Először is mélységes elnézést kérek mindenkitől aki eddig várta a folytatást. Ha jól látom, és bizony jól látom, majdnem pontosan fél év telt el az utolsó frissítésem óta. Mentegetőzhetnék minden félével, de nem teszem. Egy időre belefáradtam ennek a történetnek az írásába és sokáig azt gondoltam, be sem fejezem ezt a "művet". Más felé terelődött az érdeklődésem. Közben eltelt egy pár hónap, és kaptam jó pár visszajelzést tőletek, amelynek hatására újra belevágtam, és gondolom, most már be is fogom fejezni. Persze igencsak vissza kellett olvasnom, mert bevallom hősiesen, elfelejtettem, hol is tartottam.
Mindenkinek ezúton köszönöm a bíztatást, remélem meghálálom kitartásotok.
Most ennyi. Jó olvasást.
-----------------------------------------------------------------------
19. Fejezet
Tárgyalás után
Mint az elmúlt napokban szinte minden délután, ezen a napon is a Szükség szobájában, Perselus Piton jelenlegi szálláshelyén gyűltek össze. Hermione, Ginny, Ron, Harry és természetesen a tulaj': Perselus Piton. Már szinte egyikük sem emlékezett, hogy is kezdődött.
A tárgyalást nem mindennapos érdeklődés kísérte. Mindenki személyesen akart jelen lenni, mikor bekövetkezik az előre beharangozott ítélethirdetés. Harry következetes és határozott volt, így a biztonsági intézkedések minden eddigit felülmúltak. Úgy sejtette, hogy Voldemort is be akarja juttatni embereit a tárgyalásra, hogy a „maguk módján" intézzék el az árulót, és kapják el őt. Ezért a miniszter engedélyével, Kingsley, Tonks, Dawlish és még néhány auror segítségével minden jelenlévőt „átvilágítottak". Ellenőrizték karjukat, keresték imperius, vagy zagyváló átok nyomait, és mindenkinek, aki belépett a tárgyalóterembe le kellett nyelnie egy százfűléfőzetet hatástalanító bájitalt, hogy kiszűrhessék a halálfalókat, vagy azokat, akik Piton vagy Harry életére törhetnek. Ez alól nem voltak kivételek a Wizengamot tagjai sem.
Az ítélet kihirdetését követően Harry Potter szó nélkül Piton mellé lépett, megfogta annak kezét, hogy egy előre elkészített, és minisztériumi engedéllyel rendelkező zsupszkulcsra szorítsa, és a következő pillanatban Roxfortban, az igazgatói irodában találták magukat. Harry ragaszkodott hozzá, hogy a tárgyalást követően azonnal távozzon, és a miniszter kénytelen-kelletlen engedett. Harry azt is kikötötte, hogy aznap nem foglalkozik a firkászokkal. Elégedjenek meg a látottakkal és hallottakkal. Majd másnap, mikor a kedélyek kicsit lenyugszanak, nyilatkozik. Mikor a tárgyalást követően az igazgató irodában találták magukat, elengedte a megdöbbent férfi karját, szó nélkül biccentett egyet, majd magára hagyta a férfit.
Az egyedül maradt férfi fáradtan dobta le magát az íróasztallal szemközti karosszékbe, és fejét az asztalra hajtotta. Meg sem lepődött túlságosan, mikor pár perc elteltével Albus Dumbledore hangját hallotta a feje fölül.
- Úgy látom az ifjú Harry sikerrel járt - mosolygott jóindulatúan. - Nem is értem, miért szomorkodsz még, Perselus. Inkább örülnöd kéne. Újra szabad vagy!
A férfi felhorkant, de nem válaszolt.
Az aznapi vacsora sem lopta be magát Perselus Piton kedvenc napjai sorába. Kénytelen volt magára ölteni a szokásos ábrázatát, és mintha az elmúlt tanév vége meg sem történt volna, bevonulni McGalagony oldalán a Nagyterembe.
Szó nélkül helyet foglalt Peter Knight és Remus Lupin között, és átható tekintetét körbehordozta a megdöbbent diákokon.
A Terem elnémult. Harry minden fáradsága ellenére sem tudott elfojtani egy halk kuncogást, de az asztaltársai rosszindulatú tekintete láttán gyorsan elkomorodott.
McGalagony felállt és a terem figyelme egyből ráirányult.
- Egy kis figyelmet kérek. - Bár halkan beszélt, a legapróbb suttogás is megszűnt a teremben, és mindenki feszült figyelemmel fordult a tanári asztal felé.
