14. Fejezet.
Azkaban
Harry felszisszent.
- Ki akarja szabadítani Malfoyékat. Azonnal értesíteni kell a Rendet – fordult Remus felé. – Tud valami konkrétumot? – kérdezte Pitont.
- Nem túl sokat. A hajnali órákra tervezi, körülbelül 20 emberrel. Ő maga is ott lesz – tette hozzá alig hallhatóan.
Harry elfehéredett, és ökölbe szorította a kezét.
- Hogy az a… - morogta a fiú. – Maga is ott lesz? – kérdezte enyhén remegő hanggal.
- Én nem, de… - Piton tétovázott néhány pillanatig, majd kibökte. – Draco igen…
Harry úgy fordította a tükröt, hogy az Remus felé nézzen. Elsötétedett arccal nézett maga elé.
„Szóval csak ezért szól… Meg akarja menteni a drágalátos mardekárosát" – gondolta keserűn. „Nem is ő lenne…" – Közben azért az agya lázasan járt… értesíteni McGalagonyt, a Rend… Aurorok… támadás… Voldemort nem járhat sikerrel.
Újra közelebb húzódott Remushoz, hogy ő is lássa a másik felet. Lupin közben izgatottan tárgyalta Pitonnal a lehetőségeket, és egyre elkeseredettebb arcot vágott.
- Van valami tervük? – vágott közbe szemtelenül a fiú. – Ha jól sejtem, nincs túl sok időnk. Remus, megtennéd, hogy szólsz McGalagonynak? Értesíteni kell a Főnix Rendjét. Lehet, hogy Mordonnak van valami használható ötlete. Esetleg a minisztériumi aurorok is segíthetnének. Nem engedhetjük, hogy kiszabaduljanak.
- Harry, Voldemorttal szemben nincs esélyünk – fogta meg a kezét Remus. – Nem hiszem, hogy tehetünk valamit…
- Nem… hát nem érted? Legalább 8 halálfalót akar kiszabadítani. Nem engedem… Azok mind ott voltak, amikor Sirius… - nem tudta befejezni.
Harry most már minden ízében remegett, és nem is próbálta titkolni.
- Harry, kérlek, nyugodj meg… - érintette meg a fiú vállát. - Tudom, mit érzel, hidd el, én tudom…, de értsd meg, felelőtlenség lenne odaküldeni embereket, meghalni…
Lupin csendes szavai nem várt hatást eredményeztek. Harry kihúzta magát, lerázta magáról a férfi kezét, és határozottan bólintott.
- Jó. Akkor én megyek.
- Nem, nem engedem! – rázta meg erőteljesen Lupin. – Szó sem lehet róla. Túl veszélyes!
- Muszáj…, te is tudod… – csökönyösködött csendesen. – Meg kell tennem. Szembe kell szállnom vele. Ha én lefoglalom, nektek lesz időtök megakadályozni a szökést.
A tükör másik oldaláról gúnyos nevetés hallatszott.
- Potter, te sosem változol… Ideje felhagynod a Griffendéles hősködési mániáddal, Potter. Nem azért mondtam el ezt az egészet, hogy felelőtlenül odarohanj, és elronts mindent. Mit gondolsz, kire fog gyanakodni a Nagyúr elsőként, ha valami balul üt ki a tervében?
Harry elhallgatott, de legbelül nem tudta elfogadni, hogy a férfinek igaza van. Képtelen volt felfogni, hogy talán órákon belül kiszabadul jó pár halálfaló, akik hálájuk jeléül még elvakultabban fogják szolgálni Voldemortot.
- Akkor minek szólt egyáltalán? – csikorogta mérgesen. - Van még valami? Vagy ez minden, amiről tájékoztatni akart? – morgott tovább. – Egyáltalán, hogy értesítette Petert?
- Semmi közöd hozzá – vakkantotta Piton, majd enyhültebben hozzátette – családi mágia.
- Ezzel az erővel közvetlenül engem is értesíthetett volna… – húzta fel a szemöldökét „vajon ezzel most mit kezd nézéssel".
Ha Harry arra számított, hogy Piton kiakad, és kiabál, tévedett. A férfi csak bólintott és tárgyilagos hangon közölte.
- Majd sort kerítünk rá… egyszer.
