17. Fejezet
Az alku
- Mr. Potter! – nézett fel az igazgatói székében üldögélő nő, miközben az előtte tornyosuló papírhalmokat félretolta. – Minek köszönhetem a látogatást?
- Jó estét igazgatónő! – köszönt Harry udvariasan, és a nő mozdulatára helyet foglalt az íróasztallal szemközt levő székben. – Én csak azért jöttem, hogy szóljak. Holnap elmegyünk egy kis felfedezőútra. Körülnézünk a Szent Ferenc árvaházban és környékén. Estére visszajövünk.
- Értem. – McGalagony beletúrt a hajába. A nő vontatott mozdulata felkeltette Harry figyelmét.
- Tanárnő, valami történt, igaz?
McGalagony halkan felsóhajtott, és bólintott.
- Perselus Pitont ma hajnalban elkapták az őrök az Azkabanban. Letartoztatták. Jelenleg is a Minisztériumban őrzik.
Harry előbb elsápadt, majd elvörösödött és felpattant a székből.
- Az őrült. Egyedül volt? – kérdezte ijesztő halkan, miközben fel-alá járkált az asztal előtt.
A nő csak bólintott, majd hozzátette.
- És Draco Malfoy is eltűnt. Valaki leütötte az őröket.
Harry halványan elmosolyodott, és bólintott. A szigorú arcú nő figyelmét nem kerülte el Harry pillanatra felvillanó öröme, de végül szó nélkül hagyta, mert háta mögött lógó festményből halk köhécseléssel Dumbledore alakja hívta fel magára a figyelmet.
Harry rögtön ott termett, és most már nem is tagadta aggodalmát.
- Professzor! Hallotta? Elkapták. Hiába mondtam neki, hogy ne menjen egyedül, nem hallgatott rám. Jellemző! Mindig a saját feje után ment. Most mit tegyek?
- Harry, nyugodj meg, kérlek – csitította a halott igazgató. – Minden rendben lesz.
- Már hogy lenne rendben… – berzenkedett Harry mérgesen.
- Harry, kedves fiam. Holnap el kell menned Scrimgeour Miniszterelnökhöz, és beszélned kell vele. El kell érned, hogy beszélhess Perselusszal. Ez nagyon fontos. Veszélyben lehet az élete. Ha Voldemort Nagyúr tudta nélkül ment a varázslóbörtönbe, akkor nincs biztonságban. Meg kell tudnod, mi történt. Ha úgy vélitek, hogy veszélyben van, add át a levelem Rufus Scrimgeournak.
- Levelet? Milyen levelet? – Harry értetlenül nézett az igazgatónőre, de a nő sem tűnt okosabbnak.
Dumbledore a fejéhez kapott, s szórakozottan megbökdöste halántékát.
- Ah…, hiába, az öregkor – mosolygott jóindulatúan. Harry, ha kihúzod az íróasztal felsőfiókját – kezdte az igazgató -, találsz két borítékot a fiókban.
McGalagony hátrább húzta a széket, és kiemelte a fiókot.
- Albus, ebben a fiókban nincs semmilyen boríték. – A nő hangjában eltéveszthetetlen volt a szemrehányás. – Már többször is átnéztem minden egyes iratot.
- Minerva kedves, kérem, engedje, hogy Harry is átnézze a fiókot. Csak nyugodtan – biztatta a meghökkent fiút.
- Tedd a kezed a fiók alja alá, de ne érj hozzá – hangzott a halk figyelmeztetés. Harry egy pillanatig bután meredt a festményre, majd előhúzta pálcáját, és a lebegtető varázst használva közelebb vonta magához a fiókot.
Mikor a fiók már ott lebegett az orra előtt, belekukkantott. Iratok tömkelege fogadta. Az elképesztő mennyiségű irathalmaz láttán, Harry szája elnyílott.
- Ez rengeteg irat – motyogta. – Sok idő, míg megtalálom azt a borítékot, amelyiket kell.