Harry legszívesebben kihagyta volna a reggelit, de mivel már előző este sem tudott lenyelni egyetlen falatot sem az igazgató bejelentése után, gyomra erőteljes korgással jelezte igényét. Így hát a Nagyterembe ment, gyorsan leült a helyére, a tányérjára pakolt egy adag baconos rántottát, és falatozni kezdett. Titokban irigyelte Pitont, aki megtehette, hogy kihagyja a mai reggelit. Inkább ételére koncentrált. Csak akkor rezzent össze, mikor az első baglyok elkezdtek beszállingózni a terembe. Harry gyorsan kifizette a Prófétát kézbesítő baglyot, és az összetekert újságot a tányérja mellé rakta. Hermione kérdő tekintetére csak megvonta a vállát, és odapöckölte a lány elé a napilapot. Elhatározta, hogy csak azért sem néz bele a Reggeli Prófétába; nem és nem kíváncsi a tegnap történtek nyilvánosságra hozására, vagy annak elferdítésére. Azt azonban nem tudta megállni, hogy lopva körbe ne tekintsen. Minden asztalnál összebújt fejeket látott, akik egy-egy sor elolvasása után a Griffendél asztala felé tekintgettek. Egy idő után Harry képtelen volt tovább elviselni a többiek látványát. Lecsapta villáját, kikapta Hermione kezéből az újságot, és sietős léptekkel elhagyta a termet. Először fogalma sem volt, merre tart, csak azt tudta, nyugalomra van szüksége. Lábai önkéntelenül is a Szükség Szobája felé irányították.
Néhány lépés összpontosítás után a terem ajtaja feltűnt, és Harry gondolkodás nélkül belépett rajta. Keze még a kilincsen volt, mikor meglepődve megállt, és körülnézett. Visszalépett a folyosóra, hogy vajon nem tévesztette-e el az irányt, majd újra a szobába lépett. Halkan betetette maga után az ajtót, és azon gondolkodott, vajon miért pont Piton szobája jelent meg előtte, mikor nem is arra gondolt. Ám ekkor az egyik oldalajtó kinyílt, és kilépett rajta Piton, aki ugyancsak meglepődött, hogy Potterrel találta szembe magát.
- Megtudhatnám, hogy mit keres itt, Mr. Potter? – kérdezte a férfi halkan.
- Ééén… csak egyedül akartam lenni. – Sóhajtott a fiú a kezében tartott újságot szorongatva, és hátat fordított. – Elnézést, professzor. – Az ajtóhoz lépett, hogy távozzon, de a férfi bánatos hangja megállította.
- Már nem vagyok professzor, Harry. Maradj csak, nem zavarsz. Miután eddigi lakrészemet most Peter foglalja el, olyan helyet kerestem, amelyet kevesen ismernek. Persze, azt nem sejtettem, hogy már az első reggelemen téged talállak a nappalimban.
Harry megkönnyebbülten rogyott a kanapéra.
- Köszönöm, prof… miszt..., öhm uram – mormogta zavartan.
A férfi rosszkedve ellenére is elmosolyodott.
- Perselus – bólintott a fiúra, aki még jobban megzavarodott.
- Tessék? – kérdezett vissza.
- Szólíts Perselusnak. És ha már nem esett nehezedre tegezni a minisztériumi fogdában, akkor talán ezentúl sem okoz majd gondot.
Harry elkerekedett szemmel nézett egykori tanárára, de végül bólintott.
- Köszönöm…, Perselus.
Egy ideig csendben üldögéltek, mikor Pitonnak feltűnt a Harry kezében gyűrögetett újság.
- Belenéznék, ha nincs ellenedre, és ha nem salátának szánod – mutatott a gyűrött Prófétára. – Írnak valami érdekeset?
- Még nem olvastam. De a többiek a teremben roppant érdekes olvasmánynak tartották – tolta a férfi elé az újságot.
Újabb csönd ereszkedett közéjük. Harry lehunyt szemmel hátradőlt a kanapén, hogy lazítson, míg a férfi egyre sötétülő arccal olvasta a Próféta címlapján öles betűkkel megjelenő cikket.
A kis túlélő megmentett a biztos haláltól egy halálfalót.
Perselus Piton vajon gyilkos vagy áldozat?
Majd lejjebb a következő cikk szalagcíme:
A kiválasztott kitálal!
Az elhallgatott prófécia nyilvánosságra kerül
Egyszer a férfi bosszúsan felhorkant és a fiú felé tolta az újságot, ujjával a cikkre mutatott.
„Harry Potter, aki korán árva maradt, gyermeki naivsággal fordul minden felnőtt felé, akiről úgy véli, pótolhatja halott szüleit. Jó példa erre a Weasley család vagy a néhai Albus Dumbledore. Úgy tűnik a fiú legújabb „apajelöltje" a tegnap felmentett Perselus Piton. Remélhetőleg tényleg csak a tapasztalatlansága és jóhiszeműsége az oka, hogy a kiválasztott foggal-körömmel védett egy régóta közismert halálfalót, és nem kell attól félnünk, hogy Perselus Piton esetleg teljesen hatalmában tartja a varázslótársadalom reménységét. Tudvalevő, hogy egyes sötét varázslattal könnyen elérhető az elme manipulálása. Tudomásunk van olyan esetekről is, mikor bizonyos szerelmi szolgáltatások nyújtására is kényszeríttettek egyéneket…
A cikk további része lapunk 3. oldalán olvasható."
