11. Fejezet
Összjáték
- Azt hiszem, Mr. Potter, időszerű lenne felülvizsgálni korábbi döntéseit – villantott fel egy félmosolyt az igazgatónő.
- Nem tudom, miért kéne meggondolnom magam – rázta meg a fejét Harry.
- Nos, a mai teljesítménye, teljesítményük – helyesbített egy rosszalló pillantást vetve az asztal másik végén ülő Pitonra - ugyan valóban elképesztő, de valljuk be őszintén, sok szerencsés véletlen is közrejátszott a sikerben.
- Mint, mindig – vonta meg a vállát fáradtan.
Az igazgatói irodában gyűltek össze. Megfürödtek, ettek is egy pár falatot, sőt még egy-két óra pihenésre is jutott idejük. Tele voltak megválaszolandó kérdésekkel, és Dumbledore-tól remélték a válaszokat, ám amikor beléptek az irodába, csalódottan állapították meg, hogy a festmény üres. Dumbledore valamelyik másik keretében tartózkodik éppen. Jelenleg mindannyian arra vártak, hogy mikor tér vissza. A várakozás közben McGalagony megpróbálta meggyőzni Pottert és a többieket, hogy térjenek vissza az utolsó tanévre, mindeddig kevés sikerrel. Volt még ugyan egy-két adu a kezében, de ezeket csak végső esetben akarta kijátszani. Össze-összenézett Lupinnal, aki alig észrevehetően megrázta a fejét. Ron és Hermione fáradtan kavargatták az előttük levő teát, Piton arcáról szokás szerint megint nem lehetett leolvasni semmit. Harry az asztalon könyökölt, fejét egyik kezére ejtve, másik kezével, pedig idegesen dobolt, McGalagony pedig az előtte levő papírokat kezdte rendezgetni.
Mardekár szellemalakja fel-alá lebegett köztük, bejárta az igazgató irodát, és egy kísértettől szokatlan türelmetlenséggel viselte a várva-várt férfi távollétét.
Mióta Harry egy roppant egyszerű vérségi bűbáj ráolvasásával megszabadította Mardekár Malazárt – a szerinte - Griffendél átoknak nevezett rontástól, amely ez idáig távol tartotta az alapítót a Roxforttól, nem lehetett vele bírni. Azonnal mindent látni akart, fel akarta keresni az összes festményt és kísértetet, és alig várta már az iskolakezdést. Harry ráolvasása ugyan felszabadította az átok alól, de egyben újabb átkot is akasztott a nyakába. Mégsem bírt haragudni a zöld szemű, Godrikra oly sok mindenben hasonlító fiúra. Sőt! Egyenesen mardekároshoz illő tettnek minősítette azt a bűbájt, amit a fiú a nyakába varrt.
Miután McGalagony tanárnő felvilágosította, hogy minden ilyen családi, vérségi bűbáj esetén a szándék, és nem a szöveg a legfontosabb, Harry néhány perc töprengés után a szellem elé állt, és így szólt:
- Én, Harry James Potter feloldom ősöm, Griffendél Godrik átkát. Mai naptól, bármikor szabad bejárásod lesz a Roxfortba, mindaddig, amíg az itt tanuló és tanító aranyvérű, és nem aranyvérű diákokat és tanárokat nem veszélyezteted. E bűbáj azonnal elenyészik, ha ezzel ellentétesen cselekszel te magad, vagy ha megpróbálsz valakit erre rávenni, akár szóval, akár erővel. Sőt, ha tudomásodra jut, hogy bárki más hasonló módon akar cselekedni, azonnal köteles vagy jelenteni a Roxfort igazgatójának, vagy tanárainak.
Mikor beléptek az igazgatói iroda ajtaján, a falon levő festmények felháborodva mutogattak Pitonra, és egymás szavába vágva próbálták meggyőzni McGalagonyt, hogy azonnal hívja az aurorokat. Végül az idős asszony lecsendesítette őket, úgyhogy most összegyűltek egy festményen, és halkan sutyorogva tárgyalták az irodában folyó eseményeket.
Előttük az asztalon, egy szürkésfehér rongyba csavart csomag hevert.
Halk köhintés hallatszott Dumbledore festményéből, majd izgatott sürgés-forgás a többiből. Harryék felkapták a fejüket, és mind a festmény köré gyűltek.
Ron és Remus boldogan mosolyogtak, Hermione is ott állt mellettük. Piton, arcát leszegve, kezét a háta mögé dugva álldogált a hátuk mögött. Egyikük sem vette észre, hogy Harry, néhány lépés zavart hátrálás után lehajtja a fejét, szeméből némán hullanak a földre könnyei.
- Boldog vagyok, hogy újra láthatlak titeket – szólalt meg halkan az elhunyt varázsló.
- Nem gondoltam, hogy még egyszer beszélhetek veled Albus – viszonozta az üdvözlést Remus.
- Üdv, azt hiszem, izé… örülök, hogy látom professzor úr – motyogta Ron vörös arccal.
- Perselus, kedves barátom… – fordult Piton felé.
A férfi bólintott, de nem emelte fel a fejét.
- Óh, Harry, kedves fiam. Jó, hogy itt vagy – nézett most Harryre. – Szeretnék mindkettőtökkel váltani pár szót. Azt hiszem, van pár dolog, amit meg kell vitatnunk.
- Mire emlékszik igazgató úr? – szólalt meg rekedt, tompa hangon Harry, de Pitonhoz hasonlóan ő sem nézett az igazgatóra.
A többiek némán figyelték a közjátékot, majd Remus odalépett keresztfiához, és vállára tette a kezét.
- Magatokra hagyunk titeket. Félóra múlva visszajövünk. Minden rendben lesz Harry.
