Mielőtt a fejezet elkezdődne, előre bocsátom, hogy senki hitét nem szándékozom megkérdőjelezni, sem megbántani.
És mielőtt plagizálással vádolnátok elmondom, hogy a fejezet alapja valóban nem saját fejemből pattant ki. A "sátán lepléről" sok találgatás folyik, és több féle történetet hallottam róla. Az alapötletet az egyik kedvenc íróm Leslie L. Lawrence: Tulpa című könyve adta, de a továbbiakban a story más irányt vesz, ami már (remélhetőleg) nem fog megegyezni egyetlen más írással sem.
16. fejezet
Egy kis történelem
- Elég messze kezdem, hogy érthető legyek. Valamikor az Ókorban létezett egy hatalmas birodalom, amit Római Birodalomnak neveztek. Annak egyik távoli tartománya Júdea volt. Egy olyan nemzetség lakta, aki évszázadok, sőt évezredek óta mélységesen hitt a Messiás eljövetelében.
Harry megrökönyödve nézett a tanárra, de nem szakította félbe a monológot.
- Az időpont lényegtelen, de végül is megszületett az a férfi, akit most Jézus néven ismer mindenki a világban. Amit kevesebben tudnak, az, hogy vele egyidőben megszületett a Gonosz is, a Sátán fia. Ahogy Jézus prédikált a tanítványainak és az embereknek, úgy a Sátán fiának is meg volt a maga kis tábora és hallgatóközönsége, és ahogy Jézus Krisztus feláldozta magát a kereszten, úgy a Sátán is feláldozta a fiát ugyanolyan módon, ugyanazon a nap, ugyanott...
Ez volt az a pillanat, amikor Harry nem bírta tovább, és hogy felhívja magára a figyelmet, jelentkezett, mintha az iskolában lenne.
- Öhm, valami nem stimmel. Tudnánk róla, ha aznap még valakit keresztre feszítettek volna – ellenkezett halkan.
- Ami azt illeti, tudunk is – bólintott a férfi, és vizslató szemmel meredt Harryre, aki érezte, hogy a férfi választ vár a kimondatlan kérdésére, így elgondolkodott, majd még hitetlenebb arcot vágott, mint eddig.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy… - a válasz olyan mértékben tűnt lehetetlennek a fiú számára, hogy be sem tudta fejezni, de Piton így is értette.
- Pontosan. Az egyik lator a Sátán fia volt. És itt kezdődik számunkra a történet izgalmasabb része. Bár az előbb azt mondtad, nem hallottál soha a Szentföldről, ezt erősen kétlem. Mágiatörténet órán egészen biztosan hallanod kellett Arthur király és a Szent Grál történetét, de a muglik is ismernek ilyen történeteket – Harry elvörösödve bólintott, magában azonban átkozódott, hogy megint előbb járt a szája, mint az esze, ám Piton már nem foglalkozott tovább a témával. - Minket azonban nem érdekel sem a Szent Grál, sem más ereklye, amit Jézus Krisztus halála után az ereklyevadászok kereshettek volna, mégsem lényegtelen, milyen ereklyék után kutattak a kincskereső muglik és varázslók oly nagyon. Ugyanis mindaz a tárgy, ami fellelhető a Jézus „vonalon", megtalálható a sátáni „vonalon" is. Érthetőbben: Nincs fehér fekete nélkül, nincs jó gonosz nélkül. Ha a jó oldal tett valamit, biztos lehettél benne, hogy a sötét oldal is lekopírozta. Tehát, ha létezett Szent Grál, akkor megvolt ennek a „sötét" változata is. Minket mégsem ez a tárgy érdekel, bár kétségtelen, hogy nem lenne haszontalan. Létezett azonban még egy tárgy, vagy nevezzük inkább relikviának, amit a muglik Jézus létezésének legfőbb bizonyítékának tartanak.
Harry úgy érezte magát, mintha egy mágiatörténet órába csöppent volna, egy mugli történelemóra keverékével. A különbség mindössze annyi volt, hogy a fiú kifejezetten élvezte Piton előadását, és minden figyelmét a férfire fordította. Megpróbálta összekaparni azt az apró tudásmennyiséget, amit Binns óráiról felfogott, és hozzátette azt a még minimálisabbnak nevezhető ismeretét, amit a muglivilágban eltöltött idejében szerzett meg. A férfi arcát figyelve azon kapta magát, hogy koncentrálás közben olyan dolgok is eszébe jutnak, amikről azt sem tudta, hogy mikor vagy milyen körülmények között hallotta, most mégis teljesen világosak számára.