Harry egy röpke pálcamozdulattal lángra gyújtotta a szennylapot, majd a hamut is eltüntette.
Pitonra nézett. A férfi a szokásosnál is sápadtabb volt, mélyen ülő fekete szemei haragosan villogtak, keze mérgében ökölbe szorult.
- Azt hiszem, lesz néhány keresetlen szavam Vitrolhoz – sziszegte Harry mérgesen.
- Én viszont úgy vélem – mordult Piton -, hogy már így is ép eleget mondtál. Feleslegesen locsogtál a jóslatról, csak azt érted el, hogy már a Nagyúr is tudja, mi áll benne. Teljesen értelmetlenül avatkoztál bele a tárgyalás kimenetelébe. És ha azt hiszed, hálálkodni fogok, hát tévedsz.
- Nem tudom, mi ütött mag… beléd, de sosem kértem a hálálkodásodból – emelte fel hangját Harry. – És igenis szükség volt rá, hogy végre mindenki tisztán lásson. És nem érdekel a véleményed. Ezt láttam egyetlen lehetséges útnak, hogy kihozzalak abból a bolondok házából. Bár Rita Vitrol alighanem boldogabb lenne, ha azt nyilatkoznám, hogy valamiféle sötét praktikával kényszeríttettél a megvédésedre.
Mellesleg megjegyzem – tette hozzá jóval halkabban -, akkor sem kerültél volna Azkabanba, ha a Wizengamot elítél.
A férfi kérdő tekintetére keserűn elmosolyodott. – McGalagonytól kaptam egy vész-zsupszkulcsot. – Azzal előhúzott a talárjából egy pici griffet formázó szobrocskát, és a férfi felé mutatta. – Használtam volna, nincs más lehetőség. Bele sem gondolok, akkor mit írt volna.
Piton csak nézte az aranyszínű apró tárgyat, és talán életében először cserbenhagyták a szavak: nem tudta, mit mondjon. Csak nézte a mellette ülő gyereket, akit egykor mélységesen gyűlölt, és aki minden köztük fenálló viszály ellenére kiállt érte az egész varázslóvilág előtt, még jobban magára vonva ezzel a leghatalmasabb élő sötét mágus haragját.
- Mellesleg meglehetősen ostoba dolog volt tőle, hogy megpróbál velem ujjat húzni. - dünnyögött tovább tenyerébe hajtva fejét. – Majd meglátjuk, mit szól hozzá, ha én kezdek el pletykákat terjeszteni róla. Amik ráadásul még igazak is.
Ha rajtam múlik, egyszer és mindenkor megbánja, hogy hamis dolgokkal kezdi traktálni az embereket.
Tettre készen felpattant a pamlagról.
- Azonnal meg kell keresnem Hermionét – mondta, és kiviharzott a szobából.
Perselus Piton nem szívesen vett részt a közös étkezéseken a Nagyteremben. Időnként ugyan rosszindulatúan kunkorodott fel szája sarka, mikor a folyosóra kilépve meglátott egy-egy diákot, aki hanyatt-homlok menekült, mikor meglátta, de már ebben sem lelte kedvét. Nyűgős volt, mogorva és állandóan rosszkedvű. Szemmel láthatóan megviselte az előző két hét tortúrája. A minisztériumi börtön, a bánásmód, az állandó kihallgatások, a tárgyalás, és amiről senkinek sem beszélt: a sötét jegy szüntelen izzása. A fájdalom ugyan nem volt elviselhetetlen, kibírt ő már ennél fájdalmasabbat is, de állandó, lüktető, hasogatóan égő érzést okozott. Bár úgy érezte, egész életében része volt a szenvedés, két hét megállás nélküli izzás a bal alsó karjában rányomta bélyegét magatartására is. Csak azon csodálkozott Potter vajon miért nem akadt fel a stílusán. Még csak egy szemöldökfelvonással sem jelezte, hogy észrevett volna valamit, pedig szabadidejének nagy részét az ő nappalijában töltötte. Igaz, mostanában a fiú kimerültnek tűnt, és majdnem olyan tüskés modorú volt, mint Piton, hogy nem is csoda, hogy nem szúrt neki szemet a férfi hasonló viselkedése. Annál inkább észrevette a változásokat a két lány. Ginny többször próbált Harryvel beszélni az utóbbi napokban, de a fiú mélyen magába temetkezett. Szinte a szavát sem lehetett venni. Hermione ugyanakkor napjában többször is Pitont fürkészte, és nem egyszer érzékelte, mikor a férfi önkéntelenül is a karját masszírozza. Már többször is szóba akarta hozni, de Piton egy szemvillantással elhallgattatta, így a lány megszeppent arccal inkább tovább hallgatott.
Pedig lett volna okuk örülni. A tárgyalás végül is lezárult, Perselus Piton megúszta az Azkabant, még a pálcáját sem kobozták el tőle, igaz havonta egyszer meg kellett jelennie a Mágiaügyi Minisztérium Auror Főparancsnokságán, hogy bemutassa, milyen varázslatokat végzett az utóbbi időben. Piton, bár magában elismerte, hogy felmentését elsősorban a fiatal varázslónak és annak népszerűségének köszönheti, hangosan kétségbe vonta Harry Potter épelméjűségét.