Miután a többiek elhagyták az irodát, a két varázsló zavartan toporgott a festmény előtt. Egyikük sem nézett, sem Dumbledore-ra, sem a másikra.
- Nézzetek rám! Mindketten! – szólalt meg szigorúan a festményből Dumbledore.
- Tudom, hogy nagyon nehéz dolgot kértem mindkettőtöktől, de megnyugtat az a tudat, hogy együtt látlak titeket. Figyelj rám Harry! Tudom, hogy sok fájdalom ért rövid életed során, és nem volt kellemes, szemtanúja lenni egy balesetnek, de…
- Miféle balesetről beszél? – tört ki a fájdalmas hang Harryből. - Magát egyszerűen meggyilkolták. - Végre felemelte könnyektől vörös arcát, és Pitonra mutatott. – Itt áll Ön előtt a gyilkosa. Kérdeztem már, mire emlékszik?
Egyre jobban belelovalta magát a dühöngésbe.
- Hogy mondhatja, hogy baleset? Itt voltam, láttam mindent. Az nem baleset volt. Ostoba vénember! Hát mindent elfelejtett?
Piton megrázkódott és a fiú vállához kapott, egy lendülettel maga felé fordította és közvetlen közelből ordított az arcába:
- Hogy mersz így beszélni az igazgatóval! Ostoba taknyos kölyök! Azonnal kérj bocsánatot!
Piton fenyegetően emelkedett Harry fölé, aki hisztérikus nevetésben tört ki. Alig kapott levegőt, miközben hol az egyikre, hol a másikra mutatott.
-- Én ostoba? Én? – kacagott két levegővétel között. - És akkor minek nevezi magát? – mutatott Pitonra. – És maga? Teljes mértékben megbízom Perselus Pitonban – utánozta Dumbledore hangját Harry. Újabb nevetési roham –… már az oldalát fogta, mert annyira szúrta a kínos nevetés. – Ez jó! Nagyon jó! - Hirtelen elhalt a nevetése. Falnak tántorodott, lassan lecsúszott a földre. Testéhez húzta lábait, és átkarolta őket. Lassan ringatta magát. - Hogy engedhette, hogy mindez megtörténjen? Nekem szükségem volt magára – motyogta halkan. A teremben halk énekszó hallatszott. Piton felnézett a hisztérikus állapotban levő fiúról. Tekintette, a zene forrását kereste. Kinézett az ablakon. A látóhatáron feltűnt Fawkes, ugyanazt a dallamot búgta, mint Dumbledore halálának napján. Berepült az ablakon, lassan leereszkedett Harry vállára, és ránézett. Harry visszanézett rá. Bánatos, szinte emberi fájdalmat tükröző szempár nézett vele szembe.
- Tudom, neked is hiányzik – suttogta, miközben gépiesen simogatta a madár tollait. Fawkes, dallamos hangja újra felbúgott, majd felemelkedett Harry válláról, és átszállt a Pitonra.
A férfi megmerevedett, de nem hessentette el a madarat. Életében először fordult elő vele, hogy a főnix a vállára szállt. A madár lágy, búgó hangja enyhülést hozott a lelkükre. Harry békét érzett maga körül, lassan megnyugodott és felállt. Nem nézett fel. Szégyellte ugyan az előbbi kirohanását, mégsem érezte, hogy bocsánatot kéne kérnie. Hogy is várhatták volna el, hogy felnőtt módon viselkedjen, miközben, mindenki úgy bánik vele, mint egy gyermekkel. Az igazgató megint elhallgatott előle dolgokat, és… - kényszeríttette magát, hogy elszakadjon sötét gondolataitól. Érdeklődő arcot erőltetett magára és végül felnézett az igazgatóra. Pitont még mindig kizárta a látómezejéről.
Az igazgató szomorúan ingatta fejét, majd megtörölte szemét, melyben mintha megcsillant volna valami.
- Tényleg sajnálatos, ami történt – kezdte halkan Dumbledore. – Nem, nem a halálomra gondolok. Mindenkinek eljön egyszer az ideje. Ez most az enyém volt.
Harry, tudod jól, hogy soha nem hibáztattam döntéseiért Perselust, és mindig a legmélyebb bizalmamat élvezte. Megvolt rá az okom, hogy mindez miért történt úgy, ahogy. Fájdalom, de még nem árulhatom el. Hamarosan úgy is megtudod.
Perselus, a végrendeletemben leírtak felmentenek téged a gyilkosság vádja alól. Ha bármikor, a későbbiek folyamán lelepleződsz Voldemort és a halálfalók előtt, napvilágra kerül a levelem, amely tisztázni fog téged. Természetesen ugyanez történik, ha a minisztérium kapna el.
Piton felkapta a fejét.
- Nincs szükségem felmentésre. Gyilkos vagyok. Megérdemlem, hogy az Azkabanba zárjanak.
- Ne beszélj így barátom. Tudom, hogy sokat kértem tőled. Te voltál az egyetlen, akire számíthattam, és nem engedhetem meg, hogy az én döntésem következményeiért te felelj. Harry, remélem, te is elfogadod bocsánatkérésemet. Tudom, nem helyeselted, hogy a csillagvizsgáló toronyban megbénítottalak, de ez volt az egyetlen módja, hogy megvédjelek. Ugyanakkor rossz volt látnom a csalódottságod és a fájdalmad.
- Tudom, hogy csak védeni próbált – szólalt meg halk, rekedt hangon Harry. – De segíthettem volna. Együtt elbírtunk volna velük. Sőt, már hamarabb is. Hisz csak Malfoy volt ott. Tudom, hogy őt is védte azzal, hogy engem a sóbálvány átokkal sújtott. – tette hozzá még halkabban. Az igazgató lassan bólintott.
- Ne hibáztasd túlságosan Mr. Malfoyt. Neki sem volt választása.