- Csak semmi kicsinyeskedés, Harry. – dorgálta szelíden Dumbledore. - Húzd végig a kezed a fiók felett, és koncentrálj arra, mit keresel. Az egyik levél a Mágiaügyi Minisztériumnak szól, de csak te találhatod meg.
Harry bólintott, és behunyta a szemét. Hagyta magát ellazulni, és úgy tett, ahogy az egykori igazgató mondta.
Végighúzta a kezét a lebegő fiók felett, de semmit nem érzett. Majd eszébe jutott Dumbledore első intelme, így bal kezét a fiók alja alá tette, míg jobbját lassan mozdítva húzta a fiók felett. Egy pontban bizsergő érzés járta át. Mintha elektromos áram csípte volna meg. Automatikusan elrántotta a kezét, majd óvatosan kereste meg újra az előbbi helyet. A mágia bizsergető érzése újra átjárta, ezúttal nem csak a kezében, de egész testében érezte azt. Erősebben koncentrált, és a következő másodpercben, a kezében érezte a két borítékot.
Felsóhajtott, majd zavartan felnézett, hogy azonnal le is süsse a szemét, mikor Dumbledore büszkeségtől csillogó szemével találkozott a tekintete.
- Szép volt – lelkendezett a festményből.
Harry megforgatta a kezében tartott két borítékot. Az egyik címzése egyértelműen Scrimgeournak szólt, de a másikon nem volt semmilyen írás. Kérdőn nézett hát fel a szakállas alakra.
- A másik? Kinek kell átadnom?
Dumbledore szomorúan elmosolyodott.
- A másik borítékban végrendeletem van. Ez nem a személyes, családnak szóló végrendelet – rázta meg a fejét a jelenlegi igazgató kérdő tekintetére válaszolva, - hanem a barátoknak szóló. Minerva – nézett most a lehajtott fejjel ácsorgó nőre – kérem, vegye magához. Szeretném, ha akkor bontaná fel, amikor együtt lesznek mindannyian. A teljes Főnix Rendje Perselust is beleértve, Miss Granger, Miss Ginevra Weasley és Ron Weasley, és Harry.
Harry úgy nyomta a levelet Minerva McGalagony kezébe, mintha tűzbe nyúlt volna.
Minerva majdnem kiejtette a kezéből.
- Albus, ez rengeteg ember. – szólt halkan - Hol találkozhatna ennyi ember észrevétlenül? A Rend jelenlegi főhadiszállása nem megfelelő erre a célra, és a Roxfortot is figyelik.
- Ez valóban fogas kérdés - simogatta meg a szakállát az agg varázsló -, de hiszem, hogy megoldja.
- Mi van a Grimmauld térrel? - Harry bizonytalanul szólt közbe. – Az sem elég biztonságos? Most már az én tulajdonom, és én nem bánom, ha a Rend továbbra is használja. Bár… - bizonytalanodott el – talán a Fidelius bűbáj nem terjed ki mindenkire.
Minerva elgondolkodott, majd bólintott.
- Ez jó ötlet, Mr. Potter. És köszönjük. Ami a Fidelius bűbájt illeti; lehetséges egy újabb Fideliust is kibocsátani, ami az első bűbáj érvényét nem veszélyezteti, csak kiterjeszti. A kérdés az, ki az a személy, Mr. Potter, akit ki akar nevezni titokgazdának?
- HOGY? ÉN? – Harry egy röpke pillanatig levegő után kapkodott, mikor eszébe jutott, hogy háztulajdonos révén neki kell kinevezni a titokgazda személyét. – Ez még ráér, de majd gondolkozom rajta – mondta halkan. – Inkább térjünk vissza Pitonhoz.
Eddig elmúlófélben lévő idegessége újra rátört, ezúttal erőteljesebben.
- Mit tanácsolnak, mit tegyek?