Csakúgy, mint szinte mindig, a sikert most is elsősorban egy rakás szerencsének és egy jó adag intuíciónak köszönhette. Piton most is összerezzent, mikor eszébe villant a tárgyalás. A helyzet az idő előrehaladtával egyre inkább kilátástalannak tűnt, és Potter is egyre idegesebb és bizonytalanabb lett. Kétségbeesetten kereste Hermione Granger tekintetét. Aztán persze újra felülkerekedett benne a túlélőösztön, és sikerült a lehetetlen. A maga oldalára állította a Wizengamot tagjainak többségét. Nagy szerepe volt ebben annak az emlékfoszlánynak a bemutatása, amit Harry Dumbledore-tól kapott. A tárgyaláson jelenlevők néma csendben nézték a merengőből kiemelkedő egykori főmágusuk alakját és hallgatták szavait. Az egyik persze maga a prófécia volt, így mindenki megtudta, hogy Harry Potter a Kiválasztott. A másik magának az áldozatnak a levele, amelyben elmondja, hogy ő kérte meg Perselus Pitont, hogy ha sor kerül rá, tegye meg az elkerülhetetlent. A levél sokáig egyáltalán nem akart előkerülni a tárgyalás folyamán, bár Harry többször is említette, hogy a levél Scrimgeour miniszter úrnak a tulajdonában van, a miniszter határozottan cáfolta. Aztán egyszer csak a semmiből a termet védő bűbájok ellenére megjelent egy levél, és mint egy rivalló, hangosan felolvasta magát.
Harrynek nehezére esett hallani egykori igazgatójának hangján megszólaló levelet. A többször is elhangzó „elkerülhetetlen" szó mindig tompa nyilallásként szúrt mellkasába. Ez az egy szó. Elkerülhetetlen… Igaz, hogy a halál eljön egyszer mindenkiért, de Dumbledore szájából ez az egy szó úgy hatott, mintha már egy ideje készült volna a halálra. Akárhányszor gondolta végig, ugyanoda jutott. Újra és újra végigpörgette magában az előző tanév eseményeit. Dumbledore érte jön a Dursley házba, keze már sérült, fekete. Mikor a különórákra ment, mindig rákérdezett a sérülésre, de nyílt választ egyszer sem kapott, ám a kezét mindig alaposan megnézte. A feketeség megmaradt, de a hús egyre jobban eltűnt a kézről, csak a csont maradt. Harry most már biztos volt benne, hogy az idős varázsló borzasztó fájdalmakat élt ált, és valószínűsíthetően csak valami nagyon erős varázslatnak, fájdalomcsillapítónak és zsibbasztófőzetnek köszönhette, hogy elviselte. Erre egy lapáttal rátett a barlangban tett látogatásuk, amely még jobban az addigiakat megsokszorozva és felgyorsítva gyengítette le az idős varázsló szervezetét. Harry most már teljesen biztos volt, hogy az igazgató halálában neki is jelentős része volt. Mégsem akarta megadni magát a kétségbeesésnek. Lelkiismerete ugyan erősen furdalta, de Sirius halála után egy dolgot alaposan megtanult. Nem veti bele magát az önmarcangolásba. Egy dolgot tehetett. Még inkább beleveti magát a tanulásba, hogy megerősödjön és tényleg egyenlő félként szálljon szembe Voldemorttal.
- Hermione – hívta ki a könyvtárból a lányt –, azonnal beszélnünk kell.
A másnapi prófécia negyedik oldalán apróbetűs cikk jelent meg Rita Vitrol kihallgatásáról bejegyzetlen animágia használata miatt, valamint a Reggeli Próféta sajtóközleménye, mi szerint a nyomozás lezárásáig, és a helyzet tisztázásáig elzárkóznak riporterük további cikkeinek közzétételétől.
Harry gonoszul elmosolyodott, mikor elolvasta a cikket, és egy másodpercig sem szégyenkezett tette miatt.
„Csak azt kapta, amit megérdemelt… éppen elég rágalmazó újságcikk jelent már meg ennek a nőnek a tollából…" – gondolta magában.
- Harry, most, hogy a dolgok kezdenek újra a normálisabb kerékvágásba zökkenni, talán visszatérhetnénk mi is a feladatunkhoz – súgta Hermione félénk-halkan vacsora közben a fiú fülébe.
A fiú kissé értetlenül nézett rá.
- Tudod… árvaház, horcruxok...
Harry bólintott.
- Igen, én is tudom. Holnap péntek. Délután el is indulhatunk az árvaházba. Nincs miért tovább várni… Beszélek McGalagonnyal. Vacsora után megbeszéljük a részleteket Perselusszal és Remusszal.
A négy főből álló társaság csalódottan álldogált egy vadonatúj üvegpalota előtt. Hermione dühösen toppantott lábával.