- A lepelre gondol… – kérdezte-mondta bizonytalanul.
- Valóban – bólintott Piton helyeslően. – Mit tudsz róla? – bukott ki belőle a nebulót vizsgáztató tanár.
Harry elszégyellte magát.
- Nem sokat – motyogta halkan. – Ebbe csavarták Krisztus testét, mikor levették a keresztről. Azt nem tudom, hogy került Európába, de valahol Olaszországban őrzik, ha jól tudom.
- Valóban. A leplen tényleg kimutatható egy megfeszített férfi testlenyomata. Körülményes és hosszadalmas úton jutott vissza Európába. Míg a muglik csak sejtik, illetve hiszik, mi varázslók bizton tudjuk, hogy a torinói leplen – mert ott őrzik - Jézus Krisztus testlenyomata látható.
- Ezek szerint – szúrta közbe izgatottan Harry -, létezik egy másik lepel is, amelyikbe a Sátán fia volt eltemetve. És arra gondol, hogy ezt akarja Voldemort? De hát miért? Minek? Hiszen ez csak egy legenda…
- Mint minden legendának, ennek is van némi alapja. A mágus tudósok, akik megvizsgálták a torinói leplet, egyértelműen megállapították, hogy a lepel különlegesen erős mágikus energiával bír. Bárki, aki használni akarná, és tudná is, hogyan kell, olyan erővel rendelkezne, amellyel senki más. Bárkit mondtam ugyan, de valójában ez mégsem igaz, legalábbis ebben a formában. Csak olyan valaki használhatná, aki teljesen jó szándékú, ártatlan és romlatlan, és csakis tiszta célra. És mindössze egyetlen esélye van. Még csak az sincs kikötve, hogy az illető varázsló legyen. És ennek is megvan a sötét változata. Szerintem a Nagyúr ez után kutat. Képzeld csak el, milyen hatalomra tehetne szert, ha képes lenne a használatára. Amit elmondtam, annak a nagy része természetesen csak feltevés, de ha van egy kis esély arra, hogy mindez igaz, nem engedhetjük, hogy elérje a célját.
Harrynek eltartott egy ideig, míg megemésztette az elhangzottakat.
- Nem értem – csóválta a fejét végül – Ez így egyszerűen nem logikus. Miért akarná Voldemort, hogy minderről tudomást szerezzek? Már több mint egy éve, hogy nem éreztem őt a fejemben. Nem, mintha hiányzott volna. – húzta el a száját, és gépiesen megdörzsölte sebhelyét. – Sosem szereztünk volna tudomást a tervéről, ha nem látom, mit csinál az Azkabanban. És abban biztos vagyok, hogy akarta, hogy lássam. Miért hagyta volna abba az okklumenciát? Kell, hogy legyen valami célja ezzel – győzködte saját magát is -, csak még nem tudom mi az…
Piton elgondolkodva nézett maga elé. Időnként a mellette ücsörgő, gondterheltnek látszó fiúra nézett, megcsóválta a fejét, majd sóhajtott egyet. Pár perc múlva Harry nem bírta tovább sem a sóhajtozást, sem a fejcsóválást és felmordult.
- Nyögje már ki… látom, hogy akar valamit mondani.
- Nem fogsz örülni neki – sóhajtotta halkan -, de ha jól ismerem a Nagyúr észjárását, akkor ez egy erődemonstráció. Meg akarja mutatni a hatalmát. Neked! Hogy lásd, kivel állsz szemben.
- Pontosan tudom, kivel… – pattant fel idegesen a kanapéról. - Egy őrülttel.
Fel-alá járkált az apró szobában.
- Ha belelátsz a fejembe, Voldemort, pontosan tudod, mit gondolok rólad… – kiáltotta tehetetlenségében. – És csak, hogy tudd, mindent megteszek, hogy megállítsalak!
Ááhhhh - hirtelen felnyögött, és fájdalmában térdre esett. Fejéhez kapott, majd kínjában összeharapta a száját. A fájdalom hamar elmúlt, és Harry megkönnyebbülten sóhajtott fel. Feltápászkodott a földről, és szégyenkezve nézett a mellette álló férfire.