- Tudom. És nehezen…, de elismerem, hogy tévedtem vele kapcsolatosan. – vallotta be vonakodva. Piton csodálkozva kapta fel a fejét. – Én… én láttam… a félelmet az arcán, és ő… ő leengedte a pálcáját. Nem követte volna el a gyilkosságot, pedig neki sem volt más választása. Nem lehet most könnyű neki – tette hozzá suttogva, inkább magának bizonygatva.
- Örülök, hogy ezt belátod. Nagyon érett gondolkodásról tesz ez tanúvallomást. – mosolyodott el Dumbledore. - De félre a múlttal. Meg kell osztanom veletek néhány gondolatot, amelyre már nem volt módom. Tudni szeretném Harry, beavattál-e bárkit is a barátaidon kívül az ügyünkbe.
- Hát…, rajtuk kívül, csak Remus és McGalagony professzor tudja. És Ginny is ismer néhány részletet. Nem, a horcruxokról nem tud, de tudja, hogy ő – bökött fejével Piton felé morcosan – velünk van. Megmentette Remus életét. – tette még hozzá.
- Értem. Nos, elmesélnétek, hogy mi történt azóta? De talán jobb lenne, ha behívnánk a többieket is. Mindannyiunk érdeke, hogy megosszuk a tudomásunkra jutott információkat a többiekkel. Saját tévedésem árán jöttem rá, hogy a több tudás hasznosabb, mint kevesebb.
A kísértet kivételével mindannyian visszatértek az igazgatói irodába. Malazár azonban úgy döntött, hogy túl unalmas lenne a megbeszélés, és felfedezőútra indult a rég nem látott kastély falai között. Úgy foglaltak helyett az asztalnál, hogy mindannyian lássák Dumbledore festményét. Piton és Harry halkan felidézték az elmúlt két hónap eseményeit. Első találkozásukat a Dursley házban, a Grimmauld téri éjszakát, Siport és a medált, Godric's Hollow-t, Remus szökését, a hoppanálás vizsgát és Peter Knight-ot, meg az előző hetet, ami alatt rájöttek, hogy vissza kell menni a Titkok Kamrájába, Mardekár Malazárt.
A beszámoló végeztével Harry kibontotta a koszos pólót, amelybe csavarva ott feküdt a kanna, Hollóháti Hedvig öröke.
Dumbledore büszkén mosolygott, és egyik kezével végigsimított hosszú szakállán. Szemei elismerően csillogtak félhold alakú szemüvege mögött.
- Nagyon szép munka! – emelte meg süvegét. – De most jön a neheze. El is kell pusztítani.
- Hát pont ez az! – motyogta Harry. – Hogyan? Már elnézést professzor úr, de még Önnek is nehezére esett, hogy a gyűrűt elpusztítsa. Hogyan sikerülhetne ez pont nekem? Azt sem tudom, hogy kezdjek hozzá.
Még folytatta volna a panaszos monológot, de az igazgató finoman közbeszólt.
- Tudom, hogy számodra milyen nehéz mindez. Szinte még gyerek vagy, míg Voldemort egy sokat megért, hatalmas varázsló. De ne feledd: egyenrangúként jelölt meg.
- Akkor tévedett. – szögezte le csendesen. - Én sosem leszek, olyan erős, mint ő, vagy maga, vagy akár még Piton. Bármelyik felnőtt varázsló erősebb nálam.
- Ugyan Harry! – szólt közbe Lupin, és megszorította Harry összekulcsolt kezeit. –Nem sok felnőtt varázsló mondhatja el magáról, hogy szembeszállt Voldemorttal, nem egy de négy alkalommal, és túlélte.
- Csak szerencsém volt. – Harry már kiabált. – Hányszor kell még önmagam ismételgetni, mire mindenki felfogja! NEM AZ ÉN ÉRDEMEM! Mindig segített valaki. És majdnem mindig megsérült, vagy meghalt valaki. És ezt nem akarom!
- Jaj, Harry! – Hermione arca sápadt volt, de elszánt. – Már annyiszor átbeszéltük mindezt. Ne kezdjük elölről. Önszántunkból követünk téged. Megbeszéltük, nem? Nem vagy egyedül. Ott vagyunk veled. Mind. – Körülnézett. A többiek szó nélkül bólintottak, még Piton is.
Harry is felemelte a fejét, és némán figyelte a többiek arcát. Azt tudta, hogy Remus, Hermione és Ron bármit megtenne érte. Az lepte meg, hogy McGalagony arcán ugyanolyan elszántság látszott, mint barátaién. Először nézett Piton szemébe, mióta az igazgatói irodába léptek. Pislogás nélkül, némán meredtek egymásra. Harry érezte a másik erejét, őszinte segítő szándékát. Talán még megbánást is, de mikor mélyebben próbált beférkőzni a férfi elméjébe, azonnal ellenállásba ütközött. Piton megérezte a kutakodást, és figyelmeztetés gyanánt összehúzta szemeit. Harry a megbánás minden jele nélkül alig észrevehetően megvonta vállát, és félrenézett.
- Rendben…- Halkan felsóhajtott. – Van valakinek valamilyen ötlete, hogyan pusztítsuk el? Igazgató úr, elárulná nekünk, hogy pusztította el a gyűrűt?
- Emlékszel, hogy pusztult el a napló?
- Persze. Átszúrtam a Baziliskus méregfogával.
- És…? – nógatta tovább finoman Dumbledore.
- Mit és…? Nem értem… - körülkémlelt, de a többiek szemében sem gyúlt fel az isteni szikra. Pár pillanatnyi csend után azonban Hermione elmosolyodott és feltartotta a kezét, mintha újra az iskolai óráin lenne.
- Arra gondol – kérdezte feszengve -, hogy Harry használt-e valami mágiát?