- Várjatok idekint – mondta, ezzel belépett az épületbe, és egyenesen odasétált egy idősödő biztonsági őrhöz. Néhány perc után visszatért, és beszámolt a többieknek, mit tudott meg.
- Az eredeti épület két éve leégett – kezdte. – Ráadásul már évek óta nem árvaházként működött. Azt hiszem, ezzel nem volt sikerünk – motyogta bűntudattal a hangjában.
Harry jól tudta, miért sajnálkozott Hermione. Ő vállalta, hogy utánanéz az árvaháznak, de az elmúlt hetekben őt is lekötötte Piton tárgyalása.
- Semmi baj, Hermione. Legalább tudjuk, hogy itt nincs… Végül is, ez is valami.
- Ja, és legalább denevérfej sincs itt, hogy leharapja a fejünk, hogy „én megmondtam előre…" – morogta Ron.
- Ronald Weasley!
- Ron! – csattan egyszerre Hermione és Harry. Ginny egyszerűen csak széttárta a kezeit, és azzal a sajnálkozó arckifejezéssel nézett barátaira, amely ezt sugallta: „sajnálom, hogy ekkora balfék a bátyám…"
- És akkor most hová? – kérdezte fennhangon.
Egy ideig csak néztek egymásra, majd megvonták vállukat.
- Menjünk vissza a suliba – döntötték el.
Szombat délután a Grimmauld téren gyűltek össze. Dumbledore végakarata szerint, a teljes Főnix Rendje, a négy griffendéles diákkal kiegészítve. Harry kissé feszengve nézett körül a szalonban. A terem most jóval nagyobb volt a megszokottnál. McGalagony előzetesen tértágító bűbájjal kezelte, hogy mindannyian elférjenek. Miután Piton megszabadult a feje fölött lógó Azkabani fogságtól, az igazgatónő el kezdte szervezni a teljes gyűlést. Nehéz volt olyan időpontot találni, amely mindenkinek megfelelt, de végül sikerült. Harry sok ismeretlen arcot látott, és sok olyat, akiről eddig nem is tudta, hogy benne van a Rendben.
Piton az egyik falnak dőlve várta, hogy elkezdődjön a tanácskozás. Nem beszélt senkivel. Az érkező rendtagok sötét pillantásokat vetettek az ex-halálfalóra, tágas, üres teret hagyva körülötte. Végül McGalagony is megérkezett, és mindenki lassan elfoglalta a helyét.
Harry, mikor látta, milyen széles ívben kerüli mindenki Pitont, szó nélkül mellélépett.
- Nem bánod, ha melléd ülök? – kérdezte elég hangosan ahhoz, hogy mások is meghallják. Remus kezével eltakarta száját, hogy elrejtse mosolyát, és szó nélkül a férfi másik oldalán foglalta el helyét. McGalagony az asztal végén állt, és várta, hogy mindenki elcsendesedjen.
A gyűlés a megszokott módon kezdődött. Meghallgatták a jelentéseket, a minisztériumból, az óriások szokatlan mozgolódásáról, a vérfarkasokról, Bill Weasley beszámolt, hogy a gringottsbeli koboldok szokatlanul harcias hangulatban vannak, mióta vezetőjüket felkeresték a halálfalók. Együttműködési lehetőséget kínáltak fel nekik, amit a koboldok visszautasították. Néhány nappal később vezetőjük nyomtalanul eltűnt, s azóta sem tudnak róla semmit. És ez így ment még fél órán keresztül.
Harry többször is érezte, ahogy a felnőtt varázslók kérdőn vagy gyanakvóan feléje pillantanak, de érdekes módon senki nem kérdőjelezte meg jelenlétüket. Sokan ferde szemmel néztek a mellette ülő feketetaláros alakra, aki kihúzott egyenes háttal, néha gúnyosan elmosolyodva hallgatta a beszélőt.
Végül elérkeztek ahhoz a ponthoz, ami Harryék szempontjából a leglényegesebb volt. Nem tudták, mi áll Dumbledore végakaratában, és mi a célja azzal, hogy a teljes Főnix Rendjét összehívta, így mikor McGalagony felállt, hogy rátérjen a következő napirendi pontra, Harry kihúzta magát, és előrehajolt székében, hogy egy szót se szalasszon el.
- Sokan nem tudjátok, mi is pontosan a mai összejövetelünk célja. Mostanában nem rendeztünk teljes gyűlést, köztudott okok miatt.
A mai nap meglehetősen rendhagyó. Pálcájával intett egyet, melynek hatására a falon eddig elhúzott függöny alatt rejtőző festmény előbukkant.
Többen felsikkantottak, és arcuk elé kapták kezüket. Harry halványan elmosolyodott. Ő be volt „avatva" a titokba.
- Albus!
- Dumbledore!
- Igazgató úr!
- Barátom! – hangzott innen-onnan.
A fehér szakállú igazgató megigazította félhold alakú szemüvegét, és elmosolyodott. Végignézett az egybegyűlteken és jókedvűen állapította meg, hogy Harry és Piton egymás mellett ülnek.