- Hát… azt hiszem, tudja, mit gondolok róla… és nem nagyon tetszik neki – dünnyögte az orra alatt.
Piton ránézett a fiúra és elhúzta a száját.
- Mondhatjuk… Hát azt már biztosan tudjuk, hogy figyel rád. Azt hiszem, kénytelen leszel állandóan alkalmazni az okklumenciát, és kevésbé kimutatni az érzelmeidet. Ellenkező esetben kénytelen leszel gyors búcsút mondani minden barátodnak.
- A francba! – roskadt le a kanapéra kétségbeesetten. – Akkor sem értem… Képes volt egy évig békén hagyni. Most meg újra kezdődik minden elölről. Ráadásul, most ő érzi az én hangulatváltozásaimat, és nem fordítva. Remek…
- Hagyd abba a nyafogást, Potter! Ez nem méltó egy griffendéleshez. – A megrovó cinikus hang megtette a hatását, és Harry abbahagyta az önsajnálatot.
„Meg kell nyugodnom" – mondogatta magában.
- Hogyan tovább? – kérdezte fennhangon. – Van valami terve? És Malfoy?
- Draco az én dolgom, vele nem kell törődnöd…
- És legalább tudja, merre találja?
Piton bólintott.
- Ismerem azt a helyet…
Harry nem mert tovább kérdezősködni, inkább témát váltott.
- És mikor nézünk körül az Azkabanban? – kérdezte, de már a lehetőségtől is végigfutott a hátán a borzongás.
- MI nem nézünk körül sehol – hangsúlyozta a férfi. – ÉN megyek oda, és nézek körül egyedül.
- És még nekem mondja, hőskomplexumom van. – morgott a fiú. – Oda akar menni egyedül az aurorok közé, akik azonnal tárt karral fogadnák, és el sem engednék? Ezt nem mondja komolyan… legalább vigyen magával valakit…
- Igazán megható, hogy ennyire aggódsz a biztonságomért, de elárulom, tudok vigyázni magamra, úgyhogy egyedül megyek.
- Gúnyolódjon kedvére, ettől még nem változik a véleményem. Van még valami, amit meg kell beszélnünk? Még bemennék Remushoz a Mungóba…
- Egy pillanat, és mehetsz. Bár, hogy ki a felelőtlen, arról beszélhetnénk. Ha jól értem a mondandód, egyedül óhajtasz menni az Ispotályba. Szerinted, ez nem veszélyes?
Harry elmosolyodott. Ez a már ugratás szintű zsörtölődés jól mutatott Pitonnál. És még humora is van, igaz néha elég szarkasztikus…
- Majd vigyázok a bőrömre, jó?
- Rendben. Már csak egy dolog van hátra. A Nagyúrtól új feladatot kaptam. – Piton arca elkomorodott, amitől Harrynek hirtelen nagyon rossz előérzete támadt.
- Miért gondolom, hogy nem fog tetszeni a mondandója?
- Megérzésed nem csal. Azt a feladatot kaptam, hogy vegyem át Peter helyét a Roxfortban, így könnyen a közeledbe jutok. A következő lépésként pedig elvihetlek a Sötét Nagyúrhoz.
- Meg kell ölnie Petert? – nyögött fel Harry. Újra hatalma alá kerítette – ma már nem először a kétségbeesés. – Ugye nem?
- Nem szükségszerű – válaszolt vontatottan Piton, és jelentőségteljesen összeráncolta a homlokát.
- Tehát imperius átok – vonta le a következtetést Harry. – Meddig kapott rá határidőt?
- Még van egy kis időnk. A legközelebbi roxmortsi kimenőnapon kell megejteni a cserét.
- Tehát van durván egy hónapom, mielőtt meglátogathatom Voldemortot. Remek… egyéb jó hír? Gondolom, ezt tartogatta utoljára. Egyáltalán, Peter tudja már, mi vár rá?
- Ne légy bolond, Potter! Természetesen eszem ágában sincs téged a Sötét Nagyúr elé vinni, és nem áll szándékomban megölni Petert sem. Miután van egy hónapunk, gyorsan kell lépnünk. El kell menni a kiszemelt helyekre is, megnézni van-e valami jel, ami horcrux nyomára utal.