- Nagyon ügyes vagy Hermione. Pontosan erre gondoltam. És most lássuk az én emlékeimet. Minerva kedves, megkérhetném?
Az idősödő professzorasszony felállt, odasétált az ismerős szekrénybe és elővette a Harry számára oly ismerős merengőt. Piton halk hörgésszerű hangot eresztett meg. Remus tartotta a tálat, míg McGalagony előhúzta pálcáját, felnyúlt a festményhez. A portréalak lehajolt, míg a nő fejéhez illesztette a pálcát. Egy ezüstös hajszálhoz hasonló fonalszerű anyag jelent meg a pálca végén, amit a tálba irányított. Harry már szemtanúja volt egy ilyen folyamatnak, de Ron tátott szájjal bámulta a jelenséget. A mellette ülő lány halkan felkuncogott és mutató ujjával felemelte a vörös hajú fiú leesett állát. A többiekben is oldódott valamelyest a feszültség, míg Ron elvörösödött arccal igazgatta ruháit. Mindannyian a tál fölé hajoltak és egymás után merültek el az igazgató emlékeiben.
Negyedórával később hat halottsápadt, de izgatott arc bukkant elő a merengőből, és meredtek egymásra.
Piton elgondolkodva dörzsölte meg halántékát. Ő volt az első, aki az igazgatóra nézve megszólalt.
- Ez valóban sok mindent megmagyaráz Albus. Kicsit könnyebb helyzetben lettem volna. Annak idején nem mondott el túl sok mindent a sérüléséről – fordult magyarázatképpen a többiek felé.
- Valóban tanulságos élmény volt – tette hozzá Remus és McGalagony is helyeslően bólintott. Hermione kérdőn nézett a mellette álló, fekete hajú fiúra, aki úgy tűnt, még mindig az előbb látottak hatása alatt áll. Finoman megbökte, mire Harry ijedten ugrott egyet, majd szégyenlősen elvigyorodott.
- Bocs – nyikkant Hermione bűnbánóan -, de olyan furcsán viselkedtél. Csak tudni akartam, minden rendben van-e.
- Semmi baj Hermione, csak elgondolkodtam. Amit láttunk, az igen érdekes volt. Na jó, az a szó, hogy érdekes, nem a legjobb kifejezés, de mindenképpen elgondolkodtató. Ha jól sejtem, egy horcrux elpusztítása ezek szerint valami spontán megnyilvánulás következménye, amiben semmi varázslat nem szerepel. Én ösztönösen nyúltam a Baziliskusfog után, az igazgató pedig – javítson ki, ha tévedek -, szintén ösztönből cselekedett, amikor az imperius alól kitörve a gyűrűs kezével a tűzfalba nyúlt.
- Utólag belátom, botorság volt egyedül mennem. Késő bánat, eb gondolat, ahogy a muglik mondanák. Végül is az elért eredmény a fontos. Van már ötleted a kannával? - Harry tanácstalan arcot vágott. – Bárkinek?
- És ha megolvasztanánk, vagy feloldanánk a kannát? - Kérdezte Hermione halkan.
- A bájitalok is tartalmaznak mágikus eredetű dolgokat. Azt hittem, legalább ennyit már sikerült a fejükbe vernem pár év alatt. – szólalt meg Piton sötét, gúnyos hangon.
- Azt hiszem, félreértette uram. – Hermione sértődött arcot vágott. – A mugliknak is megvannak a módszereik arra, hogy az aranyat megolvasszák. Önnek ezt ugyanúgy tudnia kéne. – Mondta fennhangon. Majd halkabban hozzátette. – Hisz maga is csak félvér.
A férfi felmordult, de nem volt módja a visszavágásra, mert Harry is felkapta a fejét.
- Erről én is hallottam már. Valami királyvíz, vagy micsoda. Igaz?
- Igen – mosolygott a lány. – A sósav és a salétromsav keveréke. 80 sósav és 20 salétromsav, ha jól tudom. És az egyetlen vegyület, ami oldja az aranyat. Ráadásul, még a rizikó is csekély. Belelebegtetjük az oldatba, hoppanálunk, és megvárjuk, míg csak egy nagy adag folyékony massza lesz belőle. Csak egy a baj. Akkor elpusztul a kanna is.
Újabb csend következett.
- Van rá esély – kérdezte Ron -, hogy ebből a masszából… izé folyékony aranyból, vagy miből, újra kanna legyen? Mármint, úgy értem – nyelt egyet -, hogy esetleg egy reparo nem segít ezen?
Hermione szája elé kapta a kezét, hogy ne nevessen túl hangosan, a többiek is jóindulatúan mosolyogtak, de McGalagony elgondolkodott.
- Nem is rossz ötlet, Mr. Weasley. Ha nem is a reparo, de némi átváltoztatás után újra lehet belőle teáskanna. És senki más nem tudna róla.
Mindenki fellelkesült. Piton, - bár magában még mindig füstölgött, hogy a lány megalázta a többiek előtt - Harry láthatatlanná tevő köpenye rejtekében összeszedte a hozzávalókat. A sósavat Frics úr takarítószereket tároló szekrényéből, salétromsav, üst pedig volt a saját laborjában. Míg ő és Hermione, a Piton szobájában levő apró laborban, az előkészületekkel volt elfoglalva, Dumbledore és a többiek az időközben újra előkerült, és roppant elégedett Malazárral diskuráltak.