- Nem is tudod, Harry, időnként mekkora ereje van az igaz szavaknak – nézett rá csillogó kék szemekkel Dumbledore. –Vagy ha az igazság kevésnek bizonyul, hát használd a ravaszságod… Ha eljön az ideje, tudni fogod. Bízom benned.
Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna. Harry vállai megrogytak, és mellkasában összesűrűsödött a levegő. Tüdejéhez kapott, de így sem lett könnyebb.
- Dumbledore igazgatónak igaza van, Mr. Potter – tette kezét a fiú vállára McGalagony. – Mindannyian bízunk Önben. Ha valaki meg tudja győzni a minisztert Perselus ártatlanságáról, akkor az Ön.
- De hát pont én voltam az, aki az elmúlt években megpróbált meggyőzni mindenkit Piton hovatartozásáról. Én voltam az, aki a legkevésbé sem bízott benne. Azt hinnék, hogy valaki imperius átkot szórt rám.
- Pontosan azért hinnének Önnek Harry, mert belátta a tévedését. Ha Ön hisz Perselusnak, akkor képes meggyőzni másokat is. Hisz engem is sikerült meggyőznie – mosolyodott el első ízben a nő.
Harry mellkasában levő nyomás felengedett, és a fiú kelletlenül bólintott.
- Reggel első utam a Minisztériumba vezet – mondta halkan, de határozottan.
- Holnap szombat – ellenkezett a nő.
- Elküldöm Hedviget egy levéllel. Talán fogad… meg kell próbálnom.
Harry agyában egy őrült ötlet tervei kezdtek kibontakozni.
- Köszönöm, hogy soron kívül fogadott, Miniszter úr! – udvariaskodott Harry másnap reggel a miniszterelnök szobájába lépve.
- Ez csak természetes, Harry! Éppen indulófélben voltam, mikor megkaptam a leveled. Azt írtad, halaszthatatlan…, hát hallgatlak…
Harry hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát. Nem kedvelte túlzottan az idősödő miniszterelnököt, de tudta, szüksége van a férfi támogatására.
- Nem kertelek, Mr. Scrimgeour. – vágott bele mondandójába. – Úgy hallottam, elkapták végre Pitont. Szerettem volna őszintén gratulálni.
Rufus Scrimgeour meghökkent. Tegnap este óta sok mindent végigvett magában, amiért az ifjú Potter fel akarja keresni, méghozzá „halaszthatatlanul fontos ügyben", de ez nem szerepelt az elképzelései között.
- Hát köszönöm – mosolyodott el mézesmázosan. – Bár az érdem elsősorban az őrök éberségét illeti. Tudom, neked sokat jelent, hogy Dumbledore gyilkosa végre a megérdemelt helyére került. De ha szabad kérdeznem, mi ebben a halaszthatatlan?
- Az igazság az, hogy két dolog miatt szerettem volna Önnel találkozni. Az egyik valóban az, hogy gratuláljak egy gyilkos elfogásához. A másik?
Tudja, miniszter úr, a korábbi találkozásaink nem teljesen úgy sikerültek, ahogy reméltük. Most szeretnék elnézést kérni. Talán nem kellett volna olyan elutasítóan viselkednem. Azt hiszem, kicsit össze voltam zavarodva.
- Öhm, értem. Viszont továbbra sem világos, miért kellett bejönnöm a szabadidőmben, hogy veled találkozzam? Ezt nyilván közölhetted volna levélben is…– a férfi elutasító hangja egyértelművé tette, hogy nem szereti a hajbókoló alakokat.