- Árvaház, Denem Kúria, Burke ház, Hepzibah Smith – sorolta fásultan Harry. Valahogy elmúlt minden jókedve, s nem volt más vágya, mint egyedül maradni. – Szólok Hermionénak és Ronnak, nézzenek utána a Smith örökösöknek.
- Én meg körülnézek a Zsebpiszok közben és a Burke ház környékén.
Harry már éppen hoppanáláshoz készült, mikor Piton megállította.
- Jó lenne, ha minél kevesebb ember tudná, amit elmondtam. Valószínűleg áruló van a Rendben…
Este egy üres tanterembe húzódva mesélte el a barátainak Pitontól hallottakat.
Hermione értőn bólogatott, és Ron is elszörnyülködve gondolta végig, mi van, ha igaz Piton feltevése.
- Remusnak is elmondtad? – kérdezte végül Hermione.
- Dehogy, még csak az kellett volna. Igaz, már sokkal jobban néz ki, mint pár napja, de még szörnyen gyenge. És még most sem tudom, mi történt velük pontosan. Schacklebolt nem mondja el, Pitontól meg elfelejtettem megkérdezni.
- Nem csoda. –dünnyögte Ron az orra alatt.
Hermione, aki metszőn fürkészte Harryt, mióta az visszatért a Roxfortba, megkérdezte.
- Mit titkolsz még, Harry? Ne tagadd – emelte fel egy kicsit a hangját -, látom rajtad.
- Jól van, jól van… túl jól ismersz… – morgott a fiú játékosan, és halkan beszámolt Piton feladatáról is, amit korábban titkolni próbált.
- Akkor nem vesztegethetjük sokáig az időt. Én Ronnal együtt holnap beülök a könyvtárba, de neked ma még lesz egy utad.
- Utam? – Harry megrökönyödött. – Hova?
- Természetesen McGalagony igazgatónőhöz – szigorodott el a lány arca. – Be kell neki számolnod erről. Ugye nem akartad előle elhallgatni?
- Nem tudjuk, kire gondolt Piton, mint áruló – ellenkezett Harry, de hozzátette. – Persze nem McGalagony az…
- Pont azért kell elmondanod. – Látva Harry arcát, megtoldotta. – Ha te nem mondod el, majd én megteszem.
Harry feszengve adta elő Piton elméletét, és utolsó megjegyzését egy lehetséges árulóról a Főnix Rendjében.
Tartott tőle, hogy a tanárnő nem veszi komolyan, mint ahogy a már korábbi években is előfordult. Ám a tanárnő ezúttal komolyan vette.
- Köszönöm a figyelmeztetést, Mr. Potter. – bocsátotta el ez kézmozdulattal Harryt. – Térjen vissza a klubhelyiségbe. Egy pillanat – állította meg az ajtó felé tartó fiút. – Holnapi napra is tervezi, hogy elhagyja az iskolát? – A nő hangja aggódónak tűnt.
- Nem – rázta meg a fejét. – Holnap a könyvtárban leszünk… - egy pillanatra felnézett az igazgatónő háta mögött lógó festményre, de a Dumbledore látszólag békésen hortyogott keretében.