A szellem meglepően tájékozott volt az elmúlt ezer év világeseményeiből, bár természetesen voltak számára is homályos részletek. Számára nem a Roxfort volt az egyetlen hely, ahol megfordult az utóbbi évtizedek, évszázadok során, még szellemként sem. Bejárta a világot, és csak pihenésképpen töltötte idejét a kastély falai között. Harry szinte csüggött a kísértet szavain. Maga sem értette, miért, de egy belső hang arra intette, hogy jó lesz, ha a szellem minden szavát jól az eszébe vési. Mardekár olyan erősnek és energikusnak tűnt még ezen állapotában is, hogy a fiatal fiú azon kezdett el gondolkozni, vajon miért választotta a létezés – már, ha ezt lehet létezésnek nevezni – eme formáját. Még végig sem gondolta, már ki is csúszott a kérdés a száján.
- Ha valaki olyan erős és tehetséges varázsló, mint maga volt – kezdte – miért lett szellem?
A szellem elkomorodott, de mielőtt még válaszolhatott volna, Harry megcsóválta a fejét és halkan folytatta.
- Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy csak azok választják az életnek ezt az utánzatát, akik félnek a haláltól. Csak éppen mindezt nem feltételeztem volna pont Mardekár Malazárról.
- Ugye most roppant okosnak érzed magad? – vicsorgott Mardekár, és dühösen keresztülrepült Harry testén, hogy szembekerüljön az elhunyt igazgató portréjával. – Lemerem fogadni, hogy maga tanította ezt az idegesítő kölyköt.
Dumbledore halkan felkuncogott.
- Nos remélem, tényleg van némi közöm a neveléséhez. És erre szívből büszke vagyok. Ez a fiatalember nagyon tehetséges, Malazár. Rendelkezik mindazzal a képességgel, amit te magad is nagyra értékelnél. Sőt, ennél sokkal többel is. Érzékeny és nagylelkű, nyílt szívű, okos és hűséges, bátor és a vakmerő. Minden további nélkül beillene bármelyik házba. Pont ezért volt olyan tanácstalan a süveg, mikor döntenie kellett. És vajon miért választotta pont a Griffendél házat? Harry úgy véli, mert ő azt kérte, és ez igaz is. Mivel a süveget négyen alkottátok és beleszőttétek az összes elképzeléseteket arról, kiket látnátok szívesen a saját házatokban. Egy olyan fiúnak nem volt helye a Mardekár házban, akit annyira átjár a szeretet és az elfogadás iránti vágy, hogy még akár halni is képes lenne érte. Ezt a süveg bátorságként értékelte, és osztotta be a Griffendél házba.
Harry már egy ideje bele akart szólni a férfi monológjába, izgett-mozgott a széken, majd felállt, hogy közelebb legyen a festményhez.
Dumbledore halványan rámosolygott és felé nyúlt, mintha meg akarná simogatni.
- Felesleges tiltakoznod Harry. Az elmúlt évek világosan megmutatták, hogy bátorságod kimagasló. És nem akarlak emlékeztetni a minisztériumban történt eseményekre, de Voldemort is azonnal elhagyta a tested, mikor megérezte, hogy képes lennél meghalni, ha ő is meghal veled együtt.
- Én nem erre gondoltam – motyogta Harry. – Mindössze Sirius járt az agyamban.
- Értem, mire gondol, Dumbledore – bólogatott elgondolkozó arcot vágva a kísértet. - Én nem lennék erre képes. Meghalni másokért? Brr… Mégsem a halálfélelem volt az, amelyik itt tartott, ebben a világban. Kíváncsi voltam. Látni akartam, milyenné válik a világ. Mi lesz az iskolával nélkülem. Haraggal váltam el a barátaimtól. Igen, a legjobb barátaim voltak ők. Hedvig, Helga és Godrik. Értékeltük egymás hibáit és erényeit. Aztán valami megváltozott. A többiek egyre több és több félvért, vagy mugliszármazásút akartak az iskolába engedni. Nem akartam, hogy felhíguljon a varázslóvilág vére. Csúnyán összevesztünk, és hogy ne tegyek valami jóvátehetetlent, egy éjjel összepakoltam és elhagytam a kastélyt. Akkor már elkezdtem építgetni a Titkok kamráját. Úgy alkottam meg a védőbűbájokat, hogy szabad bejárást biztosítson számomra odakintről is. Vannak olyan utak is odalenn, amelyeket még senki sem látott rajtam kívül.
A roxforti tó alatti terembe bármikor kedvemre hoppanálhattam anélkül, hogy bárki tudomást szerzett volna róla. Erről eddig senki sem tudott. Nem tartózkodtam a kastély területén, amikor Tom megtalálta a lejáratot, de bizton állíthatom, hogy nem tud a fő kamrán, és néhány belső helységen kívül másról.
- Hogy lehetsz ilyen biztos benne? – kérdezte Harry.
- Először is. Jó lenne, ha eldöntenéd végre, hogy tegezel, vagy magázol, mert mondatonként változtatod. Másodszor. Mikor tudomásomra jutott, hogy valaki megjelent a titkos helyemen, azonnal visszatértem és megtettem a szükséges intézkedéseket.
- Hogy jutott a tudomásodra? – szólt közbe ismét a fiú, kissé megnyomva az utolsó szót.
- Fogalmazzunk úgy, hogy megvoltak a megfelelő eszközeim arra, hogy megfigyeljem a kastélyt és a környékét. Egyébként pedig Vitare szólt.
- Vitare?
- A baziliszkuszom.
Harry elborzadt.
- Még neve is volt annak a szörnynek?
- Ne nevezd így – sziszegte Mardekár bosszúsan. A kisasszony nagyon rossz néven vette volna, ha sértegetni próbálod. Mellesleg jól elintézted szegényt. Szerencséd volt, hogy már vénségesen vén volt.
- Micsoda? – sziszegte vissza Harry, és észre sem vette, hogy izgalmában magától váltott át párszaszóra. Az a lény már ezer éves volt? Ezt nem hiszem el…
- Pedig igaz. Részben… Mikor nem voltam itt, tetszhalott átokkal sújtottam, így nem érezte az idő múlását, és nem veszélyeztette a kastély lakóit. Egészen addig, míg Tom rá nem bukkant és fel nem ébresztette a vadászösztönét.
