tudjuk eltűntetni?

- Mit gondol Mr. Potter, mit csinálok? – kérdezett vissza ingerülten.

- Elnézést.

Mégsem bírt csendben maradni. A feszültségtől bizsergett keze-lába. Hogy mindezt leküzdje, Mardekárhoz fordult, hogy segítséget kérjen, de a szellem időközben kámforrá vált.

- Hát ez meg hová tűnt? – döbbent le.

- Mi tarthat ennyi ideig? – rángatta meg Hermione pólóját Ron. - Miért nem csinálnak már valamit?

- Ronald Weasley! Ha megkérhetnélek, befognád egy kicsit. Már így is éppen elég ideges vagyok.

- Mr. Weasley! Mit gondol, miért nem rohan az ember fejjel a falnak?

Talán nem volt teljesen helyénvaló McGalagony professzor kérdése, de mindenesetre elég volt ahhoz, hogy a kezdődő vitát megakadályozza.

- Gyerekek, ne kezdjétek ti is. – Lupin fáradtan felsóhajtott. – Éppen elég Harry és Perselus is. Mint két rossz gyerek.

McGalagony halkan felkuncogott.

- Igen. Valakikre határozottan emlékeztetnek. Azt hiszem Mr. Potter képes kihozni Perselusból a legrosszabbat. Akárcsak James.

Hermione feszülten figyelte a teremben folyó eseményeket. Halkan felszisszent, mikor a zöld fény körbevette az aranyholló formájú kannát, és Harry elkapta a kezét.

Ez a többieket is arra késztette, hogy odafigyeljenek.

- Mi lehet ez a fény? –tűnődtek.

- Olyan színe van, mint a halálos átoknak. – suttogta Hermione.

Remus halkan felnyögött az aggodalomtól. Egyáltalán nem akarta, hogy Harry odabenn legyen, de semmi használható ötlet nem jutott eszébe.

- Harry, nehogy szabad kézzel megérintsd! – kiáltott oda Ron barátjának. - Emlékezz Katie Bellre!

Harry meghallotta barátja figyelmeztetését, és bólintott. Eszébe jutott egy kósza ötlet. Elengedte seprűje nyelét, és óvatosan lehúzta pólóját. Egy pillanatra elvesztette egyensúlyát, de azonnal korrigált, és Piton is elkapta a karját, hogy megtartsa. Ráfektette a ruhadarabot a seprűre, de egyelőre nem mozdult.

Közben Piton további ráolvasásokat mondott a kannán levő bűbájra, egy Harry számára ismeretlen nyelven. Egyszercsak a zöld fény eltűnt, csak a kanna maradt a helyén.

A férfi fáradtan felsóhajtott, és Harryre nézve bólintott.

A fiú vigyázva közelített a hollóhoz, de merészet gondolva, előbb előhúzta a pálcát, és a kimondta az azonosító varázsigét.

- Demonstrate!

A kanna csőréből egy halvány, kígyóra emlékeztető arc emelkedett ki, majd lassan füstté vált.

„Szóval ez az! Egyet megtaláltunk." Fel sem merült benne, hogy az eddigi fárasztó mesterkedésük egy újabb hamis emlékdarab felé vezethet, de most mégis megkönnyebbült egy kicsit.

Pitonra nézett, és amikor látta, hogy a férfi is készen áll, ráborította a pólóját a teáskannára. Magához szorította, készen arra, hogy azonnal felhúzza seprűjét, ha bármi is történne.

De nem történt semmi.

Leszálltak a seprűről, és körbeállták a horcruxot.

- Tudja valaki, hogyan kell egy ilyet elpusztítani? –hangzott el Ron szájából az időszerű kérdés.