- Megérdemlem a szemrehányó hangnemet, miniszter úr, és nem szeretném feleslegesen rabolni az idejét. Mint azt Ön is tudja, a Roxfort diákjaként nem teljesen rendelkezem szabadon az időmmel. Most hétvége van, és most kaptam engedélyt McGalagony igazgatónőtől az iskola elhagyására. Talán az is szempont, hogy nem túl jó, ha sokat vagyok szem előtt. Ez felhívná rám mások figyelmét is, ha érti, mire gondolok… És nem voltam benne biztos, hogy Ön is szívesen fogadott volna a bizonyára elfoglalt hétköznapjain. – Harry enyhén megbiccentette fejét, és mélyen elrejtette enyhe viszolygását.
A miniszter fokozódó érdeklődéssel szemlélte az előtte álló fiatalembert. Ám hosszú évek tapasztalatai megtanították, hogy ne dőljön be a hízelgő szavaknak. Harry Potter ugyan sok mindenben lehet hasznára, de nem feltétlenül. Fiatal kora sem elegendő ok, hogy lebecsüljük. Végül is Dumbledore embere….volt.
„Vajon, ha jobban megvizsgálnám ennek a fiatalembernek a szándékait, mit találnék ott?"
Harry elmélázva nézte a szőnyeg mintáit, mikor megérezte a másik férfi jelenlétét elméjében. Bár Scrimgeour óvatosan próbált betörni Harry elméjébe, Harry azonnal felismerte. Elégszer volt benne tapasztalata. Bár Scrimgeour közel sem olyan erőszakosan nyomult, mint Piton, az érzés eltéveszthetetlen volt. Megmerevedett, de szinte azonnal el is lazul, majd anélkül, hogy elrejtette volna szándékait, inkább engedte, hogy a férfi felfedje azokat. Sőt… Kidomborította Piton iránti mérhetetlen megvetését, gyűlöletét. A vágyát, hogy maga végezzen vele, ha módjában áll. Hogy mindezt a szemébe mondhassa.
Scrimgeour elégedett sóhajjal dőlt hátra karosszékében. A kép, amit látott, tetszett neki. „Harry végül is csak egy 17 éves gyerek… nem mindentudó…"
- Milyen udvariatlan vagyok – mosolygott erőltetetten. Foglalj helyet – intett a legközelebbi szék felé. – Szóval a segítségemért jöttél…
Harry meglepettséget színlelve felkapta a fejét.
- Honnan tudja? – majd, mint aki rájött a titok nyitjára, felsóhajtott. – Legilimencia… tudhattam volna.
Most Scrimgeournél volt a meglepődés sora.
- Szóval hallottál már róla. Valahogy nem kellene meglepődnöm – próbálta elviccelni.
Harry vállai megroggyantak.
- Hát…, nem csak hallottam róla. Dumbledore utasítására tanítottak nekem okklumenciát. Illetve megpróbálták megtanítani, hogy ki tudjak zárni másokat a fejemből. Teljes kudarc volt. A jelek is ezt mutatják... – Idegesen elmosolyodott.
- Okklumenciát tanultál? – a férfi most őszintén meghökkent. – Mikor? Ki tanította?
-Még ötödéves koromban. Pitonnak kellett tanítani az igazgató parancsára, de kész kudarc volt. - legyintett. - Nem volt hozzá semmi tehetségem. Helyette hetente háromszor végig kellett szenvednem az órákat Pitonnal, és tűrnöm kellett, hogy az elmémben turkáljon. Nem vagyok rá büszke, de képtelen voltam megtanulni, hogyan védekezzem ellene. Túlságosan gyűlöltem… - Harry mélyen lehorgasztotta a fejét, hogy a másik ne lássa a hirtelen feltámadt győzelem mámorát a szemében. „Most megfogtalak…"
Megérezte a férfi egy pillanatra előbukkanó szánalmát, és úgy érezte, sínen van.
- Valóban szeretném a segítségét kérni, pontosabban nem csak a segítségét, hanem a pártfogását. Mielőtt Piton a Witzengamot elé kerülne, találkozni akarok vele. Szeretnék… – pontosított gyorsan, mert meglátta a másik megvillanó bosszús tekintetét. Látnom kell, hogy őt is meg lehet törni, hogy ő is porig alázható, hogy ő sem mindenható, csak-csak egy gyilkos féreg… - hagyta, hogy indulatai felül kerekedjenek, hogy hitelesebbnek tűnjön a színjátéka.