- Mirtyl… a lány a mosdóban. Akit megölt. Hogy lehet, hogy hallgatott Voldemortra?
- Szerintem erre te is tudod a választ. A leszármazottam volt. Mellesleg már akkor is remekül értett mások megtévesztéséhez.
- Akkor hogy hagyhattad, hogy tovább űzze a kisded játékait?
Harsogó nevetés volt a válasz.
- Ifjú Griffendél, elfelejted, hogy halott vagyok… Bár rendelkezem még néhány korábbi képességemmel… - pattintott egyet az ujjaival, és mindenki megdöbbenésére, a néma csettintés nyomán, a kísértet mutatóujja elkezdett világítani -, már nem vagyok a régi önmagam.
Harry és a többiek is, akik eddig némán hallgatták a kialakult beszélgetést, döbbenten bámulták a kísértetet.
- Te… Te képes vagy a pálca nélküli, nonverbális varázslatra… - dadogta Ron rámutatva a világító ujjra. – De hát ez lehetetlen…
- Valóban? – A kísértet mély hangon kacagott. – Mindaz lehetetlen, amiben nem vagy képes hinni elég mélyen. Te, fiatalember, kételkedsz abban, hogy többet érhetsz el az életben, mint a testvéreid. Amíg ezt hiszed, így is lesz. Ön, igazgatónő - nézett mélyen McGalagony szemeibe -, abban kételkedik, hogy képes lesz irányítani a Főnix Rendjét, és az iskolát, úgy ahogy Dumbledore tette. Hát keresse meg a saját útját, és tegye a dolgát. Ön, Mr. Farkasember, nem hiszi, hogy képes megőrizni a tudatát átváltozásai alatt, pedig higgye el, csak akarni kell. Maga, Dumbledore, nem hitt abban, hogy meg lehet törni a megszeghetetlen esküt. Az eredményt mi is látjuk – biggyesztette le a száját lenézően, majd Harry felé fordult. Hiszel-e abban ifjú Griffendél, hogy képes vagy legyőzni az utódomat? Hiszel-e ebben olyan mélyen, hogy akár terveket szőjél a következő évtizedekre előre? Hiszel-e abban, hogy túléled a harcot? Ne menjünk ennyire előre… hiszel-e abban, hogy képes vagy elpusztítani az előtted levő horcruxot? Ha igen, nem kellenek mugli eszközök, pusztán a saját akaratod és varázserőd. Mondd meg az igazat! Érzel-e magadban annyi erőt, hogy akár megpróbáld?
A fiatal kócos hajú varázsló lehorgasztotta fejét. Alig pár órája ismerte meg a Mardekár ház alapítóját, és ez az alak máris kiismerte. Pár óra ismeretség alatt ráolvasta az összes félelmét.
- Nem – válaszolta halkan. - Nem tudom, hogy képes vagyok-e legyőzni Voldemortot, nem tervezek, soha nem terveztem évtizedekkel előre, nem tudom, ki fog győzni a harc végén, de tudom, hogy nem hátrálok meg előle. Ez a sorsom, és én nem fogok előle megszökni. És megteszek mindent, ami módomban áll, hogy elpusztítsam őt, akár az életem árán is, ha ez az ára, hogy elpusztuljon. Én nem félek a haláltól – nézett a szellem szemébe. Legfeljebb újra együtt leszek azokkal, akiket szerettem, és akik szerettek. Ne nézzetek így rám - nézett a többiekre - nem akarok meghalni. És ha segítetek, akkor leszek olyan erős, hogy elpusztítsam Voldemort lélekdarabjait.
Egyre erősödött a hangja, ahogy magabiztosabb lett.
- És ha megerősödök, kiállok Voldemort ellen. Magamért és a varázslóvilágért.
Lupin mellélépett és szorosan megölelte.
- Büszke vagyok rád – suttogta a fiú hajába.
- Mr. Potter. Harry – igazította ki magát – Maradjon itt a következő tanévre. Mindannyian azon leszünk, hogy segítsünk, és biztos vagyok abban, hogy kedvelné az új SVK tanárát is – mosolyodott el halványan McGalagony igazgatónő.
Harry felkapta a fejét és reménykedve nézett Lupinra, aki mosolyogva, büszkén bólintott.
- És szükségünk volt egy új bájitaltan tanárra is, mivel Lumpsluck professzor csak azzal a feltétellel vállalta el a Mardekár ház házvezető szerepét, hogy csak az alsóbb évfolyam tanítását látja el.
- Kit talált erre a szerepre igazgatónő? – kérdezte elkomolyodva Harry. Ron bosszúsan húzta össze szemöldökét.
- Őt is ismered már – válaszolt Lupin. – Peter Knight vállalta az ötödik, hatodik és hetedik évfolyam tanítását.
Harry nyelt egyet, és ránézett az idősödő professzorasszonyra.
- Mit jelent ez valójában? – kérdezte, és gyomra összeszorult, miközben felkészült a válaszra.
- Még nem beszéltem Perselusszal, de azt hiszem, kész időnként átvenni az unokatestvére szerepét.
- Időnként? – kérdezett vissza Ron, megelőzve ezzel Harryt.
- Időnként – bólintott az igazgatónő komoran.
- Én pedig – szólt közbe Mardekár -, készen állok arra, hogy átadjam azt a tudást nektek, amit az elmúlt ezer év alatt felhalmoztam.
Harry és Ron összenéztek.
- Még meg kell beszélnünk Hermionéval is.
Az igazgatónő megadóan biccentett, majd Ron felé fordult.
- Még nem volt módom átadni a szülei üzenetét.