- Visszatérve az előző témához… - Harry megpróbált lehiggadni. - Maga szerint mégis mit kéne tennem? Visszafeküdni az ágyba, mintha semmit sem tudnék, és tudjam meg a holnapi – ránézett az órára – illetve a mai Prófétából, mi lett a támadás eredménye? Akkor egyáltalán nem ismer… - kesernyés kacajt eresztett meg. – Mi van, ha azt mondom, látomásom volt? Volt már ilyen, nem? Mordon itt járőrözik a Roxfortban. Már az is valami, ha legalább utánanéz…
- Neked nem látomásod volt, Potter – helyesbített Piton fáradtan. – Te álmodban beférkőztél a Nagyúr elméjébe, és az akkori jelent láttad.
- Tudom, mit láttam. – csattant fel a fiú – Akkor mondjuk, azt láttam, hogy Voldemort parancsot ad az Azkaban megtámadására. Így már jobb? Kérem…- fogta lágyabbra a hangját -, legalább próbáljuk meg. Ezzel magát sem sodrom veszélybe.
Piton láthatóan elgondolkodott, majd pár pillanat múlva bólintott.
- Innen úgysem tudlak megállítani… – mondta fagyosan – Lupin meg úgyis annyira el van tőled olvadva, hogy azt teszi, amit mondasz neki… Jellemző…
- Perselus – szólt figyelmeztetően Remus -, most már elég. Köszönjük az információkat. Én megyek Minervához és Mordonhoz. Harry, te itt maradsz, és nem mozdulsz. Világos? Perselus, te is pihenj le. – egy ideig némán nézte Piton fáradt arcvonásait, majd felsóhajtott. – Tehetünk érted valamit?
A tükörben lévő férfi szeme megrebbent, egy pillanatra tágra nyílt, majd újra kiismerhetetlenné vált.
- Nem tehettek értem semmit… - rázta meg a fejét lemondóan.
- Én is ott leszek. Megpróbálok vigyázni Mr. Malfoyra – suttogta halkan Lupin.
Piton szeme megvillant.
- Miért?
- Te is megtetted Harryért. Tartozom ennyivel – vonta meg a vállát. Harryhez fordult. – Feküdj le, és próbálj pihenni. – Egy pillanatra megszorította a fiú vállát, majd határozott léptekkel megfordult, és elhagyta a szobát.
Harry csak nézte a távozó férfi után becsukódó ajtót, és tudta, képtelen lenne bármit is mondani.
Piton szó nélkül figyelte a jelenetet, majd cinikusan megjegyezte.
- Fogadj szót…
Harry végre félrenézett az ajtóról, egyenesen Piton szemeibe. Szólni, nem szólt egy szót sem, csak nézték egymást. Harry nem érezte, hogy Piton legilimizálni akarná, mégis érezte a másik férfi mágikus erejét, valahol a fejében.
Tükörrel a kezében nyúlt el a takaró alatt. Valami miatt képtelen volt elvenni tekintetét a férfiről, bármennyire is akarta. Megfeszült az erőlködéstől, amikor valahol az agya legmélyén meghallotta a férfi halk, nyugodt hangját.
- Aludj!
Harry szemei lassan lecsukódtak, keze az oldala mellé esett.
- Viszlát – nyögte utolsó erejével, majd belehullott a mindent beburkoló sötétségbe.
Piton még nézte pár percig az alvó gyereket, majd megkönnyebbülten szakította meg a kapcsolatot a másik tükörrel.
Három csónak ért partot egy sziklákkal tarkított kopár szigeten. A csónakokból kiszálló alakok hangtalanul lépkedtek egy magas, vékony alak nyomában. Arcukat maszk fedte, fejüket csuklya borította. Némán kapaszkodtak a sziklaszirtek között magasodó erőd felé. Ellenállás nélkül jutottak be az épületbe, ahol azonnal szétszóródtak. Az első csoport jobbra indult, lefelé a lépcsőkön, a második hat ember a bal oldali lépcsőkön felfelé araszolt, míg a maradék hat egyenesen előre lopakodott. Zajt nem ütöttek, a lélegzetüket is visszafojtották.
Az alagsorba érve, megtorpant az első csoport vezetője, és körülnézett.
- Tietek 23-as és a 28-as cella – mutatott a hozzá legközelebb eső két alakra.
A tietek 40-es. Mi erre megyünk. Öt perc múlva találkozó a bejáratnál. Aki nem lesz ott, itt marad. Ne hibázzatok, különben… - csak bólintást kapott válaszul.