Scrimgeour hosszú ideig szemlélte a kipirult arcú, hevesen gesztikuláló fiút.
- Talán kitalálhatunk valamit – kezdte óvatosan. – Talán… – ismételte, hogy Harry hirtelen előtörő örömét lehűtse. Egy komoly, érett fiatalemberré váltál Harry, akivel úgy tűnik, lehet üzletet kötni. Ha tehát a segítségem kéred, akkor feltételezhetem, hogy én is kérhetek valamit…
Harry látványosan elkomorult.
- Bármennyire is szeretnék bejutni Pitonhoz, még mindig nem szeretnék a Minisztérium szócsöve lenni. Értse meg miniszter úr, mindezt nem tudom összeegyeztetni a roxforti tanulmányaimmal. Jelenleg elsősorban a tanulásra szeretnék koncentrálni. Viszont, ha a Minisztérium oldalán mindenféle interjúkon kellene részt vennem, az a tanulás rovására menne. Idén fontos, hogy jól szerepeljek. Nem tudom, tud-e róla, de szeretnék aurornak jelentkezni.tudom, hogy ön korábban az Auror Parancsnokság vezetője volt, így pontosan tudja, milyen feltételeknek kell megfelelnem. A jövőm az év végi vizsgáimtól függ
Harry megvakarta a fejét.
– Arról viszont lehet szó, hogy egy segítségért cserébe én is segítségére legyek a minisztériumnak egyszer. Abban viszont a segítségüket kérem, hogy az esetleges kéretlen levelek ne találjanak meg az iskolában. És hogy mit hoz a jövő? Meglátjuk… Remélem, ez lesz gyümölcsöző kapcsolat kezdete…
Scrimgeour jóindulatúan elmosolyodott.
- Magam sem mondhattam volna jobbat. Megegyeztünk, Harry. Ha kiállsz a nyilvánosság elé, hogy elismerd az aurorok és a Minisztérium hatékonyságát, amiért egy ismert körözött gyilkost elfogtak, te is megkapod, amit kérsz. Négyszemközti találkozást Perselus Pitonnal.
Harry megrázta a fejét.
- Ez így nem működik. Az elmúlt években megtanultam, hogy ne bízzak senkiben. Nyilatkozom, a Pitonnal történt találkozás után. Sőt! Jobbat ajánlok. Legyen Perselus Pitonnak nyilvános tárgyalása, ahol jelen lehetnek az újságírók és az érdeklődők is. A tárgyaláson mindenki előtt fogok nyilatkozni, és elmondani a véleményem mind Pitonról, mind a Minisztériumról.
- Kemény ellenfél vagy, Harry, de én szeretem a kihívásokat. Meggyőződésem, hogy egy nap remek auror válik belőled. Legyen, ahogy akarod. Tetszik az ötlet. És ezzel lehetőséget is kapsz, hogy nyilvánosan megalázd azt az alakot.
Harry bólintott.
- Pontosan ez a szándékom. Piton csak azt fogja kapni, amit megérdemel… Mikor üthetjük nyélbe a találkozást Pitonnal?
Scrimgeour elégedetten rázta meg oroszlánsörény-szerű hajzatát.
- Fiatalság, türelmetlenség…, ami nem feltétlenül erény, ezt jegyezd meg. Ám, hogy tegyünk azért a bizalomért... Legyen, ha annyira akarod. Perselus Piton az alagsori pincebörtön egyik cellájában van. Máris szólok az őröknek, hogy engedjenek át a kordonon. A liftig magam is elkísérlek.