- Igen? - Ron szemei összehúzódtak az aggodalomtól. Az igazgatónő az asztalához sétált, és egy összekötött pergament adott át a meglepődött fiúnak.
Remegő kézzel bontotta ki, és futotta át a tartalmát. A levél végére érve, arca egy csapásra felderült, és boldogan csapott Harry vállára.
- Maradunk – közölte boldogan. – Legalábbis még pár napig. Anyáék üzenik, hogy ne menjünk sehova, mert három nap múlva itt rendezik az esküvőt a Roxfortban. Most kapták meg az engedélyt a Minisztériumtól és a Felügyelő Bizottságtól.
- Ez nagyszerű hír – karolta át barátja vállát boldogan Harry, majd egyből el is komorodott. – Akkor essünk túl a dolgokon. Pitonnak mielőbb el kell innen tűnnie. Hamarosan túl nagy lesz itt a nyüzgés.
- És nem sokára megérkezik Alastor is. - McGalagony közbeszólása, Ront is kijózanította egy pillanatra, majd megrántotta a vállát.
- Akkor majd használja a köpenyt.
- Ron, Rémszem Mordon átlát a láthatatlanná tevő köpenyen. Pitonnak addigra el kell menni innen. Egyébként sem hiszem, hogy Voldemort még sokáig nélkülözné.
Némán néztek egymásra pár pillanatig, amikor a semmiből egy meglepően nagy testű fekete holló jelent meg és repült be az ablakon, csőrében egy darab papírral. A meglepett Harry kezébe ejtette a papírfecnit, majd egy károgás kíséretében eltűnt.
- Mi volt ez? – döbbent le Ron, de Harry már hangosan olvasta is az üzenetet.
- „Megtettük az előkészületeket, várlak a szobámban."
- Szóval ez volt Piton patrónusa – szólt halkan az ablak felé nézve. Remus és McGalagony bólintott.
- Hát a denevér jobban illene hozzá – jegyezte meg Ron szemtelenül.
- Menjünk inkább – sóhajtott Harry, felkapta a pólója maradványaiba csavart kannát, és elindultak a pince felé.
- Vedd ezt fel – nyújtott Piton egy maszkot és egy pár sárkánybőr kesztyűt Harrynek. – Ez egy szúrós szagú egyveleg, és égési sérüléseket is okozhat.
Mindannyian ott álltak a férfi hálószobájában. Az eltelt időt a férfi nem töltötte haszontalanul. Amellett, hogy összeszedte a királyvíz alapanyagait, szobája is megváltozott. A labor és a hálószoba közötti falat eltűntette, helyette átlátszó, erős üvegfal húzódott. Harry gyomra parányira zsugorodott. Erővel nyugtatgatta magát, míg megpróbált mélyeket lélegezni. Magában már eldöntötte, hogy nem hagyja el a helységet, míg meg nem győződik, hogy a lélekdarab biztosan el nem pusztul, de nem tudta, hogyan fogadják majd a többiek a döntését.
Lassan vánszorgott az ajtó felé, maga elé engedve mindenkit, azzal a szándékkal, hogy utolsónak marad, és bezárja az ajtót a többiek után, akik összegyűltek az üvegfal előtt. Hermione a fiú mellé somfordált és vállára rakta a kezét.
- Fogadni mernék, hogy neked eszed ágában sincs kimenni a szobából. Így van? – kérdezte halkan, karba tett kézzel.
Harry ránézett a borzos hajú lányra és zavartan elvigyorodott.
- Túlságosan jól ismersz. Nincs választásom, de nektek nem eshet bajotok - ölelte meg röviden a lányt, és reménykedett benne, hogy ezzel elejét veszi a veszekedésnek. Nem volt szerencséje.
- Harry Potter! – csattant fel mérgesen Hermione. – Megbeszéltük, hogy együtt csináljuk végig. Úgy látszik, még mindig nem ismersz elég jól, ha azt hiszed, hagyom, hogy itt maradj egyedül a horcrax-szal.
Mindenki felkapta a fejét, és Ron is közbe szólt.
- Hermionénak igaza van, Harry. Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy közünk bárki – nézett fintorogva Piton felé – hagyná, hogy teljesen egyedül csináld végig.
- Ez az én keresztem – kezdte a földet fikszírozva -, és nem akarom, hogy valakinek baja essen. Kérem… – nézett esdeklően a többiek felé, de már mindenki ott állt mellette.
- Szó sem lehet róla – zárta le a vitát az igazgatónő. – Túlságosan veszélyes lehet.
A fiú sóhajtott, de feladta az ellenkezést.
Az előkészített üst mellé lépett, és bal kezével lassan letekerte a jobb kezében tartott kannáról az elhasználódott pólót. Már csak a kanna fülét tartotta a kezében a ronggyal összefogva. Összeszedte minden bátorságát, és szép lassan beleeresztette az üstben levő folyadékba Hollóháti Hedvig kannáját.
Megfeszített vállal várták, mikor történik valami. A kanna félig elsüllyedt az egy rész salétromsav és három rész sósav elegyében. Harry az orra elé emelte a Pitontól kapott maszkot, miközben a férfi a többiek felé is nyújtott egy-egy darabot. A levegő megtöltötte a szúrós szag, de azon kívül még mindig nem történt semmi. Harry kezdett megnyugodni, mikor az üstbe nézve azt látta, hogy a kanna kezdi elveszteni alakját és egy lágy masszává áll össze.
Már éppen leeresztette pálcáját, mikor az üstből félelmetes sikoly hallatszott és egy halovány alak emelkedett ki belőle. Arca eltorzult a fájdalomtól, ahogy megpróbálta elhagyni börtönét. Valamiért azonban nem sikerült neki, és a kísértetszerű lény alsó végtagjai az üstben rekedtek. Harry lassan végigmérte a Dumbledore merengőjéből már jól ismert alakot, amely most elszántan küzdött a szabadulásért. Fejét dühösen szegezte a vele szemben álló alakokra.