Harry fáradtan dörzsölte olvasástól kivörösödött szemeit. Felnézett Hermionéra, Ronra és Ginnyre, akik ugyanolyan kimerültek voltak, mint ő. Ginny készségesen vállalta, hogy segít nekik anélkül, hogy bármit is kérdezne a „MIÉRT"-ről, amiért Harry őszintén hálás volt. Nem akarta a lányt bajba sodorni. Már két hét telt el, mióta Pitonnal beszélt, és azóta sem volt semmi eredmény. A roxforti levéltárban nem találtak semmi kézzelfoghatót. Hermione folyamatos levelezésben állt a Londoni és az Edinburghi Levéltárral. Minden szabadidejüket a keresgélésre fordították, miközben a tanulás és a házi feladatok elvégzése mellett, elkezdődött a kviddics edzés is, ami hármukat is közelről érintette. Ráadásul Lupin távollétében mindig valamelyik – éppen szolgálatot kívüli - iskola körül járőrködő auror vette át a férfi óráit, akik egytől egyik hivatásának érezte, hogy Harry Potter harci technikáját tökéletesítse, illetve bemutassa rajta a soron következő varázslatot. Különösen Hestia Jones volt az, aki előszeretettel demonstrálta rajta a különböző átkok hatását, és az ellenük hatásos védekezést. Harry eleinte még élvezte is, de ahogy egyre fáradt, türelme is alábbhagyott. Ron sokszor viccelődött vele, de az első hét elteltével belátta, ez már kicsit rémálomszerű. Harry már alig várta azt a pillanatot, mikor Remus újra visszatér a katedra mögé. A férfi már elhagyhatta a kórházat, de jelenleg is a Roxfort gyengélkedőjén töltötte napjait. Harry legtöbbször ágya mellett írta meg a leckéit, hogy minél többet együtt lehessenek, aztán estefelé még egyszer átnézték azokat a feladatokat Hermionéval, amit nem értett. Nem terhelte a férfit gondjaival, helyette inkább mindenféle másról beszélgettek. Már el is határozták, hogy Halloweenkor együtt mennek Godric's Hollowba, hogy virágot vigyenek a Potter sírra. Harry nem is mert arra gondolni, hogy ő esetleg már nem is lesz akkora az iskolában.
És akkor ott voltak még az éjszakák is. Mostanában Harry nem vágyott az alvásra. Napközben képes volt uralkodni elméjén, de hiába volt minden próbálkozása esténként újabb és újabb rémálmok ébresztették éjszakánként. Szokás szerint kiürítette elméjét, ahogy tanulta, ám ez is kevésnek bizonyult. Egyik este a fáradtságtól, mikor már nem volt képes tovább elrejteni féltve őrzött emlékeit, Voldemort sikeresen hatolt be elméjébe, és meglátott egy emléket. Harry érezte a varázsló feltörő dühét, majd az azt követő kárörömöt. Azóta a Nagyúr emlékekkel „bombázta" Harryt. Félelmetes emlékekkel, a Nagyúr, az akkori gyerekkori Tom Denem életéből, még az árvaházi időszakból. Harry már tisztában volt vele, mivel és hogyan fenyegette meg Tom, két fiatal társát abban a bizonyos barlangban, hogy azok a sokktól beszélni sem tudtak sokáig. Sokáig visszhangzott fejében Voldemort diadalittas nevetése és fenyegetése: „nem sokára az enyém leszel te is…"
Harry ezekről az álmokról barátainak sem beszélt. Rendszerint úgy aludt el, hogy párnája csücskét a szájába vette, így tompította nyöszörgéseit. Ron pedig szokása szerint olyan mélyen aludt, hogy nem ébredt fel.
Most azonban érezte, muszáj valamit tennie.
Nézte a könyvek fölé görnyedő barátait, és eltolta maga elől a könyvét.
- Holnap el kellene mennünk az árvaházba, körülnézni. – szólalt meg halkan.
A többiek felnéztek rá.
- Találtál valamit? – kérdezte Ron.
- Nem, de képtelen vagyok tovább ölbe tett kézzel várni. Legalább nézzünk körül…
Hermione szó nélkül vizslatta Harryt, de zárkózott arca láttán nem kérdezett semmit, csak bólintott.
- Mindannyian megyünk? – Ginny teljesen izgalomba jött.
Ron hallani sem akart róla, hogy a húga is velük jöjjön, de Harry a lány könyörgő arca láttán képtelen volt neki nemet mondani.
- Megbeszélem McGalagonnyal. – Harry felemelkedett székéből, és egyenesen az igazgatói irodába indult.
McGalagony gondterhelten ült az íróasztal mögött, és az előtte álló jelentést olvasta.
„Merlin szakállára! Hogy mondom el ez Potternek!" – gondoltaborús hangulatban, és szája vékony vonallá húzódott.
Mielőtt azonban plagizálással vádolná
Az ajtón kopogás hallatszott, és egy „szabad" felkiáltás után belépett rajta Harry Potter.
Köszönöm a türelmeteket, és az eddigi kritikákat, véleményeket. Következő frissítéssel igyekszem készen lenni még Karácsony előtt. :-)
A véleményeket továbbra is szívesen várom.
Remélhetőleg jövő hét végén a "Mi lett volna, ha..." c. történet folytatódik, valószínűleg vasárnap.