- Üdvözlök minden kedves egybegyűltet. Kissé rendhagyó összejövetel a mai, de ok, amely ma összehozott minket sem hétköznapi. Mindannyian tudjátok, mi történt velem valójában.
Külön köszöntöm körünkben Mr. Harry Pottert, Miss Hermione Grangert, Miss Ginevra Weasleyt és Ron Weasleyt, akik ugyan még nem tagjai a Főnix Rendjének, tetteikkel mégis kiérdemelték, hogy részt vegyenek gyűlésünkön. Örülök, hogy te is köztünk vagy, Perselus.
A férfi kifürkészhetetlen arccal, komolyan bólintott.
- Halálom óta eltelt már jó pár hónap. Most, hogy már tisztázódtak halálom körülményei, napvilágra hozhatok néhány olyan információt, amelyekről eddig csak kevés embernek volt tudomása. Ezek mindegyike szorosan kötődnek Voldemort Nagyúrhoz. Ezek közül az egyik, amelyről már bizonyára mindannyian tudtok, hogy Perselus Piton nem bűnös. Tulajdonképpen azt kell mondanom, azon kevesek egyike, akire akkora súlyt helyeztem, amelyek alatt más varázsló összeroppant volna. Mindannyitok előtt szeretném megköszönni, amit értem tett. Az évek óta tartó kitartó hűségét, fáradhatatlan munkáját, és …
- Erre semmi szükség, Albus – vágott közbe a férfi. Sápadt arca most még fehérebbnek tűnt, ahogy zavarba jött az igazgató méltató szavai hallatán.
- Tudom, mennyire zavar, hogy a figyelem középpontjába kerültél, Perselus – bólintott a festményalak. -, ezért be is fejezem. Barátságom jeléül azonban szeretném, ha elfogadnál tőlem egy csekélységet.
Mintha végszóra történne, egyszer csak egy arany villanás keretében megjelent Fawkes, és egy nagy kupacnyi csomagot ejtett az asztalra.
Többen hátrahőköltek a villanás láttára, majd megnyugodtak a főnixmadár trillázó dallamát hallgatva. A madár éneke végeztével Harry vállára szállt, ahol fejét szárnya alá rejtette, mintha aludna.
- Ezek az én szerény ajándékaim, amiket szeretnék átnyújtani nektek. – Dumbledore egyesével rámutatott a csomagokra, amelyek egymás után felemelkedtek, és egy-egy varázsló vagy boszorkány előtt landoltak. Miután mindenkihez megérkezett a küldemény, az igazgató folytatta. Kérlek, hogy ezeket az apróságokat csak otthon bontsátok ki.
Az igazgató Harryre kacsintott, aki előtt semmilyen csomag nem állt. Harry, ha meg is lepődött ezen, egy arcrándulással sem jelezte. Elég sok időt töltött mostanában a mellette ülő férfival, hogy ellessen tőle néhány fogást.
- Harry Pottert és barátait azért hívtam ide – folytatta az igazgató -, mert szeretném, ha elfogadnátok őket, mint a Főnix Rendjének új tagjait. Tudom – emelte fel kezét, mikor Harry szólásra nyitotta ki a száját -, hogy nem érzed magad felkészültnek erre, de hidd el gyermekem, mindenkinek reményt nyújtanál, ha csatlakoznál hozzánk. Ezek az emberek egytől egyig felesküdtek, hogy megvédik a varázsvilág szabadságát, és a tét nem csekély. Voldemort Nagyúr hatalma percről percre nő, és eljött a perc, hogy jelenléteddel erősítsd Rendünket. Most már mindenki tudja a varázsvilágban, hogy te vagy a Kiválasztott, hogy Voldemort egyenrangúnak jelölt meg. Többször csaptál össze vele, mint ebben a teremben bármelyikünk is, beleértve engem is.
Nem szégyellem kimondani, de kimondhatatlanul büszke vagyok rád, fiam. Mérhetetlenül nagy szolgálatot tennél a Főnix Rendjének, ha csatlakoznál hozzánk. Természetesen a döntés a te kezedben van, de lássuk:
Ezzel a többiek felé fordult.
- Ezennel szavazásra bocsátom. Ki szavaz amellett, hogy Harry Potter és barátai a Főnix Rendjének teljes jogú tagjaivá váljanak?
Pillanatnyi habozás nélkül, minden kéz a magasba lendült. Hermione és Ron zavartan, de izgatottan szorították meg egymás kezét, míg Harry inkább belesápadt.
- Elnézést – motyogta, és kimenekült a teremből. Fawkes, akit megzavart a hirtelen mozgás, egy ideig körbe-körbe repdesett a teremben, majd a falón lógó képkeretre röppent.
Harry az ajtón túl rögtön megállt, hátát a hideg falnak támasztotta. Hirtelen sok volt ez neki. Előbb McGalagony „uszítja" rá Kingsleyt, majd Dumbledore jön a maga lehengerlő stílusával, és esélyt sem hagy neki, hogy másképp döntsön.