- Lenne még valami – motyogta Harry kelletlenül. – Tudom, hogy a bejáratnál levő őr feladata, hogy a pálcák ellenőrzése mellett lehetetlenné tegye az azzal történő átokszórást a minisztérium épületében. Kivételesen nem lehetne, hogy csak most az egyszer eltekintsünk tőle? Izé… nem bízom Pitonban…
Scrimgeour alaposan megnézte a székből felálló, és éppen nyújtózkodó fiút, szemében elismerés és felismerés villant.
- Azt hiszem, most az egyszer tehetünk kivételt – mosolyodott el elégedetten, és kezét Harry vállára tette. Teszek róla, hogy pálcád érintetlenül kerüljön a kezedbe. Valamint intézkedem, hogy átmenetileg szüneteltessék a megfigyelő bűbájokat.
Harry visszamosolygott.
- Talán elég lesz az is, ha csak a hangok nem hallatszanak a megfigyelő-helyiségben… Senkinek sem lenne jó, ha felesleges kérdéseket kapnánk, nem igaz?
Piton a dohos szagú cella jobb sarkában álló ágyon ücsörgött. Hátát a koszos falnak támasztotta, lábait mellkasához húzta, karjait a térdén nyugtatta. A pince hűvös volt, és ő csak egy vékony talárban volt. Már átfázott. Időnként összerázkódott, ilyenkor automatikusan végigsimított néhányszor kezeivel a felsőkarján. Fogait összeszorította, hogy elrejtse remegését. Átkozta magában a percet, hogy volt olyan ostoba, amiért hagyta magát elfogni. Miután nem akart ártatlan vért ontani, hagyta magát és elfogadta sorsát.
Tulajdonképpen szerencséje volt. Néhány verés és pár átok után békén hagyták, és belökték ebbe a cellába.
Itt pedig volt ideje gondolkodni. Ha jobban belegondolt, más dolga sem volt. Az emlékek megrohanták, leteperték. Mégis a legtöbb gondolatát az elmúlt fél év történései tették ki. Akkor úgy tűnt, vakszerencséje végképp elhagyta. Dumbledore halála végképp elvette a lehetőséget, hogy más életet éljen. Aztán valahogy mégis könnyebbé váltak a dolgok. Először is meg kellett vívnia Potter bizalmáért, ami - be kell vallani – valójában könnyebben ment a vártnál. Aztán hosszú évek után újra találkozott azzal az emberrel, aki amellett, hogy a rokona, még barátjának is tudhatta. Hitt neki, és bízott benne, segített neki. Még a Potter kölyökkel is könnyen összebarátkozott. Hát igen, Peter mindig tudott bánni az emberekkel. Legalább annyi előnye van annak, hogy elfogtak, hogy nem nekem kell őt megölni. És Pottert sem nekem kell a Sötét Nagyúr színe elé vinni. „Tulajdonképpen még hálás is lehetek a sorsnak…" – morogta magában szarkasztikusan.
Gondolatai visszakanyarodtak a fiúhoz.
Dumbledore éleslátása újfent bebizonyosodott - ami még annyi év tapasztalata után is megdöbbentette. A fiúban lakozó bizalom, végtelen jóhiszeműség számára elképzelhetetlen volt. Pedig nem volt jobb gyerekkora a fiúnak sem Mégsem vált olyanná, mint ő. Hiszen még neki, Perselus Pitonnak is képes volt megbocsátani.
Mit is? Soroljuk csak…
- elárulta a jóslatot…, legalább is egy részét
- ennek köszönhetően Potter szülei halottak
- apja iránti gyűlölete miatt 6 éven keresztül a fián állt kicsinyes bosszút
És a legfőképp:
- Megölte azt a másik embert, akit még a barátjának mondhatott: Albus Dumbledore-t.