A másik csapat néma csendben tette a dolgát. Vezetőjük csak kézjelekkel irányította embereit, akik pálcával kezükben, azonnal elindultak a jelzett irányba.
A harmadik csoport vezetője szinte nem törődöm módra ment előre, kitűzött célja irányába. Még pálcáját sem húzta elő. Halk reccsenés hallatszott. Az elől haladó alak reflex-szerűen megpördült, és szembetalálta magát egyik kísérőjével, aki akkor emelte fel a lábát egy apró kődarabról. A férfi megdermedt, és ijedten összerázkódott. A vezető összehúzta szemöldökét, belehallgatózott a sötétbe, majd újra megindult előre. Az őt követő férfi alig hallhatóan felsóhajtott.
Az első férfi kivételével, mindenki némán osont el az egyik félig nyitott ajtó előtt, ahonnan halk beszélgetés szűrődött ki.
- Valamelyik nagyokos szerint támadás várható hajnalban – zsörtölődött a mély, álmos hang.- Tartsuk nyitva a szemünket… Mintha agyalágyultak lennénk.
- Ne morgolódj már annyit, Gibbson, inkább tedd a dolgod. A riasztó bűbájok úgyis idejében figyelmeztetnek minket.
A magas vékony alak szája kísérteties vigyorba húzódott. Halkan benyitott…
Két zöld villanás, és az őrök halottak.
Halk pukkanások zaja hallatszott az egyik bástya tetején. Egy maroknyi mágus sorakozott fel egymás mellé, és elszánt arccal indultak lefelé a cellákhoz. Egy recsegő halk hang figyelmeztető hangja érte utol őket.
- A dehoppanálásgátló bűbájt 15 percre oldottam fel. Mindenki tudja a dolgát.
A néma csendet, futó léptek zaja váltotta fel, amire felfigyelt az emeleten tevékenykedő csoport is. Halk szitkozódás után megszaporázták léptüket, felhagytak a rejtőzködéssel. Elérték a kívánt cellákat, ahol a rabok már feszülten várakoztak, mikor csatlakozhatnak társaikhoz.
- Bellatrix, örülök, hogy látlak… – szólt halkan egy csimbókos hajú, vékony alak. – Remélem, magaddal hoztad a pálcámat is.
- Rodolphus – biccentett felé a nő, és odadobott a férfi lába elé egy pálcát. – A tartalék… – tette hozzá leereszkedően.
- Felfedeztek minket, igyekezzünk – szólt egy harmadik hang is, majd a folyosó vége felé mutatott, ahol három állt pálcával a kezében.
Bellatrix azonnal mozdult, és pálcájából süvítve indult egy piros fénycsóva az egyik auror felé. A férfi azonnal pajzsot varázsolt maga elé, miközben arrébb lökte közvetlen mellette álló társát. Elkeseredett harc bontakozott ki. Az egyik halálfaló sziszegve kapott a vállához, de válaszul újabb átkokat küldött. A folyosó szűk volt, így nem volt túl sok lehetősége egyik félnek sem, hogy elbújjon. Átkok röppentek mindkét oldalról, de a három auror lassan hátrálni kényszerült. A szembenálló három halálfalóhoz csatlakozott még három, és a hátuk mögött is csattogó léptek hallatszottak. A három férfi arcáról egyértelmű elkeseredettség látszódott, de egyszerre bólintottak. Háromszoros túlerővel szemben nincs esélyük. Egyszerre hoppanáltak, kénytelen-kelletlen átengedve a teret a halálfalóknak.
Az alagsorban tevékenykedő hat halálfaló nem ütközött ellenállásba, Alig két perccel később, már felfelé haladtak kiszabadított társaikkal együtt.
Voldemort vezette csoport a főfolyosó végén kettévált. Ti hozzátok Macnairt és Roockwoodot a mi dolgunk Lucius és Nott.
Voldemort megállt az egyik cellánál. Pattintott ujjával, mire egyik követője szó nélkül elindult a távolabbi cella felé. Maga a Nagyúr elgondolkozva bámult a rács túloldalán térdelő alak felé. A mellette álló alacsonyabb varázsló öntudatlanul nyújtotta kezét a szánalmas férfi felé.
- Csalódtam benned Lucius – mondta fémhideg hangon a Nagyúr. – Mi akadályoz meg abban, hogy itt hagyjalak megrohadni életed végéig?