Ha előbb még sápadt is volt, mostanra elvörösödött a feje a méregtől.
„Elegem van abból, hogy mindenki engem akar manipulálni!" – Dühében, öklével a falba boxolt, és egy hangos reccsenés jelezte, hogy ezt nem igazán jól tette.
Sziszegve emelte szeme elé kezét, hogy alaposabban megnézze. „Remek, most még mehetek Pomfreyhoz is. Odalesz tőlem…"
Pálcáját átvette bal kezébe, és suta mozdulattal egy gyors zsibbasztó bűbájt küldött rá, hogy addig is ellegyen, míg a mediboszorkány ellátja őt.
Keze babusgatásából az ajtó nyílása riasztotta fel. Felnézett. Remus állt előtte és aggódva nézett rá.
- Minden rendben, Harry? – kezét a fiú vállára ejtette.
Harry nem válaszolt, csak fejét a férfi vállára ejtette.
- Nem akarunk rosszat neked. Elhiszem, hogy hirtelen sok minden zúdult a nyakadba és ez ijesztő lehet, hisz még annyira fiatal vagy. De Dumbledore tudja, mit csinál. Mi megvédhetünk téged, és támogathatunk. Kiegészíthetjük egymást. Te reményt, és erőt adsz nekünk a további harcokhoz. Mi taníthatunk, képezhetünk. Harcolhatunk érted, melletted. Nem vagy egyedül. Ne akarj magadra maradni.
Harry felnézett a férfi meleg borostyán szemeibe.
- Harry, lassan olyan leszel, mint Perselus. Kiégett és magányos. Észre sem veszed, hogy ellököd magadtól a segítő kezeket. Az elmúlt héten több időt töltöttél Perselus Piton társaságában, mint a barátaiddal vagy velem összesen. Ugyanolyan mogorva lettél, mint ő. Ez nem helyes. A tárgyalás előtt Piton már egész emberien tudott megnyilvánulni, most meg nem tudom melyiktek az, aki jobban harap. És te még csak észre sem veszed, hogy megbántod a barátaid. Pitont legalább megértem. Nyomasztja tette, Voldemort a nyakában liheg, és a karján levő billog is szüntelenül emlékeztetheti erre. De te…
- Micsoda? Mit mondtál? – Harry felkapta a fejét, szeme zavart volt.
- Tessék? – kérdezett vissza a férfi.
- A Jegyről. Pitonról – magyarázta a fiú felélénkülve. Ellökte magát a faltól, és egyenesen visszament a terembe, magára hagyva döbbent keresztapját.
Odalépett Piton elé, és pálcája egy pöccintésére feltekeredett tanára karján az ing, láthatóvá téve a Sötét Jegyet. A jegy teljesen fekete volt. A koponyafejből kicsúszó kígyó szélesre tátott szájjal tekergett a férfi karján, újra és belemarva annak karjába.
Piton először meghökkent, majd méregbe gurult. Elrántotta karját Harry elől, és megragadta a fiú nyakán az inget.
- Mit képzelsz magadról, Potter? – sziszegte mérgesen, és pálcáját a fiú oldalába nyomta. Az asztalnál többen is felpattantak, pálcát rántottak, sőt Kingsley egy kábító átkot is útjára indított, hogy megvédje Harryt Piton hirtelen haragjától. Az átok hatalmasat kongva hullott le Harry septében felrántott pajzsáról, amit Piton és maga köré varázsolt.
Piton megzavarodott, és elengedte Harry grabancát.
- Magyarázatot! – követelte immár halkabban, de továbbra is dühösen.
Harry bólintott, és a férfi keze után nyúlt. Immár jóval elővigyázatosabban felhúzta a férfi ingét, hogy szemügyre vehesse a férfi karjába égetett jelet.
Pár percig nézte a tekergő kígyót, ám amikor az ismét meg akarta marni a férfit, pálcáját a férfi karjára helyezte. Egyenesen a kígyó fejére.
- :Hagyd békén!: – szólalt meg sziszegve a kígyók nyelvén. A kígyó kidugta villás nyelvét, és felnézett.
- :Emberfiú! Te nekem nem paranccsolssz!: – sziszegte.
- :Mossstantól én vagyok a gazzzdád. Azzzt mondom, hagy ezzzt a férfit békén!:
A kígyó bizonytalanul ingatta a fejét, de Harry még szigorúbb hangot ütött meg.
- Megtagadod azzz engedelmessséget, kígyó? – Hirtelen gondolt egyet és megbökte a kígyót a pálcájával. – Emléksszel még erre? Ezzzel a pálcával keltettelek életre és el is pusssztíthatlak, ha ezzzt akarod! Térj visssza a házzzadba, és aludj! Majd hívlak, ha kellesssz!
A kígyó egy pillanatig még hintázott, mint aki nem tudja eldönteni, mit tegyen, de végül visszacsúszott a koponyába, és többé nem mozdult.
Piton megkövülve bámulta a karját, majd visszanyerve lélekjelenlétét, óvatosan elhúzta Harry elől, aki pálcája hegyét még mindig a férfi bőrébe nyomta.