Mindezek ellenére Potter megbocsátott neki, és megbízik benne. Felfoghatatlan. Érthetetlen. És mégis: ez teszi ezt a gyereket ilyen félelmetessé. Ráadásul elérte, hogy ő, Perselus Piton is megbízzon benne. Ez eddig csak két embernek sikerült. Fiatalon elhitte a Nagyúr minden egyes szavát. Ha kérte, örömmel meghalt volna érte. De ez elmúlt.
Aztán jött Dumbledore. A mellette eltöltött évek megtanították, hogy az emberi életet más mércével is lehet mérni. Nem csak a Nagyúréval...
Aztán belépett az életébe Potter. És Dumbledore megváltozott. Mindent feláldozott volna a fiúért. Mint egy jóságos nagyapó. Eleinte nem értette, miért. Hiszen csak egy közönséges kölyök volt. Egy griffendéles. Egy Potter. A tanórák is csak arról győzték meg, hogy Potter nem más, csak egy elkényeztetett gyerek, aki még tanulni sem hajlandó, akire nem vonatkoznak az iskola szabályai. És a kölyök elkötelezett lojalitása Dumbledore iránt is mindig földhöz vágta. A kezdettől nyilvánvaló volt, hogy köztük több volt, mint egyszerű tanár-diák viszony. Igen, Dumbledore felelősséget érzett Potter iránt. És ezt a felelősséget ruházta tovább. Az a kevés jó, ami addig történt vele, összeomlott. Dumbledore halott, és neki a fiú elé kellett állnia, szembenéznie annak gyűlöletével. Elérni, hogy képesek legyenek együttműködni egy közös ügyön. És minden megváltozott. A gyűlölt fiúból viszonylag rövid idő alatt egy értelmes, néha ugyan kissé nehezen kezelhető fiatalember vált. Rájött, mennyire félreismerte. Nem, nem ez a jó szó. Hiszen egyáltalán nem is ismerte.
És most mégis bízik benne. Pont ebben áll Potter ereje. El sem hinné, hogy egy szavára mennyien áldoznák érte életüket, szinte kérdés nélkül. Tömegek állnának mögé. Ha kérné… Ha az élükre állna és vezetné őket… Nem csoda, hogy Caramel félt tőle. És Scrimgeour is meg akarja szerezni.
Sokáig nem akarta megérteni, miért olyan oltárira fontos Dumbledore-nak Potter. Sokáig? Túl sokáig…
Csak azt sajnálta, nem lehet mellette a továbbiakban, hogy segítse a célig. Mert egyre biztosabb volt benne, hogy a jóslat nem tévedett. Ha van valaki, aki képes lehet legyőzni a Sötét Nagyurat, az Harry Potter. Mégpedig azért, mert tényleg van valami, ami Potter sajátja. Egy erő, amelyet a Nagyúr nem birtokol. Van szíve. Azt még nem tudta, hogy lesz elég ez a győzelemre, és ahogy a dolgok állnak nem is valószínű, hogy látni fogja. Most hogy a dementorok nem a minisztérium alkalmazásában állnak, biztos kitalálnak valami mást. Például visszahozzák a halálbüntetést, mint rég…
Talán nem fog fájni túlzottan. Bár a Nagyúr átkai után…
És remélte, hogy a kölyök nem tesz valami ostobaságot…
Perselus Piton eddig jutott elmélkedéseiben, mikor a folyosóról hangok szűrődtek be. Hallgatózott egy darabig, de a hangok torzak voltak, lehetetlen volt azonosítani azokat. Így inkább újra elmerült gondolataiban.
Aztán kulcscsörgést hallott, és az ajtó nyikorogva kitárult. Piton nem nézett fel.
„Szóval kezdődik…? Hát kezdődjön…" – és gondolatban felkészült az eljövendőkre.
--------------------------------------------
Szerzői megjegyzés:
Tudom, tudom... függővég.
Ha bárkit vigasztal, nem sokáig. A fejezet túl hosszú lett volna egyben, így inkább ketté választottam, és a másik felét egy-két napon belül felteszem.
Addig is jó olvasást.