Az alacsonyabb varázsló lehúzta fejéről a csuklyát és a maszkot, és a vöröslő szemekbe nézett.
- Nagyúr, kérlek… megteszek bármit, amit csak kérsz…
Voldemort megvetően elhúzta a száját.
- Látod a fiad, Lucius? Könyörög az életedért. Milyen szánalmas…- metszőn nézte az apát és fiát, akik egymást nézték a rácsokon keresztül. – Nos, legyen. Még a pálcáját sem húzta elő. Kezének egy intésére a cella ajtaja kinyílt, és az idősebb Malfoy kiléphetett rajta.
Fia mellé lépett, és meghajolt ura előtt.
- Többet, nem csalódsz bennem, Kegyelmes úr!
- Abban biztos vagyok – hangzott a válasz.
A rövid közjáték alatt az elküldött másik halálfaló visszatért a kiszabadított Nott-tal az oldalán.
- Uram, aurorok vannak a közelben – mondta halkan.
Feleletül csak egy gúnyos bólintást kapott válaszul.
- Mordon ostobább, mint gondoltam. Feloldotta a hoppanálásgátló bűbájokat, ezáltal lehetővé tette számunkra a szabad távozást. Menjetek – szólt embereihez. – Te velem maradsz – húzta vissza a távozni szándékozó Draco Malfoyt. – Van még egy kis elintéznivalónk.
Lucius egy pillanatra kinyitotta a száját, mint aki mondani akar valamit, de a Nagyúr vöröslő tekintete belefojtotta mondanivalóját. Enyhe meghajlás után, halk pukkanással eltűnt.
Voldemort maga előtt tolta az enyhén reszkető Malfoyt, vissza a főbejárat felé. Két csatlós és Draco Malfoy kivételével mindenkit elküldött maga mellől. Az emberek futva távoztak a tengernél hagyott csónakokhoz. Maga a Nagyúr a bejárattal átellenben megállt egy kőfal előtt.
- Tudod a dolgod… – sziszegte oda a fiúnak, és halk ismeretlen nyelven kántálni kezdett. A két ottmaradt halálfaló, Avery és Bultrode a bejárat kétoldalán kivont pálcával őrködött.
Voldemort varázslata nyomán a kőfal előbb halvány vörös színre váltott, majd megmozdult és egy fém tolóajtó körvonala tűnt fel.
Draco kidülledt szemmel bámulta a varázslatot, majd egy halk hangra hirtelen pálcát rántott, és oldalra fordult.
A három odahoppanáló alak Lupin, Mordon és Tonks volt.
Harry levegő után kapkodva ült fel az ágyon, kezét sebhelyére szorítva hintázott előre-hátra.
Ránézett az órára, ami hajnali fél hatot mutatott.
Kezére nézett, jeleket keresett, amely tisztázza a gyilkosságok alól, pedig tudat alatt tudta, hogy az őrök meggyilkolása nem az ő keze által történt.
Csoszogva lépett be az apró fürdőszobába, és azonnal elkezdte súrolni a kezeit. Csak akkor hagyta abba, mikor azok már teljesen ki voltak vörösödve. Akkor jéghideg vízben megmosta arcát, megtörölközött és visszament az ágyhoz.
Most nézett először végig magán. Egy ideig még arra sem emlékezett, hogyan és mikor öltözött át pizsamába, de lassanként visszaúszott az emlékezetébe, hogy már akkor is pizsama volt rajta, mikor Piton beszélt vele.
Cipőjét ott volt az ágy előtt, de ruháit sehol nem találta.
„Ez Remus műve" – nézett végig magán újra. – Jaj istenem, Remus – nyögött fel halkan. – És Tonks, és Mordon… Felpattant, hogy elinduljon, hova is…, majd visszazuttyant az ágyra.
Erővel kényszerítette magát, hogy lenyugodjon. Lehunyta a szemét. Egyszer már hagyta, hogy érzelmei vezessék, és nem akarta, hogy meggondolatlansága, újabb szerette elvesztését okozza. „Szólok McGalagonynak" – döntötte el
Odalépett a férfi szekrényéhez, kivett belőle egy kopott köntöst, és gondolkozás nélkül magára öltötte. Feltépte az ajtót, hogy azonnal induljon, de az ajtóban szembetalálta magát Peterrel.
- Hova, hova? – érdeklődött halkan a férfi.