Egymásra néztek. A zöld és fekete szempár hosszan időzött egymásban, mielőtt elfordultak.
Harry erőt vett magán és körülnézett. A teremben levő összes boszorkány és varázsló néma csöndben, döbbenten nézte a jelenetet. Sokan közülük még sosem hallott párszaszót, és most borzongva és kissé rémülten néztek a tizenhét éves varázslóra, aki megszelídítette Voldemort átokjegyét.
Harry kényelmetlenül érezte magát, mikor visszaült helyére. Zavarta a rengeteg rászegeződő szempár. Ezt sosem sikerült megszoknia. Félénken nézett előbb McGalagonyra, majd a falon lógó portréra, majd egy kínos félvigyorral megvonta a vállát.
- Elnézést a közjátékért – mormogta lehajtott fejjel. – És azért is, hogy kirohantam az előbb. Csak – vett egy mély levegőt, és kiegyenesedett ültében – hirtelen túl sok lett ez az egész. Itt ül egy rakás ember, rengeteg képzett varázsló és boszorkány, és mindenki úgy tekint rám, mint valami csodalényre, aki egy csapásra megoldja minden problémájukat. Már elnézést, de szinte az az érzésem, tőlem várják, hogy megvédjem őket. Erre én képtelen vagyok. Már bebizonyítottam, milyen önfejű és meggondolatlan tudok lenni. Nem akarok a halálukért felelni. Ha csatlakozom a Rendhez, azt azért teszem, hogy egy legyek közülük, nem azért, hogy értem harcoljanak. Még Remus is azt érzi kötelezettségének, hogy ezt tegye. Két évvel ezelőtt, mikor Sirius Black először beszélt nekem a Főnix Rendjéről, a legnagyobb örömmel csatlakoztam Önökhöz. Azóta elvesztettem őt… , és tavaly – lopva Pitonra pillantott, aki az asztalt nézte mereven -, úgy érzem, végleg kinőttem a gyerekkorból. Ám, ha már felnőttnek érzem magam, akkor ez azzal is jár, hogy el kell fogadnom a felnőttkorral együtt járó összes felelősséget is. Talán összevisszaságnak tűnik, amit most előadtam. Nézzék el nekem, elég zűrös időszak van a hátam mögött. A többiek tagságáról – nézett egyenként barátaira – mindenki maga dönt. Én szeretnék még egy kis időt kérni mindenkitől, hogy átgondolhassam, hogyan és mivel lehetek nagyobb hasznára a varázslóvilágnak. Én inkább most visszatérnék a Roxfortba, ha nem gond.
Lassan felállt, és elindult az ajtó felé, Fawkes trillázó hangja azonban megállította.
Ha eddig nem is törődött vele, keze eléggé lüktetett. A zsibbasztó bűbáj hatása múlóban volt. Míg Pitonnal foglalkozott, észrevette, hogy a férfi alaposan szemügyre vette a kezét, amely addigra kellőképpen feldagadt, de nem tette szóvá. A madár most átszállt a fiú karjára, és előbb mindentudó szemével a fiúra nézett, majd elsírta könnyeit a fiúért. A hűvös könnycseppek Harry fájó karjára hullottak, és Harry szomorkásan elmosolyodott.
- Előled, nem lehet eltitkolni semmit, ugye, Fawkes? Köszönöm – simogatta meg a madarat, aki ezúttal nem tágított a fiú válláról.
- Egy pillanat türelmedet szeretném kérni, Harry – tartoztatta fel Dumbledore is a távozni készülő fiút.
A fiú lassan megfordult és szembenézett Dumbledore-ral.
- Igazán felnőttél, fiam. Senki nem tesz neked szemrehányást azért, mert felelősségteljesen akarsz dönteni. Ez még inkább megerősít abban a hitemben, hogy jól döntöttem. Mindössze egy mondat erejéig akarlak feltartani.
Mindenki elé került egy apró figyelmesség, csak eléd nem. Ez nem véletlen. Amit számodra szeretnék átnyújtani, az nem kézzelfogható. Kérlek, gyere közelebb – intett kezével.
Harry előbb az ajtó felé pislantott, majd megvonta a vállát és a portré elé lépett.
Az igazgató felemelte pálcáját előbb fejéhez illesztette, majd Harry felé fordította. Pálcájából kékes-ezüstös füst szállt ki. Átlépett a festményen és Harry felé tartott. A szép lassan szálló füst elérte a fiút, és beszivárgott annak bőre alá, s ott eltűnt.
Harry furcsán érezte magát. Mintha hirtelen kitágult volna a világ. Hangokat hallott. Olyanokat, amelyeket eddig sosem. Furcsa volt, hogy rajta kívül ezt nem hallja más. A vállán ülő madár a fülébe trillázott, de Harry nagyot ugrott döbbenetében. Ő most nem a madár énekét hallotta. Valami egészen mást.
- Jobban vagy, Harry? - énekelte a madár.
------------------------------------------