- Mit tettetek velem? – sziszegte a fájdalomtól rekedt hangon. – Azonnal engedjetek el! – parancsolta mérgesen.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsolgass, Tom – találta meg a hangját Harry.
Az üst felett lebegő alak néhány, Harry számára ismeretlen szót mormogott az üst felé, mire a kanna nem olvadt tovább, és a lény fájdalma is szűnni látszott. Voldemort kitisztult szemmel bámult a többiekre, majd elsötétült a szeme.
- Perselus! – szólt a fekete hajú férfihoz, aki eddig meghúzódott a háttérben. – Azonnal eressz el. És a saját érdekedben remélem, kellő magyarázattal szolgálsz, mit keresel itt két volt griffendéles és egy csapat kölyök között.
Szeme megakadt a McGalagony mellett lebegő szellemen, és elkeskenyült szemmel méregette.
- Mardekár Malazár? – sziszegte párszaszóul.
- Ahogy elnézlek Tom, meglehetősen nagy bajban vagy – bólintott felé a szellem.
- Miért nem szabadítasz ki?
- Nézz rám Tom! – rázta meg a fejét fejcsóválva Malazár. – Csak egy szellem vagyok. Ha akarsz valamit, magadnak kell elérni.
- Mégis kiket hoztál a nyakamra Piton? – fordult ismét alattvalójához.
A férfi elsápadt, és előlépett.
- Senki sem segíthet rajtunk kívül – szólt közbe nyugodt hangon Harry, és Piton mellé lépett.
- Ki vagy te kölyök, hogy így mersz velem beszélni? Van fogalmad róla, ki vagyok?
- Jelen pillanatban egy nagy nulla – lépett elő Ron, pálcáját a kezében tartva. – Petrificus Totalus!
Voldemort sziszegő hangon felkacagott.
- Ostoba! Rám nem hatnak az ilyen olcsó mutatványok.
Harry és a többiek elképedve nézték, hogy a szellemalaknak Ron varázslata után sikerült kiszabadítania az egyik lábát.
- Idióta! – sziszegte Piton halkan, méregtől elfúlt hangon.
- Szóval így állunk? Elárultál! Ezért még megfizetsz! – nézett vöröslő szemekkel Pitonra az előttük lebegő alak. Harry döbbenten vette észre, hogy a szellemszerű, eddig halványan derengő Voldemort egyre fényesebb lesz, és kezd testet ölteni. Testén égésfoltok nyomai látszottak, de lába eleven húsnak látszott, ahogy a maró folyadék szétégette. Komoly fájdalmat okozhatott, de a varázslóvilág rémén már nem látszottak ennek nyomai. Szerencsére még mindig nem tudott menekülni az üst fogságából, különben komoly bajban lettek volna.
- Tartsd szóval! - Az eddig mögötte álló Hermione halkan, száját alig mozgatva súgta oda Harrynek. Lassan eloldalgott Lupin és McGalagony mögé úgy téve, mint aki teljesen megrémült az előtte levő alaktól.
- Harry Potter vagyok – vonta magára Voldemort figyelmét a fiú.
- Potter? Lily Evans Potter fia? – kérdezett vissza érdeklődő arcot vágva Voldemort, és Piton felé nézett. – Ez érdekes…
- Igen Nagyúr! – válaszolta szemlesütve a férfi. – Ő az.
- Szóval mégis sikerült őt megszerezni magadnak. Mi van Potterrel? – kérdezte durván, újra a fiú felé figyelve.
Remus halkan felmordult, és tett egy lépést Harry felé, de McGalagony egy mozdulattal megállította.
- Meghalt – a fiú helyett gúnyos hangon Piton felelt. – Nem sokkal a fiú születése után - tette Harry vállára a kezét, magához húzta, és egy röpke, figyelmeztető szemvillantást küldött felé.
Harry megértette a felé küldött figyelmeztetést. Könnyedén Piton mellkasához dőlt és bólintott.
- James Potter halott. – Semleges arcot vágott és Piton felé küldött egy kényszermosolyt. – Maga ölte meg, mert az útjában állt. – nézett ismét Voldemortra. Sikerült úgy válaszolnia, hogy hangjában nem hallatszódjon a fájdalom legkisebb jele sem.
Voldemort gyanakodva figyelte őket.
- Szóval elérted, amit akartál, Perselus. Mi ez a színjáték akkor? Eresszetek el, és térdeljetek uratok lába elé.
- Nem tehetjük. – Piton és Harry megrázta a fejét.
- Ne játssz velem Perselus, mert megbánod.
Hermione közben a McGalagony mögött asztalról elvett láthatatlanná tevő köpeny rejteke alatt Voldemort mögé lopózott, és az üst mellett álló asztalon levő üveg tartalmát egyenesen a kannára zúdította. A kanna felsistergett, és végre teljesen elmerült a folyadékban. Voldemort kétségbeesetten próbált kiszabadulni, de az olvadó arany egyre jobban magával húzta.
Harry kihúzta magát Piton kezei közül és fenyegetően tornyosult a zsugorodó Voldemort felé.
- Megölte a szüleimet! – szólt sziszegő hangon. Nem hagyom, hogy túl sokáig élvezze már a gyilkolást. Megteszek mindent, hogy elpusztítsam.
- Már nem árthat neked – szólt halkan Piton. Voldemortnak már csak az arca látszott ki az üstből.- Aboleo Corpus Corporis! – mutatott rá pálcájával. Voldemort egy utolsó sziszegő hang kíséretében eltűnt. Az üstben nem maradt más, csak az összeolvadt kanna maradványai.