- Az igazgatónőhöz – szólt kurtán Harry és indult volna tovább, a férfi azonban visszahúzta és mélyen a szemébe nézett.
- Te mit…izé maga – kezdte.
Harry a felismeréstől majdnem összecsuklott.
A férfi szó nélkül megfordította a tátott szájú fiút, becsukta maga után az ajtót, és néhány pálcamozdulattal erős hangszigetelő bűbájt szórt az ajtóra.
Harry remegő térdekkel ült a kanapéra, kezét szorosan ökölbe szorította, és kitartóan szemlélte a cipőit. Szája megvonaglott, kinyitotta, majd becsukta. Képtelen volt megkérdezni, de a másik így is értette.
- Láttad. – Ez nem kérdés volt. Harry csak bólintott. – Mindent?
- Nem – válaszolt rekedt hangon a fiú. – Én voltam Ő. Megöltem az őröket, és kieresztettem Malfoyt. Éreztem a hatalmát, mindenre képes voltam… - Harry erősen összeszorította a szemét. Csak alig hallhatóan motyogta maga elé. - A végét nem láttam, csak míg ők – nem volt képes megnevezni őket – nem találkoztak Voldemorttal… velem… – Felnézett a férfire. – Próbáltam megmenteni őket, de azt hiszem megérezte a jelenlétem… és felébredtem.
Mindannyian…- a kérdés további része a semmibe veszett.
Piton megrázta a fejét. – Lupin és Tonks él, de mindketten megsérültek.
- Honnan tudja? – Harry hangja ellenségessé vált, tekintette megkeményedett.
- Nagyúr, Avery és Bullstrode – hangzott a tömör válasz. Harry felkapta a fejét.
- Malfoy?
- Elfogták.
Némán méregették egymást.
- Mit keres itt? – Harry megpróbált tiszta fejjel gondolkozni, és most döbbent csak rá, hogy ki áll előtte.
A férfi hátat fordított neki, és az egyik ablakhoz sétált.
- Szükségem van a segítségedre… – mondta hosszas hallgatás után a fogai között szűrve mondanivalóját.
- Szüksége Van Rám? – képedt el a fiú. Egy pillanatra elfeledkezett nyomorúságáról, és halkan felnevetett.
- Mi olyan mulatságos, Potter? – mordult rá a férfi, a válla fölött visszanézve.
Harry elkomorodott.
- Ha azt akarja, hogy szöktessem meg Draco Malfoyt, akkor rossz helyre jött… – sziszegte hirtelen felindulásában.
- Ne légy nevetséges, Potter. Természetesen nem azt akarom. Tudom, hogy úgyis képtelen lennél rá – mondta lekezelő gúnyossággal.
- Ha végre túl vagyunk az értelmi képességeim napi elemzésén, akkor mondja, mit akar, és tűnjön a fenébe – vágott vissza fásultan. – Még dolgom van.
A férfi végignézett rajta, de nem kommentálta a megjegyzést.
- Csak annyit akarok, próbálj meg utánajárni, mi van vele.
- Rendben – egyezett bele hirtelen a fiú. Kezével halántékát kezdte masszírozni, és nagyokat sóhajtott.
A férfi kutató pillantásokkal végigmérte.
- Nem is kérdezel semmit? Nem rád vall… - jegyezte meg végül halkan. Meglep, hogy még itt talállak, azok után, hogy mit láttál…
Harry megrántotta a vállát.
- Ad egy: gondolom, úgyis csak azt kapnám: Nem A Te Dolgod, Potter – utánozta a férfi hangját, majd felállt a kanapéról. Ad kettő: Nem A Maga Dolga… meg kell kérnem, hogy távozzon – szólt udvariaskodó hangnemben, de a végét erősebben megnyomta –mint mondtam, van egy kis dolgom.
- Minervával… – bólintott Piton. – Együttmegyünk.
Harry fejét elöntötte a lila köd.
- Szálljon le rólam – ordította. – Nem vagyok már pelenkás kiskölyök, hogy mindig mindenhova kísérgetni kelljen. Maga, pedig se nem a tanárom, sem a rokonom, hogy megmondja, mikor, mit tegyek!
- Valóban…, bár, ami a rokonságot illeti… – húzta el a száját.
- Felejtse el…- ám a férfi tekintete láttán magában tartotta a többi mondandóját, inkább elindult az igazgatói iroda felé.